Egyetemi Lapok, 1914 (27. évfolyam, 17-20. szám)

1914-11-20 / 17. szám

EGYETEMES LAPOK erkölcsileg szabadnak vallja. Mégis van a há­­boruban valami, ami emberi és keresztényi Sz­empontból megfoghatatlannak, szinte titok­nak látszik. A Tízparancsolat az Istennek bi­zonyára legfinomabb és leghatalmasabb érin­tése az ere­ berlelken, a Kálváriának irtózatos és imádandó drámájából pedig mint csodálatos fényesség lobban ki az ellenségszeretet, sa ke­reszténységnek ez az uj, világokat megindító é­s meghódító parancsa. A háború pedig mintha forradalom és lázadás volna mindkettő ellen!! Ne ölj, mondja az Úr. Szeressétek ellen­ségeteket, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, azokkal akik titeket rágalmaznak, akik titeket üldöznek. Az embernek emberi és keresztény szempontból is joga van életé­hez, testi épségéhez, egészségéhez. Olyan joga, amelyről le sem mondhat. Nemcsak arra nincs felhatalmazva, hogy a maga életét kioltsa, ma­gát megcsonkítsa, egészségét tönkretegye, de nem szabad magát olyan veszedelemnek sem kitenni, mely eme természetes legnagyobb ja­vait­­kockáztatná. Épen igy nincs az embernek megengedve, hogy felebarátja, sőt ellensége élete, egészsége, testi épsége ellen támadjon. Ne ölj! Szeresd felebarátodat, mint tenma­­gadat! De mihelyt a­ háború fúriái megsuhogtat­­já­k ostorukat a népek felett, mintha semmi sem maradna e törvényekből, mintha felfor­dulna a természetes és keresztény erkölcsi rend. Ölj, itt a fegyver, szúrj, vágj, löjj,­­ minél többet teszesz harcképtelenné, annál dicsőbb vagy. És nemcsak a külső parancs kényszeríti a katonát a mészárlásra, hanem ez kötelessége is most. Szemben állnak egymás­sal, akik egymást sohasem ismerték, sohasem bántották, akik ugyanegy hiten vannak, akik­nek lelkén ugyanazon megváltó vér csor­dult végig, akiknek lelkében ugyanazon szikra él: élni, dolgozni az egyén, a család, a köz javára. Szembe kerülnek s mihelyt a riadó, a parancs hangzik, egymásnak mennek, vérben gázolva, holttesteket tiporva, élőket kasza­bolva futnak a diadal célja felé. A szeretet helyére a düh lépett,­­a ,,ne ölj" irgalmassága helyébe az erőszak kegyetlensége. És mindez minden pillanattal, minden sortűzzel, minden rohammal fokozódik. Szinte a megpattanásig feszíti az idegeket és izmokat. Nem láttam én, uram­, semmit abban a rohamban, csak mellett és hasat, döftem, hasítottam, szúrtam, míg hátulról vissza nem rántanak, már az ötödiket hasítod fel, aki eldobta fegyverét. Hajnaltól estig verekedtünk, alig bírtam lemosni a vért a hadnagy úrnak a kardjáról, ennek a finom, a lágyságig gyöngéd, szinte lányos fiúnak a kardjáról. A háború jogos eszköze védelemnek, jogtiszteletre való kényszerítésnek, másfelől a háború az erkölcstörvényt látszik felforgatni. Elismerem mindkettőt s épen abban látom a szinte megfoghatatlan ellentétet, mondhatnám titkot. A természetjog s a két­ erkölcstan egy­aránt tiltja má­s tulajdonának megkárosítá­sát, pusztítását. Ne orozz, a tulajdon szent és sérthetetlen. Semmi esetben, semmi szín alatt nincs megengedve más javának elfoglalása vagy pusztítása. De mihelyt a háború zaja sz­ert­e mennydörög egy ország csendes vidé­kein, mo­solygó vetések, csendes, boldog haj­lékok, falva­k, városok, a megtakarított kis vagyon, a nyugodt számítások a jövőre lesz­nek áldozatai az átvonuló baráti és ellenséges csapatoknak, a requisitióknak, a sarcoknak. A háború jogos, de ami nyomában jár, szegény­ség, kin, szomorú kép, átok, itt van az az ellen­tét, mely megérthetetlennek látszik. A kereszténység szemében mindenek­­felett nagy az ember méltósága és értéke. Szinte banalitás ma az emberiség, az emberi nem fogalmát hánytorgatni, a valóságban pe­dig az istenség fogalma után a legszentebb fo­galom az emberiségé­ppen a kereszténységben. Az antik pogányság csak annyiban tulaj­­donított az egyes embernek értéket, amennyi­ben az egésznek része, az államnak polgára, csak azon haszon szerint értékelte az embert, amelyet ez a köznek hoz vagy hozott. A ke­reszténység másként nézi az embert. Isten örök terveinek központja az ember, minden lélek Krisztus titokzatos testének tagja, az örök élet polgára, a világban pedig az egye­düli megbecsülhetetlen kincs és érték. A háborúban pedig az ember, az egyén semmi, eszköz a hadvezér kezében. Van pat­­rouille, nincs egyén, van ezred s a katona neve, személye, ereje, dicsősége ez az ezred. Hősök itt nem egyenkint, de bokrosan, szá­zával teremnek, a hullák pedig hekatombák, or­szágutak, nagy, közös gödröknek lakói, ame­lyeknek épp úgy, mint néma lakóiknak, nincs sem nevük, sem emlékük. A háború töme­gekkel dolgozik, a tömegeknek a neve had­test, amelynek van száma, feladata, az egyén­nek pedig nincs se neve, se akarata, se sza­badsága. De azért a háború, bár visszadobni lát­szik az embert abban az állapotba, melybe a pogányság helyezte, jogos. Elismerem, de azért itt is látom az ellentétet, a titkot, mely meglep. És ennek a titoknak megfejtését hiába keresem azokban az irányokban, melyek a XX. század szellemeinek nagy átlagát többé­­kevésbbé megejtették és fogva tartják. A ra­cionalizmus és materializmus teljességgel nem tudja mit tartson a háború felől. Kész elfo­gadni a társadalmi materializmus vallomását: a háború rossz, a háború a viszonyok szükség­­képiségéből eredő forradalom, pusztító vihar és szélvész, mellyel szemben kettőre van az ember kárhoztatva: arra, hogy elitélje és arra, hogy ha kitör, annak megadja magát. De vi­gasztalást, felemelő gondolatokat a mindent 1914. november 20.

Next