Egyetértés, 1878. május (12. évfolyam, 120-150. szám)

1878-05-05 / 124. szám

XII. évfolyam, Budapest. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre . . . . Félévre..................... Negyedévre . . . Egy hóra . . . .. . . . . a. 1.80 Egy szám 6 krajczár. Hirdetési dij: 9 hasábos petitsor egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. B­é­l­y­e­g­d­i­j minden hirdetésért kü­lön 80 kr. Nyilttér * Öt hasábos sor 30 krajczár. 124. szám, POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. A nemzetet megkérdezik. Egy franczia tekintélyes hírlap köze­lebb minden szellemessége mellett is elég naiv volt jóakarata tanácsokkal szolgálni külügyeink altábornagyi rangra emelt ve­zetőjének. Az úgymond, aki oly szépen bele tudott nyugodni akkor, mikor erre semmi kényszerítő körülmény nem létezett, a „gebundene Marschroute“ politikájába, ne kövesse most a „szabad kéz“ politiká­ját, mikor Európa minden többi nemzete sorakozik és szövetségeseket keres, — hanem valljon szint és csatlakozzék ahhoz a szövetséghez, mely érdekeinek elegendő ga­­rancziát nyújt. Ne is a „nyitott kéz politikáját kövesse, mely a hitvány borravalót elfo­gadni kész, de a melyet uzsorakamattal fognak visszakövetelni tőle rövid időn. Ha­nem kövesse a „tiszta kéz“ politikáját, me­lyen kívül nincs más út, mely a monarchia tekintélyének, becsületének és érdekeinek megfelelhetne. „Mikor egész Európa hazudik, mi le­gyünk egyedül azok a buták, a­kik igazat mondunk?“ — ezt a röpke szavát kolpor­­tálták akkor Andrássynak bizalmasabb körökben. Jellemző mondás, nagyon emlé­keztet arra a másikra, melyet a történet­ben följegyezve találunk: „Inkább tartsa­nak árulónak, mint szamárnak.“ Tudjuk, hogy az a pályafutás, melynek ez volt egyik vezető princzipiuma, ott ért véget — Világosnál. Pedig, ha a diplomacziának csakugyan nem volna is magasabb meghatározása annál, mely így szól: „a diplomaczia tu­domány rászedni másokat“ — még abban az esetben is megszivelendő jó tanács lett volna az, mely a „tiszta kéz“ politikáját javulta. Mikor az erkölcsi érzék és a másokba vetett bizalom odáig sülyedt, hogy minden kimondott szót hazugságnak tar­tunk, — akkor az igazság eltitkolására a legbiztosabb mód — azt kimondani. Az ügyetlen nyilazók előtt az egyszeri görög bölcs a czéltábla elé állt, ott tudva életét a legbiztosabbnak. Nem! Andrássy nem szűnt meg a katolinüBeget tartani a legmagasabb ál­lamtudománynak s ritka bravourt fejtett ki benne, hogy elveszejtse a bizalomnak még azt a csekélyke adagát is, melylyel in­nen onnan egyik másik állam, monarchiánk felé közeledett. S most mit tapasztalunk? Azt, hogy a mig egyfelől Angliában általánossá lesz a vélemény, hogy az osz­trák-magyar monarchia kizsákmányolta Anglia pressióját Oroszországra saját önző és terjeszkedni vágya érdekében;­­hogy míg egyfelől Olaszország az esetre, ha az osztrák occupáló sereg Boszniába és Her­­czegovinába bevonul, azzal fenyeget, hogy „ő ott lesz akkor:“ addig másfelől a jó barát és drága szövetséges sereget gyűjt határainknál s átnyomni készül terüle­tünkre a román sereget — utcsinálónak. Ez a buzaszem politikája, mely két malom közé szorul és fennen kérkedik, hogy meg fogja őrölni a malomköveket. Mert Andrássy most is hangoztatja, hogy Európával közös érdekeinket meg­védelmezzük Európával közösen, saját ér­dekeinket meg egyedül is. Ez az orád­ulumi mondás képezi Andrássy összes programm­­ját. Azontúl gondosan meg tudta őrizni ho­mályos czéljait, ködös terveit minden föl­világosító sugártól,­­ legalább a hazai közvélemény előtt. Bismarck ? Gortschakoff? Azok, meglehet, jobban ismerik, mint ő saját maga. De hát miért is beszélt volna nyíltan, mint például az angol kormány tagjai, a­kik kimondották egyenesen, hogy Anglia érdekeit keleten veszély fenyegeti, melyet talán csak fegyvererővel fog lehetni el­hárítani, — adja meg tehát a nemzet az esetleges háborúra szükséges pénzt és vért. A szegény angol miniszterek szolgái a nemzet akaratának, ők a nemzettel szem­ben olyan hangon beszélhetnek csupán, mint a megbízott az ő felhatalmazó urá­val. Nálunk azonban boldogabb világ van: itt a miniszter ura a nemzetnek, paczkáz rajta, fitymál­va beszél vele, ha ugyan egy-egy szavára érdemesíti. De nem érdeme­síti. Ha az angol miniszter emelt fővel, emelt hangon, büszke önérzettel nyilatkozik : min­den ember tudja, hogy most az ellenség­gel beszél. A mi diplomatáink sokkal fino­mabb nevelésű emberek, ők megbecsülik az ellenséget, csupa édes mosoly, nyájas­ság minden szavukban, kezüket dörzsölik, hátukat meggörnyesztik, úgy kínálják egész alázatossággal, hogy ..tessék helyet fog­lalni.“ Ez a mi magas külpolitikánk. S eszünk ágába se jut ezért csupán a külügyminisz­tert okolni. Mindenki olyan úr, a­milyen­nek lenni engedik. Mit szerénykedjék ő azok előtt, a­kik összeránczolt szemöldöké­től még rettegnek? Hogy ilyenek nincse­nek a monarchia határain kívül, hanem csak belül, arról ő mit tehet? Azoknak imponál, a­kiknek lehet? Czéljai vannak, a­melyek kivitelére pénz kell ? Hát kimondja, hogy ..pénz kell. — a czélokhoz mi közötök? És ez töké­letesen elég. Hiszen azért gondolták ki azt a mintaintézményt, melynek neve dele­­gáczió. Hatvan millió kellett s a delegácziók készségesen megszavazták. Még a delega­­czionális opposiczió is, — az mely parla­menti ellenzékké egyesült s programijába vette föl Oroszország hatalmi terjeszkedé­sének megakadályozását. De szereztek-e maguknak nem hogy biztosítékot, de csak biztos tudomást is ar­ról, mire szavazták meg ez összeget ? Biz­­tosították-e őket csak egy szóval is a­felől, hogy ezt a pénzt nem fordítják oly czélokra, melyeket Magyarország közvéleménye osz­­tatlanul, egyhangúlag elkárhoztat? Nem! Andrássy ugyan eljátszatta ve­lük azt a komédiát, hogy titkos értekezésre bezárkózott velük pár órára,­­ de az ér­tekezésekben senki közülök nem lett oko­sabb s valamennyien megvallják, hogy külügyi vezetésünknek nemcsak tervei, de még az is, hogy mit ért ő a monarchia érdekei alatt, — oly ismeretlen valami előttök, mint azelőtt volt, ha még nem homályosabb. get. És mégis megszavazták a kért össze­Megszavazták vakon. S Andrássy hallgatott. De annál hangosabban beszéltek a tények. Egyre több jelenség mutatkozott olyan, mely világot kezdet deríteni kül­ügyi vezetésünk elburkolt terveire. S ma már alig lehet benne kétség, hogy a hatvan millió nem az orosz részről fenyegetett érdekeink megóvására­­ kellett, hanem amaz expedíczió költségeinek fedezésére, melynek czélja megszállni és elfoglalni egy darabot a török területből, melynek épségét ünne­pélyes nemzetközi kötésekben monarchiánk is biztosította, s melyet a konstantinápo­­­lyi értekezleten, de még a háború elején is wcA «»uvv m­illiuix *» ív»*. 0«7­goztatott. Mindinkább háttérbe vonult a „török birodalom területi épségének“ jelszava, a­mint az oroszok előbbre nyomultak. Pen­­gitni kezték, hogy Oroszország roppant áldozatait respectálni, azokat compenzálni kellene. S óvatosan, de mind határozottabban kibontakozott a ködből diplomatánk tulaj­donképi czélja : elfoglalni Boszniát és Her­­czegovinát, attól a hatalomtól, mely ellen­ségünk nem volt, mely iránt barátságot, jó indulatot színleltünk, mely bízott ben­nünk annyira, hogy csupán a mi szavunkra kész volt megkegyelmezni pártütő vazall­­jainak, hogy rövid időn megint pártot üs­senek ellene, s melyet a becsület, a rokon­­szenv és létérdekünk megoltalmazni, és nem megkárosítani parancsolt. S mi most meg fogjuk őt lopni. Mert arra, a­mit külügyi politikánk tenni készül, más szó nincs. Az már nem foglalás, mert az ellent­­állást, küzdelmet és kivívott diadalt föl­tételez. Ha az, a­mit mi akarunk tenni, foglalás, akkor a hollóé, a sakálé is az, mely a csatatérre megy kiszakítani részét a leterített hullából. Soha nem hittük volna, hogy ez va­laha lehetséges legyen. Pedig, — ha va­lami közbe nem jön, — már bizonyos. Hiszen már szépítik is a sugalmazott lapok a gyönyörűséges tervet. Az egyikben azt olvassuk, hogy hiszen diverziónk Boszniába és Herczegovinába tulajdonképen az orosz ellen irányul s a porta önkényt fogja nekünk átengedni a két tartományt ama szolgálatunk fejében, hogy az oroszt ottan sakkban tartottuk. Minő bárgyú porhintés! Mintha Ro­mániában is az egész összeköttetési vona­lon nem volna elég sakkbantartásra való orosz s mintha volna e czélra a világon alkalmasabb stratégiai pont, mint a minő Erdély! A másik lapban azt olvassuk, hogy ha a háború újra kitör, Szerbia és Mon­tenegró is újra táborba száll. Hogy ebben megakadályozzuk, azért kell nekünk be­nyomulni Boszniába, pokolba. Mintha nem lenne itt az orrunk előtt Belgrád és az egész szerb Dunapart mente, a­melyen azon a ponton szállíthatunk át sereget egy huszonnégy óra alatt, a­melyen tetszik, — ha ugyan tetszenék; és mintha Dalmáczia nem lenne határos a Feketehe­gyek tenyérnyi területével! Bolondítani lehet az embereket, de csak bizonyos határig. Azontúl nem. És An­drássy ezt a határt már túl­lépte s ha ed­digi irányán határozott változást nem ta­pasztalunk , meggyőződéssé kell minden emberben válni a sejtelemnek, hogy a de­legácziók a hatvan milliót a török ellen szavazták meg, annak a muszka czélnak az elősegítésére, hogy a török birodalom szétdaraboltassék. Erre a czélra pedig tudva becsüle­tes magyar ember meg nem szavazhatta. Ha meg­szavazta, nem tudta mit csinál; elbolondították, félre­vezették, bizalmával visszaéltek. Szerencsére a pénz azért még nincs az intézők kezében. A megszavazott köl­csön fedezetéről a parlamenteknek kellend gondoskodni. Ezen most főzik ki a bécsi konyhán, hogy minő lében tálalják föl. A kérdés rövid időn az országgyűlés elé kerül s mi his­szük, hogy a magyar tör­vényhozás e kérdésben el fogja vetni azt a könnyűvérűséget, mel­lyel más fontos dolgok közül eljárni szokott, — és e pontra nézve fölérzi azt, hogy most élet és halál kér­dése fölött határoz. Ha a hatvan millió fedezete iránti előterjesztés oly alakban és oly indokolás­sal kerül elő, melyet a nemzet közvélemé­nye helyesel s mely úgy a monarchia, mint speciálisan Magyarország érdekeinek fegyveres megvédését teszi bizonyossá, és­pedig az ellen, a­ki azokat fenyegeti, ak­kor a magyar parlament lelkesedéssel fogja azt fogadni s »abban a tudatban, hogy most egy nemzet akaratának igazi kifeje­zője s szavazata egy ország közvéleményé­nek igaz szava, — egy cs­apással fel fogja villanyozni az elcsüggedt nemzetet. De a czélnak tisztán, határozottan, félremagyarázást nem engedő módon kell állani a törvényhozás és megbízója, a nem­zet előtt. Ha elburkoltan, határozatlan, csűrés­­csavarásra módot engedő alakban terjesz­tik elő, a magyar parlamentben legyen, meg a hazafiasság bátorsága visszautasí­tani azt határozottan, indignációval, mert biztos lehet felőle, hogy meg akarják lopni, bizalmában, pénzében és becsüle­tében. A létünket fenyegető, orosz..ellen..indi­­tandó akczióra^­g a hatvan vagy tízszer hatvan milliót, — mindent­. De azt segíteni meg, utóbb élethaláltusája lesz, a­kivel előbb­­— még nem elég őrült, nem elég gyámoltalan, és nem eléggé kimerült. Ennek az imputatiónak ellene szegülni, még lesz ereje s utolsó le­­hellete is tiltakozás lesz az ellen. Most, midőn a gőgös diplomaták arra a pontra jutottak, a­hol még­is szóba kénytelenek állani a nemzettel, — mert annak filléreit kell kérniük, — meg fog­nak győződni, hogy a nemzet vesztébe sem önkényt rohanni nem fog, sem abba erőszakkal magát bele­kergettetni nem en­gedi , de követeli a „tiszta kéz“ politiká­ját, mely mellett megmutatja, hogy elkín­­tatása daczára is mily erő kifejtésére képes, továbbá biztosan várható, hogy Szerbia, mihelyt a háború Orosz- és Angolország közt kitör, ismét ac­ióba lépend és pedig 13 o­szn­ia felé, ma­gától értetődik a katonai rendszabályok szüksége a bánságban s végül nemcsak Montenegro és S­zerbia cooperatiójának kellene elejét venni,ha­nem főleg Montenegróval szemben olyan rend­szabályokat kellene tenni, melyek tényekkel bizo­nyítják kormányunk azon elhatározását, hogy a ki­fogásolt annexiókat tűrni nem fogja. Budapest, május 4. A képviselőház igazságügyi bi­zottsága hétfőn tartandó ülésében választja meg a rendőri büntető tvjavaslat bizottsági előadóját. Mint értesülünk, a bizottság által egyhangúlag P­a­u 1­e­r T. fog előadónak megválasztatni. A bécsi tanácskozásokról a „N W. Tagblatt“ következőket jelenti: A tegnapi korona­tanács mindkét kérdéssel: a kiegyezés s a delega­­tiók összehívásának kérdésével foglalkozott. Végle­ges eredmény nem éretett ugyan el, de mindkét részen a dispositiók, melyek nyilvánultak, olyan kedvezőknek mondatnak, hogy holnap a legna­gyobb bizonyossággal reményük a tel­jes megállapodást a kiegyezés tár­gyában. Erre azonnal a delegátiók összehí­vása felett fognak határozni. Ha a két kérdés vég­legesen elintéztetett, a koronatanács az euró­pai helyzetet s annak következményét Ausztria-Magyarországra veendi tárgyalás alá. — Ez órában kormányköreink — írja a „N. W. Tag­­blatt” — még mindig reményük az európai vál­ság békés megoldását. E bizalom mindenekelőtt azon alapszik, hogy a német kormány a béke fenntartása érdekében szakadatlanul és nagy erővel fáradozik; ezenkívül azt hiszik, hogy Orosz­ország mindent megkísérlend a békés kibon­takozásra, mert tudja, hogy lehetetlen új há­borút és pedig oly nagy hatalommal, mint Anglia, sőt esetleg két hatalommal egy­szerre viselnie. Francziaország érdekei — azt hiszik — már a kiállítás miatt is találkoznak az átalános békeszükséglettel. Az olasz politikára nézve meg vannak győződve, hogy annak figyelme inkább az állam belső­­ consolidatiójára, mint egy külföldi actióra irányul. A congressusi tárgyalá­sok ügyében a kedvező befejezést nemcsak lehető­nek, hanem valószínűnek is tartják. Az állítólagos katonai rendszabályok híreit, mely rendszabályokat a kormány tervezné, már azért is, mert azokat ha­tározott pénzügyi rendszabályoknak kellene meg­előznek, tisztán tapogatózásnak kell tekinteni, mely annak kitudására van számítva, mit tekint a la­kosság bizonyos külügyi események beálltával múlhat­­lanul szükségesnek. Ez általános helyzetnek a koro­natanács általi tisztázása előtt nem gondolhatni olyan rendszabályokra, melyek komolysága szem­betűnő, ha meggondoljuk, hogy esetleg az Er­délyből Montenegróig terjedő vonalat kel­lene fedeznünk. E mellett meg kell gondolni, hogy Erdély jelenleg épen úgy nélkülözi a szükséges erődítményeket, mint a megfelelő katonai helyőrséget. Minthogy Tegyünk egy kis számadást. A politikai küzdelmek és háborús ag­godalmak közepette a közérdeklődés jófor­mán hátat fordított nálunk a pénzügyi, közgazdasági és üzleti dolgoknak. Pedig ezektől függ — sajnos — mai nap még a politikai küzdelmekben is a többség elnyerése, az uralom megtartása vagy elvesztése ; és ezektől függ jó rész­ben a háború kérdése nem csak, de az is, hogy kié leend a győzelem a h­áborúban. Magyarország pénzügyi, közgazdasági és üzleti viszonyai ez idő szerint kétségbe­ejtő állapotban vannak. Tespedést látunk amerre csak tekin­tünk. Üzleti fellendülés helyett elszegénye­dést, munkabeszüntetést, keresetvesztést. Ez így aztán nem csoda, ha mint a legújabb statisztikai adatok mutatják, a lakoss­ág száma is csökkent az utolsó években. A rosz kormányzat és helytelen poli­tikai irány már­a annyira áthatotta a társa­dalmi élet minden rétegét, hogy a min­dennapi életben is kézzel fogható jelensé­gek mutatják azt, mennyire meg van verve hazánk a most uralkodó regime által, mely a bécsi felsőbb körök szeszélyei és nem a magyar nemzet érdekei szerint kor­mányozza ez országot. Mit nem lehetett volna a közgazda­­sági téren csinálni egy békében eltöltött évtized alatt Magyarországon, mióta az „alkotmányos“ kormányok intézik hazánk állami ügyeit­ . . De a hibás rendszer szerint épült vasutakon kívül nem történt semmi.„o.1» jw m'ifg,j»»»v*o/.n'g' ío <o'-uan sze­gényebb mint 1868-ban volt. Tíz év előtt Magyarország oly hely­zetben volt, hogy a nemzet mindennemű szükségleteit önmaga fedezhette, mert an­­­nyit termelt a mennyit fogyasztott s a külföldről nem hozott be többet, mint a­mennyit a külföldnek eladott, sőt nem­zetközi mérlegünkben egy pár millió frtnyi többletünk volt. Azóta a nemzet szükségletei óriási mérvben növekedtek, a­nélkül, hogy ter­melésünk ezzel arányos növekedést ta­pasztalt volna. S mint a statistikai adatok mutatják, ma ott áll Magyarország, hogy évenkint száz­millió forinttal többet dolgoztat a ma­gyar nemzet a külföldi népek által, mint a­mennyit saját terményeinkkel megfizetni képesek vagyunk. A lefolyt tíz év alatt tehát a magyar nemzet egész gazdálkodási rendszere megvál­tozott, és­pedig kárunkra változott meg úgy, hogy most ez ország lakosai sokkal keve­sebbet dolgoznak vagy keresnek, mint a­mennyit elfogyasztanak. Ha a nemzetközi mérlegünkben mu­tatkozó defic­itet a lakosság közt fejszám szerint megosztjuk, akkor kitűnik, hogy minden főre évenkint 6 frt 60 kr defic­it esik, vagy­is, hat tagot számítva átlag egy családra, tett az eladósodás 39 frt 60 krt családonkint és tíz év alatt 396 fo­rintot. A­helyett tehát, hogy a magyar nép vagyonosabb lett volna, minden csa­lád kerek összegben 400 frttal szegényebb lett. Természetesen ezt nem kell szó szerint venni, hanem ez egy oly statistikai tény, mely azt az állapotot fejezi ki, hogy egyes családok ugyan meg­gazdagodhattak, de a családok nagyobb száma szegényebb lett, és pedig szegé­nyebb annyival, hogy ha minden gazdago­­dást és eladósodást összeszámítunk, egyre­­másra négyszáz forinttal szegényebb min­den család 1878-ban, mint 1868-ban. Nemzetközi forgalmi mérleg adatai nem egyedüli kifejezői az általános elsze­gényedésnek. Van számos más adat is, mel­lyel a magyar nemzet nagymérvű eladósodását lehet mutatni. Ott van például államháztartásunkban a nagy deficit és amellett a fel­szaporodott roppant nagy ál­lamadóssági terhek. 1868 óta a kormány 500 millió írtra menő adósságot csinált, egészen eltekintve az elvállalt osztrák államadósági járulék­tól, mely mintegy hetedfél száz millió írt­nak felel meg. Amaz ötszáz millió írtból egy-egy családra kerek összeg­ben átlag kétszáz forint adósság esik, melynek kamatait fizetnünk kell. De azonkívül van még évenkint vagy 25—30 Llapunk mai számához egy féliv melléket van csatolva. Vasárnap, 1878. május 5. Szerkesztői Iroda: Budapest, IV. hímző-utcza 1. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények­­ csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza Kiadó hivatal: Budapest, IV. hmző-utcsa 1. sm, hová az előfizetési pénzek küldendők. millió frtnyi állandó deficit is államház­tartásunkban melynek fedezésére m­i­n­d­en évben uj adóssá­got kell csinál­ni. Az évenkint mutatkozó és permanensnek nevezhető deficit a jelenleg fennálló gaz­dasági rendszer keretén belől csak úgy volna elenyésztethető, ha az annak meg­felelő tőkésített összeg a magyar nemzet birtokában volna , minthogy pedig az nincs, és a deficitet valahonnan mégis fedezni kell, ennek következtében kölcsön kell vennünk a pénzt oly kamatra, a­milyen kamaton azt még kaphatjuk. És így önkényt elő­áll az a kérdés, milyen kamatra kap Magyarország ma pénzt? A magyar aranyjáradék mai árfo­lyama adja meg erre a feleletet. Ezen ér­tékpapír árfolyama most papírpénzben 83, aranypénzben 72 száz forint névérték után. A kormánynak tehát, ha 100 forintot akar kapni aranyban, akkor évenkint 8 forint 30 krajczár kamatot kell fizetnie aranyban. A mai árfolyam után ítélve Ma­gyarország az évenkint mutat­kozó 25—30 millió forint defici­tet csak úgy fedezheti, ha 81/,, °­ C-on vesz fel kölcsönt, mert kétségtelen, hogy az új kölcsön kibocsátása a járadé­kok­­ árfolyamát még lenyomja. De a 8’/2­0­ C kamatnak a civilizált nyugati államok tanúsága szerint nem 100, hanem legalább is kétszáz frt tőke­adósság felel meg.­­ Mert hiszen a franczia 3 százalékos járadék ár­folya­ma, a­mely pedig csak felényit kama­toz, mint a magyar 6 százalékos, most 72.70 áll tehát 0.20 százalékkal magasab­ban mint a magyar­­iranyjáradék, és az angol 3 százalékos járadék áll 95V 4­%-on vagyis 22.25 %-al magasabban, holott attól szintén csak félannyi kamatot fizet a kor­mány. Világos­­ ezek szerint, hogy a 25— 30 millió defic­it fedezése Magyarországnak minden évben nem 25 — 30 hanem 50— i­e­n­e­r növekedést Ai~ ' ■ ■ ’ Aki a mathematika torvenje& 5JL __ ^ meddig ismeri, az nem vonhatja kétségbe, hogy ezen adóssági politika már magában vé­ve is megölő betűje lehet a magyar nemzet­nek, mert itt progressió mértékben kell növekedni az államadóssági terheknek, de állami bevételeink nem növekedhetnek ily hatványozott mértékben ; ellenkezőleg azok ink­ább fogynak, mint az indirect adóbevé­teli adatok tanúsítják. Mindezek alapján a következtetés nem lehet más, mint az, hogy ha élni akarunk ál­­lamgazdasági rendszerünket haladéktalan meg kell változtatni, és pedig meg kell változtatni úgy, hogy legyen önálló pénz­ügyünk és önálló vámügyünk, hogy szűn­jék meg nemzetközi forgalmi mérlegünk­ből a defic­it és szűnjék meg állami ház­tartásunkból is a defic­it. Oly kormány, mely e két czél eléré­sére biztos kilátást sem nyújthat, nem érdemli meg, hogy komolyan gondolkozó ember csak egy órára is híve legyen. Budapest, május 4. Az angol lapok egy kimutatást közölnek az angol tengeri haderőről, mely azt mu­tatja, mily iszonyú ezen erő s hogy a czethalnak, mint amelyel Bismarck Angliát összehasonlitá, igen csekély szárazföldi támogatásra volna szüksége, hogy az oroszokat így is tönkre tegye. Ezen kimutatás szerint Angliának jelenleg a Márványtenger­­b­e­n van 5 pánczél­hajója és 7 hadi gőzöse 98 óriási kaliberű ágyúval 42 tonnástól lefelé 15 ton­násig ; a Bezika öbölben 2 pánczél­hajója és 3 hadi gőzöse; a csatorna hajóraj, mely je­lenleg Máltában van, 7 pánczél­hajó és 19 hadigőzös, 40 ágyúval, azontúl 4 szállító hajója. A szervezésben levő újabb csatorna hajóraj 15 pánczélhajó és 40 hadi gőzös. csendes tengerben, Chinában, nyu­­­gat- és kelet Afrikában és Dé­l-Am­eri­kában 5 pánczél­hajó 138 hadigőzös. Valóban nevetséges, ha Oroszország azt hiszi, hogy néhány kalóz hajóval, sőt még Amerikában vásárlandó apró flotillával is egy ily óriási tengeri erőnek ellent állhatna. A Rhodope hegységben kitört láza­dás nem csupán e pontra szorítkozik. A T­h­r­a­­cia déli részén, Philippopol és Driná­­poly közt lakó pomákok s a Csirmenben és Demotikában lakó törökök csatlakoztak a mozgalomhoz. E szegény török lakosság hely­zete a háború folytán nagyon szerencsétlen volt. Nagy részük minden vagyonát elvesztő s házából elűzve, a szabad ég alatt tanyázott a viharnak és a bolgárok támadásainak kitéve. A plevnai napok óta alig múlt el nap, hogy a bolgárok valami erő­szakoskodást ne követtek volna el a törökökön, házakat felgyújtották, nőiket, leányaikat meggya­lázták, s a­ki férfi kezükbe került, kegyetlenül ki­végezték. Ápril 14-én Crismen, Karagacs­­ban és Bilderkingben Drinápolytól nyugatra török nőkön elkövetett erőszakoskodás és azok le­­gyilkolása miatt tört ki a lázadás, mely csakha­mar nagy kiterjedést vett. A fölkelésen az oroszok nem egy könnyen vehetnek erőt, mivel a fölkelők száma nagy és had­állásaik kitünőeknek mondhatók. Sok volt katona van köztük s több ágyujok van, melyeket állítólag Szulejman pasa hagyott hátra. Az oroszok 30.000

Next