Egyetemi Lapok, 1914 (27. évfolyam, 17-20. szám)
1914-11-20 / 17. szám
EGYETEMES LAPOK erkölcsileg szabadnak vallja. Mégis van a háboruban valami, ami emberi és keresztényi Szempontból megfoghatatlannak, szinte titoknak látszik. A Tízparancsolat az Istennek bizonyára legfinomabb és leghatalmasabb érintése az ere berlelken, a Kálváriának irtózatos és imádandó drámájából pedig mint csodálatos fényesség lobban ki az ellenségszeretet, sa kereszténységnek ez az uj, világokat megindító és meghódító parancsa. A háború pedig mintha forradalom és lázadás volna mindkettő ellen!! Ne ölj, mondja az Úr. Szeressétek ellenségeteket, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, azokkal akik titeket rágalmaznak, akik titeket üldöznek. Az embernek emberi és keresztény szempontból is joga van életéhez, testi épségéhez, egészségéhez. Olyan joga, amelyről le sem mondhat. Nemcsak arra nincs felhatalmazva, hogy a maga életét kioltsa, magát megcsonkítsa, egészségét tönkretegye, de nem szabad magát olyan veszedelemnek sem kitenni, mely eme természetes legnagyobb javaitkockáztatná. Épen igy nincs az embernek megengedve, hogy felebarátja, sőt ellensége élete, egészsége, testi épsége ellen támadjon. Ne ölj! Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! De mihelyt a háború fúriái megsuhogtatják ostorukat a népek felett, mintha semmi sem maradna e törvényekből, mintha felfordulna a természetes és keresztény erkölcsi rend. Ölj, itt a fegyver, szúrj, vágj, löjj, minél többet teszesz harcképtelenné, annál dicsőbb vagy. És nemcsak a külső parancs kényszeríti a katonát a mészárlásra, hanem ez kötelessége is most. Szemben állnak egymással, akik egymást sohasem ismerték, sohasem bántották, akik ugyanegy hiten vannak, akiknek lelkén ugyanazon megváltó vér csordult végig, akiknek lelkében ugyanazon szikra él: élni, dolgozni az egyén, a család, a köz javára. Szembe kerülnek s mihelyt a riadó, a parancs hangzik, egymásnak mennek, vérben gázolva, holttesteket tiporva, élőket kaszabolva futnak a diadal célja felé. A szeretet helyére a düh lépett,a ,,ne ölj" irgalmassága helyébe az erőszak kegyetlensége. És mindez minden pillanattal, minden sortűzzel, minden rohammal fokozódik. Szinte a megpattanásig feszíti az idegeket és izmokat. Nem láttam én, uram, semmit abban a rohamban, csak mellett és hasat, döftem, hasítottam, szúrtam, míg hátulról vissza nem rántanak, már az ötödiket hasítod fel, aki eldobta fegyverét. Hajnaltól estig verekedtünk, alig bírtam lemosni a vért a hadnagy úrnak a kardjáról, ennek a finom, a lágyságig gyöngéd, szinte lányos fiúnak a kardjáról. A háború jogos eszköze védelemnek, jogtiszteletre való kényszerítésnek, másfelől a háború az erkölcstörvényt látszik felforgatni. Elismerem mindkettőt s épen abban látom a szinte megfoghatatlan ellentétet, mondhatnám titkot. A természetjog s a két erkölcstan egyaránt tiltja más tulajdonának megkárosítását, pusztítását. Ne orozz, a tulajdon szent és sérthetetlen. Semmi esetben, semmi szín alatt nincs megengedve más javának elfoglalása vagy pusztítása. De mihelyt a háború zaja szerte mennydörög egy ország csendes vidékein, mosolygó vetések, csendes, boldog hajlékok, falvak, városok, a megtakarított kis vagyon, a nyugodt számítások a jövőre lesznek áldozatai az átvonuló baráti és ellenséges csapatoknak, a requisitióknak, a sarcoknak. A háború jogos, de ami nyomában jár, szegénység, kin, szomorú kép, átok, itt van az az ellentét, mely megérthetetlennek látszik. A kereszténység szemében mindenekfelett nagy az ember méltósága és értéke. Szinte banalitás ma az emberiség, az emberi nem fogalmát hánytorgatni, a valóságban pedig az istenség fogalma után a legszentebb fogalom az emberiségéppen a kereszténységben. Az antik pogányság csak annyiban tulajdonított az egyes embernek értéket, amennyiben az egésznek része, az államnak polgára, csak azon haszon szerint értékelte az embert, amelyet ez a köznek hoz vagy hozott. A kereszténység másként nézi az embert. Isten örök terveinek központja az ember, minden lélek Krisztus titokzatos testének tagja, az örök élet polgára, a világban pedig az egyedüli megbecsülhetetlen kincs és érték. A háborúban pedig az ember, az egyén semmi, eszköz a hadvezér kezében. Van patrouille, nincs egyén, van ezred s a katona neve, személye, ereje, dicsősége ez az ezred. Hősök itt nem egyenkint, de bokrosan, százával teremnek, a hullák pedig hekatombák, országutak, nagy, közös gödröknek lakói, amelyeknek épp úgy, mint néma lakóiknak, nincs sem nevük, sem emlékük. A háború tömegekkel dolgozik, a tömegeknek a neve hadtest, amelynek van száma, feladata, az egyénnek pedig nincs se neve, se akarata, se szabadsága. De azért a háború, bár visszadobni látszik az embert abban az állapotba, melybe a pogányság helyezte, jogos. Elismerem, de azért itt is látom az ellentétet, a titkot, mely meglep. És ennek a titoknak megfejtését hiába keresem azokban az irányokban, melyek a XX. század szellemeinek nagy átlagát többékevésbbé megejtették és fogva tartják. A racionalizmus és materializmus teljességgel nem tudja mit tartson a háború felől. Kész elfogadni a társadalmi materializmus vallomását: a háború rossz, a háború a viszonyok szükségképiségéből eredő forradalom, pusztító vihar és szélvész, mellyel szemben kettőre van az ember kárhoztatva: arra, hogy elitélje és arra, hogy ha kitör, annak megadja magát. De vigasztalást, felemelő gondolatokat a mindent 1914. november 20.