Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1966 (8. évfolyam, 1-18. szám)
1966-01-13 / 1. szám
EGYETEMI LAPOK Gutai Katalin és Bodó Sándor riportsorozata. KATIKA JÁTÉKKOCKÁI Megnyomtam a csengőt, s kis idő múlva kinézett a leveles szekrény résén a nagymama. Nagyon ijesztő külsőm lehetett, mert bizalmatlanul válaszolt. — Nincsenek itthon. Moziba mentek. Ráadásul elvitték a kulcsot is, és most nem tudom magát se beengedni. Másodszorra már szerencsém volt. Óvatosan, szombat délután — hideg, szeles időben — mentem, ilyenkor mindenki örül, ha otthon maradhat De kiderült, hogy felesleges az óvatosságom. — Pechje volt a múltkor. Alig megyünk valahová. Néha eltelik egy hónap is úgy, hogy ki se mozdulunk. Van tévé, így aztán az a szórakozásunk. Kedves, mosolygós felesége van Igali Pistának. — Amióta összeházasodtunk, kétszer voltunk táncolni. Pedig azóta több mint négy év telt el. Rövidesen kiegészül a társaság: nagy robajjal beszalad Katika. Egy-kettőre összebarátkozunk. Bizalma jeléül ölembe teszi nagy alvóbabáját, amit kislány létére Pistikének keresztelt el. Még azt is megkockáztatja, hogy az ölembe ül, sőt énekel is: az óvodában sok szép éneket tanultak. Négyéves. Mikor aztán az apuval meg az anyuval belemelegedünk a beszélgetésbe, sértődötten elvonul, és előveszi játékkockáit. De látom, hogy félszemmel figyel rám, és fölöttébb kínosnak tartja, hogy a szépen összerakod torony az utolsó pillanatban — összedől, újra kezdi. — 1961-ben házasodtunk össze. Kubikos voltam egy építőipari vállalatnál, és közben esti gimnáziumba jártam. Gabi is. Ott ismerkedtünk öszsze. Amikor egybekeltünk, a feleségem kimaradt. De engem biztatott, hogy jelentkezzek egyetemre. Amikor a kislányunk született, aznap felvételiztem ... Szépen berendezett a szobájuk. Mindent a két kezük munkájából vásároltak Igaliné bedolgozó egy léternél. Kb. 1200 Ft-ot keres. Besegít a férj is — így aztán megvannak Szóbajön az új családi pótlék rendelet Igen, valami megoldást kellene találni, hogy egy gyerek után is fizessenek családi pótlékot Hiszen az ő esetükben is még egy gyerek már nagy teher lenne. S elsősorban anyagilag. — Majd ha Pista végez, lemegyünk vidékre, és akkor már nem lesz probléma. Nem, nem akarunk Pesten maradni. Anyagilag vidéken jobban ki lehet jönni. Közben Katika egyre merészebb formákkal próbálkozik, s a játékkockák, még labilisan ugyan, de lassanként összeilleszkednek. — Tudod, azt, hogy egyetemre járhatok, csak annak köszönhetem, hogy megnősültem, Munkásszálláson laktam. Akkoriban még az italt se vetettem meg, és bizony elég sok pénzem elfolyt. Ezt a rendezett életet nagyrészt a feleségemnek köszönhetem: az ő szülei adtak helyet, s most is az ő segítségével tanulok. Ára van mindennek. Bizony Igali István tanulmányi eredményein meglátszik, hogy gondokkal kell küzdenie. De vállalnia kell ezeket a gondokat, hiszen majd évek múlva kamatozni fog a befektetett energia. — Lényegében véve — gondokkal, bajokkal együtt — jól élünk. Pusztán azt sajnáljuk, hogy a mi elfoglaltságunkat a kislányunk sínyli meg: keveset tudunk foglalkozni vele. Az egyetem óvodájába vették fel, s ez amennyire lehet, pózolja a hiányosságokat: sok mindent tanul, s szinte napról napra ügyesebb, talpraesettebb. Katika — tekintve, hogy róla van szó — azonnal beavatkozik, s nagy hangon fejti ki a véleményét — úgy általában a dolgokról. Aztán rámpillant, és súg valamit anyukája fülébe. Látom, hogy zavart, s amikor azt tanácsolja az anyu, hogy a bácsival — mármint velem — ne törődjön, nem hagyja meggyőzni magát Fogja a kis edényt, és kimegy az előszobába... Közben elkészül a kávé, s kortyolni kezdjük a jó feketét. — Hétszáz forintot fizetünk az öregeknek. Aztán a kávé, a cigaretta, kiadások a gyerekre — szóval van helye még az utolsó fillérnek is. Talán ezért is van, hogy idáig még minden évben készültünk, elmegyünk a gólyabálba. Rendben van, megállapodunk, aztán az utolsó pillanatban belegondolunk, hogy azért a pénzért, amit ott elköltenénk, inkább veszünk valamit a kislánynak... Úgy érzem, különösebben nem is bánják ezeket az áldozatokat. Nem beszélnek róla, de valahogy az egész hangulatból árad a megértés, az egymásért való felelősségérzet Nagy szavak nélküli, egyszerű, de minden nehézséget legyőző szerelem ez, s hiába kristályosodik szeretetté, az egymáshoz való tartozás természetes érzésével érzékeny műszerekkel mérhető rezonanciája átmelegíti a leghétköznapibb hétköznapokat is. Katika már ismét a játékkockák felett töpreng. Látom rajta, hogy valami nagyon szép házat, vagy tornyot akar felépíteni. De nincs megelégedve magával: ledönti és újat kezd. Amikor elbúcsúzunk, ad nekem egy puszit, és huncut-kedvesen mosolyog. Próbálgasd csak Katika — azokból a játékkockákból nagyon szép dolgokat lehet kirakni ... A nácizmus története Mihail Romm, a híres szovjet rendező új szélesvásznú filmjének tárgya: a nácizmus története a kezdettől a bukásig. Éles kritika és maró humor jellemzi a hatalmas alkotást, amelyhez a rendező az archiszemétalált orosz, lengyel, német vamokból, sőt Hitler lyes filmmúzeumában — összesen 2500 kilométernyi — filmből választott ki részleteiket. KÖRBE-KÖRBE — vizsgáról-vizsgára Nem akarunk körkérdést intézni az Egyetem hallgatóihoz, hogy mi foglalkoztatja jelenleg a legjobban a fiúkat — lányokat. Úgy hisszük, egyértelmű lenne a válasz: a vizsgák. Ez természetes is, hiszen a vizsgaidőszak kellős közepében vagyunk. Az elsőévesek, akik nemrég estek túl a tűzkeresztségen, a felsőbbévesek, akik próbálják megnyugtatni magukat, hogy majd csak túl leszünk ezen is, az ötödévesek, akiknek már kifelé áll a rúdjuk , mindnyájan az izgalom hónapjának tekintik a januárt. Hiába van az utcán mínusz egynéhány fok a folyosókon, s pláne a vizsgaszobákban nem egyszer melege van mindenkinek. Hiába, ez már csak így van... Hogy stílszerűek legyünk, mi is foglalkozunk a vizsgákkal. S félreértés ne essék: a riportok írói éppen úgy, mint a riportalanyok , vizsgáznak és éppen úgy izgulnak, mint a többiek. Hiába: ez az, amit nem lehet megszokni... Ahogy elindulok körben az egyetem épületében, a folyosókat sok helyen mintha élő barikád torlaszolná el. A tömeg mozog, toporog. Messziről csak egyhangú mozgás, de ahogy közeledek, egyre inkább tisztul: ideges mondatfoszlányok hallatszanak: — Mit kérdezett?... — Hányasra mentél... — ne mondd Van, aki még itt is tanul; könyvbe, jegyzetbe bújva — a másik, mint hetvenkedő katona, nagy hangon magyaráz, mintha nemcsak a hallgatóságot, hanem önmagát is meg szeretné győzni arról, hogy ő tud, és majd menni fog az bent, a szobában is... ♦ Nappalisok vizsgáznak Az elsősöket azzal vigasztalják, hogy nem baj, ha izgatottak egy kicsit, majd megszokják! Aztán eljön a harmad-, negyedév és még mindig nagyon kevesen szokták meg — mert nem is lehet megszokni — a vizsgázást. Úgy tizenegy óra körül találtam meg, amit kerestem. A terem előtt, a folyosón néhány ember, beszélgetnek, a falnak támaszkodnak. — Tanulsz? — Igen. Hátha éppen ezt a tételt kapom — mondja, aztán mintha ott sem lennék, tovább tanul. A többiektől tudom meg, hogy ő az utolsó vizsgázó. Tudományos szocializmusból vizsgáznak. Történelem szakosok. Még néhány kérdés a levizsgázottakhoz, aztán megérik bennem az elhatározás: bemegyek én is! Na, nem! Nem vizsgázni, hanem beszélgetni a vizsgáról, a vizsgázókról Szerepcsere Domonkos Anna 1964-ben végzett. Második éve oktat a tudományos szocializmus tanszéken. Az idén vizsgáztat harmadszor. Milyen érzés most az asztal túlsó oldalán ülni? Hiszen alig két évvel ezelőtt még éppen úgy vizsgázott, mint a mostaniak. Egyáltalán: milyen érzés fiatalon vizsgáztatni fiatalokat? — Nem kellemes dolog. Még nem felejtettem el a régi nagy izgatásokat. Sajnálom a hallgatókat, de ha belegondolok, könnyebb vizsgázni, mint vizsgáztatni. A hallgató megkapja a tételt, felkészül, elmondja és megkapja a jegyet. Tetszik vagy nem — a vizsga számára véget ért De a vizsgáztatónak jön a következő. Egy nap tíz-tizenöt. Ezalatt végig figyelni kell, segíteni, s ami a legnehezebb: jegyet adni... Igen, az értékelés mindkét oldalon nehéz probléma. Mint fiatal vizsgáztatónak, látom, igen élénk emlékei vannak a saját vizsgáiról. A régi gyakorlatok alapján nem dolgozott-e ki valami új vizsgamódszert? Hogyan értékeli a feleleteket? — Új módszereim nincsenek. A hallgatók húzzák a tételeket. Tudom, a kihúzott két tétel alapján nem lehet lemérni, hogy ki mennyit tud. Ezért — mivel szemináriumot is vezetek — beszámítom vizsgázóm ottani szereplését is. De az osztályozás még így is nagyon nehéz. Néha viszont tehetetlen vagyok: vannak, akik fújják az anyagot, de ha belekérdezek, akkor látom, hogy megzavarodnak, nem értik. Ilyenkor aztán kénytelen vagyok roszszabb jegyet adni. Panasz a hallgatókra Ideológiai tantárgyról lévén szó, mi az, amire elsősorban kíváncsi a vizsgák során? — Hát igen, ez az egyik legnehezebb kérdés, különösen a nem történelem szakosoknál. Elsőrendű követelmény, hogy a hallgatók az elvi vonatkozásokkal legyenek tisztában. És itt jön a neheze. Elolvassák a kiadott irodalmat, de a vizsgák nagy részénél a konkrét történelmi ismeretek már hiányoznak, és ha valami meg is maradt a gimnáziumi anyagból, az is csak igen homályosan, elmosódottan él bennük, így aztán amit mondanak, az sokszor frázisszerűen hat. Az előadásokat a hallgatók nem szívesen látogatják, vagy csak a katalógustól való félelmükben mennek el, és ott nem figyelnek. Pedig az előadás igen sokat segítene a vizsgára való felkészülésben. Mit kap vissza a hallgatóktól? Általában milyen vélemény alakult ki az idei évfolyamról, a szeminárium és a vizsgák tapasztalatai alapján? — Az idei évfolyam hozzáállása nem jó. A tavalyi valahogy érzelmileg is közelebb állt ehhez a tantárgyhoz, és ez — úgy tudom — nemcsak a nem történelem szakosoknál van így. Ezt a közömbösséget, a nem megfelelő hozzáállást igazolja érzésem szerint az is, amit már az előbb említettem: az előadásokról való tömeges elmaradás is. Ezután még beszélt arról, hogy az anyag száz évnél is nagyobb korszakot ölel fe. Ezt a maga bonyolult összetettségében kell áttekinteni — s ez nem könnyű feladat. Ezt a vizsgáztatónak is figyelembe kell venni. De ez még nem menti fel a hallgatókat az alól, hogy értelmesen gondolkodva tanuljanak , és ne egy nap alatt próbálják megtanulni az egész anyagot... Berta István Kancsal riportok - szilveszterkor 1966. január 10 óra 4 perc VÉGZETT HALLGATÓK NYOMÁBAN Négy végzett hallgató üget előttünk a Körúton. Nehéz utolérni őket — négykézláb. Szerencsére ők is ereszkedett testtartásban haladnak. Öltözetük diszkrét: sima szabású papírsüveg, szerénybetörő- és boszorkányálarc, félig üres vodkásüveg. Úgy látszik elfáradtak. Szelíd pihegéssel abrakolják a konfettit, amikor megszólítjuk őket. — Igen — bólintanak egyszerre többen is, s ez a bólintás már maga jelzi az ELTE-hallgatóságukat: tömör, egyértelmű, mentes mindenfajta lombik-forradalmiságtól. — Ugyebár kikerültetek az életbe... — Igen — bólintanak újra. Szemvillanásuk megegyezik. — Hogy vagytok megelégedve? — Hát? — bólintanak kifejezően. — Hogyan fogadtátok a pedagógusok fizetésemelésének hírét? — Igen — igen — bólintanának, de V. I. monori általános iskolai magyar—földrajz-szakos tornatanár szabatos válasszal előzi meg társait: hosszan, keservesen trombitájába fúj. Harsog az éjszakában a kürtszó: száz más felel rá/ — Milyen tervekkel indultok az új évbe? — Sátoraljaújhelyivel! — lelkendezik B. A., s felcsillan szemüvege. Csak V. I. teszi hozzá szomorúan: — Bár az utóbbi időben az is tele van finánclábbal. 1966. január 10 óra 31 perc VIZSGÁZTATOK A VIZSGÁZÓKNAK. VIZSGÁKRÓL Tavaly néhány igen hasznos tanácsot közöltünk e címszó alatt. Úgy hisszük, ez újabb interjú most más szemszögből egészíti ki az eddig elhangzottakat. Dr. Boross Kálmán docens lakásajtaját nyitva találjuk. Túláradó szeretettel fogad bennünket, tanítványait Csak akkor komorodik el, amikor megtudja, hogy a Laptól jöttünk.— Megelőzöm Önöket — karol át bennünket. — Azzal kezdem, hogy 1966-ban nagy várakozással tekintek az Egyetemi Lapok munkássága elé. És várok... tovább és kitartóan várok a jó írásra, az első jó írásra fiúk, mert bölcsen tudom, hogy lesz ilyen, egyszer lennie kell, a valószínűségszámítás szerint ugyanis... — Professzor úr, mit tanácsol a vizsgázóknak? — Fiúk, ne keserítsetek. Nekem legalább olyan kín, drukk, mint nektek. Nem tudnak ezek a maiak puskázni. Az arcotokra van írva, ha puskáztok... És az öltözet... A sötét ruha egy jegy, a szépen megkötött nyakkendő már mindenképpen elégséges, magabiztos tekintettel közepes, szemernyi puskázással négyes, ha netán tudtok is valamit, megvan a jeles. Fiúk, az egyetemenaz életnek tanultok!... Ismerem mind a 104 puskázási módot. Ha lenne egy százötödik__ Két éve várok rá. Két éve tartja magát a 104. 104? Dehogy ... Korcsosulnak a módszerek. Hová juttok?! A hallgatók nyolcvan százaléka még mindig — ma, a rakéták századában is — a sajtfecnis rendszernél tart, a papírlap alatt elhelyezett notesznél... Értsétek meg, hogy ez ma már nem válik be az ország legnagyobb egyetemén... Ezeket az elavult módszereket már nem jutalmazhatjuk jó jeggyel... Újat, eredetit... Zsebmagnó, tranzisztor... Nem tudom, találjatok ki végre valamit! ★ 1966. január 1. reggel 9 óra 55 perc MENZA Jól megtermett, fehér köpenyes asszony aprítja a cipőtalpat a forróvízbe. Néhány szál ízletes pertlit kever bele, majd téglaporral megszórja a rotyogó gulyást. — Javul- e a menzakoszt 1966-ban? — Hogyne javulna . 11 — És a tisztaság? — Az is javul... minden javul. S talán, hogy tettekkel is alátámassza a készülő riportot, néhány csipetnyi sózott fűrészport, s egy tétes evőkanálnyi ízletes dunai fövenyhomokot szór a levesbe. 1966. január 1. délelőtt 11 óra 34 perc KOLLÉGIUM Csend honol. Kihaltak a folyosók. — Alszanak mint csendet a portásnéni. — Aludjanak csak__ Még nem tudják ... Majd délben ... — Mit nem tudnak? — Meglepetés ... Mert az úgy van, tudja, hogy költözünk. Mi megyünk a Ráday utcába. — És a rádaysok? — A Fácánosba. — És onnan? — A Kun Béla térre. — Az ottaniak? — A Rákóczi útra. — És azok ide? — A, dehogy mint lemondóan. Azoknak szól ez az intés, akiknek beszélhet az ember, úgy sem értik. Nem is kérdezzük hát tovább. A folyosókon csend honol. Alszanak. Még nem tudják... 1966. január 2. reggel 9 óra EGYETEMISTÁK ÉS A HÁZASSÁG A Vén Diák presszóban elcsigázott párocska. Egyetemista házaspár. A lány jogász, a fiú a Műszaki Egyetem hallgatója. A lány fülében tablettányi fülhallgató. A fiú apró mikrofont igazgat kabátjába. A leány feláll. Hitvesi csók, távozik. — 11 egész 6 tized méteren adok — mondja a fiú. Amikor a fiatalasszony kimegy, átülünk asztalához. A fiú zavart. — Vizsgázik — mondja — Dr. Borossnál. Apró csipogás a kabát alól. A fiú kinyitja az előtte heverő jegyzetet, olvasni kezd a mikrofonba. Szünetet tart, felénk pillant: — Meglesz a jeles — mosolyodik el. Néhány másodperc múlva öt apró csipogás a kabát alól. Bevált a 105. módszer. Jól indul az új év!