Egyetértés, 1876. február (10. évfolyam, 25-48. szám)

1876-02-01 / 25. szám

der urat, h­ogy mi az­ oka ezen vállalat megakadá­sának. — Elhallgatom a vett választ, mert nem szeretném gróf hazámfiát, így egyoldalú informatió után kárhoztatni. D. Trefort miniszter levelére. (S. J.) Érdekes okmány került ki e hó 7-én közoktatásügyi miniszterünk kezei közül, mely — miként a „Hon“ szabadelvű mámorától elvakittatva megjegyzi — megtisztelő arra nézve, aki irta, meg­tisztelő arra, a kihez intézve van. így hizeleg most a „Hon“ azon embernek, kiről még csak alig nehány hónappal ezelőtt is elis­merte, hogy a népoktatásügy vezetésére alkalmat­lan, s hogy a kath. főpapság uszályhordozója. Hja ! tempóra mutantur. Meghiszem, hogy Haynald Lajos, kihez a le­vél intézve van, s vele együtt az egész kath. clerus felette megtisztelve érezheti magát Trefort urnák az egyházi érdekek előtt meghajló s e nézetet bril­iánsul visszatükröző válasza által, de annál szomo­rúbban veheti ezt tudomásul a józan felvilágosodás s a vallási érdeket nem ismerő közművelődés embere. Haynald Lajosnak a miniszterhez a kalocsai egyházmegyéhez tartozó felekezeti népiskolák álla­potáról felterjesztett jelentése sok szép adatot tar­talmazhat ugyan, de ez még legkevésbé sem szol­gáltathat okot egy államférfiúnak annál kevésbé pedig a kormány emberének arra, hogy az alkot­mány és törvény által ráruházott hatalmat oly ér­dekeknek rendelje alá, melyek fölött neki szigorú el­lenőr­ködési jogot kell gyakorolnia. Örömmel győződött meg a miniszter — mi­ként magát válaszában kifejezi — hogy mióta nép­oktatásügyünk törvényileg rendezve van, egyház­­megyéje területén az érsek rendszeresen járt el az irányban, a hogy népoktatás hiányai községenkint mindenütt felismertessenek s amennyire lehet, or­­vosoltassanak; s ez okból örömmel ismeri el a mi­niszter, hogy Haynald érsek saját egyházmegyéje felekezeti iskoláit illetőleg magasztos hivatását tel­jes mértékben felfogta. E nyilatkozata a miniszternek eléggé bizo­nyítja ezt, hogy nincs képesség, nincs kellő erély benne azon állást, melyet elfoglal, úgy tölteni be, miként azt a nemzet s a törvényhozás megkívánja. Mert, hogy Haynald érsek azt tette, a mit a törvény a népnevelés ügyének előmozdítása érdeké­ben nem csupán az állami és községi, de a feleke­zeti iskolák hatóságaitól is egyaránt követel, azzal csak kötelességét teljesítette, s a kötelesség teljesí­tése még nem érdem. Elismerésnek ily esetekben ha van is helye, de nem lehet magasztalásnak, nem dicsőítésnek. S ha van egyházi hatóság e hazában — a miniszter válaszából pedig az tűnik ki, hogy a kalocsai érsekségen kívül mind olyan , mely a tör­vényszabta kötelezettségnek meg nem felel, nem hi­vatása, nem feladata-e az a miniszternek, hogy e hatóságokat a haza s a törvény iránt tartozó köte­lességeik teljesítésére komolyan figyelmeztesse; nem elutasíthatlan kötelessége-e a miniszternek a tör­vény intenzióinak minden áron érvényt szerezni ? ! A miniszter a törvény végrehajtója. S ha ő még örül annak, ha egy az ország kiterjedéséhez mért aránylag kis területen a törvény kívánalmai szerint történik minden, azzal csak saját gyengesé­gét, erélytelenségét árulja el. Ily ember kormányra nem való. Ha a kalocsai érsek tudott gondoskodni arról — ami a népoktatási törvényben elő van írva — hogy a főhatósága alatti népiskolákban a törvény­ben kiszabott összes tantárgyak taníttassanak s hat évi tanfolyamra rendeztessenek, hogy az ismétlő is­koláztatás is felállittassék, hogy a kalocsai tanító­­képezde a törvény kívánalmai szerint szerveztessék, hogy a tanítók szellemi és anyagi helyzete javuljon, s hogy végre az iskolák javítása és fejlesztése czél­­jából minden hitközségben iskolaszék alakuljon, ha Haynald érsek tudott mind erről gondoskodni, mért ne tudna a többi egyházi hatóság is ? Feltétlen kö­telessége ez mindegyiknek; a törvény parancsolja ezt rájuk, s ha nem teljesítik, mért nem utasítja őket a miniszter a törvényt tisztelni s annak eleget tenni. Vagy oly országban élünk-e, hol a törvény tisztelet­ben tartása érdem s ki ekként tesz, mint fehér hol­lót megbámuljuk vagy előtte térdet fejet hajtunk? Szomorú volna állami életünkre. A kormány egyik fő feladata abban tulminál, hogy az alkotmányos után hozott törvények előtt minden polgára a hazá­nak meghajoljon, s a­mely kormány e feladatát megoldani nem képes, az kormányra nem való. Trefort miniszter soha jobban be nem bizo­nyíthatta volna, hogy ő az oktatásügy vezetésére nem képes, mint épen e válasz által. Oly compro­­missio az rá nézve, mely őt nem csupán a kor­mányzás, de a közélet terén is, lépten nyomon fogja kísérni. De van a miniszter válaszában egy oly lénye­ges pont is, mely méltán megütközést kelthet min­den józan gondolkozású emberben, s mely fényes világot vet arra, miként fogja fel Trefort minisz­ter úr magasztos hivatását a népoktatási törvén­­nyel szemben. ■ Miként a válaszból kivehető, Haynald érsek a miniszterhez felterjesztett jelentésében a népneve­lésügy előhaladásának legfőbb akadályául a községi iskolai intézményt s némely felekezeti iskolának úgynevezett kiközösítését hozta föl. Erre nézve a miniszter adott válaszában mint­egy bűnbánólag nyilatkozik. Átlátja ugyan, hogy az érseknek saját állása szempontjából e felfogása jogosult, de mit tehet ő róla, hogy neki oly törvényt kell végrehajtania, mely községi iskolákról is szól. Ha lehetne, az érsek kedvéért mindjárt kiküszö­bölné ezt a törvényből. Csaknem sajnálattal jelenti ki, hogy neki „mint ama törvényczikk végrehajtójá­nak a községi iskolát — nem ugyan a felekezeti is­kolák hátrányára s azok jogosultságának megszorí­tásával, — de mint szintén törvényes állami intéz­ményt fejleszteni s az évi országos államköltségve­tés keretében anyagilag is gyámolítani és segélyezni elutasithatlan kötelessége.“ Nem az tünik-e ebből ki elég világosan, hogy ha nem lenne neki köteles­sége, nem is tenne a községi iskolák érdekében sem­mit. Csakhogy azt nem nyilvánította meg, hogy hisz: én szívesebben segélyezném érsekséged feleke­zeti iskoláit, de mikor kötve a kezem. No de azért — mintegy békéltetőleg mondja tovább a miniszter — a községi iskolai intézmén­nyel nem áll ellentét­ben, sőt párhuzamosan azon magasztos kötelesség, melyet az egyházi hatóságoknak is ki kell fejtenie a népnevelés előmozdítása érdekében; vállvetve, minden féltékenykedés nélkül működni az állammal azon közös czél elérésére, melynek feladata embere­ket, állampolgárokat és egyháztagokat nevelni a hazának. így beszél, így nyilatkozik azon miniszter, ki­nek épen az lenne elengedhetlen kötelessége, hogy a községi iskolai intézményt, mint a­melyre a nép­oktatási törvény alapítva van, minél inkább ter­­jes­sze. így érti, így fogja fel a mi közoktatásügyi miniszterünk a törvény szellemét. A felekezeti ér­dekek szem előtt tartása előtte főbb, mint az ál­laméi, melyet csak kötelességből segít elő. Míg ily emberek lesznek a kormányon, vár­hatjuk-e, hogy népiskoláinkat menten minden fele­kezeti beavatkozástól az állam vegye kezelése alá ? Várhatjuk-e, hogy valaha a közóhajnak megfelelő nemzeti népiskoláink legyenek ? Soha. S ha a „Hon“, mely a miniszter levelét oly elismerő s úgyszólván magasztaló sorok kíséretében közzétette, előzetes közleményének végszavában azon reményének ad kifejezést, hogy bár a minisz­ternek mielőbb alkalma nyílnék hasontartalmú le­velet intézni nem csupán Haynald érsekhez, hanem a többi egyházmegyei hatóság főpapjaihoz, superin­­tendenseihez és rabbinátusaihoz is, ezt csak kifor­gatott politikai elveinél fogva tehette, s azon alatt­valói érzetének tudatában is talán, melylyel magát a szabadelvű kormánynak hűbéresévé tette, s mely­lyel mind­azt, a mi a kormánytól jön, legyen az a legkirívóbb módon helytelen s megrovásra méltó, alattvalói hűségénél fogva magasztalni és dicsőíteni kötelessége. Ha egyházi hatóságaink fő emberei a népne­velésügy érdekében meg is tesznek mindent, a­mit a törvény tőlük követel, ha az iskolák javítása és fej­lesztése czéljából több áldozatot is hoznak talán, mint a­mennyit a törvény megkíván, e törekvést a jelen felvilágosodás korszakában inkább aggódó figyelemmel kellene kisérni, mintsem fölötte öröm­­rivalgásban törni ki. Áldozatkészségüket egészen más szemüvegen kellene nézni, mint a­melyen azt Trefort miniszter nézni szereti. A vallási érdek az, mely őket tetteikben lépten-nyomon vezérli, s ezzel oly érdeket kívánnak előmozdítani, melynek elő­térbe juttatása nem lehet az állam érdeke. Ez okból mi őszinte sajnálatunkat fejezzük ki Undor, és szomorúság lepett meg. Ez em­berért, — ki őrültként viseli magát, — tettem mindazt, a mit tettem. Miatta valék e vad csoport közt mint bűntárs oly bűnben, mely már gyermek koromban is mint a legritkább tűnt fel előttem, pe­dig zsebemben volt atyám levele, melyben a sze­gény agg figyelmeztet a veszélyre, melyben a vis­­­szatérést rámparancsolja, ha nyugalma csak kevéssé is kedves előttem. A levél után a zsebembe nyúltam, s a pisz­tolyt érintem, mely öremben volt. Különös vágyat éreztem rögtön, e csempészhad között, ittas vezé­rük szemei előtt magamat agyonlőni. Mióta a hajó megindult, először gondoltam a szegény Janira. Nem láttam őt sehol, bár kerestem tekintetemmel a sötét árnyak között. Lebukott-e a fedélzetről, midőn a má­lás hajóról hajónkra ugortunk, vagy visszamaradt a málhás hajón ? Reméltem, sőt csak­hamar meggyőződöm, hogy ez utóbbi eset történt, mert most már emlékeztem, hogy hajónk megindu­lásakor a másik hajó fedélzetén nevemet hangoz­tató valaki, s ez nem lehetett más mint Jani. — Hála az égnek, — gondolom, — igy leg­alább ő mentve van. — Megállj — hangzék, ismét, miként az imént s a „Villám“ a homályból kibontakozva, mellet­tünk siklott el, miközben nehány lövés hangzott fedélzetéről. Jel volt ez a hajó vadászatra, mely talán egy óráig tarthatott, és miközben hajónk számtalan merész fordulatokat téve, látszólag menekülni igye­kezett s a part azon része felé közeledett, melyet Pinnov s az adótisztek kijelöltek. Zanovitz felett fél mértföld távolban, hol a viz mélysége lehetővé tévé, majdnem a partig hajózni. Innen Zehren­­dorfig a viz mentében Zanovitzon keresztül, járt ösvényen, s a síkságon lehete jutni, vagy köz­a közoktatásügyi miniszternek a kalocsai érsekkel szemben követett eljárása felett. Inkább semmit­tevés, mintsemi oly törekvés, mely a törvény szellemével s az állam érdekeivel me­rőben ellenkezik. A képviselőház ülése január 30-án. Elnök : Grkyczy Kálmán. A kormány részéről jelen vannak: Tisza Kálmán, Széll Kálmán, Per­­czel Béla, Szende Béla, Simonyi Lajos báró, Tre­fort Ágoston, Péchy Tamás. Az ülés kezdődik 11 óra 20 perczkor. Elnök: A jegyzőkönyv ellen észrevétel nem lé­vén, ezt meghitelesítettnek jelentem ki. Jelentem a t. háznak, hogy a t. ház tegnapi határozata folytán annak tartalmáról a főrendiház elnökét rögtön értesítettem, a főrendiház tegnap ülést tartván a főrendiház elnöke engem a főrendi­háznak ezen ülésében hozott határozatáról követke­zőkben értesített: A méltó főrendek mélyen érzik azon országos veszteség súlyát, mely ránk nehezedett, a képviselő­háznak, az országnak bánatában szivük mélyéből híven osztoznak az elhunyt iránti végtisztelet adóját közösen óhajtják, leróni és kegyelettel járulandónak mindahoz, mi az elhunyt emlékének örökösitésére czéloz s e végből bizottságot neveztek ki, mely a képviselő háznak hasonló czélu bizottságával érint­kezvén azzal együtt a további teendőkről ta­nácskozzék. Kötelességem lévén ezt a háznak bejelenteni, kérem, méltóztassék megengedni, hogy felolvastas­­sék azon bizottság jelentése, mely a tegnapi napon javaslattétel végett kiküldetett. Molnár Aladár jegyző (olvassa): A Deák Ferencz végtisztelettételére szükséges intézkedések iránt javaslattételre kiküldött bizott­ság jelentése. A bizottság kiküldetése értelmében a Deák Ferencz végtisztelettételéhez szükséges intézkedé­sekről a főrendiház e czélra kiküldött bizottságával és Budapest főváros küldöttségével együttesen ta­nácskozván, javaslatait a következőkben van sze­rencséje a t. háznak előterjeszteni és elfogadásra ajánlani: 1) Deák Ferenczet a szó teljes értelmében a nemzet halottjának tekintvén, a temetéshez és az egész végtisztelettételhez szükséges teendők iránt az orsz. gyűlés intézkedik, és a temetésnek, a sír­nak és síremléknek, valamint átalában a végtiszte­lethez tartozó minden szertartásnak költségeit az ország fedezi az orsz. gyűlés költségvetésének czime alatt. (Átalános helyeslés). 2) A temetkezés helye a budapesti közteme­tőben a fővárossal egyetértőleg állapittatik meg. — A­mennyiben a dicsőült földi maradványainak vég­leges elhelyezésére alkalmas hely most rögtön nem volna kijelölhető, a holttest ideiglenesen egy még senki által nem használt és senkinek nevére nem irt sírboltba tétetik le. 3) A temetés ideje a legközelebbi csütörtö­kön, azaz február 3-án d. e. 11 órára tűzetik ki, az engesztelő szt. mise áldozat pedig szombaton febr. 5-én d. e. 10 órakor tartatik a belvárosi plébánia­templomban. 4) A holttest a m. t. akadémiának általa e czélra szívesen fölajánlott palotájában tétetik rava­talra, s a temetési szertartás is ott kezdődik. 5) A temetés alkalmával a ravatalnál a kép­viselőház elnöke gyászbeszédet tart. 6) A gyászesetről a törvényhatóságok, a hor­­vát bán és országgyűlés elnöke és a magyar tudo­mányos akadémia a két ház elnöke által aláirt ér­­tesitvényeken tudósithatnak, hasonlóul a két ház el­nöke által aláirt gyászjelentés adatik ki. 7) Országos gyásznak határozattal kijelenté­sét a bizottság nem indítványozza, mert meg van győződve, hogy a veszteség nagyságát a nemzet oly mélyen érzi, hogy azt önként magától is gyászolja s gyászát a halotti szertartások befejeztéig külsőleg is kifejezi. 8) A nemzeti színházban bezárólag február 3-ikáig előadás nem tartozik. 9) Végül kéri a bizottság hatalmazza őt fel a ház, hogy a szükséges egyéb részletes intézkedése­ket az előadottak alapján megtehesse. Grhyczy Kálmán s. k. Molnár Aladár s. k. elnök, a bizottság előadója. Elnök: Kivánja-e a t. ház, hogy a jelentés pontonként tárgyaltassék? (Nem kívánjuk! Elfo­gadjuk !) Úgy látom a t. ház a bizottság javaslatait el­fogadni méltóztatik. Most kérem a t. házat méltóztassék megen­gedni, hogy a jegyzőkönyvnek, erre vonatkozó pontja azonnal meghitelesittethessék, hogy közöltethessék a főrendiházzal. Molnár Aladár jegyző olvassa a jegyzőkönyvi kivonatot. Elnök: A jegyzőkönyvnek ezen pontja e sze­rint hitelesíttetik. Egyéb tárgya a mai ülésnek nem lévén azt ezennel bezárom. A következő ülés a ház tegnapi határozata szerint annak idejében fog megtartatni. Az ülés végződik d. e. 11 óra 36 perczkor. A főrendihz ülése január 31-én. Elnök Majláth György. Ülés­ kezdődik d. e. 11 órakor. Elnök: Jel­intem a mélt. főrendeknek, hogy Kottulinszky J­ózsef gr. és Almássy Tasziló gróf családi viszonyok miatt hosszabb időre való felmen­tést kérnek, épugy Pálffy János gróf egészségi ál­lapota miatt 4 hónapi szabadságot kér. Bánffy Zoltán báró részéről beadatott a kir. meghívó levél. Mindezek az állandó igazoló bizottságnak fognak kiadatni. A képviselőház jegyzője kíván üzenetet át­nyújtani. Beöthy Algernon jegyző: Nagymólt. elnök! Mólt. főrendek! A községek rendezéséről szóló 1874. XIV. törvényczikk némely §-ainak módosí­tására vonatkozó a képviselőház által elfogadott törvényjavaslatot alkotmányos tárgyalás és szives hozzájárulás végett van szerencsém tiszteletteljesen átnyújtani. Továbbá megboldogult Deák Ferencz végtisz­tessége megtételére szükséges intézkedésekről szóló határozatot szives hozzájárulás végett szintén van szerencsém tisztelettel átnyújtani. Zichy Ferraris Viktor gróf jegyző (olvassa a képviselőház jegyzőkönyvi kivonatát az áthozott tör­vényjavaslat tárgyában.) Elnök: Ki fog nyomatni a mélt. főrendek közt szét fog oszlatni. A törvényjavaslat ugy hiszem fel­olvasottnak vétetik, előlegesen pedig véleményadás végett az állandó bizottságnak adatik át, mely a rokon természetű törvényjavaslatokat szokta tár­gyalni. Zichy Ferraris Viktor gróf jegyző :­­olvassa a képviselőház jegyzőkönyvi kivonatát a Deák Ferenc végtisztességére vonatkozó határozata tárgyában. Szőgyény Marich László: Nagyméltóságu el­nök ! Méltóságos főrendek! Kapcsolatban a képvi­selőháznak most felolvasott határozataival van sze­rencsém jelenteni, hogyha bizottság, melyet a méltó­­ságos főrendek azon szomorú feladattal megbízni méltóztattak, hogy a hazának nagy fia, Deák Fe­rencz elhunyta ötletéből rendezendő gyász- és egyéb intézkedések iránt javaslatot terjes­szen elő, ezen megbizatásában eljárt, mire vonatkozó jelentését, mely ugyanazonos a képviselőház most felolvasott határozataival, van szerencsém ezennel benyújtani. Zichy Ferraris Victor gróf jegyző. (Olvassa a bizottság jelentését.) Elnök: Ha senki sem kíván szólani, úgy hi­szem egyhangúlag elfogadottnak jelenthetem ki a jelentést. Szóval jelentette a bizottság igen t. elnöke, hogy a szűkebb bizottság körében azon eszme me­rült fel, hogy részint a koszorúk átvételére, részint pedig a rend fentartására, illetőleg a rendezésre az akadémia termében néhányan a mélt. főrendek kö­zül keressenek fel, kik egyetértőleg a képviselőház által e végből kiküldendő bizottság tagjaival, ezen functiókban közreműködjenek. Ha a méltó főrendek­nek ez ellen nincs észrevételök, a mint úgy hiszem nem lehet, mert kijelentettük, hogy kegyelettel já­rulunk mindahhoz, a­mi az elhunyt emlékének kül­­selekkel és dicsőítésére szolgálhat, talán a koszorúk átvételére megbízottakat felkérném. Perczel Miklós baranyai főispánt és báró Vécsey József urakat. Rendezőkké pedig, ha méltóztatik elfogadni, aján­lanám : Zichy Lajos gr., Sigray Fü­löp gr., Feste­­tich Pál gr., Radvánszky Géza br., Vay Sándor és Kornis Emil grófokat. (Helyeslés.) Cziráky János gróf. A múltkor egyik ülésünk­ben a mentelmi bizottsághoz utasíttatott ifjabb Lónyay Menyhért gróf mentelmi jogára vonatkozó ügyre, van szerencsém a bizottság jelentését ki­­nyomatás és tárgyalás végett tiszteletteljesen be­mutatni. Egyéb tárgy nem lévén, az ülést bezárom. Ülés vége 11 óra 60 perczkor. A függetlenségi kör vasárnap délelőtt 9 óra­kor az országos ülést megelőzőleg értekezletet tar­tott, melyen a következő határozatot hozta: „Fel­hozatván, hogy mily megállapodásra van szükség a Deák Ferencz temetése körüli intézkedések végett kiküldött országgyűlési bizottság által előterjesz­tendő határozati javaslatnak azon pontjával szem­ben, mely következőleg szól: „Deák Fericz a szó teljes értelmében a nemzet halottjának tekintetvén a végtisztelet megadása az országgyűlés által or­szágos költségen eszközöltessék“ •— a kör kijelenté, hogy ámbár a bizottsági javaslatnak azon részét, mely szerint Deák Ferencz, a képviselőház ál­tal jelentettnék ki a nemzet halottjának, nem is­merheti el összhangzónak azon tén­nyel, hogy a nemzetnek egy része az 1867-ki közösügyi törvénye­ket, az országra nézve, vészthozóknak tartja, s azo­kat Deák Ferencz nevétől elválasztani nem képes. — Nem akarván mindazonáltal megzavarni azon kegyeletes érzelmeket, melyekkel a képviselőháznak nagy többsége, Deák Ferencz emléke iránt viselte­tik, az említett bizottsági jelentésnek a képviselő­ház által elfogadása ellen nem tartja szükségesnek a felszólalást.“ Üllő és kalapács. — Regény. — Irta: Spielhagen F­r­i­g­y­e­s. ELSŐ KÖTET. XVI. Rész. (Folytatás.) — Hogyan jött ön ide ? A feleletre nézve zavarban valók. Pinnov el­leni gyanúm végkép eloszlott, s közvetlen mellet­tünk ült a kormányon, és hallotta a hozzám inté­zett kérdést. Én tehát csak röviden válaszolom : — Féltem, hogy baj éri önt, s itt akartam lenni. — Baj ? — kiáltá. — A baj ostobaság, és gyávaság, nem más. Ördög vigye az ostoba, gyáva ficzkókat. Pinnov mellé ült, s azzal halkan beszélt; — aztán ismét felém fordulva mondá: — Embereim közül kettőt haza küldött ön, ezt tenni felesleges volt. Szükségem van embe­rekre, e perczben minden váll ezer tallért ér ne­kem, vagy ön akar terhet emelni ? Boszus éles hangon mondá ezt, mely véremet fellázitá. Ha meggondolatlanul cselekedem is, a szándék jó volt, s hogy hűségemért Pinnov jelenlé­tében megdorgáljanak, ezt nem érdemlem, ez sok volt! Heves válasz volt ajkamon, de legyőztem ha­ragomat, s a hajó előrészébe siettem. Nem hívott vissza, nem jött utánam, miként máskor tévé, ha hevességével megbántott. E helyett hallom, miként dorgál nehány legényt rikácsoló hangon; hogy miért, azt nem érthetem; de rikácsoló hangjáról felismerem, hogy legnagyobb aggályomra: ittas, vetten a sikságon, hová azonban álutakon, és veszélyes ingoványoson kelle áthatolni, mely itt csak a csempészek előtt volt ismert. Tizet lehete tenni egyre, hogy e helyről, hová a hajót látszólag jó akaratból kormányozták, Zehren ur útját az in­goványoson veszi, és nem a part hosszában. Mig a vámhajó űzött bennünket, nem moz­dultam helyemről s elhatárzom, bármi történjék is, cselekvől­eg részt nem venni semmiben. Zehren az igen megkönnyité semleges szerepemet, mert kö­zelembe jutva, figyelmen kívül hagyott. Ittassága az izgatottság által még növekedett, majdnem dü­­höngőnek véltem. Azt kívánta, hogy Pinnov a vám­­hajót elsülyessze s a vámtiszt lövéseire, Pinnov egy öreg fegyveréből, melyet a kajüzban fedezett fel, válaszolt, bár a „Villám“ oly távolban tartóz­kodók, hogy sokkal jobb fegyver is sikertelen mű­ködött volna ellene. És midőn hajónk az­­ üldöző hajót maga után hagyta s háborút­an közeledhet a parthoz, a fedélzet­ről a vízbe ugrott s embereinek követnie kellett,mál­hával megterhelten, melyet egymásnak vállra se­gítünk. Tizenegy ember volt összesen, miután Pin­­nov a hajóslegényt is átengedő a munkához, mondva, hogy majd a siketnéma Jakabbal is meg­lesz, így az általam visszaküldött emberek egyike kárpótolva lett, de még a tizenkettedik málha cso­mag a fedélzeten hevert s ott maradt volna to­vábbra is, miután kívülem nem volt senki, ki azt vállra vegye, ha én is le nem ugrom a tér­dig érő vízbe, előbb a málhát a fedélzet szélére tolva, honnét aztán vállra emelem. Nem mondhatta Zehren úr, ha ez éjjel távozom tőle, hogy megfosz­­tom nyereségének tizenketted részétől, melyhez annyi baj, küzdelem, talán szabadsága, vagy több ember élete és saját becsülete árán jutott. Durva nevetés hangzott utánam, midőn a hajót elha­gyom. Pinnov nevetett, ő tudta miért. Midőn a parthoz érve, visszatekintek, csendesen távozott onnan Bevégzé gyalázatos szolgálatát. Különös ! E perczben villant át lelkemen a gondolat, hogy Pinnov még­is áruló ! Nem tudom a durva kaczaj ébreszté-e fel újból gyanúmat, vagy mi okozta, de azalatt mig az emberekhez csatla­koztam, kiket Zehren úr és Svart János vezetett, gondolom, most következik a döntő perez. XVII. Rész. A fövenyen áthaladtunk s a kopárságra ér­tünk, mindig egymás nyomdokába lépve. Egyetlen szót sem szóltunk, elég teendője volt mindenkinek saját magával, s a nehéz málhával, melyet czipelt. Én talán legnehezebben vittem a magamét, daczára hogy előre csak Svart János mérkőzhetett vélem, de ilyesmiben a szokás sokat tesz. Aztán a legalább is egy mázsa nehéz terhen kívül egy másik terhet is czipeltem, melyet a töb­biek nem éreztek; az erkölcsi terhet, a lealázás érzetét, hogy atyám fia e málhát vinni kénytelen; megcsalva, megkárosítva a vámot, ha nem akarja károsítni azon férfit, kinek kenyerét két hó óta ette. Eszembe jutott az is, mily boldogan távoztam ma reggel Zehrendorfról, és most miként térek vissza, s megcsalva a leány által, meggyalázva az atya által, beszennyezve egy ocsmány foglalkozás által, melyhez segédkezet nyújtok. Ez volt az álmo­dott boldogság, az imádott szabadság! De ez még nem volt a vége. Szakadatlan előre haladtunk: a nedves föveny csikorgóit lépteink alatt. Végre egy szó hangzott a menet éléről, mely fönhangon ajkról ajkra tovább terjedt. És hozzám is eljutott; én már nem adha­­tom tovább, hogy megállj. Az ingovány szélére értünk. Ezen oldalon csak keskeny ösvény v­edett, aztán száraz talaj Szinüi­gyünk és­ az operettek. A kassai szinügyi bizottság f. he­ll-iki gyű­lésében indítványt tettem, hogy jövő évtől kezdve — bizonytalan időre, mig egyebek között a vidéki szin­­ügy sorsa is kedvezőbb fordulatot nem veene, az Ope­rette személyzet kötelező tar­tásától mentsük föl a kassai színigazgatót. Indítványomat — bevallom — nem nagyon kedvezőleg fogadta a színügyi bizottság azon 3—4 tagja, kik épen jelen voltak, és nincs is kilátásom, hogy midőn az indítvány tárgyalására sor kerül, a többség annak elfogadása mellett nyilatkozzék. De biztat a remény, ahogy az appellatorium forum, a közgyűlés, nekem, nézeteimnek ad igazat s meg fogja menteni a kassai szinügyet az előre kiszámít­ható bukástól. Indítványom — beállott körülmények folytán — csak február hó vége felé fog tárgy­altatni; addig tehát a tárgy felvetése­ és szellőztetésével alkalmat kívánok nyújtani mindazoknak, kiket e kiválóan nemzeti ügy érdekel, hogy hozzászólásukkal a köz­véleményt megalkossák és a magán­érdekektől men­ten, de menten az elfogultságtól is, évtizedek óta híven őrzött kincsünket az elveszéstől megóvni, se­gédkezet nyújtsanak. Bűn volna ily fontos ügyben: meglepő indít­ványokra meglepő határozathozatal; ban volna a kísérlet-tevés, — felléptem nyilt sisakkal, kérek, el­fogadok — ha van, ki nézeteimet nem osztja — szabad téren tisztességes fegyver­cserét. Mai napig szinügyi bizottságban és ezen kívül egyetlen egy érvet hallottam csak, mel­lyel indít­ványom gyöngítésére hatni vélnek, és ez egy az, hogy Kassán sok a zenekedvelő, nagy számmal van­nak a németajkuak, kiket a színházba csakis az ope­rettek vonzanak. Az operettek mellőzésével tehát még többen, mint ez idő szerint, fognak a színház­­tól elmaradni. Lássuk, mennyire felel meg ez ellenvetés a valónak s mennyiben állja ki a lefolyt másfél évti­zedből merített tapasztalat a komoly bírálatot. Előre kijelentem, hogy az operettek erkölcs­­mételyező jellegével nem vesződöm; nem tolom elő­térbe a kérdést: nemesítik-e az operettek az erköl­csöt, hatnak-e jótékonyan a kedélyre, ébresztik-e a hazafiui szellemet, egyengetői-e a becsület, az em­berszeretet magasztos utjának? Veszem a dolgot úgy, miként e silány, e szédelgő, ez erkölcstelen kor­nak ízlése hozza magával, még csak azt sem ku­tatva : volt-e és milyen befolyásuk az operetteknek a felszínen úszó piszok megteremtésében? Veszem a dolgot aként, mintha az operette valóban ága volna a színművészetnek; mintha az operával édes­testvérként ugyanegy anyától nyerné táplálékát. Veszem a dolgot úgy, miként nézetelleneseim, kik azzal állnak elő, hogy az operette is megérdemli a hazafias pártfogást, hogy az operette is méltó a mű­veltetésre; veszem a dolgot úgy, mintha a színi ala­pot az operettek támogatása végett is hozta volna össze városunk s a megye kiváló férfiúinak hazafias áldozatkészsége. Nos, hát ebből nem következik, hogy az ope­rette nagyobb pártfogásra tartson számot, hogy mél­tóbb legyen a műveltetésre, mint az opera. És Kassának volt már — kétszer is volt — opera társulata. Ha oly tekintélyes nálunk a zenekedvelők száma, ha oly sokan vannak a németajkúak, kiket a színházba csakis a zene vonz, akkor az operai elő­adásoknak zsúfolt, vagy legalább telt ház előtt kell vala lefolyniok. És mit láttunk ? mi történt ? Az, hogy Szabó és Filippovich derekasan szerzett opera társulata üres házak előtt működött, hogy emiatt oly bukás érte őket a „zenekedvelő“ városban, mi­nőt aligha ért bármely zugvárosi színigazgató. Az történt, hogy Latabárnak az volt a legszomorúbb éve, melyben opera társulat szervezésére vállalko­zott, s hogy ő is csak azért nem bukott meg, mert volt vagyona, minővel mai napig színigazgató nem dicsekedhetik. Vonjuk le a következtetést. Vagy nincs Kas­sának oly tekintélyes zenekedvelő publikuma, minő­vel nézetelleneseim dicsekesznek, vagy hiányos, pár­tolásra nem méltó volt az említettem két operatár­sulat. Ez utóbbit aligha fogná valaki állítani, mert különösen a mindenét vesztett Szabó-Filippovich társulathoz hasonló eddig a provinczián nem volt; első esetben pedig nincs mit adnunk azon tekinté­lyes zenekedvelő publikumra, mely bukni hagyja a jól szervezett operatársulatot. Tovább következ­tetve, az is kétségbevonhatlan igazságként állítható fel, hogy a kassai — „tekintélyes számú“ — zene­kedvelőknek gyenge operatársulat nem kell, jót pe­dig nem bírnak fentartani. Így esett, ezen körülményeknek esett áldoza­tul Kassán az opera. Az operettel sem vagyunk másképen. Sőt még amúgy abban vagyunk. Pár év óta a csak valamire való operette éne­kesek és énekesnők annyira felcsigázták követelé­seiket, hogy ezelőtt az operisták fél annyit sem kaptak. Pedig hát a szinház nem lett azóta nagyobb, a szinházba járó közönség meg felére — talán ke­vesebbre is olvadt. Nem a „tekintélyes számú“ zene­kedvelők maradtak el, mert hiszen azokat máskor sem láttuk — sem páholyokban, sem a zártszékek­ben , hanem elmaradtak első helyen főuraink, kik következett; valami sziget felé, mert két oldalt mocsár terült, mely a túloldalon, mintegy kétezer lé­pés távolban egyesült, hol ismét csak keskeny ös­vény vonult el, melyen mázsa nehézségű teherrel egy ember átmehetett lesüppedés nélkül. Aztán következett a síkság, mely a prantovitzi és zehren­­dorfi szántóföldek mellett terült, s a zanovitzi fö­venyig terjedt, hol ma már háromszor áthaladtam. A hely, hol megállapodánk, ugyan az volt, a­hol három nap előtt Granovval álltam. Két tűzről ismerem azt fel, mely a mélyedésben nőt, és hol akkor a csempészek előbukkantak. E lapály most tőlünk balra maradt, mintegy ötven lépés távolban. A nagy sötétségben fel nem ismerhettem volna e két fát, ha rendkívül éles látással nem bírok. A sötétség miatt kelle egy perezre megálla­podnunk, hogy az ösvényt el ne téves­szük, de csak egyetlen perezre, mert a jövőben már ismét bal­lagjunk az ingoványok közt, a keskeny ösvényen. Jobbra balra a széltől hajlongó káka közül egy-egy kis pocsolya csillogott, s a talaj lépteink alatt sa­játosan ingott. Az ösvényen átmentünk, és meglassítuk lép­teinket. Egyszerre oly zörej érintő fülemet, mintha lőfegyver ravasza csattant volna. Világosan kive­hetem, hogy az hang mögöttem jött, de azt is tud­tam, hogy az emberek közül egyik sem viselt fegy­vert. Önkénytelen megálltam, és hallgatóztam, s a hang ismétlődött. Egyidejűleg a káka közt egy ala­kot láttam előtűnni, s ez egyet egy másik s harma­dik követte. A­nélkül, hogy málhám eldobására gon­dolnék, vagy hogy annak súlyát érezném, az embe­rek mellett elfutva Zehren úrhoz siettem, ki Svart Jánossal a menet élén haladt s vállát megérintve mondom: (Folyt, követ.)

Next