Egészségügyi Dolgozó, 1973 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1973-01-06 / 1. szám

Dr. Szabó Zoltán egészségügyi miniszter nyilatkozata (Folytatás az 1. oldalról) — Sokan tették fel a törvényismertető értekezleteken azt a kérdést is, hogy vajon az egészségpolitikai céloknak megfelel-e orvosképzésünk jelenlegi üteme, nem kellene-e a mainál több orvost képezni? — 1971-ben valóban mintegy 2000 orvosi állás volt betöltetlen. A betöltetlen állások aránya azonban elsősorban a betegellátásban közvetlenül részt nem vevő munkakörökben volt igen magas, az egészségügyi igazgatásban pl. 24, a közegészségügyben 22 százalék. A betegellátást közvetlenül szolgáló munkakörökben ezzel szemben átlagosan 6 százalék volt a betöltetlen állások aránya. (Az orvostudományi egyetemeken 2,6 százalék, a szakorvosi rendelőintézetekben 10,4 százalék. 1950 és 1971 között két és félszeresére nőtt az orvosok száma: 10 200-ról 24 300-ra emelkedett. Évente 900 általános orvost, 170—180 fogorvost képezünk. Távlati terveink és az ezeket tekintetbe vevő számításaink szerint 1985-ig 30 000 orvosra lesz szükség. Ez, az orvosképzés mai mértékének növelése nélkül is biztosítható. — Hogyan ítéli meg miniszter elvtárs mindezek után az ún. hiányszakmák problémáját? — A kérdésre azt hiszem helyesebb, ha néhány adattal válaszolok. 1960 és 1971 között a szemész szakorvosok száma 290-ről 490-re, a traumatológusoké 36-ról 140-re, a radiológusoké 360-ról 560- ra, a laboratóriumi szakorvosok száma 460-ról 820-ra, a kórboncnokoké pedig 140-ről 250-re növekedett. A „hiányszakmáik”-ban tehát az orvosok száma közel kétszeresére nőtt, arányuk az összes orvosok számához viszonyítva is emelkedett. A problémák forrása ezekben a szakmákban nem is annyira a szakorvosképzés üteme, inkább a munkahely jellege. Egy-egy munkahelyen, ezekben a szakmákban, a szervezett orvosi állások száma — érthetően — kisebb, mint más, különösen az ún. nagy szakmákban. Ebből adódik, hogy könnyebben áthidalhatók a nehézségek, ha pl. egy belgyógyászati osztály öt szervezett állásából egy betöltetlen, de szinte alig megoldhatók a feladatok, ha ugyanitt a röntgenosztály két állásából az egyik üres. Mindez — természetesen — nem jelenti azt, hogy nincsenek a „hiányszakmák” problémáinak megoldása érdekében további teendőink. Az elmondottakkal csak azt kívántam jelezni: ezekben a szakmákban a megfelelő utánpótlás biztosítása sokoldalú, összetett feladat, sok tekintetben más megoldási módszereket kíván, mint az egyéb szakterületeken. A törvény etikai rendelkezései nagy visszhangot váltottak ki. Sokan úgy vélekednek, hogy amíg hálaként az utólagos juttatást kategorikusan meg nem tiltják, addig jottányit sem haladhatunk előre a morális helyzet megjavításában. — Engedje meg, hogy előrebocsássam: az orvosi etika soha nem korlátozódott csak az orvos és a beteg anyagi kapcsolatára. Nem szűkíthetjük ezt le erre a szocialista társadalomban sem, ha még oly nagy is a jelentősége. A morális követelményeket az egészségügyi törvény számos cikkelye tartalmazza, megfogalmazva az orvos gyógyító-megelőző tevékenységének általános követelményeit. Etikai tartalmuk is van, pl. a szerv- és a szövetkivételre, illetve -átültetésre vonatkozó szabályoknak is. A 74. § pedig egyértelműen rendelkezik az orvosoknak, a gyógyszerészeknek és más egészségügyi dolgozóknak a betegekkel való kapcsolatáról. A törvény és a végrehajtási rendeletek leszögezik: az állampolgárok számára az egészségügyi ellátás ingyenes. Megvan tehát a lehetőség, hogy eljárjunk azokkal szemben, akik a törvény szellemét és az előírásokat megsértik. Ehhez azonban az szükséges, hogy ne hagyjuk magunkat lefegyverezni, és ki-ki az etikai vétségeik elleni harc fegyvereként éljen a törvény, a rendtartás rendelkezéseivel, a vezetők számára biztosított fegyelmi jogkörrel. A Miniszter elvtárs előadásában kitért arra a veszélyre, amely az orvosi hivatás elbürokratizálódásának következménye. A törvény ismertetése során nemegyszer hangzott el olyan kérdés, de a gyakorlatban is találkozunk olyan magatartással, amely valóban ennek veszélyét jelzi. Arra a kívánalomra gondolok, amely azt igényelné, hogy az orvoslás, az ellátás minden mozzanatát rendelkezések szabályozzák; arra a szemléletre, amelyben a törvény betűi és nem annak szelleme tükröződik; az olyan gyakorlatra, amely a jogszabályokban csak önmaga védelmét, leszűkített korlátait és nem a felelősség és a cselekvés buzdító ösztönzését keresi. A gyógyítás, a betegellátás hivatás. A hivatás gyakorlását kell és szükséges jogszabályokkal is szabályozni. A jogszabályok azonban — ha mégoly tökéletesek és részletesek is — nem helyettesíthetik hivatásunkat. Ha ez következne be, pályánk elszürkülne, hivatás híján foglalkozássá válna, szembekerülve így magával a törvénnyel, annak szellemével Ezért hívtam fel erre a veszélyre a szakszervezeti tisztségviselők figyelmét is, kérve elhárításához az ő segítségüket is. A közvélemény gyakorta hibásan általánosít. Vajon maguk az egészségügyi állami vezetők megfelelő erkölcsi megbecsülést biztosítanak-e azoknak, akik hétköznapi munkájukkal, emberi magatartásukkal, áldozatvállalásukkal az elismerést nagyon is kiérdemlik? — Tények mondanak ellent annak, hogy a közvélemény,, a lakosság általában elítéli az orvosokat, egészségügyi dolgozókat, nem értékeli munkájukat. Hadd utaljak erre bizonyítékként például a legutóbbi országgyűlési és tanácsi választásokra, amelyek során 16 orvost képviselőnek és közel 2000 orvost, egészségügyi dolgozót tanácstagnak választott meg a lakosság. Olyan választók, akik a rendelőket, a körzeteket, a kórházakat és a gyógyszertárakat évente millió számra keresik fel, szerezve közvetlen tapasztalatokat az egészségügyi dolgozók munkájáról. Szeretném hangsúlyozni: az egészségügyi törvény megvalósításának feltételeit nem csupán a vezető szervek teremtik meg. Ezen munkálkodnak maguk az orvosok, gyógyszerészek, egészségügyi szakdolgozók, amikor nap mint nap a maguk munkakörében hozzáértéssel, felelősen, emberségesen látják el a rájuk bízott betegeket. A vezetők feladata, hogy jól szervezzék, irányítsák a munkát, a rendelkezésükre álló lehetőségekkel ehhez megfelelő körülményeket teremtsenek, bátran részesítsék erkölcsi és anyagi elismerésben azokat, akik ezt kiérdemlik. — A nyilatkozatot köszönöm. Székely Sándorné A központi vezetőség ülése. Szakszervezetünk központi vezetősége decemberi ülésén megvitatta az elnökség előterjesztését az 1973. ,év fő feladataira. Az ülésen megjelent dr. Cseterki Lajos, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, az Elnöki Tanács titkára, Duschek Lajosné, a SZOT titkára és dr. Faradi László, az egészségügyi miniszter első helyettese. A központi vezetőség jóváhagyta dr. Darabos Pál főtitkár beszámolóját a szakszervezeti teendőkről és elfogadta a szakszervezet éves költségvetését. A központi vezetőség dr. Gazdag Imrét saját kérelmére felmentette titkári funkciója alól és megköszönte sok éves lelkiismeretes, odaadó munkáját. Gazdag Imre elvtárs tudását a jövőben szakmai területen hasznosítja. Tagja maradt továbbra is a központi vezetőségnek és a Szakszervezetek Országos Tanácsának. A központi vezetőség tagjai közé kooptálta dr. Füzi István tüdőszakorvost, a szakszervezet Baranya megyei titkárát és az elnökség tagjává, valamint a központi vezetőség titkárává választotta. KÖSZÖNTJÜK A SZÁZÉVES NÉPSZAVÁT Egy évszázaddal ezelőtt jelent meg a Népszava elődje, a Munkás Heti Krónika, a magyar szervezett munkások első központi lapja. A Népszava a magyar munkásmozgalom segítőjeként küzdött az elnyomás, a kizsákmányolás, a fasizmus ellen a haladásért, a szocialista eszméért. A jubileum alkalmából összegezve a múlt küzdelmeit, nemes, forradalmi hagyományait megőrzi és tovább folytatja a Magyar Szocialista Munkáspárt által vezetett munkásosztály ügyének szolgálatát. Segíti a szocialista építőmunkát, formálja a szervezett dolgozók öntudatát, erősíti és elmélyíti a nemzetközi szolidaritást. A centenárium alkalmából tisztelettel köszöntjük a nagy utat megtett, százéves születésnapját ünneplő testvérlapunkat. Nagy Oszkár: A régi Nagybánya DR. HARDI ISTVÁNA GYÓGYÍTÓK LELKI EGÉSZSÉGVÉDELMÉRŐL Hadd vessünk fel néhány gondolatot az orvos és a nővér pszichohigiénéjéről. Sajnos, az egészségügyi dolgozók általában nem sok gondot fordítanak saját egészségükre. Az orvos, a nővér mindennapi munkájában anynyira elmélyül, hogy a saját testi és lelki egészségvédelme rendszerint elmarad betegeinek problémája mögött. Sok tragédiáról beszélhetnénk, amikor az orvos betegeiért való végtelen önfeláldozása miatt önmagát elhanyagolta, és meghalt. Az egészségügyi munka pszichohigiénéje nagyrészt közös az emberi életre és munkára vonatkozó egyéb ilyen ismeretekkel. Itt nem kívánunk foglalkozni a fizikai létfeltételek, egészség, munkafeltételek, emberi kapcsolatok stb. kérdéseivel, hanem kiemelünk néhányat, amely a leírtakkal összefügg. Megismételném, hogy az ápoláslélektani és orvospszichológiai ismeretek nemcsak a gördülékenyebb munkát, hanem a gyógyítók és a gyógyítottak lelki harmóniáját és egészségét egyformán elősegítik. A legtöbb lelki egészségvédelemmel foglalkozó közlemény kiemeli az orvosok túlterheltségét, fokozott munkatempóját. Az orvos, aki mindenkor mindenkin segíteni akar, mindenkinek a bajával foglalkozni akar, aki csak hozzáfordul vagy reá tartozik. Ez nem csupán mennyiségi megterhelést okoz. A problémák maguk is számos feszültséget, kínzó érzést rejtenek magukban : az orvosi munka — minden élménye, öröme és gyógyító győzelme mellett — számos és állandó kudarcérzést hordoz: kínok, gyötrelmek, fájdalmak, amelyeken nem tudnak segíteni, betegségek, amelyeket ezideig nem tudunk megszüntetni, és végül, de nem utolsósorban a hálá, amely elkerülhetetlen. Ha ehhez hozzávesszük tévedéseinket, botlásainkat, emberi fogyatékosságainkat, s a mindennapi élet állandóan adódó megpróbáltatásait —, akkor érthető az orvosok túlterheltsége, feszültsége, sőt időnkénti letörése. Ezt először a család érezheti meg, otthoni ingerültségek, kirobbanások formájában, amit másutt a betegeinél elfojtott — azt otthon kiadja. Az is lehet, hogy otthon sem adja ki. A nemzetközi beszámolók szerint a gyógyszerek túlzott szedése (a nővéreinknél is) komoly veszélyt jelent. Szerte a világon egyik fontos pszichohigiénés szempont felhívni erre a figyelmet. Különösen a fájdalomcsillapítókkal, barbiturátokkal csak indokolt esetben éljen az orvos és a nővér. Az orvos igénybevételét családja is gyakran megérzi. Elsősorban a felesége. Orvosfeleségek neurózisa, gyógyszerszedésre való hajlamossága elhanyagoltságukkal, gyakran magára maradottságukkal függ össze. Ezt a férj gyógyszerrel, injekcióval igyekszik „rendezni”, ahelyett, hogy saját magából juttatna többet a családnak. A nagyszámú embertömeggel való foglalkozás „embermérgezés” tüneteihez vezethet: az orvos (esetleg nővér) ingerlékennyé válik, indulatos lesz Dühössége olykor indokolatlan helyzetben vagy ingerültségre rá nem szolgáló személlyel szemben is jelentkezhet. Védekezhet ,,mérgezési tünetei” ellen merev, hideg, belsőleg közönyös tartással. Szervezéssel kell elsősorban ezen segíteni, hogy jó elosztással és ökonómiával orvos és nővér egyaránt mentesítve legyen az egyenlőtlen terhelés alól. Ez jól megoldott behívásos rendszerben, megfelelő munkaritmusban, a szabad idő, pihenés helyes kihasználásában, kikapcsolódásban (kirándulás, játék stb.) rejlik. Másfelől a bennünk zajló érzések és indulatok regisztrálásáról egyetlen percre sem szabad megfeledkeznünk, önmagunkkal és érzéseinkkel mindig tisztában kell lennünk. Hivatásukat igazán szerető orvosoknál fordul elő, hogy nehézségeik elől a „munkába menekülnek”. Szerencsére orvosaink nagy része a tudomány, művészet, kultúra, sport kedvelésével e területeken is szívesen keres üdülést. A pszichohigiéne irodalmában igen sokat olvasunk a jó emberi kapcsolatokról Orvosi és nővéri vonalon egyaránt nélkülözhetetlen a jó kollégiális, kortársi kapcsolat, a jó atmoszférában való megfelelő együttműködés. A jó emberi kapcsolatoknak stabilizáló, egészségvédő szerepéről mindenütt sokat hallhatunk. A csoportos megbeszélések szerepéről több helyen olvashatunk Előnyös volna, ha a munkaértekezleteken a pszichológiának tágabb tere volna, s az egyes intézményekben, osztályokon a munkaértekezletek nemcsak az adminisztratív, organizációs jellegű problémákkal foglalkoznának, hanem a csoportos együttlét és megbeszélés adta lehetőségeket felhasználva pszichikus irányban is képeznék és javítanák az együttműködést. Jó atmoszférában zajló beszélgetéseken előnyös volna a „szerepek körülhatárolása”, a személyi munkastílusok problémájának stb. jól vezetett pszichológiai megbeszélése. Ilyen alkalmakkor számos személyi probléma, feszültség oldódhat, és még jobban elmélyíthetjük az osztály ápoláslélektani ismereteit. A csoportos megbeszélések és egyéni foglalkozások egyaránt hozzájárulhatnak a fejlődés egyik klasszikus alapjához: az önmegismeréshez. Az orvos egyéniségéről, annak önismereti és fejlődési vonatkozásairól már volt szó. A nővért illetően sem mellőzhetjük ezt. A személyes tevékenységi mód, az egyéniség hatásai, hiányosságai, korlátozottságai mind kerüljenek megbeszélésre, megismerésre, feldolgozásra. A nővérnek legyen világos képe saját egyéniségéről. Ehhez hozzásegítheti más képzett nővér vagy pszichológus. Az önmegismerés módja sohasem a ledorongoló kritika vagy a leértékelés, hanem a személyiség finomabb megértéséhez vezető munkatársi, baráti megbeszélés. Mennél jobban ismeri önmagát, annál jobban tud alkalmazkodni, viselkedni, együttműködni akár a legváltozatosabb beteganyaggal. A műveltség és művelődés nemcsak az orvosnak, hanem a nővérnek is életszükséglete. Az állandó szakmai, tudományos fejlődés mellett az irodalom és a művészet sokat segíthet betegeink megértésében. Egy-egy regény, színdarab, film, olyan részleteket mondhat el az emberi életről, szenvedésről és érzésről, amely a közvetlen átélés, megismerés folytán többet jelenthet sok száz elvont igazságnál. Közelebb hozhat az előttünk szenvedő emberhez, a beteghez. Az irodalom és a művészet egybeforraszt az emberi közösséggel, az alkotó társadalom egészével, segít abban, hogy senki ne szűküljön be körülhatárolt területére szakismeretének egyoldalúságával, az élettől elszakadva. Nővéreink megfelelő kiválasztásában a testi egészség mellett első helyen áll a lelki egészség is. A lelkileg kiegyensúlyozatlan beteg nővérek nem tudják elviselni e nehéz, sok alkalmazkodást kívánó és megterhelést okozó pályát. Másfelől nem elhanyagolható káros hatásuk betegeinkre. Csak az a nővér ért igazán betegeihez, csak az tud igazán gyógyítóan hatni rájuk, aki maga is egészséges, és vigyázni tud egészségére. A betegség nagy és nehéz „kaland”. Ebben betegeinket jól követni, panaszaikat alaposan megérteni és a gyógyítás feladatainak örömmel eleget tenni, fontos célkitűzése ápoláslélektanunknak. Az örömmel végzett munkában betegeink kezelése közben mindig egy kicsit magunkat is gyógyítjuk. •Dr. Kárdi István nagysikerű könyve, — az Ápoláslélektan — második átdolgozott kiadása, „Pszichológia a betegágynál” címmel nemrég jelent meg a könyvpiacon. A cikk a bővített kiadás egy új témaköréből való.