Édes Anyanyelvünk, 1983 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1983-01-01 / 1. szám
Közhely mint stíluseszköz? Annyi rosszat összeírtak már a közhelyről nyelvész és nem nyelvész tollforgatók, hogy az olvasót nyilván meglepi, ha most - bár kérdőjellel - stíluseszközként szólunk róla. Pedig ahogy bármi mást, úgy a közhelyeket is lehet oly módon alkalmazni, hogy abból esztétikum, jó stílus, olvasói gyönyörűség kerekedjék. A közhely ugyanis kihasználatlan nyelvi lehetőségek tömkelegét kínálja - de csak azoknak, akik bánni is tudnak vele. Az igazán nagy írók mindig is tisztában voltak az állandó szókapcsolatok, toposzok, közkeletű jelképek - mondjuk ki: a közhelyek - jelentőségével. Baudelaire például „hangyanemzedékek vájta üregek”-nek nevezi a vulgáris kifejezéseket, és „hatalmas gondolati mélységet” fedez fel bennük. Meghökkentő, mennyire ugyanígy vélekedett erről Örkény István, aki élete végén többek között ezt mondta az őt írói műhelytitkairól faggató Lázár Istvánnak: „A közhely évezredes kristályosodási folyamatok eredménye. Alapvető igazságokat, tapasztalatokat, meglátásokat fejez ki, és okossága, használhatósága azon múlik, hogy hogyan mutatjuk fel, milyen közegben szerepel. Tehát mihelyst én egy közhelymondatot szituációba helyezek, abban a pillanatban az a mondat szikrázik, élni kezd, hatni tud, jelent valamit, mond valamit. ... a közhelyet csak az teszi közhellyé, ha más közhelyek társaságába soroljuk. Mihelyst kiemeljük a közhelyet a közhelyek közegéből, az élni kezd, lobogni fog és értelmessé válik” (Lázár István: Örkény István alkotásai és vallomásai tükrében. Bp. 1979, 214-215; a dőlt betűs részek az eredetiben nincsenek kiemelve K. G.). Nem sok példát tudnánk idézni a mai sajtónyelvből a közhelyekben rejlő hihetetlen energiák felszabadítására. Persze az újságokat sem Baudelaire-ek és Örkény Istvánok írják. A közhely így többnyire megmarad annak, ami: közhelynek. Hogy azonban ne ilyen szkeptikus hangulatban kelljen folytatnunk ezt a cikket, bemutatunk egy részletet egy irodalmi riportból (Élet és Irodalom, 1979. dec. i. sz. 16), annak bizonyságául, hogy napjaink írástudóiból sem veszett ki teljesen az érzék a konvencionális nyelvi formák megújítása, hatásos felhasználása iránt. A riportban ezt olvassuk egy ifjú párról, amely egy szeles késő őszi reggelen a szabad ég alatt fagyoskodik: „A padon fiatal pár, szorosan összebújva, mintha azt példáznák, hogy nem félnek »az élet viharától«.” Figyeljük meg, hogy a szerző idézőjelbe teszi a már az emlékkönyvekből is kikopott közhelyet, mintegy mentegetőzésül. De a külső vihar, az Örkény említette szituáció jót tesz a közhelynek: friss levegővel fújja át, életre kelti. S a viharkép mindjárt magával hozza az emberi sors ősi hajó-metaforáját: „Szerencsés hajózást, gyerekek, kiáltom át tér és idő falán, hisz ti bizonygattátok nekem, hogy álljátok »az élet viharát«." Ezután egy úgynevezett metanyelvi kommentár (közlésre vonatkozó közlés) következik: „Elnyűtt frázis, valami 0I9SO regényben olvashattátok, az is lehet, hogy a szerző nagybetűvel írta, így: Élet...” Mintha az író - mint méltatlant - el akarná hárítani a közhelyet, a viharhajó-allegóriát, pedig épp itt dönti el, hogy egész cikkét erre a motívumra fogja alapozni, s az ál-mentegetőzéssel Ádáz harcot folytatunk a mindennapi nyelvünkbe, beszédünkbe betolakodott idegen szavak ellen, amiket kényelemszeretetből, „jóra való restség”ből, sznobizmusból (no lám, s már én is beleestem ebbe a hibába), tehát felvágásból használunk. (A sznobizmus nem azonos a felvágással! - A szerk.) De mit szóljunk ahhoz, hogy nemcsak használunk idegen szavakat, de magunk is alkotunk eléggé csodálatos módon — idegen, félig idegen szavakat. . Háztartási és Keravill boltokban egy idő óta Circotopf nevű, villanyárammal melegedő fazekakat árulnak. Miért topf? Csak német kivitel céljára készülnek? Nem valószínű, hiszen belföldi vevőknek is kínálják üzleteink kirakatai, polcai, s nem valószínű az sem, hogy ha exportálunk belőle, csak német nyelvű országokba visszük ki. Környékünkön több vendéglőt, borozót tart üzemben a Bakony-vidéki Vendéglátó Vállalat. Itt szaladgál útjainkon kis áruszállító kocsija. S a kocsi felirata: Bakonygaszt. Vajon miért kell egy Magyarországon működő vendéglátó vállalatnak német nevet használni ? Külföldi vendégei kedvéért? De hiszen azok nem a Bakonygaszt étterembe, hanem a Sirály étterembe, vagy egyszerűen csak ebbe vagy abba a borozóba, falatozóba térnek be, ott a cég csak fokozza a hatást. Rövidesen vissza is tér a szerencsésen megtalált képhez, s a hajózás motívuma innen már végigvonul a szövegen: „Mit is kívánhatnék most? Szerencsés hajózást! Találjátok jókedvében a lakásügyi előadót, hogy felvegyen a százas listára, s néha azért jusson eszetekbe az az őszi reggel, melynek hívatlan tanúja voltam.” Logikus hát, hogy a címe is ez lett a riportnak : Szerencsés hajózást, gyerekek neve, Bakonygaszt nincs kiírva. (Nem szólva itt arról, hogy a német Gast szót nem sz-szel írják, hanem csak s-sel.) A Veszprém megyei Napló egyik számában láttuk, hogy a budapesti Zöldért és a pilisi Aranykalász TSz zacskós sültkrumpli-szeletet hoz forgalomba. S ahogy a lap is írja: Neve - külföldi mintára, jó „magyarosan” - Pilis-Chips lesz. Még nyelvgyötrőnek is jó volna, akár csak egymagában is, de még inkább a jól ismert mondókával: Mit sütsz, kis szűcs, Pilis Chipst sütsz kis szűcs? Mi volna, ha például egyszerűen sült krumpli-пак, vagy, hogy a cég neve szerepeljen, Piliskrumplinak, Pilisszelet-nek, Pilisforgács-nak neveznék ezeket a bizonyára ízletes falatokat? Jablonkay Géza Alsóörs Választhattam volna ennél nagyobb igényű, más műfajú írást is. Úgy gondoltam azonban, hogy ez a példa, épp átlagosságával, meggyőzőbben tanúsítja, hogy igenis, közhely is lehet stíluseszköz. Ha úgy nyúlunk hozzá, ha azzá tesszük. S ehhez még Baudelaire-nek vagy Örkény Istvánnak sem kell lennünk. Elég, ha szeretjük és ismerjük a nyelvet, anyanyelvünket, s élni tudunk lehetőségeivel. Kemény Gábor Szóöszvérek Éber szemmel, füllel NEM MINDEGY „Önök [ pedagógusok] irányítják, vezetik a kis közösségeket, amelyekben a bomladozó értelmű gyermek először társakat, barátokat talál” - olvasta Fehér Klára tanár (Kisújszállás, Vásár u. 25/A) a Képes Újság ez évi 23. számában. Levélírónknak azonban az a tapasztalata, hogy az iskolában a gyermek értelme nyiladozik, nem pedig bomladozik. Talán a cikk írója is így gondolta? Közzéteszi: T. Urbán Ilona ÉDESANYANYELVÜNK 3