Egyetértés, 1876. február (10. évfolyam, 25-48. szám)
1876-02-01 / 25. szám
der urat, hogy mi az oka ezen vállalat megakadásának. — Elhallgatom a vett választ, mert nem szeretném gróf hazámfiát, így egyoldalú informatió után kárhoztatni. D. Trefort miniszter levelére. (S. J.) Érdekes okmány került ki e hó 7-én közoktatásügyi miniszterünk kezei közül, mely — miként a „Hon“ szabadelvű mámorától elvakittatva megjegyzi — megtisztelő arra nézve, aki irta, megtisztelő arra, a kihez intézve van. így hizeleg most a „Hon“ azon embernek, kiről még csak alig nehány hónappal ezelőtt is elismerte, hogy a népoktatásügy vezetésére alkalmatlan, s hogy a kath. főpapság uszályhordozója. Hja ! tempóra mutantur. Meghiszem, hogy Haynald Lajos, kihez a levél intézve van, s vele együtt az egész kath. clerus felette megtisztelve érezheti magát Trefort urnák az egyházi érdekek előtt meghajló s e nézetet briliánsul visszatükröző válasza által, de annál szomorúbban veheti ezt tudomásul a józan felvilágosodás s a vallási érdeket nem ismerő közművelődés embere. Haynald Lajosnak a miniszterhez a kalocsai egyházmegyéhez tartozó felekezeti népiskolák állapotáról felterjesztett jelentése sok szép adatot tartalmazhat ugyan, de ez még legkevésbé sem szolgáltathat okot egy államférfiúnak annál kevésbé pedig a kormány emberének arra, hogy az alkotmány és törvény által ráruházott hatalmat oly érdekeknek rendelje alá, melyek fölött neki szigorú ellenőrködési jogot kell gyakorolnia. Örömmel győződött meg a miniszter — miként magát válaszában kifejezi — hogy mióta népoktatásügyünk törvényileg rendezve van, egyházmegyéje területén az érsek rendszeresen járt el az irányban, a hogy népoktatás hiányai községenkint mindenütt felismertessenek s amennyire lehet, orvosoltassanak; s ez okból örömmel ismeri el a miniszter, hogy Haynald érsek saját egyházmegyéje felekezeti iskoláit illetőleg magasztos hivatását teljes mértékben felfogta. E nyilatkozata a miniszternek eléggé bizonyítja ezt, hogy nincs képesség, nincs kellő erély benne azon állást, melyet elfoglal, úgy tölteni be, miként azt a nemzet s a törvényhozás megkívánja. Mert, hogy Haynald érsek azt tette, a mit a törvény a népnevelés ügyének előmozdítása érdekében nem csupán az állami és községi, de a felekezeti iskolák hatóságaitól is egyaránt követel, azzal csak kötelességét teljesítette, s a kötelesség teljesítése még nem érdem. Elismerésnek ily esetekben ha van is helye, de nem lehet magasztalásnak, nem dicsőítésnek. S ha van egyházi hatóság e hazában — a miniszter válaszából pedig az tűnik ki, hogy a kalocsai érsekségen kívül mind olyan , mely a törvényszabta kötelezettségnek meg nem felel, nem hivatása, nem feladata-e az a miniszternek, hogy e hatóságokat a haza s a törvény iránt tartozó kötelességeik teljesítésére komolyan figyelmeztesse; nem elutasíthatlan kötelessége-e a miniszternek a törvény intenzióinak minden áron érvényt szerezni ? ! A miniszter a törvény végrehajtója. S ha ő még örül annak, ha egy az ország kiterjedéséhez mért aránylag kis területen a törvény kívánalmai szerint történik minden, azzal csak saját gyengeségét, erélytelenségét árulja el. Ily ember kormányra nem való. Ha a kalocsai érsek tudott gondoskodni arról — ami a népoktatási törvényben elő van írva — hogy a főhatósága alatti népiskolákban a törvényben kiszabott összes tantárgyak taníttassanak s hat évi tanfolyamra rendeztessenek, hogy az ismétlő iskoláztatás is felállittassék, hogy a kalocsai tanítóképezde a törvény kívánalmai szerint szerveztessék, hogy a tanítók szellemi és anyagi helyzete javuljon, s hogy végre az iskolák javítása és fejlesztése czéljából minden hitközségben iskolaszék alakuljon, ha Haynald érsek tudott mind erről gondoskodni, mért ne tudna a többi egyházi hatóság is ? Feltétlen kötelessége ez mindegyiknek; a törvény parancsolja ezt rájuk, s ha nem teljesítik, mért nem utasítja őket a miniszter a törvényt tisztelni s annak eleget tenni. Vagy oly országban élünk-e, hol a törvény tiszteletben tartása érdem s ki ekként tesz, mint fehér hollót megbámuljuk vagy előtte térdet fejet hajtunk? Szomorú volna állami életünkre. A kormány egyik fő feladata abban tulminál, hogy az alkotmányos után hozott törvények előtt minden polgára a hazának meghajoljon, s amely kormány e feladatát megoldani nem képes, az kormányra nem való. Trefort miniszter soha jobban be nem bizonyíthatta volna, hogy ő az oktatásügy vezetésére nem képes, mint épen e válasz által. Oly compromissio az rá nézve, mely őt nem csupán a kormányzás, de a közélet terén is, lépten nyomon fogja kísérni. De van a miniszter válaszában egy oly lényeges pont is, mely méltán megütközést kelthet minden józan gondolkozású emberben, s mely fényes világot vet arra, miként fogja fel Trefort miniszter úr magasztos hivatását a népoktatási törvénnyel szemben. ■ Miként a válaszból kivehető, Haynald érsek a miniszterhez felterjesztett jelentésében a népnevelésügy előhaladásának legfőbb akadályául a községi iskolai intézményt s némely felekezeti iskolának úgynevezett kiközösítését hozta föl. Erre nézve a miniszter adott válaszában mintegy bűnbánólag nyilatkozik. Átlátja ugyan, hogy az érseknek saját állása szempontjából e felfogása jogosult, de mit tehet ő róla, hogy neki oly törvényt kell végrehajtania, mely községi iskolákról is szól. Ha lehetne, az érsek kedvéért mindjárt kiküszöbölné ezt a törvényből. Csaknem sajnálattal jelenti ki, hogy neki „mint ama törvényczikk végrehajtójának a községi iskolát — nem ugyan a felekezeti iskolák hátrányára s azok jogosultságának megszorításával, — de mint szintén törvényes állami intézményt fejleszteni s az évi országos államköltségvetés keretében anyagilag is gyámolítani és segélyezni elutasithatlan kötelessége.“ Nem az tünik-e ebből ki elég világosan, hogy ha nem lenne neki kötelessége, nem is tenne a községi iskolák érdekében semmit. Csakhogy azt nem nyilvánította meg, hogy hisz: én szívesebben segélyezném érsekséged felekezeti iskoláit, de mikor kötve a kezem. No de azért — mintegy békéltetőleg mondja tovább a miniszter — a községi iskolai intézménnyel nem áll ellentétben, sőt párhuzamosan azon magasztos kötelesség, melyet az egyházi hatóságoknak is ki kell fejtenie a népnevelés előmozdítása érdekében; vállvetve, minden féltékenykedés nélkül működni az állammal azon közös czél elérésére, melynek feladata embereket, állampolgárokat és egyháztagokat nevelni a hazának. így beszél, így nyilatkozik azon miniszter, kinek épen az lenne elengedhetlen kötelessége, hogy a községi iskolai intézményt, mint amelyre a népoktatási törvény alapítva van, minél inkább terjessze. így érti, így fogja fel a mi közoktatásügyi miniszterünk a törvény szellemét. A felekezeti érdekek szem előtt tartása előtte főbb, mint az államéi, melyet csak kötelességből segít elő. Míg ily emberek lesznek a kormányon, várhatjuk-e, hogy népiskoláinkat menten minden felekezeti beavatkozástól az állam vegye kezelése alá ? Várhatjuk-e, hogy valaha a közóhajnak megfelelő nemzeti népiskoláink legyenek ? Soha. S ha a „Hon“, mely a miniszter levelét oly elismerő s úgyszólván magasztaló sorok kíséretében közzétette, előzetes közleményének végszavában azon reményének ad kifejezést, hogy bár a miniszternek mielőbb alkalma nyílnék hasontartalmú levelet intézni nem csupán Haynald érsekhez, hanem a többi egyházmegyei hatóság főpapjaihoz, superintendenseihez és rabbinátusaihoz is, ezt csak kiforgatott politikai elveinél fogva tehette, s azon alattvalói érzetének tudatában is talán, melylyel magát a szabadelvű kormánynak hűbéresévé tette, s melylyel mindazt, a mi a kormánytól jön, legyen az a legkirívóbb módon helytelen s megrovásra méltó, alattvalói hűségénél fogva magasztalni és dicsőíteni kötelessége. Ha egyházi hatóságaink fő emberei a népnevelésügy érdekében meg is tesznek mindent, amit a törvény tőlük követel, ha az iskolák javítása és fejlesztése czéljából több áldozatot is hoznak talán, mint amennyit a törvény megkíván, e törekvést a jelen felvilágosodás korszakában inkább aggódó figyelemmel kellene kisérni, mintsem fölötte örömrivalgásban törni ki. Áldozatkészségüket egészen más szemüvegen kellene nézni, mint amelyen azt Trefort miniszter nézni szereti. A vallási érdek az, mely őket tetteikben lépten-nyomon vezérli, s ezzel oly érdeket kívánnak előmozdítani, melynek előtérbe juttatása nem lehet az állam érdeke. Ez okból mi őszinte sajnálatunkat fejezzük ki Undor, és szomorúság lepett meg. Ez emberért, — ki őrültként viseli magát, — tettem mindazt, a mit tettem. Miatta valék e vad csoport közt mint bűntárs oly bűnben, mely már gyermek koromban is mint a legritkább tűnt fel előttem, pedig zsebemben volt atyám levele, melyben a szegény agg figyelmeztet a veszélyre, melyben a visszatérést rámparancsolja, ha nyugalma csak kevéssé is kedves előttem. A levél után a zsebembe nyúltam, s a pisztolyt érintem, mely öremben volt. Különös vágyat éreztem rögtön, e csempészhad között, ittas vezérük szemei előtt magamat agyonlőni. Mióta a hajó megindult, először gondoltam a szegény Janira. Nem láttam őt sehol, bár kerestem tekintetemmel a sötét árnyak között. Lebukott-e a fedélzetről, midőn a málás hajóról hajónkra ugortunk, vagy visszamaradt a málhás hajón ? Reméltem, sőt csakhamar meggyőződöm, hogy ez utóbbi eset történt, mert most már emlékeztem, hogy hajónk megindulásakor a másik hajó fedélzetén nevemet hangoztató valaki, s ez nem lehetett más mint Jani. — Hála az égnek, — gondolom, — igy legalább ő mentve van. — Megállj — hangzék, ismét, miként az imént s a „Villám“ a homályból kibontakozva, mellettünk siklott el, miközben nehány lövés hangzott fedélzetéről. Jel volt ez a hajó vadászatra, mely talán egy óráig tarthatott, és miközben hajónk számtalan merész fordulatokat téve, látszólag menekülni igyekezett s a part azon része felé közeledett, melyet Pinnov s az adótisztek kijelöltek. Zanovitz felett fél mértföld távolban, hol a viz mélysége lehetővé tévé, majdnem a partig hajózni. Innen Zehrendorfig a viz mentében Zanovitzon keresztül, járt ösvényen, s a síkságon lehete jutni, vagy köza közoktatásügyi miniszternek a kalocsai érsekkel szemben követett eljárása felett. Inkább semmittevés, mintsemi oly törekvés, mely a törvény szellemével s az állam érdekeivel merőben ellenkezik. A képviselőház ülése január 30-án. Elnök : Grkyczy Kálmán. A kormány részéről jelen vannak: Tisza Kálmán, Széll Kálmán, Perczel Béla, Szende Béla, Simonyi Lajos báró, Trefort Ágoston, Péchy Tamás. Az ülés kezdődik 11 óra 20 perczkor. Elnök: A jegyzőkönyv ellen észrevétel nem lévén, ezt meghitelesítettnek jelentem ki. Jelentem a t. háznak, hogy a t. ház tegnapi határozata folytán annak tartalmáról a főrendiház elnökét rögtön értesítettem, a főrendiház tegnap ülést tartván a főrendiház elnöke engem a főrendiháznak ezen ülésében hozott határozatáról következőkben értesített: A méltó főrendek mélyen érzik azon országos veszteség súlyát, mely ránk nehezedett, a képviselőháznak, az országnak bánatában szivük mélyéből híven osztoznak az elhunyt iránti végtisztelet adóját közösen óhajtják, leróni és kegyelettel járulandónak mindahoz, mi az elhunyt emlékének örökösitésére czéloz s e végből bizottságot neveztek ki, mely a képviselő háznak hasonló czélu bizottságával érintkezvén azzal együtt a további teendőkről tanácskozzék. Kötelességem lévén ezt a háznak bejelenteni, kérem, méltóztassék megengedni, hogy felolvastassék azon bizottság jelentése, mely a tegnapi napon javaslattétel végett kiküldetett. Molnár Aladár jegyző (olvassa): A Deák Ferencz végtisztelettételére szükséges intézkedések iránt javaslattételre kiküldött bizottság jelentése. A bizottság kiküldetése értelmében a Deák Ferencz végtisztelettételéhez szükséges intézkedésekről a főrendiház e czélra kiküldött bizottságával és Budapest főváros küldöttségével együttesen tanácskozván, javaslatait a következőkben van szerencséje a t. háznak előterjeszteni és elfogadásra ajánlani: 1) Deák Ferenczet a szó teljes értelmében a nemzet halottjának tekintvén, a temetéshez és az egész végtisztelettételhez szükséges teendők iránt az orsz. gyűlés intézkedik, és a temetésnek, a sírnak és síremléknek, valamint átalában a végtisztelethez tartozó minden szertartásnak költségeit az ország fedezi az orsz. gyűlés költségvetésének czime alatt. (Átalános helyeslés). 2) A temetkezés helye a budapesti köztemetőben a fővárossal egyetértőleg állapittatik meg. — Amennyiben a dicsőült földi maradványainak végleges elhelyezésére alkalmas hely most rögtön nem volna kijelölhető, a holttest ideiglenesen egy még senki által nem használt és senkinek nevére nem irt sírboltba tétetik le. 3) A temetés ideje a legközelebbi csütörtökön, azaz február 3-án d. e. 11 órára tűzetik ki, az engesztelő szt. mise áldozat pedig szombaton febr. 5-én d. e. 10 órakor tartatik a belvárosi plébániatemplomban. 4) A holttest a m. t. akadémiának általa e czélra szívesen fölajánlott palotájában tétetik ravatalra, s a temetési szertartás is ott kezdődik. 5) A temetés alkalmával a ravatalnál a képviselőház elnöke gyászbeszédet tart. 6) A gyászesetről a törvényhatóságok, a horvát bán és országgyűlés elnöke és a magyar tudományos akadémia a két ház elnöke által aláirt értesitvényeken tudósithatnak, hasonlóul a két ház elnöke által aláirt gyászjelentés adatik ki. 7) Országos gyásznak határozattal kijelentését a bizottság nem indítványozza, mert meg van győződve, hogy a veszteség nagyságát a nemzet oly mélyen érzi, hogy azt önként magától is gyászolja s gyászát a halotti szertartások befejeztéig külsőleg is kifejezi. 8) A nemzeti színházban bezárólag február 3-ikáig előadás nem tartozik. 9) Végül kéri a bizottság hatalmazza őt fel a ház, hogy a szükséges egyéb részletes intézkedéseket az előadottak alapján megtehesse. Grhyczy Kálmán s. k. Molnár Aladár s. k. elnök, a bizottság előadója. Elnök: Kivánja-e a t. ház, hogy a jelentés pontonként tárgyaltassék? (Nem kívánjuk! Elfogadjuk !) Úgy látom a t. ház a bizottság javaslatait elfogadni méltóztatik. Most kérem a t. házat méltóztassék megengedni, hogy a jegyzőkönyvnek, erre vonatkozó pontja azonnal meghitelesittethessék, hogy közöltethessék a főrendiházzal. Molnár Aladár jegyző olvassa a jegyzőkönyvi kivonatot. Elnök: A jegyzőkönyvnek ezen pontja e szerint hitelesíttetik. Egyéb tárgya a mai ülésnek nem lévén azt ezennel bezárom. A következő ülés a ház tegnapi határozata szerint annak idejében fog megtartatni. Az ülés végződik d. e. 11 óra 36 perczkor. A főrendihz ülése január 31-én. Elnök Majláth György. Ülés kezdődik d. e. 11 órakor. Elnök: Jelintem a mélt. főrendeknek, hogy Kottulinszky József gr. és Almássy Tasziló gróf családi viszonyok miatt hosszabb időre való felmentést kérnek, épugy Pálffy János gróf egészségi állapota miatt 4 hónapi szabadságot kér. Bánffy Zoltán báró részéről beadatott a kir. meghívó levél. Mindezek az állandó igazoló bizottságnak fognak kiadatni. A képviselőház jegyzője kíván üzenetet átnyújtani. Beöthy Algernon jegyző: Nagymólt. elnök! Mólt. főrendek! A községek rendezéséről szóló 1874. XIV. törvényczikk némely §-ainak módosítására vonatkozó a képviselőház által elfogadott törvényjavaslatot alkotmányos tárgyalás és szives hozzájárulás végett van szerencsém tiszteletteljesen átnyújtani. Továbbá megboldogult Deák Ferencz végtisztessége megtételére szükséges intézkedésekről szóló határozatot szives hozzájárulás végett szintén van szerencsém tisztelettel átnyújtani. Zichy Ferraris Viktor gróf jegyző (olvassa a képviselőház jegyzőkönyvi kivonatát az áthozott törvényjavaslat tárgyában.) Elnök: Ki fog nyomatni a mélt. főrendek közt szét fog oszlatni. A törvényjavaslat ugy hiszem felolvasottnak vétetik, előlegesen pedig véleményadás végett az állandó bizottságnak adatik át, mely a rokon természetű törvényjavaslatokat szokta tárgyalni. Zichy Ferraris Viktor gróf jegyző :olvassa a képviselőház jegyzőkönyvi kivonatát a Deák Ferenc végtisztességére vonatkozó határozata tárgyában. Szőgyény Marich László: Nagyméltóságu elnök ! Méltóságos főrendek! Kapcsolatban a képviselőháznak most felolvasott határozataival van szerencsém jelenteni, hogyha bizottság, melyet a méltóságos főrendek azon szomorú feladattal megbízni méltóztattak, hogy a hazának nagy fia, Deák Ferencz elhunyta ötletéből rendezendő gyász- és egyéb intézkedések iránt javaslatot terjesszen elő, ezen megbizatásában eljárt, mire vonatkozó jelentését, mely ugyanazonos a képviselőház most felolvasott határozataival, van szerencsém ezennel benyújtani. Zichy Ferraris Victor gróf jegyző. (Olvassa a bizottság jelentését.) Elnök: Ha senki sem kíván szólani, úgy hiszem egyhangúlag elfogadottnak jelenthetem ki a jelentést. Szóval jelentette a bizottság igen t. elnöke, hogy a szűkebb bizottság körében azon eszme merült fel, hogy részint a koszorúk átvételére, részint pedig a rend fentartására, illetőleg a rendezésre az akadémia termében néhányan a mélt. főrendek közül keressenek fel, kik egyetértőleg a képviselőház által e végből kiküldendő bizottság tagjaival, ezen functiókban közreműködjenek. Ha a méltó főrendeknek ez ellen nincs észrevételök, a mint úgy hiszem nem lehet, mert kijelentettük, hogy kegyelettel járulunk mindahhoz, ami az elhunyt emlékének külselekkel és dicsőítésére szolgálhat, talán a koszorúk átvételére megbízottakat felkérném. Perczel Miklós baranyai főispánt és báró Vécsey József urakat. Rendezőkké pedig, ha méltóztatik elfogadni, ajánlanám : Zichy Lajos gr., Sigray Fülöp gr., Festetich Pál gr., Radvánszky Géza br., Vay Sándor és Kornis Emil grófokat. (Helyeslés.) Cziráky János gróf. A múltkor egyik ülésünkben a mentelmi bizottsághoz utasíttatott ifjabb Lónyay Menyhért gróf mentelmi jogára vonatkozó ügyre, van szerencsém a bizottság jelentését kinyomatás és tárgyalás végett tiszteletteljesen bemutatni. Egyéb tárgy nem lévén, az ülést bezárom. Ülés vége 11 óra 60 perczkor. A függetlenségi kör vasárnap délelőtt 9 órakor az országos ülést megelőzőleg értekezletet tartott, melyen a következő határozatot hozta: „Felhozatván, hogy mily megállapodásra van szükség a Deák Ferencz temetése körüli intézkedések végett kiküldött országgyűlési bizottság által előterjesztendő határozati javaslatnak azon pontjával szemben, mely következőleg szól: „Deák Fericz a szó teljes értelmében a nemzet halottjának tekintetvén a végtisztelet megadása az országgyűlés által országos költségen eszközöltessék“ •— a kör kijelenté, hogy ámbár a bizottsági javaslatnak azon részét, mely szerint Deák Ferencz, a képviselőház által jelentettnék ki a nemzet halottjának, nem ismerheti el összhangzónak azon ténnyel, hogy a nemzetnek egy része az 1867-ki közösügyi törvényeket, az országra nézve, vészthozóknak tartja, s azokat Deák Ferencz nevétől elválasztani nem képes. — Nem akarván mindazonáltal megzavarni azon kegyeletes érzelmeket, melyekkel a képviselőháznak nagy többsége, Deák Ferencz emléke iránt viseltetik, az említett bizottsági jelentésnek a képviselőház által elfogadása ellen nem tartja szükségesnek a felszólalást.“ Üllő és kalapács. — Regény. — Irta: Spielhagen Frigyes. ELSŐ KÖTET. XVI. Rész. (Folytatás.) — Hogyan jött ön ide ? A feleletre nézve zavarban valók. Pinnov elleni gyanúm végkép eloszlott, s közvetlen mellettünk ült a kormányon, és hallotta a hozzám intézett kérdést. Én tehát csak röviden válaszolom : — Féltem, hogy baj éri önt, s itt akartam lenni. — Baj ? — kiáltá. — A baj ostobaság, és gyávaság, nem más. Ördög vigye az ostoba, gyáva ficzkókat. Pinnov mellé ült, s azzal halkan beszélt; — aztán ismét felém fordulva mondá: — Embereim közül kettőt haza küldött ön, ezt tenni felesleges volt. Szükségem van emberekre, e perczben minden váll ezer tallért ér nekem, vagy ön akar terhet emelni ? Boszus éles hangon mondá ezt, mely véremet fellázitá. Ha meggondolatlanul cselekedem is, a szándék jó volt, s hogy hűségemért Pinnov jelenlétében megdorgáljanak, ezt nem érdemlem, ez sok volt! Heves válasz volt ajkamon, de legyőztem haragomat, s a hajó előrészébe siettem. Nem hívott vissza, nem jött utánam, miként máskor tévé, ha hevességével megbántott. E helyett hallom, miként dorgál nehány legényt rikácsoló hangon; hogy miért, azt nem érthetem; de rikácsoló hangjáról felismerem, hogy legnagyobb aggályomra: ittas, vetten a sikságon, hová azonban álutakon, és veszélyes ingoványoson kelle áthatolni, mely itt csak a csempészek előtt volt ismert. Tizet lehete tenni egyre, hogy e helyről, hová a hajót látszólag jó akaratból kormányozták, Zehren ur útját az ingoványoson veszi, és nem a part hosszában. Mig a vámhajó űzött bennünket, nem mozdultam helyemről s elhatárzom, bármi történjék is, cselekvőleg részt nem venni semmiben. Zehren az igen megkönnyité semleges szerepemet, mert közelembe jutva, figyelmen kívül hagyott. Ittassága az izgatottság által még növekedett, majdnem dühöngőnek véltem. Azt kívánta, hogy Pinnov a vámhajót elsülyessze s a vámtiszt lövéseire, Pinnov egy öreg fegyveréből, melyet a kajüzban fedezett fel, válaszolt, bár a „Villám“ oly távolban tartózkodók, hogy sokkal jobb fegyver is sikertelen működött volna ellene. És midőn hajónk az üldöző hajót maga után hagyta s háborútan közeledhet a parthoz, a fedélzetről a vízbe ugrott s embereinek követnie kellett,málhával megterhelten, melyet egymásnak vállra segítünk. Tizenegy ember volt összesen, miután Pinnov a hajóslegényt is átengedő a munkához, mondva, hogy majd a siketnéma Jakabbal is meglesz, így az általam visszaküldött emberek egyike kárpótolva lett, de még a tizenkettedik málha csomag a fedélzeten hevert s ott maradt volna továbbra is, miután kívülem nem volt senki, ki azt vállra vegye, ha én is le nem ugrom a térdig érő vízbe, előbb a málhát a fedélzet szélére tolva, honnét aztán vállra emelem. Nem mondhatta Zehren úr, ha ez éjjel távozom tőle, hogy megfosztom nyereségének tizenketted részétől, melyhez annyi baj, küzdelem, talán szabadsága, vagy több ember élete és saját becsülete árán jutott. Durva nevetés hangzott utánam, midőn a hajót elhagyom. Pinnov nevetett, ő tudta miért. Midőn a parthoz érve, visszatekintek, csendesen távozott onnan Bevégzé gyalázatos szolgálatát. Különös ! E perczben villant át lelkemen a gondolat, hogy Pinnov mégis áruló ! Nem tudom a durva kaczaj ébreszté-e fel újból gyanúmat, vagy mi okozta, de azalatt mig az emberekhez csatlakoztam, kiket Zehren úr és Svart János vezetett, gondolom, most következik a döntő perez. XVII. Rész. A fövenyen áthaladtunk s a kopárságra értünk, mindig egymás nyomdokába lépve. Egyetlen szót sem szóltunk, elég teendője volt mindenkinek saját magával, s a nehéz málhával, melyet czipelt. Én talán legnehezebben vittem a magamét, daczára hogy előre csak Svart János mérkőzhetett vélem, de ilyesmiben a szokás sokat tesz. Aztán a legalább is egy mázsa nehéz terhen kívül egy másik terhet is czipeltem, melyet a többiek nem éreztek; az erkölcsi terhet, a lealázás érzetét, hogy atyám fia e málhát vinni kénytelen; megcsalva, megkárosítva a vámot, ha nem akarja károsítni azon férfit, kinek kenyerét két hó óta ette. Eszembe jutott az is, mily boldogan távoztam ma reggel Zehrendorfról, és most miként térek vissza, s megcsalva a leány által, meggyalázva az atya által, beszennyezve egy ocsmány foglalkozás által, melyhez segédkezet nyújtok. Ez volt az álmodott boldogság, az imádott szabadság! De ez még nem volt a vége. Szakadatlan előre haladtunk: a nedves föveny csikorgóit lépteink alatt. Végre egy szó hangzott a menet éléről, mely fönhangon ajkról ajkra tovább terjedt. És hozzám is eljutott; én már nem adhatom tovább, hogy megállj. Az ingovány szélére értünk. Ezen oldalon csak keskeny ösvény vedett, aztán száraz talaj Szinüigyünk és az operettek. A kassai szinügyi bizottság f. hell-iki gyűlésében indítványt tettem, hogy jövő évtől kezdve — bizonytalan időre, mig egyebek között a vidéki szinügy sorsa is kedvezőbb fordulatot nem veene, az Operette személyzet kötelező tartásától mentsük föl a kassai színigazgatót. Indítványomat — bevallom — nem nagyon kedvezőleg fogadta a színügyi bizottság azon 3—4 tagja, kik épen jelen voltak, és nincs is kilátásom, hogy midőn az indítvány tárgyalására sor kerül, a többség annak elfogadása mellett nyilatkozzék. De biztat a remény, ahogy az appellatorium forum, a közgyűlés, nekem, nézeteimnek ad igazat s meg fogja menteni a kassai szinügyet az előre kiszámítható bukástól. Indítványom — beállott körülmények folytán — csak február hó vége felé fog tárgyaltatni; addig tehát a tárgy felvetése és szellőztetésével alkalmat kívánok nyújtani mindazoknak, kiket e kiválóan nemzeti ügy érdekel, hogy hozzászólásukkal a közvéleményt megalkossák és a magánérdekektől menten, de menten az elfogultságtól is, évtizedek óta híven őrzött kincsünket az elveszéstől megóvni, segédkezet nyújtsanak. Bűn volna ily fontos ügyben: meglepő indítványokra meglepő határozathozatal; ban volna a kísérlet-tevés, — felléptem nyilt sisakkal, kérek, elfogadok — ha van, ki nézeteimet nem osztja — szabad téren tisztességes fegyvercserét. Mai napig szinügyi bizottságban és ezen kívül egyetlen egy érvet hallottam csak, mellyel indítványom gyöngítésére hatni vélnek, és ez egy az, hogy Kassán sok a zenekedvelő, nagy számmal vannak a németajkuak, kiket a színházba csakis az operettek vonzanak. Az operettek mellőzésével tehát még többen, mint ez idő szerint, fognak a színháztól elmaradni. Lássuk, mennyire felel meg ez ellenvetés a valónak s mennyiben állja ki a lefolyt másfél évtizedből merített tapasztalat a komoly bírálatot. Előre kijelentem, hogy az operettek erkölcsmételyező jellegével nem vesződöm; nem tolom előtérbe a kérdést: nemesítik-e az operettek az erkölcsöt, hatnak-e jótékonyan a kedélyre, ébresztik-e a hazafiui szellemet, egyengetői-e a becsület, az emberszeretet magasztos utjának? Veszem a dolgot úgy, miként e silány, e szédelgő, ez erkölcstelen kornak ízlése hozza magával, még csak azt sem kutatva : volt-e és milyen befolyásuk az operetteknek a felszínen úszó piszok megteremtésében? Veszem a dolgot aként, mintha az operette valóban ága volna a színművészetnek; mintha az operával édestestvérként ugyanegy anyától nyerné táplálékát. Veszem a dolgot úgy, miként nézetelleneseim, kik azzal állnak elő, hogy az operette is megérdemli a hazafias pártfogást, hogy az operette is méltó a műveltetésre; veszem a dolgot úgy, mintha a színi alapot az operettek támogatása végett is hozta volna össze városunk s a megye kiváló férfiúinak hazafias áldozatkészsége. Nos, hát ebből nem következik, hogy az operette nagyobb pártfogásra tartson számot, hogy méltóbb legyen a műveltetésre, mint az opera. És Kassának volt már — kétszer is volt — opera társulata. Ha oly tekintélyes nálunk a zenekedvelők száma, ha oly sokan vannak a németajkúak, kiket a színházba csakis a zene vonz, akkor az operai előadásoknak zsúfolt, vagy legalább telt ház előtt kell vala lefolyniok. És mit láttunk ? mi történt ? Az, hogy Szabó és Filippovich derekasan szerzett opera társulata üres házak előtt működött, hogy emiatt oly bukás érte őket a „zenekedvelő“ városban, minőt aligha ért bármely zugvárosi színigazgató. Az történt, hogy Latabárnak az volt a legszomorúbb éve, melyben opera társulat szervezésére vállalkozott, s hogy ő is csak azért nem bukott meg, mert volt vagyona, minővel mai napig színigazgató nem dicsekedhetik. Vonjuk le a következtetést. Vagy nincs Kassának oly tekintélyes zenekedvelő publikuma, minővel nézetelleneseim dicsekesznek, vagy hiányos, pártolásra nem méltó volt az említettem két operatársulat. Ez utóbbit aligha fogná valaki állítani, mert különösen a mindenét vesztett Szabó-Filippovich társulathoz hasonló eddig a provinczián nem volt; első esetben pedig nincs mit adnunk azon tekintélyes zenekedvelő publikumra, mely bukni hagyja a jól szervezett operatársulatot. Tovább következtetve, az is kétségbevonhatlan igazságként állítható fel, hogy a kassai — „tekintélyes számú“ — zenekedvelőknek gyenge operatársulat nem kell, jót pedig nem bírnak fentartani. Így esett, ezen körülményeknek esett áldozatul Kassán az opera. Az operettel sem vagyunk másképen. Sőt még amúgy abban vagyunk. Pár év óta a csak valamire való operette énekesek és énekesnők annyira felcsigázták követeléseiket, hogy ezelőtt az operisták fél annyit sem kaptak. Pedig hát a szinház nem lett azóta nagyobb, a szinházba járó közönség meg felére — talán kevesebbre is olvadt. Nem a „tekintélyes számú“ zenekedvelők maradtak el, mert hiszen azokat máskor sem láttuk — sem páholyokban, sem a zártszékekben , hanem elmaradtak első helyen főuraink, kik következett; valami sziget felé, mert két oldalt mocsár terült, mely a túloldalon, mintegy kétezer lépés távolban egyesült, hol ismét csak keskeny ösvény vonult el, melyen mázsa nehézségű teherrel egy ember átmehetett lesüppedés nélkül. Aztán következett a síkság, mely a prantovitzi és zehrendorfi szántóföldek mellett terült, s a zanovitzi fövenyig terjedt, hol ma már háromszor áthaladtam. A hely, hol megállapodánk, ugyan az volt, ahol három nap előtt Granovval álltam. Két tűzről ismerem azt fel, mely a mélyedésben nőt, és hol akkor a csempészek előbukkantak. E lapály most tőlünk balra maradt, mintegy ötven lépés távolban. A nagy sötétségben fel nem ismerhettem volna e két fát, ha rendkívül éles látással nem bírok. A sötétség miatt kelle egy perezre megállapodnunk, hogy az ösvényt el ne tévesszük, de csak egyetlen perezre, mert a jövőben már ismét ballagjunk az ingoványok közt, a keskeny ösvényen. Jobbra balra a széltől hajlongó káka közül egy-egy kis pocsolya csillogott, s a talaj lépteink alatt sajátosan ingott. Az ösvényen átmentünk, és meglassítuk lépteinket. Egyszerre oly zörej érintő fülemet, mintha lőfegyver ravasza csattant volna. Világosan kivehetem, hogy az hang mögöttem jött, de azt is tudtam, hogy az emberek közül egyik sem viselt fegyvert. Önkénytelen megálltam, és hallgatóztam, s a hang ismétlődött. Egyidejűleg a káka közt egy alakot láttam előtűnni, s ez egyet egy másik s harmadik követte. Anélkül, hogy málhám eldobására gondolnék, vagy hogy annak súlyát érezném, az emberek mellett elfutva Zehren úrhoz siettem, ki Svart Jánossal a menet élén haladt s vállát megérintve mondom: (Folyt, követ.)