Egyetemi Lapok, 1915 (28. évfolyam, 1-20. szám)

1915-11-15 / 17. szám

1915. november 15. EGYETEMI LAPOK : S mit tett erre a nemzet? Tízezer új katonáját küldte le, akik fegyverükkel parancsoltak a szinte vadállatiasan dühöngő szerbekre: ne bántsd a magyart! De a csúfos vereség nem riasztotta vissza ezt a félig vad népet. Újabb és újabb terveket szőtt, melyeknek eredménye boldogult trónörökösünk meggyilkolása lett. Ferenc Ferdinánd fenséges, szép alakját egyetlen golyó pusztította el, de a következő percben már fel is hangzott széles Magyarországon a „bosszú" dermesztő kiáltása. És hős fiaink, a dicső ősök méltó ivadékai ismét csak lesiettek, hogy véres bosszút álljanak. Hogy mily eredménnyel, azt mindnyájan tudjuk. A 48-as nagyok büszkék lehetnek unokáikra. A hazaszeretet általuk elvetett magva méltó, nemes gyümölcsöt termett. Méltó kifejezést adni csudálatunknak, hálánknak: nem tudunk. Hogy legalább külsőleg tanú jelét adjuk ennek, ime, koszorút helyezünk drága hamvaikra. De e koszorút nemcsak a magunk nevében tesszük ide, hanem az egész hálás magyarság és azok nevében, akik HZT méltó utódaik gyanánt hősökként ontják vérüket a magyar becsületért. A 48-as hősök hazaszeretettől lángoló szelleme hassa át fegyvereiket, midőn kivívják az áldást hozó békét! Major Nándor a Petőfi-család sírja előtt beszélt: ünneplő magyar testvéreim! Nemes vonása az embernek, ha életében eszméket keres és elveket állít fel, átérezvén, hogy szilárd elvek és nagy eszmék építik fel az embert, s emelik ki a köznapiság légköréből. Szép, ha az ember felemelkedve az eszményi világba, nézi az egyes nagy eszmék bátor harcosait, akiknek életében testet öltött az örök eszme; és szép ha az ember emlékezni tanul és okulni tud, ha áldozik a nagyok, az igazi, egész emberek szent emlékének, éppen mert azokban az eszményi embertlátja, szemléli és csodálja. S amidőn mi most ebben az ünnepi hangulatban megállunk eme sírbolt előtt, bennünket is ez az eszmekeresés, ennek az emlékezésnek és tiszteletadásnak szelleme inspirál. Emlékezni jöttünk és tanulni lelkes ifjú lélekkel annak a családnak a sírboltjához, amelynek csillaga nincs is itt, hanem valahol a vadregényes magyar hősök vérétől megáztatott erdélyi bércek alján alussza csendes álmát, anélkül, hogy csak egy korhadt fakereszt is jelezné sírhelyét. Petőfi Sándor emlékének akarunk áldozni, az ő szellemét akarjuk felidézni abból az ismeretlen világból, amelyből ő mámoros rapszódiás hangulatában, ihletett lelkének csudás sejtésével maga kívánkozott, amikor nem ágyban, párnák közt kívánt meghalni, hanem a harc mezején elhullatni ifjú piros vérét. Elragadta őt nemzetétől a kegyetlen sors nagyon korán, de azért ő mégis él, él és örökké élni fog a lelkek mélyében, amig Hunnia gyermekei büszkeséggel tudnak visszagondolni nagyjaikra s hódolnak áldott emléküknek, él az irodalomban, halhatatlan babér övezi homlokát és él mint a honfiúi szeretetnek dicső példaképe, él és nagy gondolatokat ad mindenkinek mindörökre. Azt mondja a fenséges ódájában — élete párjának — de mintha nekünk is mondaná, hogy feljön majd a siri homályból és elviszi szeretteinek áldozatát. Nem jöhet föl a síri homályból, s nem veheti el szivünk áldozatát, s mégis üzenni akarunk most neki s azért állunk meg azok sirboltja előtt, akiknek a lelkéhez ő legközelebb állott, s megkérjük őket, hogy odafönn a boldogabb hazában adják át neki az egyetemi ifjúság koszorúját, s mondják el neki helyettünk mindazt, ami valamennyiünk lelkéből fakad. Mondják meg, hogy az egyetemi ifjúság igazán szívből nyújtja az emlékezés eme kis jelét. Neki, a magyar eszme lánglelkű harcosának és a magyar szabadság dicső nemzőjének. Hogy a magyar ifjúság is büszke önérzettel követi az ő pályafutását, s míg egyrészt fájó érzéssel gondol a sorscsapásokra, melyek őt oly sokszor érték, addig másrészt örömmel nézi és cudálattal reméli az ő kimagasló tündöklését, mert látja benne a hazaszeretetigazi hősét, aki szóval és tettel buzdítva siró és lelkes hangon segítette hazáját, s hősi halálával igazolta, hogy a lelke mélyéből cselekedett. S hogy ez az ifjúság meg is érti az ő buzdítását, teljesíti jósló szózatait és amikor hallja tőle, hogy ,,lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága?", — akkor határozott férfiassággal idézi — s megesküszik, hogy nem lesz. De nemcsak ígéri, nemcsak esküszik s — mondjátok meg Neki, ti Szeretteink, hogy sokan, nagyon sokan jelentünk volna meg itt az ő emlékére, — de most amikor félvilággal szembeszállva, harcol a hős magyar, s dicső tetteivel bámulatba ejti a világot, most ott vannak a mi legjobbjaink is, az ősök példája serkenti, s az ősök széleié hevíti őket, — hogy szívesen áldozzák oda — az ő példájára — szép fiatalságukat, pezsgő életüket és piros magyar vérüket a haza szent oltárára. Mondjátok meg Neki, hogy mindnyájan tudjuk már, hogy mi a haza, mi a magyar nemzeti öntudat, s mi a magyar szabadság. Mondjátok meg neki, hogy ne sírjon, — örüljön, most mindenki elmondja, hogy „Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted, nem vesz az el, ha eddig el nem veszett," — mert mindnyájunkat az ősök szelleme hat át, mert mindegyikünk ereiben az ősmagyar vér csörgedez. Hogy mi is, akik még itthon vagyunk, egyelőre szeretettel és hálával adózunk azoknak, akik helyettünk eddig is küzdöttek, magyar testvériességgel öleljük őket magunkhoz, de a magunk kis körében szeretjük a hazát, s mi is készen állunk, hogy előresegítsük a jövendő nagy, dicsőséges Magyarország kifejlődését. Adjátok át Petőfi Sándornak ezt a koszorút, de ezzel együtt vigyétek el a magyar ifjúságnak romlatlan, nemesen dobogó, feledni nem tudó szívét; mondjátok, hoy minden magyar ifjú vére Petőfi akar lenni, mely nemesen tud érezni, fenkölten tud gondolkodni és önzetlenül tud hőstetteket véghezvinni. S adjátok át neki búcsúnkat is, melyet mi ebben a gyászos, de ünnepélyes hangulatba oly átéléssel intéztünk hozzá, mondván: ,,Semper honos, nomenque tumlaudesque manebunt." Jókai sírjánál Németh István volt a szónok, Vörösmarthy emlékénél pedig Baitz Géza elszavalta, az Egyetemi Énekkarok pedig elénekelte a Szózatot.