Egyetértés, 1879. szeptember (13. évfolyam, 241-269. szám)
1879-09-17 / 256. szám
256. szám. XII. évfolyam Budapest frankfurtban aJM.: Vauba O. L. te társánál EGYETÉRTÉS POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Hirdetések és nyiltterek filmtitnek szzabály szerint a kiadó hivatalban: Budapest IV. himző-atcza is kalap-atcza sarkán 1. sz. Hirdetések felvétetitek a külföldiin: 0tokban , Oppelik A.-nál. Stubenbaatei Nr. 8. Moss« Rudolfnál, Seilerstätte Nr. 2. Haasenstein és Voglernél. Wailfisehgaase 10. Vaube O. L. és társánál, Wollzeile Nr. 12. fariéban , Havas, La fitté de Comp.-nál, PUwe de la Bourse. Szerda, szeptember 17. Saerkesting kiadó-hivatal: B Budapest IV. himzi-utcza és kalap-utcza sarkán 1. szám. Csak bérmentes levelek fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem küldetnek. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben biához hordva: Egy évre..................................... 20.— Félévre....................................... 10.— Negyedén*........................................... fc— Egy béta . • isiit 1.80 Egy szám 6 krajczár. A / a há 1a. „Csókold meg a kezet, a melyet le nem vághatsz“. Ez ostoba német közmondás jut eszünkbe a diplomácziai udvariaskodás ama jegyzékének olvasására, a melyet Savfet pasa intézett bucsuüdvözletül a távozó Andrássy megtisztelődére. A bókok és csókok özönével hinti be útját e jegyzék minden szava. Csupa elismerés, csupa rokonszenv, csupa hála szól minden sorából. dalom Említi gr. Andrássynak a török biróiránt tanúsított jóakaratát. Elmondja, mint tanulta becsülni és megismerni a „kitűnő államférfit!“ tulajdonait. Elbeszéli milyen csodálkozás fogta el a monarchia politikájának ügyes, szilárd és nagyszerű vezetése fölött. Hosszasan érzeleg fájdalmat keltő távozása miatt s csak az képes — úgymond — vigasztalni, hogy Zichytől nyert biztosítás folytán, az ő politikájának további folytatásáról kaptak biztosítást. Kifejezi reményét, hogy gr. Andrássy elvonulása után is fenn fogja tartani a török birodalom iránt ápolt és kifejezett „igen becses barátságát“. Ebben a hangban foly az ömlengés az egész jegyzéken át á-tól z-ig. De fel is kapják ám e kellemes hangokat a félhivatalos körök. Majd hogy oda nem lesznek a boldogságtól. Lám, igy szólaltak auguri jókedvvel, hogy megbecsüli a török a távozó Andrássyt ; lám, hogy elismeri az érdekeinek tett szolgálatokat. Hát biz az úgy van: „Csókold meg a kezet, a melyet le nem vághatsz.“ A török birodalom egész szerencsétlensége, egész megaláztatása kifejezést nyer az émelyítő hízelgés ez okiratában. Gyöngeség, könyörgés, félelem mind egyesülnek, hogy szép hangú búcsúztatóban szóljanak azon férfiúhoz, aki kezét emelve rájuk cserben hagyta őket legveszélyesebb perezeikben, s megvabolta őket midőn halálos ellenségük betelt a győzelemmel. A sors gúnyja rejlik e jegyzékben. Gúny, hogy ünnepelniük kell egy embert, akinek a monarchia politikája vezetésében mindössze annyi része volt, mint Dóczynak, aki dicsérni tartozik mindent, ami történik, akárhogy történik. Gúny, hogy elhalmoznak figyelemmel egy férfiút, ki eszköz volt, semmi egyéb, s mint eszköz is, a legközönségesebb eszköz a briliáns színü kakadu-fajtákból, amelyek mulattatásra hivatvak. Gúny, hogy a hála szavaival illetik azon embert, aki a birodalom megszabdalt testéből annyi mohamedán vérén vágta le a megfelelő darabot felsőbb parancsra. Az ember csak azon bámul, hol veszik a szemtelenség akkora adagjait a hírlapirodalom félhivatalos bérenczei, hogy a szemmel látható tények daczára nem restelik megpróbálni kiaknázni a török viszonyokat jellemző és gúnyiratnak beváló e jegyzékművet. Mert e jegyzék mindenre kiaknázható , csak arra nem szolgálhat bizonyítékul, hogy Andrássy politikája törökbarát volt. Ha azt bizonyítgatják, hogy a bosnyák okkupáczió, mely sajátlag nem Andrássy agyában termett, muszkaellenes politikára vezethet, az még csak megjárja, bár eredete, jelene és jövője a császári szövetkezések egész rendszerével ellene vall. Ha azt bizonyitgatják, hogy az okkupáczió által Dalmáczia birtoklása védvonalat nyert mindenféle eshetőséggel szemben, az is csak megjárja, bár ethnográfiai és stratégiai viszonyok ellenkezőre vallanak. Ha azt bizonyitgatják, hogy a foglalás előnyös helyzetet teremtett Ausztriának közgazdaságilag, mert kereskedelmi vonalat nyitott Saloniki felé, ám mondják, ha mindjárt a kidobott milliók révén belső közgazdasági válságok tetézése árán szerzett, teljesen kétes értékű vonal szerzése nem bizonyít semmit. Ha azt bizonyítgatják, hogy Ausztria elvesztett olasz tartományiért kárpótolva lett az elfoglalt részek által, ezt is tehetik, mert hisz felfogás dolga, amely minden bolondnál kifejezésre talál, hogy a fapénz pótolja a rézpénzt. De ha mindezek helyett azon igyekeznek lovagolni, hogy az okkupáczió politikája törökbarát irányú, amelyért hálát, elismerést érdemelnek, az már a tények oly arczulcsapása, a melyet semmi jegyzékkel nem lehet elvitatni és elsimítani. Vitaanyagnak furcsa, föltevésnek bolond, hogy barátságos számba vétessék a leplezetlen tény, amely szerint rárontanak egy háborúban kimerült országra, elveszik erővel országának egy részét, s rákényszerítik, hogy a még kiszemeltet adja át. Példátlan barátság. Hasonlít az útonállóéhoz, aki egy fa odújából tör elé és e szavakkal fordul az üldözői elől imént nagy veszteségekkel megmenekült utashoz: „Tudod, én barátod vagyok, a világért sem bántalak, de add ide felső ruhádat, mert arra szükségem van.“ A jámbor szabadkozik. Akkor rárohan és fejti le ütlegelés közben a kijelölt öltönydarabot. Amikor ezt elvégezte, pisztolyt szegez mellének, követeli írjon alá egy váltót, s akkor mehet útjára. Mindennek kifejezéséül köszönő levelet irat magának, amelyben a nemes emberbarátot mint életmentőt, az elismerés és hála szavaival illeti. Valóban eredeti egy történet. A közönséges életben nincs is hozzá esély, ott felakasztják az utonállókat, de a diplomáczia az nemes mestersége a kitüntetést csikaró utonállásnak és rablásnak. Ez a mesterség abban a jegyzékben találja legsajátságosabb jellemzését. A világnak van elég alkalma meggyőződni, hogy a mi a noli me tangere e terét illeti, ott igazi középkori erővel graszál minden nemtelenség és ezek alapja a hazugság. Budapest, szept. 16. Az angol uralom jellemzésére írja konstantinápolyi levelezőnk, hogy Cyprusban az görögök, bizonyosan muszka bujtogatásra, ott lakó kiváltságokat követeltek, s ennek keresztülvitelére, belzavar támasztására is törték fel őket, de aztán keményen meglakoltak. Az angol kormányzat, mihelyt értesült, hogy mi készül, s hogy a papság, áll élén a lázongási tervnek, egyszerűen minden teketória nélkül, elfogadta a bűnrészeseket, s mint lázadókat rövid uton elitélte. Ez még semmi. Az ítélet végrehajtásával jött csak a ne,mulass. Az angolok börtönfegyelmi általános szokásaikhoz képest, valamennyi elitéltnek, tekintet nélkül papi állására, levágatták haját és szakállát. Volt rémülés, panaszkodás. A felelet az volt rá, a börtönök tisztántartása, tehát egészségügyi szempontok követelik meg ez elbánást, s ők senki kedvéért ettől el nem térnek. A görögök rendiül megijedtek e vasszigor alkalmazásán. Elgondolták, mennyivel jobb volt a török uralom. Akkor hasonló esetekben a baksis mindig megtette szolgálatát és háboritlanul folytathatták üzelmeiket. Nem is mernek most már mocczanni, csak a törökországi görögök által nyújtottak be sérelmi iratot a portánál, meg a muszkánál, de hát az angolok hatalmával szemközt az efféle, mint üres firka ad acta kerül. Az egyesült ellenzék párthíveinek a mostani napokban, midőn pártjuk bomladozásáról beszél a fáma, némi vigasztalásul szolgálhat az, hogy pártjuk érdekes tagokkal fog szaporodni. Zay Adolf szász nemzetiségi képviselő, Brassó megye vidombaki kerületében beszámoló beszédet tartott, mely alkalommal a választók gyűlése — mint bécsi lapokból értesülünk — egy rezolucziót fogadott el, melyben a többi közt azon kívánságukat fejezték ki, hogy az összes szász képviselők eddigi izolált állásukat elhagyva a „mérsékelt ellenzék“hez csatlakozzanak. A német és orosz kanczellárok között fenforgó ellenszenv, s az riasztott tollharcz, mint ennek következtében rákonstantinápolyi levelezőnk irja, a diplomácziánál is észrevehető. Mióta e harcz foly, némi idegenkedés támadt az orosz és német követség fejei és személyzete között. Akár onnan van a dolog, hogy félre akarják vezetni a világot, akár onnan, mert mindenikök külön-külön Bismarcknak és Gorcsakoffnak kíván így tetszeni: tény az, hogy most igen kimért és szűk az érintkezés közöttök, így feltűnésre s nem kevés beszédre szolgáltatott okot, hogy a Lobanoff herczeg által legközelebb adott diplomatiai jellegű ebédről, a német nagykövet távolmaradása által tündökölt. A mily elhidegebhek látszanak e két személyzet között az érintkezési viszonyok, és annyira élénkül Zichy gr. és Lobanoff között, az osztrák nagykövet tüntetőleg igyekszik mindenütt és mindenhol barátságosnak mutatkozni, s lesi az érintkezés alkalmait. A „Deutsche Zeitung“ mai száma szerint, bécsi diplomátiai körökben határozottan állítják, hogy a külügyi hivatalt Andrássy gróf csak október első felében fogja átadni utódjának, Haymerle bárónak, illetőleg ennek kineveztetése külügyi miniszterré csak ekkor fog megtörténni. Ausztriának a Taaffe kormány által dédelgetett nemzetiségi elemei mindinkább bátrabban lépnek fel a német liberálisok ellenében. német alkotmánylni párt s a konzervatív nemzetiségi elemek közti harcz most már politikai térről a községi élet terére is átvitetett a A bécsi lapokban nem ritkán találunk erre vonatkozó tudósításokat. Legújabban a laibachi község-tanácstermében rendeztek a nemzetiségiek párt demonstratiot. A gyűlésen botrányt csináltak s a midőn az általuk ellenzett — különben nagyon jelentéktelen — indítvány nagy többséggel elvettetett tüntetőleg elhagyták a gyűléstermet. Távozásuk által a gyéren látogatott gyűlés határozatképtelenné lett. A terem elhagyásakor Horák nevezetű nemzetiségű agitator, ki a botrányt kezdeményezte, így kiáltott fel: „Ezután mindig igy lesz, mig a liberálisok fognak uralkodni.“ Az ifju csehekről s a pártgyűlésükön elfogadott resolutióról, — melyet tegnap ismertettünk — a bécsi „Deutsche Zeitung* a következőleg nyilatkozik: „Az ifjú csehek pártgyüléseesemény, melytől bizonyos jelentőséget senki sem tagadhat el, mégis azon nézetben vagyunk, hogy a pártgyülésen elért eredmény inkább alkalmasabb e jelentőség kisebbítésére. A pártnak, melynek szellemi vezérei Sladkowszky és Gregr kétségtelenül igénye van mindazok köszönetére, kik azon reményt táplálják, hogy Ausztria parlamentáris alapon reorganizáltatni és kormányoztatni fog. E párt oly időkben, midőn ahhoz bizonyos bátorság kivántatott meg, minden rendelkezésére álló eszközzel a cseh népben azon öntudat felébresztését kísérlette meg, hogy csak parlamentáris utón s csakis Bécsben érvényesítheti jogait és érdekeit. Ezt nem szabad elfelednünk az ifjú csehek pártjáról. De sajnos, ezzel ki is van merítve politikai érdemeinek sorozata. Az, amit most programm gyanánt felállít, nem egyéb, mint egy politikai monstrum, egy idétlen szülött, melynek egy orvos sem jósolhat életet, egy szörny, melytől saját apja is, ha elfogulatlan szemekkel megpillantaná, elborzadna.“ A resolutio taglalásába megy azután általa nevezett német lap s az általános szláv érdek solidaritásról szóló tétel kemény elítélése után e szavakkal fejezi be czikkét . Szerencsére a birodalmi gyűlésben oly kevés ifjú cseh van, hogy keveset fognak árthatni. A krakói Czas az osztrák reichsrath közeli megnyitása alkalmából kiemeli az első ülésnek fontosságát, melyben az uj minisztérium sorsa el lesz döntve s a különböző eddigeké homályos pártállások valószínűleg tisztázva lesznek. Miután a többség csak egy-két szavazattól függ, a nevezett lengyel lap felszólítja a gácsországi képviselőket, hogy a birodalmi gyűlés megnyitása előtt pár nappal teljes számmal Bécsben legyenek. A lengyelek megváltoztatlan programmja gyanánt azzas az autonómiát és a konzervativizmust állítja fel. Ezzel kapcsolatban megemlítjük, hogy a Pester Lloyd értesülése szerint téves az a hír, hogy a reichsrath f. hó 28-ikán ül össze. AZ „EGYETÉRTÉS“ TÁRCZÁJA. Bismarck Bécsben tizenöt év előtt. A vaskanczellárt várják az osztrák fővárosba. Ilyenkor természetes, hogy visszaemlékezés történik a korábbi látogatásokra, az azok alatt történtekre s a körülményekre, melyek megelőzték vagy követték. A látogatások elseje 1852-ben történt, mely alkalommal Bismarck Budapesten is megfordult, mint arról lapunk múlt hétfői számában mi is megemlékeztünk. Sokkal nevezetesebb s politikai horderőre sokkal fontosabb volt a második látogatás, mely 1864. nyarán, a schleswig-holsteini hadjárat vége felé történt. A bécsi „Tagblatt“ érdekes történeti visszapillantást vet reá, melyből mi is átvesszük a nevezetesebb részleteket. Bismarck a mondott időben Bécsbe egyszerre jött látogatóba a porosz királlyal, habár nem annak kíséretében, hanem az osztrák császár külön meghívására, aki Schönbrunnban saját császári kéjlakában rendeztetett be számára szállást. A látogatásnak, habár akkor is, mind minden ily alkalommal, erősen tagadták, nagy politikai jelentősége volt s a vámegyezmény, új kereskedelmi szerződés Poroszországgal, a schleswig-holsteini kormányzati és kormányzói kérdés, a német szövetségnek tovább már alig halasztható reformja, ezek voltak a két német vezérállam fejedelmei és miniszterei közt folytatott tanácskozások tárgyai. Bismarck egy nappal előbb érkezett Bécsbe, mint királya, aki aug. 20-án este robogott be az ünnepélyesen feldiszitett penzingi pályaudvarba kíséretével, melyben a most sokat emlegetett Manteuffel is jelen volt. Az udvart ilyenkor szokásos ceremóniák, ebédek, díszelőadások stb. fölsorolásába itt nem kívánunk belebocsátkozni. Mig Vilmos király másnap a templomban volt, az alatt Bismarck Bechsberg gróffal konferált, ki már reggeli nyolcz órakor Schönbrunnba érkezett. Aug. 22-én katonai diszgyakorlat volt, melyet a császár személyesen vezényelt, s melyen Bismarck is megjelent porosz dzsidás őrnagyi egyenruhában. 23-án a lainczi vadaskertben egy óráig tartó vadászat volt, mely alkalommal a porosz király 14, Bismarck 10 vadat ejtett, köztük egy tizenhat agancsosat s nem győzték eléggé bámulni, mily biztossággal kezeli a puskát. Aug. 24-dikén miniszteri tanácskozás volt, melyre Bechberg meghitta báró Biegeleben osztályfőnököt és Gagern-t is, kik mind a ketten ismeretesek voltak a poroszok iránti leplezetlen ellenszenvükről. Az előbbeninek egy nyilatkozatát is följegyezték, mikor a penzingi melyet azon alkalommal ejtett el, pályaudvarban a porosz király megérkezésére vártak. „Bismarck urnak — úgy mond — kényes helyzete lesz itt. Úgy fogja találni, hogy Ausztria semmiféle külön törekvéseket meg nem enged s nem támogat, egyedül tulajdon és a német birodalom jogát védelmezi csak abból egy hajszálnyit nem enged soha.* 1" A schlesswig-holsteini trónkérdés is roszul állt Poroszországra nézve, a bécsiek az augustenburgi dynastiát akarták beültetni a Dániától elszakított terület trónjába. Azonban Bismarck se igen tett lakatot a szájára s magas állású személyekkel szemben többször hangsúlyozá, hogy Poroszország meghátrálása az augustenburgi dynasztia által felállítandó teljesen független Schleswig-Holstein javára, képtelenség, hogy Poroszországtól erőhatalommal elvehetik a kieli kikötőt és Rendsburg birtokát, de önkényt nem mondhat le róla; ez évtizedekre szóló addikáczió lenne , hogy Poroszországnak első rangú tengeri hatalommá kell válnia a német tengeren, kikötőt kell nyernie, mert Poroszország tengeri harci képessége első rendű német érdek. „Mi lenne az osztrák tengerészet a pólai kikötő nélkül ? kérdé Bismarck minisztertől Frank altáborszernagy akkori hadügy— Wilhelmshaven, melyet drága pénzen vásároltunk, korántsem ér föl Pólával“. Ezek sokkal merészebb követelmények voltak, semhogy a bécsi körök hajlandók lettek volna azokba beleegyezni. Kiel átengedéséről hallani sem akartak, mert hisz azt szánták a leendő herczeg fővárosának. A legnagyobb engedmény az volt, hogy Poroszország tartson Rendsburgban helyőrséget, s Ausztria ugyanazt teszi Bastadttal, — Poroszország érje be az eckerntordei kikötővel, de ennek fejében mondjon le minden terjeszkedési tervről éjszak felé s minden törekvésről a Majnavonal által meghatározott dualizmus felé Németországban. Ne csak mondjon le ezekről, de lemondása őszinteségéről adjon, is elfogadható garancziát. A harmadik konferenczia után már Bismarck így nyilatkozott tanácsosai egyike előtt : „No itt mi ugyan nem csinálunk vásárt. Itt mi a legválasztékosabb szeretetre méltóság és udvariasság leple alatt minden lépten nyomon a leghatározottabb ellenkezésbe hatolunk, a legcsekélyebbet sem akarják megadni s úgy tesznek, mintha azt hinnék, hogy mi csak azért viseltünk aborút, hogy még egy souverain kis államot segítsünk megteremteni s a Frankfurtban ellenünk szavazó votumok száma eggyel több legyen.“ Személyes kellemetlensége is elég volt Bismarcknak e második bécsi látogatása alatt. Ausztria belügyi politikájának akkori vezetője, midőn Bismarck átadta nála látogató jegyét, elutazott egy főpap barátjához s eléggé értésére adatta, hogy az egykori német birodalmi miniszzter nem óhajt Bismarck úrral találkozni. Egy másik miniszter szándékosan vezette a beszélgetést Bismarcknak 1863. január 18-áról kelt hires körjegyzékére, melyben azt a tanácsot adja Ausztriának, hogy he l y e z z e át s u 1 y p o n t j á t B u d á r a. — Ugye azóta megváltoztatta ön e véleményét ? — kérde a miniszter gúnyosan. Bismarck ekkor már különben is ingerült lévén, egész nyíltan viszonzá: — Egyáltalában nem. Nézetem e pontra nézve ma is épen az, ami akkor volt. Nem csoda hát, hogy az alkudozások sehogy sem akartak haladni, s a miniszterrek semmi határozatban nem tudtak megállapodni. Vilmos király végre öt napi időzés után eltávozott Bécsből aug. 25-én s Münchenbe ment a bajor király látogatására. Bismarck még egy napig ott maradt s meddőségre az előbbiekhez hasonló alkudozást folytatott Bechberggel. Aug. 26-ikán kezdődtek a békealkudozások Dániával s Bismarck e napon utazott el Bécsből igen elkedvetlenedve a bécsi udvar és az osztrák kormány csökönyössége miatt. Münchenben, hol, két napig időzött, egy Keudell, Abecken és Zitelman tanácsosokkal tartott konferencziában előre megmondá: „Háborúnk lesz Ausztriával, Bécstől másként semmit nem várhatunk.“ Elkeseredése és csalódás annál nagyobb volt, mivel ugyancsak merész tervekkel és javaslatokkal érkezett Bécsbe. Nemcsak a schleswig-holsteini kérdés rendezésére hozott javaslatokat, hanem a német birodalmi szövetség reformterve is készen volt a zsebében. E terv részint Németországba a dualisztikus szövetségi kormányforma lett volna behozandó. A Bundestag jelentékeny változáson ment volna keres/tül, a kis és közép államok jogai és önállósága tetemesen megnyirbáltalak volna Ausztria és Poroszország javára. Poroszországnak szabad keze lett volna Éjszak -, Ausztriának Dél - Németország fölött; a Majna vonal, mely két évvel később a nikolsburgi békeegyezményben megállapittatott, már akkor fölmerült, csakhogy Frankfurt Dél-Németországba vonatott volna be. A diplomácziai és katonai vezénylet délen Ausztriának, éjszakán Poroszországnak jutott volna. A birodalmi elnökséget a két vezérállam évenkint fölváltva viselte volna. Poroszország ezenkívül ünnepélyes véd- és dadszövetséggel biztosítani akarta Ausztriának, Velencze, Triest és Trentinó birtokát és Schleswig - Holsteinért jelentékeny kártalanítási összeget fizetni.Az alku nem is lett volna hát oly fölötte rész s talán az összeütközés is, ha el nem marad, legalább valószínűleg későbbre marad a két állam között. Bismarck egy magánkihallgatáson magával az osztrák császárral is közölte a terv alapelveit. Mondják, hogy a császár nyugodtan s érdeklődéssel hallgatta végig az előadást, egy arczizma sem árulta el, hogy kellemetlenül hat rá s mikor vége volt, azt válaszolta, hogy a terv igen becses és praktikus eszméket tartalmaz, de ő attól tart, hogy a német fejedelmeknél és államoknál erős ellenzésre találna. Mire Bismarck így válaszolt : „Minden komolyan tervezett reform arra találna, mivel a szövetség átalakítása az egyes souverainitások korlátozása nélkül nem képzelhető“._______________ Lapunk nat sgamistioi fél 1t van uatola. Jó szomszédunk, az olasz. Valamint állatfajok, úgy nemzetek közt is van rokon- és ellenszenv. Az olaszon ellenszenve a németek ellen igen régi keletű. Ezen ellenszenvet nagyon meg kell különböztetni azon érzéstől, melylyel az olaszok a francziák iránt A francziáktól, ezen nemzet magasabb viseltetnek. kultúrája miatt félnekel, a németek gyűlölik, utálják. Az olaszok már a Hohenstauffenek idejében ellenségei voltak a németeknek. Az osztrák uralom e gyülölséget még növelte, hogy pedig a két háború, 1859-ben és 1866-ban, nem járult a kiengeszteléshez, az bizonyost Ausztria és Olaszország egymás ellenében úgy állottak, mint két állatseregletbeli vad, melyeket a diplomáczia rácsozata választ el egymástól. Múlt évben azonban mégis kitört az olaszoknál az ellenszenv Ausztria ellen s az olaszok elég kézzelfoghatólag mutatták meg, hogy az osztrákokat nem szenvedhetik. Legújabban még csak az hiányzott, hogy valaki bizgassa az egyik vagy másik részt. Ez meg is történt akkor, mikor Haymerle ezredes „res italicae“ czimü munkáját kiadta. Ha csak arra hallgatnánk, mit az osztrák és azon olasz lapok mondanak ezen ügyről, melyek egészen hozzánk is elterjednek, akkor alig bírnánk afelől ítéletet hozni, miként szeretnek minket az olaszok, és akkor ugyan nem sokat okosodnánk e két államnak egymás iránti viszonyairól. Ezt sokkal jobban tanuljuk meg külföldi lapokból, jelesül a muszkákból, melyek erősen kacérkodnak a narancstermő klasszikus ország felé, így jelesül a „Nowoje Wremja“ szept. 11 -ki számában ezeket mondja: „Báró Haymerle czikke egyidejűleg mély benyomást keltett Bécsben és Rómában, és a két állam társadalmának véleménye igazságosan tekinti azt az idő jelének s oly fontos körülménynek, mely bizonyságot tesz arról, hogy Olaszország és Ausztria számadásai még nagyon messze állanak a bevégzéstől. Báró Haymerle röpiratának a következő okokból tulajdonítunk fontosságot: 1. mert hivatalos hadi szemle hasábjain látott napvilágot; 2. oly embertől ered, ki öt évig volt katonai ágens Rómában ; 3. a szerző rokona Andrássy gróf leendő utódjának, a római nagykövetnek; s végre az „Italicae res“ az osztrák-magyar hadsereg Novi- Bazárba való belépésének előestéjén látott napvilágot. Mindeme körülmények együttvéve fontosságot kölcsönöznek az osztrák tiszt politikus-strategikus tanulmányának, mely a mi részünkről is megérdemli a komoly figyelmet, minthogy a további viszonyok Ausztria és Olaszország között nem lehetnek közömbösek Oroszországra nézve.“ — Ezután bővebben fejtegeti, hogy Haymerle az „Italia irredenta“ pártot illetőleg túloz, midőn állítja, hogy ennek czélja hódítást tenni Angolország, Francziaország s Sveicz birtokában s azt mondja, hogy Haymerle ezt pusztán azért teszi, hogy Franczia- s Angolországot gyanakodóvá tegye Olaszország iránt. Egészen másképen áll a dolog Ausztriával. Volt idő, mondja, mikor Olaszországban a vélemény egyhangúlag oda nyilatkozott, hogy Ausztriával szoros barátságba kell lépni, s hatalmas hajórajt építeni. „Azonban a berlini kongressus óta a bécsi udvar politikája súlyos csapást mért mindezen tervekre; világosan, hogy Ausztria erős pozícziót igyekszik elfoglalni a Balkán-félszigeten, megnagyobbítani tengeri hatalmát, Szalonikiban osztrák kikötő alapítása által megszakítani Európa központjából Olaszországon át keletre s keletről Európa központjába vezető kereskedelmi utat. Aztán meg az új területszerzés maga után fogja vonni hadseregének nagyobbítását, ez pedig annál is inkább nem kívánatos az olaszokra, mivel jelenleg is az osztrák-magyar sereg száma jelentékeny mérvben felülhaladja az olasz hadsereg létszámát. Ha mindehhez hozzávesszük az osztrák határ nagy előnyeit stratégiai szempontból véve Olaszország felett, akkor érhetővé válik, hogy az utóbbi időben Olaszországban miért támadt'vélemény átváltozás Ausztria irányában és miért támadt fel a németek ellen soha meg nem szűnt ellenszenv“. Ezután szól az ellenséges tüntetésekről, melyekkel az osztrák-magyar képviselőket elárasztották az olaszok s így folytatja: „Hogy az olasz kormány lelkében rokonszenvezett a nép mozgalmaival, ebben nincs semmi csodálatos, hiszen a római hivatalos sajtó ekkor hallgatott, míg addig folyton izgatta a közvéleményt. Különben, ha valamiben lehet vádolni az olasz kormányt, ez az, hogy tudott annak idejében felszólalni és kijelenteni, hogy ha Ausztriának vannak érdekei a keleten, Olaszországnak is megvannak a magáéi, s hogy ezeket fegyverrel is kész érvényesíteni.“ Felemlíti továbbá az olasz sereg összpontosítását az északi és keleti határon stb. és így szövi gondolatai fonalát : „A tettek ily módja , felháborodást okozott Bécsben. A római kabinetbe való belekötésre semmi ok nem volt, mivel alig hogy megkezdődtek az ellenséges tüntetések Ausztria ellen, vajmi hamar el is múltak azok és mint egy adott jelre megszűntek. Azonban élt az erkölcsi meggyőződés, hogy Olaszország komoly akadályokat gördíthet Ausztria elé a Szalonikiba vezető útban. S íme, azon czélból, hogy odakényszerítsék az olasz kormányt, hogy kimutassa politikáját, azért írta Haymerle ezredes a hivatalos közlöny hasábjain az „italicae res“-t, azt remélvén, hogy Rómában elkerülhetlennek fogják találni a bennfoglalt vádakra való választ. Ezen czél azonban el nem jön érve.“ Czikkét pedig így végzi: „Olaszországnak a jelenlegi viszonyok közt igen hatalmas szövetségese — Ez igaz — viszonzá a császár — de én nem szeretném hatalmamat a szövetségi fejedelmek rovására tágítani s rajtok erőszakot tenni; s minden esetre azon kellene lenni, hogy megnyeressék valamennyi fejedelem és szabad város beleegyezése; ami pedig igen nehéz s erre nézve nagyon tanulságos tapasztalatokat lehetett szerezni Frankfurtban a fejedelmek tanácskozásán.) A császár végre azt az óhajtását fejezte ki, közölné Bismarck terveit Reichberg gróffal. Ez némely pont kivételével tárgyalhatónak mondta a tervet s becses anyagnak a Bundestag tanácskozásai számára. Negyvennyolcz órai tanácskozás után Bech Jterg megbi jatott 5 kUZUlIló Bbunuch tiualomxHjy/Ií* leg az osztrák kabinet nézeteit, nyulnak, hogy a császári kormány melyek oda iánem tartja tanácsosnak s minden esetre időelőttinek, most tárgyalni a német szövetség reformjára vonatkozó tervet s annak további taglalásáról le kell mondania. Egy népjogon alapuló államszövetség két nagyhatalommal az eddigi tapasztalatok szerint nem öntethetik oly formába, hogy az egyik hatalom akarata ellenére is kénytelen legyen magát alávetni a szövetségi majoritásnak; viszont Ausztria nem szeretné a két vezérállam anyagi súlyának latbavetése által majorizálni a szövetséget. Előnyösebb most fölhagyni a szövetségi reformmal, mivel a benső szövetség Ausztria és Poroszország között bizonyára hasznosabb mind a két állam érdekeire. Bismarck a későbbi években elbeszélte e schünbrunni tanácskozások folyamát s hozzátéve: — Ha akkor más miniszter kezében lett volna a kormány, nem a Bechbergében s a császárt megnyerte volna terveinknek. — Ausztria még ma is bírná Velenczét, a mi pénzünkön törleszthette volna államadósságai egy részét s kikerülhette volna a háborút és kontribucziót, sőt legnagyobb részét is megtartotta volna befolyásának Németországban. Bismarck 1864-ki látogatása nem valósitá a hozzá kötött békés reményeket. Nem egész két évre rá Bismarck vértes-ezredesi egyenruhában mint ellenség állt Bécs falai alatt.