Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1983 (25. évfolyam, 1-18. szám)
1983-04-27 / 6. szám
diákéletmód ♦ diákéletmód ♦ diákéletmód ♦ diákéletmód ♦ diákéletmód ♦ diákéletmód Az ördög tanítványa Jorge Carlos Kun Navarro ~ 23 éves perui diák. Limában született, a szülei ma is ott élnek. Édesapja a perui „Correo” nevű lap tudósítója, újságíró. Édesanyja színésznő. Jorge és testvéröccse Magyarországon tanulnak .Az ő neve „magyarul”: Kun György. — Hogy esett a választás Magyarországra? — A dédnagymamám, nagyszüleim, édesapám és testvére, 1945-ig itt éltek. A háború után kivándoroltak az országból Dél-Amerikába. Uruguayban, Chile-ben éltek rövid ideig, majd Peruban telepedtek le. Én is ott születtem, 1970-ben apám — az Interpress Service megbízásából — Magyarországra került két évre. Mi is vele jöttünk, s 1972- ig itt éltünk, tanultunk. Ez idő alatt szüleim igyekeztek megismerni a magyar oktatást, s miután jó benyomásokat szereztek — s az ország is közel áll hozzánk — ez mindamellett szólt, hogy itt kezdjek egyetemi tanulmányokat Az ELTE Bölcsészettudományi Karán, művészettörténetnéprajz szakon tanulok. Reméltem egy kis „hendikepp”et is attól, hogy kicsit megtanultam beszélni magyarul. Persze ennek nincs vége ... — Miből élsz nálunk? Menynyi a havi „jövedelmed"? — Havonta 1940.— Ft-ot kapok. 400 Ft-ot fizetek ebéd- és vacsorajegyre s 500 Ft-ot a kollégiumért. A többiből élek. Korábban alkalomszerűen vállaltam kisebb munkákat: pl. csomagot hordtam ki a postánál, meg egy étteremben tányérokat mosogattam. — Budapesten kívül hol jártál eddig hazánkban? — 1979-től — fél év megszakítással, amit otthon töltöttem — folyamatosan Magyarországon vagyok. Nagyon sok városban jártam azóta: Sopronban, Kecskeméten, Pécsett, Esztergomban, Egerben, Debrecenben. Azt mondhatom, talán Kecskeméten éreztem magam legjobban. De ez azért volt, mert ott voltak barátaim. Mint város, úgy érzem, Sopron és Budapest állnak legközelebb hozzám. — Hasonlít valamiben a magyar ember a peruihoz? — Szerintem egyáltalán nem. A perui ember spontán, könnyed. Te perui vagy, avagy magyarnak vallod magad? — Én peruinak érzem magam, de közel állok a magyar emberhez. Az okáról az előbb beszéltünk. Az én hazámban sokféle náció él: indiánok, európaiak, ázsiaiak, afrikaiak — a származásukat tekintve. De nyilvánvaló, hogy már egészen mások, mint a ma is azon a földön élők, ahonnan ők jöttek. Az indiánok is sokfélék: talán 400 féle törzs, vagy még több is létezik. Peruban. Az őserdei törzsek egyik legnagyobb dialektusa: a campa-k. Ezenkívül nagyobbak a kecsua-k, az aymora-k. Ha összehasonlítok például egy pesti embert egy limaival, először számba kell venni azt, hogy Peruban 20 millió ember él. Ebből Limában 5 millió. Sok a különbség. A limai városi átlagember szegényebb, mint egy pesti. Ott 500 dollárból tud úgy élni valaki, mint mondjuk itt 100-ból. Vagy még egy különbség: a limai ember sokkal vidámabb, nem olyan komoly, mint az itteni emberek. És persze még számos lényeges különbség van... — A ti családotok gazdag, jómódú, vagy szegény? — Erre nem lehet röviden és egyszerűen válaszolni. A szociális rétegeződés ott is, mint mindenütt, több dimenziós. Nem lehet egyfajta válasszal „elintézni”. Mert ha azt mondom: pénz — mások a válaszok, ha azt mondom kultúra — megint mások; ha a bőr színéről beszélünk, más a sorrend. Erre az országom a válasz. A szüleim — maradva egy „vulgáris” verziónál — jómódúak. — Ha befejezed az egyetemet, hol és hogyan tudsz ezzel a diplomával Peruban állást vállalni? — Nem tudom. Nincs „biztosítékom”, hogyha hazamegyek, kész álláshely vár rám. Meg kell majd keresnem, hogy tudok elhelyezkedni. De addig még nagyon sokat akarok tanulni, sok mindenre vagyok kíváncsi. A tanulmányaimon kívül érdekel a szociál-antropológia, a szociológia, a pszichológia, a filmrendezés. Szeretnék ezekkel is jobban ismerkedni. — Mért jó az neked, hogy Magyarországon szerzel diplomát? — Van egy spanyol közmondás: „az ördög nem azért tud többet, mert ördög, hanem azért , mert öreg”. Európa az „öreg kontinens”. Többet tapasztalt. Szeretnék sok mindent „eltanulni”. Várhelyi András Részt vettem a legutóbbi Vegyész Szakcsoport Vezetőségi ülésén, amiről még másutt és más alkalommal részletesebben beszámolok majd. Itt csak egy napirendi pont kapcsán szeretnék néhány vázlatos gondolatot kifejteni. Az egyik napirendi pont egy fiatalabb vegyész évfolyam vezetőjének beszámolója volt a végzett munkáról. Röviden szólva: nem sokat dolgoztak. Nem akarok részletes elemzésbe bocsátkozni a miértekről, de valamit — ha a teljességre nem is törekedhetek — mégis el kell mondanom. Ha egy II. éves vegyész „magára veszi” a szakfordítói képzés terheit, akkor heti óraszáma 44 lesz. 5 napos munkahétben gondolkodva ez majdnem napi 9 óra. Emellett célszerű naponta 3-4-szer étkezni, egyetemre és haza „közlekedni”. Alvásra 8 órát számítunk és így a maradék (eddig még szociológusnak sem kellett lennünk) kb. napi 4 óra. És most kell kicsit szociológusként, de legalábbis józan paraszti ésszel gondolkoznunk. Tanulni hétvégén is lehet (szombat, vasárnap, főleg laborokra — jegyzőkönyv), de hétközben is adódhat készülni való (főleg nyelvtanulás), valamint — tegyük fel — ez is lefarag a napi 4 órából és marad 3-3,5 óra. Most akkor megnézhetjük, mivel „csaphatja agyon” az ember ezt az időt! Az egészséges életmód 2x3 óra edzést követelne meg hetente (vigyázzunk! ez még nem versenyzői szint). Marad az egész hétre 10-11 óra. Jó lenne még TDK-zni is (beleszagolni a kutatásba) , legyen heti 3-4 óra, amit sokszor csak rendkívül rossz hatásfokkal, elaprózva lehet végezni (rossz tanrend, lyukas óra), miután is marad 6-7 óra a hétből. Jó lenne igényt ébreszteni ezek után a közéleti tevékenységre, ezzel kapcsolatban a kultúra elsajátításra (könyv, film, színház, vita fórumok stb.). Mindezt 6-7 órában kellene, és mégegyszer hangsúlyozva: nem kielégíteni, hanem ébreszteni! Ébreszteni pedig így elég nehéz, mert létezik napi kifáradás is. Vagy a labor gőzei, vagy a tömegközlekedés, vagy egy-egy előadás passzív elviselése — valami mindig akad. Különösen figyelemre méltó, hogy ezek a hatások distresszes állapotot okoznak. És akkor nem szóltunk még a magánéletről, a szűkebb, társas kapcsolatokról, könnyedebb, ám szükséges szórakozásról. Tudvalevő pedig, hogy a tanulás individuális elfoglaltság, így az ember szinte „kiéhezik” a kapcsolatok után. Igazi emberi kapcsolat előadáson (amennyiben nincsenek benne aktív elemek) nem alakul ki sem hallgató-hallgató, sem hallgató-oktató között. Nincs rá idő, és ami szomorúbb: nincs is rá mód. Sajnos olyanok is előfordulnak, akikből már ki is „élődött” ez a fajta igény a társak iránt, az értékes, felszabadult hangulatú szórakozás iránt. Ezek az emberek, akik panaszkodnak, nincs idejük, nem érnek rá, és éjfél után még mindig a tankönyv fölé hajolnak, és még nagyobb terheket vesznek vállaikra, számukra a könnyebbik rosszat választva. Itt kell megjegyezni: az évfolyamok jelentős része vállal ilyen vagy hasonló jellegű jellegű pluszmunkát a tudás növelése érdekében. Csak hát felvetődik a kérdés: mit eredményez ez a fajta tudásnövekedés? Nem akarom dramatizálni a helyzetet, de fel kell villantani — újra meg újra azokat a kóros jelenségeket, amik — ellentétben szép eszméinkkel — gátat vetnek az emberi kiteljesedésnek, a sokoldalúan képzett, gazdag igényekkel rendelkező emberről szóló marxi tanításnak. Hórvölgyi Zoltán V. éves vegyész Mire elég 6-7 óra? (avagy: kevesebb?) A fotókat Lóránth József készítette „Akkor kezdtem el inni Ki mondta el, hogy rendszeresen iszogatok? Nem hiszem, hogy észrevetted rajtam. Igaz ugyan, hogy egy-egy nagyobb adag után másnap véresek a szemeim, és puffadt az arcom, de még elég jól bírom. És egyelőre nincs árulkodó jele a szenvedélyemnek. Azt mondják, hogy ez szenvedély, pedig semmi köze nincs az igazi nagy érzelmekhez. A szerelemhez például. Nekem elhiheted, én próbáltam mind a kétfélét. Persze te arra vagy kíváncsi, hogyan kezdtem el inni. Nem fogod elhinni, de én antialkoholista voltam. A bulikon csúfoltak is, mert mindig vittem magammal tejet, és azt ittam. Apám erősen piál otthon. Hol jobban bírja, hol kevésbé. Én már annyit láttam anyámat megalázva, kisírt szemmel, hogy megfogadtam én nem fogok inni. S mert fennáll a lehetőség, hogy öröklődik a hajlam az ivásra, megfogadtam, egy kortyot se. S ez így lett volna halálom napjáig, ha nem találkozom Vele. A nagy szenvedéllyel, a szerelemmel. Hosszú, szőke haja volt, kék a szeme, karcsú a dereka. Eleinte féltem közeledni hozzá. Mindig jó cuccokban járt, márkás cigit szívott, de nem volt felvágós, sőt szerény volt, talán kicsit naiv is. Soha nem volt kihívó, nem is festette magát. Egy évfolyamkiránduláson jöttünk össze. Mindent elsöprő, fergeteges szerelem lett, annak ellenére, hogy engem nem szívesen láttak a szülei. Az anyja külkezes volt, az apja professzor itt az egyetemen. Mindig feszélyezve éreztem magam náluk. Pedig csak náluk lehettünk együtt, mert apámék szoba-konyhás lakásába nem vihettem. Együtt tanultunk, ő szorgalmas volt, minden tételt kidolgozott, én meg gyors felfogású vagyok, elmagyaráztam neki azt, amit esetleg nem értett. Minden szabad időnket együtt töltöttük. Nyáron építőtáborba mentünk, hogy együtt lehessünk. Később tudtam meg, hogy otthon állandóan bántották miattam. Jobb partit képzeltek el a lányuknak. De így is boldogok voltunk, azt terveztük, hogy öszszeházasodunk. Persze ne gondold, hogy felhőtlen, romantikus szerelem volt köztünk. Mi is veszekedtünk időnként, volt köztünk harc is, alakítottuk egymást. Egyéves együttjárás után egy érzelem-hullámvölgyben beütött a mennykő. Terhes lett. Ideges volt, engem okolt miatta. Megpróbálta eltitkolni otthon, de valahogyan rájöttek. És megindult a hadjárat. Nem azért, hogy elvegyem, hanem az abortuszért. Rengeteget veszekedtünk és valóban kétségbeejtő helyzetben voltunk. Gondolj bele, a szoba-konyhába nem vihettem, albérletet nem tudtunk volna fizetni. Az ő szülei megtagadták a támogatást. Senki az égvilágon nem segített akkor rajtunk. Mindennap elszívtam egy csomag cigarettát, míg végül nikotinmérgezést kaptam, ő pedig ki-kikéredzkedett az előadásokról, szemináriumokról, mert hányingere volt. Egy hónapig őrlődtünk. Azután elhatároztuk az abortuszt. Lett volna persze még egy lehetőség, abbahagyom az egyetemet és ráhajtok a melóra, hogy eltartsam őket. Bennem is felmerült a dolog, meg ő is említette egy nyugalmas délután. Ezt nem mertem vállalni. Állandóan apám lebegett a szemem előtt. Én többet akartam, én ki akartam törni. Elkísértem a kórházba. Azóta is kísért az az elkínzott pillantás, amivel utoljára rám nézett, mert utána soha nem állt többet velem szóba. Az apja eljött hozzánk és kimért, halk, de határozott hangon, kiosztott minket. Kegyetlenül egymáshoz illesztett szavakkal arra utasított, hogy hagyjam békén a lányát, már így is eléggé tönkretettem. Apámban már volt egy kevés, meg felágaskodott benne az önérzet a professzor úr hideg, kimért, fensőbbséges modora ellen, és leordította. Látogatónk szemében gúnyos szikra villant, és köszönés nélkül kiment a szobából. Anyám sírva fakadt. Apám piros fejjel a borosüveget kereste. Én kővé váltan álltam, ott a konyhába, egyszercsak apám kezembe nyomott egy pohár bort. Megittam, a bénultság oldódott, kicsordultak a könnyeim, apám újra töltött, nem is emlékszem hány pohár bort ittam meg. A jégpáncél a szívem körül lassan elolvadt. Ő az abortusz után soha többé nem állt szóba velem. Komor lett és zárkózott. Nekem pedig azóta, ha nem iszom, jégpáncél van a szívemen. Hát, ezért iszom. Kara Nagy Irén diákéletmód ♦ diákéletmód ♦ diákéletmód ♦ diákéletmód ♦ diákéletmód ♦ diákéletmód ♦