Egyetemes Filológiai Közlöny – XXIV. évfolyam – 1900.
III. Philologiai programmértekezések - Tolnai Vilmos, Csokonai Vitéz Mihály verstani nézetei, Négyesy László
Sajnos, a szerző ezt az egybevetést elmulasztotta és Csokonainak nem adja meg a kellő hátteret. Pedig Csokonainak az a bátorsága, melylyel a rímes versek pártját fogja, nevezetes önállóság jele a kor egészeszthetikájának elfogultságával szemben, amikor jóformán csak a franczia elmélet méltatta (az angol— Home — inkább védte) a rímet, s amikor nálunk is ellene fordult az uralkodó áramlat. Ez a módszerbeli hiány okozza bizonynyal azt a látszatot, mintha a szerzőnek nem volna kritikája, mintha könnyen esnék elragadtatásba. Nem lévén nála Csokonainak háttere, nincs is a dolgozatban távlat és mérték ; oly közelről nézi Csokonait, hogy e miatt alaktalanul nagynak látja. Lehet, hogy amit én mondtam Csokonairól, az kevés, de amit ő mond, az egyrészt sok, másrészt nem jellemző. Nagyon el van ragadtatva a szerző Csokonai rímelméletétől, melyet 11 pontban ismertet (Cs.-nál 13. pont). Szerinte a rímről szóló tanítás «olyan része Csokonai egész verselméletének, mely nemcsak időrendben ,első irodalmunkban, hanem tartalmára nézve is olyan, hogy elvenni belőle és hozzáadni ma is alig lehetne valamit, sőt bízvást mondhatjuk, hogy teljesen megáll ma is?» Kétségtelenül szép összeállítás, a maga korában bizonynyal legteljesebb, a mellett önálló, de ma mégis lehetne hozzá tenni egyetmást. Csokonai tanításának egy része közhely volt a XVIII. század rímtanában, más része azonban a magyar nyelv sajátos természetének eredeti felfogásán alapul. Megköszöntük volna a szerzőnek, ha kimutatja, hogy a hagyományos nyugati rímtant mennyiben alkalmazta Csokonai a magyar nyelv viszonyaihoz. — Épen a rímtannál kell sajnálattal észlelnünk a szerzőnek egy másik egyoldalúságát is, t. i. hogy Csokonai verstani nézeteinek ismertetésében csupán verstani értekezéseire támaszkodik Csokonainak s nem veszi számba verselését, pedig e költőnek tudatos művészete sok pontban világot vet elméleti felfogására is és nem egyszer kiegészíti Például nem győzi e szerző magasztalni Csokonait, hogy fölfedezte a magyar asszonáncznak azt a törvényét, melyet Arany 1854-ben kifejtett. A dolog úgy áll, hogy Csokonai szabadságot ad rokon mássalhangzók rímeltetésére, főkép hangtorlatban. Tudjuk, minden német és franczia rímtanban benne van egy pont, hogy a rím nem a szemnek szól, hanem a fülnek, s az eltérő betűk mellett jó lehet a rím, csak a hangzás egyezzék. Csokonai példáinak egy része (naptól — habtól stb.) mi más, mint ez a tétel a magyar nyelvre alkalmazva. Egy más csoport példája valamivel tovább megy (tapintsa — findzsa), de utána is teszi : «Ezek hát elmehetnek, de — csinyján !» Bezzeg mást mond Arany! Csokonai és egész köre a debreczeniek, vagy Péczeli is, alig élnek efféle rímekkel, hanem mindenáron a "teljes rímeket keresik : játszó,— látszó, tünemény — remény. Csokonai az ilyeneknél kevesebbre becsüli a rokon mássalhangzós rímeket, Arany pedig többre, csak az értelmi ellentét meglegyen, sőt elnézi a nem közel rokon mássalhangzókat is. Arra nézve sem ártott volna megnézni a költő gyakorlatát, hogy milyen szabadelvűen értelmezte a maga szabályait. Pl. tanítja ugyan Csokonai, hogy ugyanazon szó nem alkothat magával rímet , de ki írja pár évvel utóbb, még pedig komoly költeményben : Létel! te mennyország ezer ínségbe is, Nem létel ! te pokol még nem érezve is !