Ballagi Mór: A nyelvfejlődés történelmi folytonossága és a nyelvőr. (Értekezések a Nyelv- és Széptudományok köréből. XI. kötet 11. szám, 1884)
A NYELVFEJLŐDÉS TÖRT. FOLYTONOSSÁGA ÉS A NYELVŐR. 19 nem tudtak vele bánni. Rossz muzsikusok rendszerint a hangszert ócsárolják.« Kétséget nem szenved, hogy ha e magokban véve világos, és az egyes emberre nézve minden körülmény közt helytálló igazságokat úgy adom elő, hogy azokból, mint Szarvas Gábor tagtársunk akarja, a neologia lábrakapását megfejtsem , akkor bátorságom, hogy ne mondjam, vakmerőségem nemcsak akadémiánkat, hanem az egész nemzetet ámulatra ragadja. Mert hiszen a neologia olyatén magyarázatával nem kevesebbet mondtam volna ki, mint azt, hogy mit nekem századunk minden fényes neve, mit nekem Kazinczy, Fáy, Eötvös, Kemény, Szalay, Horváth Mihály, Jókai stb. mint írók, Kölcsey, Széchenyi, Deák, Kossuth, Szemere stb. mint szónokok, Kisfaludyak, Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa mint költők; ők mind megannyian a nyelvet szegénynek találták s a neologia zászlaja alá álltak, következésképen vagy azért újítottak, mert nem voltak tiszta fogalmaik, vagy azért, mert rossz muzsikusok voltak, nem tudtak gondolataik hangszerével, a nyelvvel kellően bánni. Tertium non datur. Megengedem, sőt több mint valószínűnek tartom, hogy szavainak olyatén alkalmazására Szarvas Gábor tagtársunk nem gondolt, de tény, hogy a mondottakból egyebet következtetni nem lehet. Jz előadásában összetéveszti a lehetőséget a valósággal, a nyelv fejlődési tehetségét a fejlettség tényével. Innen a zavar, innen a neológia kérdésére vonatkozó tévedéseinek egész hosszú lánczolata. A tényleges igazság pedig az, hogy minden nyelvben annak a nemzetnek lelke, életének szelleme tükröződik, mely azt beszéli. Virágzó nemzeti élet folyton fejleszti, gazdagítja a nyelvet, míg elhanyatlott nemzetnek nyelve is pang. Nálunk pedig a nemzeti élet ébredése újabbkeltű, s még a negyvenes években is a költő úgy festi a nemzetet, hogy bár országánakannyi a kincse, mennyit nem látsz álmaidban, ez a nemzet mégis árva, mégis rongyos, mégis éhes, közel áll az elveszéshez.« S e megható kép csak költői kifejezése volt annak, amit száraz számadatokkal bizonyítva hangoztatott korábban, a 30-as években Széchenyi, és ugyanez állott, csakhogy fokozott mértékben e század eleje körül nyelvünkről is.