Egyetértés, 1879. szeptember (13. évfolyam, 241-269. szám)

1879-09-17 / 256. szám

256. szám. XII. évfolyam Budapest frankfurtban aJM.: Vauba O. L. te társánál EGYETÉRTÉS POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Hirdetések és nyiltterek film­titnek szzabály szerint a kiadó hivatalban: Budapest IV. himző-atcza is kalap-atcza sarkán 1. sz. Hirdetések felvétetitek a kü­lfö­ldii­n: 0tokban , Oppelik A.-nál. Stubenbaatei Nr. 8. Moss« Rudolfnál, Seilerstätte Nr. 2. Haasenstein és Voglernél. Wailfisehgaase 10. Vaube O. L. és társánál, Wollzeile Nr. 12. fariéban , Havas, La fitté de Comp.-nál, PUwe de la Bourse. Szerda, szeptember 17. Saerkestin­­g kiadó-hivatal: B Budapest IV. himzi-utcza és kalap-utcza sarkán 1. szám. Csak bérmentes levelek fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem küldetnek. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben biához hordva: Egy évre..................................... 20.— Félévre....................................... 10.— Negyedén*........................................... fc— Egy béta . • isiit 1.80 Egy szám 6 krajczár. A / a h­á 1­a. „Csókold meg a kezet, a melyet le nem vághatsz“. Ez ostoba német közmon­dás jut eszünkbe a diplomácziai udvarias­kodás ama jegyzékének olvasására, a me­lyet Savfet pasa intézett bucsuüdvözletül a távozó Andrássy megtisztelődére. A bókok és csókok özönével hinti be útját e jegyzék minden szava. Csupa elis­merés, csupa rokonszenv, csupa hála szól minden sorából. dalom Említi gr. Andrássynak a török biró­iránt tanúsított jó­akaratát. El­mondja, mint tanulta becsülni és megis­merni a „kitűnő államférfit!“ tulajdonait. Elbeszéli milyen csodálkozás fogta el a monarchia politikájának ügyes, szilárd és nagyszerű vezetése fölött. Hosszasan érze­leg fájdalmat keltő távozása miatt s csak az képes — úgymond — vigasztalni, hogy Zichytől nyert biztosítás folytán, az ő po­litikájának további folytatásáról kaptak biz­tosítást. Kifejezi reményét, hogy gr. Andrássy elvonulása után is fenn fogja tartani a török birodalom iránt ápolt és kifejezett „igen becses barátságát“. Ebben a hangban foly az ömlengés az egész jegyzéken át á-tól z-ig. De fel is kap­ják ám e kellemes hangokat a félhivatalos körök. Majd hogy oda nem lesznek a bol­dogságtól. Lám, igy szólaltak auguri jó­kedvvel, hogy megbecsüli a török a távozó Andrássyt ; lám, hogy elismeri az érdekei­nek tett szolgálatokat. Hát biz az úgy van: „Csókold meg a kezet, a melyet le nem vághatsz.“ A török birodalom egész szerencsétlensége, egész megaláztatása kifejezést nyer az émelyítő hízelgés ez okiratában. G­yöngeség, könyör­gés, félelem mind egyesülnek, hogy szép hangú búcsúztatóban szóljanak azon férfiú­hoz, a­ki kezét emelve rájuk cserben hagyta őket legveszélyesebb perezeikben, s meg­­vabolta őket midőn halálos ellenségük be­telt a győzelemmel. A sors gúnyja rejlik e jegyzékben. Gúny, hogy ünnepelniük kell egy embert, a­kinek a monarchia politikája vezetésé­ben mind­össze annyi része volt, mint Dóczynak, a­ki dicsérni tartozik mindent, a­mi történik, akár­hogy történik. Gúny, hogy elhalmoznak figyelemmel egy férfiút, ki eszköz volt, semmi egyéb, s mint esz­köz is, a legközönségesebb eszköz a bril­iáns színü kakadu-fajtákból, a­melyek mu­­lattatásra hivatvak. Gúny, hogy a hála szavaival illetik azon embert, a­ki a biro­dalom megszabdalt testéből annyi moha­medán vérén vágta le a megfelelő darabot felsőbb parancsra. Az ember csak azon bámul, hol ve­szik a szemtelenség akkora adagjait a hír­lapirodalom félhivatalos bérenczei, hogy a szemmel látható tények daczára nem res­­telik megpróbálni kiaknázni a török viszo­nyokat jellemző és gúnyiratnak beváló e jegyzékművet. Mert e jegyzék mindenre kiaknázható , csak arra nem szolgálhat bizonyítékul, hogy Andrássy politikája tö­rök­barát volt. Ha azt bizonyítgatják, hogy a bosnyák okku­páczió, mely sajátlag nem­ Andrássy agyában termett, muszkaellenes politikára vezethet, az még csak megjárja, bár ere­dete, jelene és jövője a császári szövetke­zések egész rendszerével ellene vall. Ha azt bizonyitgatják, hogy az okku­­­páczió által Dalmáczia birtoklása védvona­lat nyert mindenféle eshetőséggel szemben, az is csak megjárja, bár ethnográfiai és stratégiai viszonyok ellenkezőre vallanak. Ha azt bizonyitgatják, hogy a foglalás előnyös helyzetet teremtett Ausztriának köz­gazdaságilag, mert kereskedelmi vonalat nyitott Saloniki felé, ám mondják, ha mindjárt a kidobott milliók révén belső közgazdasági válságok tetézése árán szer­zett, teljesen kétes értékű vonal szerzése nem bizonyít semmit. Ha azt bizonyítgatják, hogy Ausztria elvesztett olasz tartományiért kárpótolva lett az elfoglalt részek által, ezt is tehetik, mert hisz felfogás dolga, a­mely minden bolondnál kifejezésre talál, hogy a fapénz pótolja a rézpénzt. De ha mindezek helyett azon igyekez­nek lovagolni, hogy az okku­páczió politi­kája törökbarát irányú, a­melyért hálát, elismerést érdemelnek, az már a tények oly arczulcsapása, a melyet semmi jegy­zékkel nem lehet elvitatni és elsimítani. Vitaanyagnak furcsa, föltevésnek bo­lond, hogy barátságos számba vétessék a leplezetlen tény, a­mely szerint rárontanak egy háborúban kimerült országra, elveszik erővel országának egy részét, s rákény­szerítik, hogy a még kiszemeltet adja át. Példátlan barátság. Hasonlít az úton­­állóéhoz, a­ki egy fa odújából tör elé és e szavakkal fordul az üldözői elől imént nagy veszteségekkel megmenekült utashoz: „Tudod, én barátod vagyok, a világért sem bántalak, de add ide felső ruhádat, mert arra szükségem van.“ A jámbor szabadko­zik. Akkor rá­rohan és fejti le ütlegelés köz­ben a kijelölt öltönydarabot. A­mikor ezt elvégezte, pisztolyt szegez mellének, köve­teli írjon alá egy váltót, s akkor mehet útjára. Mind­ennek kifejezéséül köszönő le­velet irat magának, a­melyben a nemes emberbarátot mint életmentőt, az elismerés és hála szavaival illeti. Valóban eredeti egy történet. A kö­zönséges életben nincs is hozzá esély, ott felakasztják az utonállókat, de a diplomá­­czia az nemes mestersége a kitüntetést csi­karó utonállásnak és rablásnak. Ez a mes­terség abban a jegyzékben találja legsaját­ságosabb jellemzését. A világnak van elég alkalma meggyőződni, hogy a mi a noli me tangere e terét illeti, ott igazi közép­kori erővel graszál minden nemtelenség és ezek alapja a hazugság. Budapest, szept. 16. Az angol uralom jellemzésére írja konstanti­nápolyi levelezőnk, hogy Cyprusban az görögök, bizonyosan muszka bujtogatásra, ott lakó kivált­ságokat követeltek, s ennek keresztülvitelére, bel­zavar támasztására is törték fel őket, de aztán ke­ményen meglakoltak. Az angol kormányzat, mihelyt értesült, hogy mi készül, s hogy a papság, áll élén a lázongási tervnek, egyszerűen minden teketória nélkül, el­fogadta a bűnrészeseket, s mint lázadókat rövid uton elitélte. Ez még semmi. Az ítélet végrehajtásával jött csak a ne,mulass. Az angolok börtönfegyelmi ál­talános szokásaikhoz képest, valamennyi elitéltnek, tekintet nélkül papi állására, levágatták haját és szakállát. Volt rémülés, panaszkodás. A felelet az volt rá, a börtönök tisztántartása, tehát egészség­­ügyi szempontok követelik meg ez elbánást, s ők senki kedvéért ettől el nem térnek. A görögök rendiül megijedtek e vasszigor alkalmazásán. Elgondolták, mennyivel jobb volt a török uralom. Akkor hasonló esetekben a baksis mindig megtette szolgálatát és háboritlanul foly­tathatták üzelmeiket. Nem is mernek most már moc­czanni, csak a törökországi görögök által nyújtottak be sérelmi iratot a portánál, meg a muszkánál, de hát az angolok hatalmával szemközt az efféle, mint üres firka ad acta kerül. Az egyesült ellenzék párthíveinek a mostani napokban, midőn pártjuk bomladozásáról beszél a fáma, némi vigasztalásul szolgálhat az, hogy pártjuk érdekes tagokkal fog szaporodni. Z­a­y Adolf szász nemzetiségi képviselő, Brassó megye vidombaki kerületében beszámoló beszédet tartott, mely alkalommal a választók gyűlése — mint bécsi lapokból értesülünk — egy­ rezolucziót fo­gadott el, melyben a többi közt azon kívánságukat fejezték ki, hogy az összes szász képviselők eddigi izolált állásukat elhagyva a „mérsékelt ellenzék“­­hez csatlakozzanak. A német és orosz kanczellárok között fen­­forgó ellenszenv, s az riasztott tollharcz, mint ennek következtében rá­konstantinápolyi levele­zőnk irja, a diplomácziánál is észrevehető. Mióta e harcz foly, némi idegenkedés tá­madt az orosz és német követség fejei és személy­zete között. Akár onnan van a dolog, hogy félre akarják vezetni a világot, akár onnan, mert min­­denikök külön-külön Bismarcknak és Gorcsakoff­­nak kíván így tetszeni: tény az, hogy most igen kimért és szűk az érintkezés közöttök, így feltű­nésre s nem kevés beszédre szolgáltatott okot, hogy a Lobanoff herczeg által legközelebb adott diplomatiai jellegű ebédről, a német nagykövet tá­volmaradása által tündökölt. A mily elhidegeb­hek látszanak e két sze­mélyzet között az­ érintkezési viszonyok, és annyira élénkül Zichy gr. és Lobanoff között, az osztrák nagykövet tüntetőleg igyekszik mindenütt és min­denhol barátságosnak mutatkozni, s lesi az érint­kezés alkalmait. A „Deutsche Zeitung“ mai száma szerint, bécsi diplomátiai körökben határozottan állítják, hogy a külügyi hivatalt Andrássy gróf csak október első felében fogja átadni utódjá­nak, Haymerle bárónak, illetőleg ennek kine­­veztetése külügyi miniszterré csak ekkor fog meg­történni. Ausztriának a Taaffe kormány által dé­delgetett nemzetiségi elemei mindinkább bátrabban lépnek fel a német liberálisok ellenében. német alkotm­ánylni párt s a konzervatív nem­zetiségi elemek közti harcz most már politikai térről a községi élet terére is­ átvitetett a A bécsi lapokban nem ritkán találunk erre vonatkozó tu­dósításokat. Legújabban a l­a­i­b­a­c­h­i község-ta­nács­termében rendeztek a nemzetiségiek párt demonstratiot. A gyűlésen botrányt csináltak s a midőn az általuk ellenzett — különben nagyon jelentéktelen — indítvány nagy többséggel elvet­tetett tüntetőleg elhagyták a gyű­léstermet. Távo­zásuk által a gyéren látogatott gyűlés határozat­képtelenné lett. A terem elhagyásakor H­o­r­á­k nevezetű nemzetiségű agitator, ki a botrányt kez­deményezte, így kiáltott fel: „Ezután mindig igy lesz, mig a liberálisok fognak uralkodni.“ Az ifju csehekről s a pártgyűlésükön elfogadott resolutióról, — melyet tegnap ismer­tettünk — a bécsi „Deutsche Zeitung* a követke­zőleg nyilatkozik: „Az ifjú csehek pártgyülése­­esemény, melytől bizonyos jelentőséget senki sem tagadhat el, mégis azon nézetben vagyunk, hogy a pártgyülésen elért eredmény inkább alkalmasabb e jelentőség kisebbítésére. A pártnak, melynek szellemi vezérei Sladkowszky és Gregr kétségtelenül igénye van mindazok köszönetére, kik azon reményt táplálják, hogy Ausztria parlamentá­ris alapon reorganizáltatni és kormányoztatni fog. E párt oly időkben, midőn ahhoz bizonyos bátor­ság kivántatott meg, minden rendelkezésére álló eszközzel a cseh népben azon öntudat felébreszté­sét kísérlette meg, hogy csak parlamentáris utón s csak­is Bécsben érvényesítheti jogait és érdekeit. Ezt nem szabad elfelednünk az ifjú csehek pártjáról. De sajnos, ezzel ki is van merítve politikai érde­meinek sorozata. Az, a­mit most programm gya­nánt felállít, nem egyéb, mint egy politikai mon­strum, egy idétlen szülött, melynek egy orvos sem jósolhat életet, egy szörny, melytől saját apja is, ha elfogulatlan szemekkel megpillantaná, elbor­zadna.“ A resolutio taglalásába megy azután által­a nevezett német lap s az általános szláv érdek solidaritásról szóló tétel kemény elítélése után e szavakkal fejezi­ be czikkét . Szerencsére a biro­dalmi gyűlésben oly kevés ifjú cseh van, hogy ke­veset fognak árthatni. A krakói C­z­a­s az osztrák reichsrath közeli megnyitása alkalmából kiemeli az első ülésnek fontosságát, melyben az uj minisztérium sorsa el lesz döntve s a különböző eddigeké homályos párt­állások valószínűleg tisztázva lesznek. Miután a többség csak egy-két szavazattól függ, a nevezett lengyel lap felszólítja a gácsországi képviselőket, hogy a birodalmi gyűlés megnyitása előtt pár nappal teljes számmal Bécsben legyenek. A len­gyelek megváltoztatlan programm­ja gyanánt a­zzas az autonómiát és a konzervati­­v­i­z­m­u­st állítja fel. Ezzel kapcsolatban megem­lítjük, hogy a Pester Lloyd értesülése szerint téves az a hír, hogy a reichsrath f. hó 28-ikán ül össze. AZ „EGYETÉRTÉS“ TÁRCZÁJA. Bismarck Bécsben tizenöt év előtt. A vaskanczellár­t várják az osztrák fővárosba. Ilyenkor természetes, hogy visszaemlékezés történik a korábbi látogatásokra, az azok alatt történtekre s a körülményekre, melyek megelőzték vagy kö­vették. A látogatások elseje 1852-ben történt, mely alkalommal Bismarck Budapesten is megfordult, mint arról lapunk múlt hétfői számában mi is meg­emlékeztünk. Sokkal nevezetesebb s politikai horderőre sokkal fontosabb volt a második látogatás, mely 1864. nyarán, a sch­leswig-holsteini hadjárat vége felé történt. A bécsi „Tagblatt“ érdekes történeti visszapillantást vet reá, melyből mi is átves­szük a nevezetesebb részleteket. Bismarck a mondott időben Bécsbe egyszerre jött látogatóba a porosz királ­lyal, habár nem an­nak kíséretében, hanem az osztrák császár külön meghívására, a­ki Schönbrunnban saját császári kéjlakában rendeztetett be számára szállást. A lá­togatásnak, habár akkor is, mind minden ily alka­lommal, erősen tagadták, nagy politikai jelentősége volt s a vámegyezmény, új kereskedelmi szerződés Poroszországgal, a schleswig-holsteini kormányzati és kormányzói kérdés, a német szövetségnek to­vább már alig halasztható reformja, ezek voltak a két német vezérállam fejedelmei és miniszterei közt folytatott tanácskozások tárgyai. Bismarck egy nappal előbb érkezett Bécsbe, mint királya, a­ki aug. 20-án este robogott be az ünnepélyesen feldiszitett penzingi pályaudvarba kí­séretével, melyben a most sokat emlegetett Man­­teuffel is jelen volt. Az udvart ilyenkor szokásos c­eremóniák, ebé­dek, díszelőadások stb. fölsorolásába itt nem kí­vánunk belebocsátkozni. Mig Vilmos király más­nap a templomban volt, az alatt Bismarck Bech­­sberg gróffal konferált, ki már reggeli nyolcz óra­kor Schönbrunnba érkezett. Aug. 22-én katonai diszgyakorlat volt, melyet a császár személyesen vezényelt, s melyen Bismarck is megjelent porosz dzsidás őrnagyi egyenruhában. 23-án a lainczi va­daskertben egy óráig tartó vadászat volt, mely al­kalommal a porosz király 14, Bismarck 10 vadat ejtett, köztük egy tizenhat agancsosat s nem győzték eléggé bámulni, mily biztossággal kezeli a puskát. Aug. 24-dikén miniszteri tanácskozás volt, melyre Bechberg meghitta báró Biegeleben osz­tályfőnököt és Gagern-t is, kik mind a ketten ismeretesek voltak a poroszok iránti leplezetlen ellenszenvükről. Az előbbeninek egy nyilatkozatát is följegyezték, mikor a penzingi melyet azon alkalommal ejtett el, pályaudvarban a porosz király megérkezésére vártak. „Bismarck urnak —­ úgy mond — kényes helyzete lesz itt. Úgy fogja ta­lálni, hogy Ausztria semmiféle külön törekvéseket meg nem enged s nem támogat, egyedül tulajdon és a német birodalom jogát védelmezi csak abból egy hajszálnyit nem enged soha.* 1" A sch­les­­s­wig-holsteini trónkérdés is roszul állt Poroszor­szágra nézve, a bécsiek az augustenburgi dynastiát akarták beültetni a Dániától elszakított terület trónjába. Azonban Bismarck se igen tett lakatot a szájára s magas állású személyekkel szemben több­ször hangsúlyozá, hogy Poroszország meghátrálása az augustenburgi dynasztia által felállítandó telje­sen független Schleswig-Holstein javára, képtelen­ség, hogy Poroszországtól erőhatalommal elvehetik a kieli kikötőt és Rendsburg birtokát, de önkényt nem mondhat le róla; ez évtizedekre szóló addi­­káczió lenne , hogy Poroszországnak első rangú tengeri hatalommá kell válnia a német tengeren, kikötőt kell nyernie, mert Poroszország tengeri harci képessége első rendű német érdek. „Mi lenne az osztrák tengerészet a pólai kikötő nélkül ? kérdé Bismarck minisztertől Frank altáborszernagy akkori hadügy­— Wilhelmshaven, melyet drága pénzen vásároltunk, korántsem ér föl Pólával“. Ezek sokkal merészebb követelmények voltak, semhogy a bécsi körök hajlandók lettek volna azokba beleegyezni. Kiel átengedéséről hallani sem akartak, mert hisz azt szánták a leendő herczeg fővárosának. A legnagyobb engedmény az volt, hogy Poroszország tartson Rendsburgban helyőr­­séget, s Ausztria ugyanazt teszi Bastadttal, — Po­roszország érje be az eckerntordei kikötővel, de ennek fejében mondjon le minden terjeszkedési tervről éjszak felé s minden törekvésről a Majna­­vonal által meghatározott dualizmus felé Németor­szágban. Ne csak mondjon le ezekről, de lemon­dása őszinteségéről adjon, is elfogadható ga­­rancziát. A harmadik konferenczia után már Bismarck így nyilatkozott tanácsosai egyike előtt : „No itt mi ugyan nem csinálunk vásárt. Itt mi a legvá­lasztékosabb szeretetre méltóság és udvariasság leple alatt minden lépten nyomon a leghatározot­tabb ellenkezésbe hatolunk, a legcsekélyebbet sem akarják megadni s úgy tesznek, mintha azt hin­nék, hogy mi csak azért viseltünk­­ a­borút, hogy még egy souverain kis államot segítsünk megte­remteni s a Frankfurtban ellenünk szavazó votu­­mok száma eg­­gyel több legyen.“ Személyes kellemetlensége is elég volt Bis­marcknak e második bécsi látogatása alatt. Ausz­tria belügyi politikájának akkori vezetője, midőn Bismarck átadta nála látogató jegyét, elutazott egy főpap barátjához s eléggé értésére adatta, hogy az egykori német birodalmi miniszzter nem óhajt Bis­marck úrral találkozni. Egy másik miniszter szán­dékosan vezette a beszélgetést Bismarcknak 1863. január 18-áról kelt hires körjegyzékére, mely­ben azt a tanácsot adja Ausztriának, hogy h­e­­ l y e z z e át s u 1 y p o n t j á t B u d á r a. — Ugy­e azóta megváltoztatta ön e vélemé­nyét ? — kérde a miniszter gúnyosan. Bismarck ekkor már különben is ingerült lévén, egész nyíltan viszonzá: — Egyáltalában nem. Nézetem e pontra nézve ma is épen az, a­mi akkor volt. Nem csoda hát, hogy az alkudozások sehogy sem akartak haladni, s a miniszterrek semmi ha­tározatban nem tudtak megállapodni. Vilmos ki­rály végre öt napi időzés után eltávozott Bécsből aug. 25-én s Münchenbe ment a bajor király lá­togatására. Bismarck még egy napig ott maradt s meddőségre az előbbiekhez hasonló alkudozást folytatott Bechberggel. Aug. 26-ikán kezdődtek a békealkudozások Dániával s Bismarck e napon utazott el Bécsből igen elkedvetlenedve a bécsi udvar és az osztrák kormány csökönyössége miatt. Münchenben, hol, két napig időzött, egy Keudell, Abecken és Zitelman tanácsosokkal tar­tott konferencziában előre megmondá: „Háborúnk lesz Ausztriával, Bécstől másként semmit nem várhatunk.“ Elkeseredése és csalódá­s annál nagyobb volt, mivel ugyancsak merész tervekkel és javasla­tokkal érkezett Bécsbe. Nemcsak a schleswig-hol­­steini kérdés rendezésére hozott javaslatokat, ha­nem a német birodalmi szövetség reformterve is készen volt a zsebében. E terv részint Németor­szágba a dualisztikus szövetségi kor­mányforma lett volna behozandó. A Bundes­tag jelentékeny változáson ment volna keres/­tül,­­ a kis és közép államok jogai és önállósága teteme­sen megnyirbáltalak volna Ausztria és Poroszor­szág javára. Poroszországnak szabad keze lett volna É­j­s­z­a­k -, Ausztriának D­­é­l - N­é­m­e­t­o­r­­s­z­­á­g fölött; a Majna vonal, mely két évvel ké­sőbb a nikolsburgi béke­egyezményben megállapit­­tatott, már akkor fölmerült, csakhogy Frankfurt Dél-Németországba vonatott volna be. A diplomá­cziai és katonai vezénylet délen Ausztriának, éj­szakán Poroszországnak jutott volna. A birodalmi elnökséget a két vezérállam évenkint fölváltva vi­selte volna. Poroszország ezenkívül ünnepélyes véd- és dad­szövetséggel biztosítani akarta Ausz­triának, Velencze, Triest és Trentinó birtokát és Schleswig - Holsteinért jelentékeny kártalanítási összeget fizetni.­Az alku nem is lett volna hát oly fölötte rész s talán az összeütközés is, ha el nem marad, legalább valószínűleg későbbre marad a két állam között. Bismarck egy magánkihallgatáson magával az osztrák császárral is közölte a terv alapelveit. Mondják, hogy a császár nyugodtan s érdeklődés­sel hallgatta végig az előadást, egy arczizma sem árulta el, hogy kellemetlenül hat rá s mikor vége volt, azt válaszolta, hogy a terv igen becses és praktikus eszméket tartalmaz, de ő attól tart, hogy a német fejedelmeknél és államoknál erős ellen­zésre találna. Mire Bismarck így válaszolt : „Min­den komolyan tervezett reform arra találna, mivel a szövetség átalakítása az egyes souverainitások korlátozása nélkül nem képzelhető“._______________ Lapunk nat sgamistioi fél 1t van­­ uatol­a. Jó szomszédunk, az olasz. Valamint állatfajok, úgy nemzetek közt is van rokon- és ellenszenv. Az olaszon ellenszenve a németek ellen igen régi keletű. Ezen ellenszen­vet nagyon meg kell különböztetni azon érzéstől, melylyel az olaszok a francziák iránt A francziáktól, ezen nemzet magasabb viseltetnek. kultúrája miatt félnekel, a németek gyűlölik, utálják. Az ola­szok már a Hohenstauffenek idejében ellenségei voltak a németeknek. Az osztrák uralom e gyülöl­­séget még növelte, hogy pedig a két háború, 1859-ben és 1866-ban, nem járult a kiengeszte­léshez, az bizonyost Ausztria és Olaszország egy­más ellenében úgy állottak, mint két állatsereg­letbeli vad, melyeket a diplomáczia rácsozata vá­laszt el egymástól. Múlt évben azonban mégis ki­tört az olaszoknál az ellenszenv Ausztria ellen s az olaszok elég kézzelfoghatólag mutatták meg, hogy az osztrákokat nem szenvedhetik. Legújabban még csak az hiányzott, hogy va­laki bizgassa az egyik vagy másik részt. Ez meg is történt akkor, mikor Haymerle ezredes „res italicae“ czimü munkáját kiadta. Ha csak arra hallgatnánk, mit az osztrák és azon olasz lapok mondanak ezen ügyről, melyek egészen hozzánk is elter­jednek, akkor alig­ bírnánk a­felől ítéletet hozni, miként szeretnek minket az olaszok, és akkor ugyan nem sokat okosodnánk e két államnak egymás iránti viszonyairól. Ezt sokkal jobban ta­nuljuk meg külföldi lapokból, jelesül a muszkák­ból, melyek erősen kac­érkodnak a narancstermő klasszikus ország felé, így jelesül a „Nowoje Wremja“ szept. 11 -ki számában ezeket mondja:­ „Báró Haymerle czikke egyidejűleg mély be­nyomást keltett Bécsben és Rómában, és a két ál­lam társadalmának véleménye igazságosan tekinti azt az idő jelének s oly fontos körülménynek, mely bizonyságot tesz arról, hogy Olaszország és Ausztria számadásai még nagyon messze állanak a bevég­zéstől. Báró Haymerle röpiratának a következő okokból tulajdonítunk fontosságot: 1. mert hivata­los hadi szemle hasábjain látott napvilágot; 2. oly embertől ered, ki öt évig volt katonai ágens Ró­mában ; 3. a szerző rokona Andrássy gróf leendő utódjának, a római nagykövetnek; s végre az „Italicae res“ az osztrák-magyar hadsereg Novi- Bazárba való belépésének előestéjén látott napvilá­got. Mind­eme körülmények együttvéve fontossá­got kölcsönöznek az osztrák tiszt politikus-strate­­gikus tanulmányának, mely a mi részünkről is megérdemli a komoly figyelmet, minthogy a to­vábbi viszonyok Ausztria és Olaszország között nem lehetnek közömbösek Oroszországra nézve.“ — Ezután bővebben fejtegeti, hogy Haymerle az „Italia irredenta“ pártot illetőleg túloz, mi­dőn állítja, hogy ennek czélja hódítást tenni Angolország­, Francziaország s Sveicz birtokában s azt mondja, hogy Haymerle ezt pusztán azért teszi, hogy Franczia- s Angolországot gyanakodóvá tegye Olaszország iránt. Egészen másképen áll a dolog Ausztriával. Volt idő, mondja, mikor Olasz­országban a vélemény egyhangúlag oda nyilatko­zott, hogy Ausztriával szoros barátságba kell lép­ni, s hatalmas­­ hajórajt építeni. „Azonban a ber­lini kongressus óta a bécsi udvar politikája sú­lyos csapást mért mindezen tervekre; világos­­­an, hogy Ausztria erős pozícziót igyekszik elfoglalni a Balkán-félszigeten, megnagyobbítani tengeri hatal­mát, Szalonikiban osztrák kikötő alapítása által megszakítani Európa központjából Olaszországon át keletre s keletről Európa központjába vezető kereskedelmi utat. Aztán meg az új területszerzés maga után fogja vonni hadseregének nagyobbítá­­sát, ez pedig annál is inkább nem kívánatos az olaszokra, mivel jelenleg is az osztrák-magyar sereg száma jelentékeny mérvben felülhaladja az olasz hadsereg létszámát. Ha mindehhez hozzávesszük az osztrák határ nagy előnyeit stratégiai­ szempont­ból véve Olaszország felett, akkor érhetővé válik, hogy az utóbbi időben Olaszországban miért tá­madt'vélemény átváltozás Ausztria irányában és miért támadt fel a németek ellen soha meg nem szűnt ellenszenv“. Ezután szól az ellenséges tünte­tésekről, melyekkel az osztrák-magyar képviselőket elárasztották az olaszok s így folytatja: „Hogy az olasz kormány lelkében rokon­szenvezett a nép mozgalmaival, ebben nincs semmi csodálatos, hiszen a római hivatalos sajtó ekkor hallgatott, míg addig folyton izgatta a közvéle­ményt. Különben, ha valamiben lehet vádolni az olasz kormányt, ez az, hogy tudott annak idejében felszólalni és kijelenteni, hogy ha Ausztriának van­nak érdekei a keleten, Olaszországnak is megvan­nak a magáéi, s hogy ezeket fegyverrel is kész érvényesíteni.“ Felemlíti továbbá az olasz sereg összpontosítását az északi és keleti határon stb. és így szövi gondolatai fonalát : „A tettek ily módja , felháborodást okozott Bécsben. A római kabinetbe való belekötésre sem­mi ok nem volt, mivel alig hogy megkezdődtek az ellenséges tüntetések Ausztria ellen, vajmi ha­mar el is múltak azok és mint egy adott jelre megszűntek. Azonban élt az erkölcsi meggyőző­dés, hogy Olaszország komoly akadályokat gördít­het Ausztria elé a Szalonikiba vezető útban. S íme, azon czélból, hogy odakényszerítsék az olasz kormányt, hogy kimutassa politikáját, azért írta Haymerle ezredes a hivatalos közlöny hasábjain az „italicae res“-t, azt remélvén, hogy Rómában el­­kerülhetlennek fogják találni a bennfoglalt vádakra való választ. Ezen czél azonban el nem jön érve.“ Czikkét pedig így végzi: „Olaszországnak a jelen­legi viszonyok közt igen hatalmas szövetségese — Ez igaz — viszonzá a császár — de én nem szeretném hatalmamat a szövetségi fejedelmek rovására tágítani s rajtok erőszakot tenni; s min­den esetre azon kellene lenni, hogy megnyeressék valamennyi fejedelem és szabad város beleegye­zése; a­mi pedig igen nehéz s erre nézve nagyon tanulságos tapasztalatokat lehetett szerezni Frank­furtban­­ a fejedelmek tanácskozásán.) A császár végre azt az óhajtását fejezte ki, közölné Bismarck terveit Reichberg gróffal. Ez né­mely pont kivételével tárgyalhatónak mondta a ter­vet s becses anyagnak a Bundestag tanácskozásai számára. Negyvennyolcz órai tanácskozás után Bech­ Jt­erg megbi­ jatott 5 kUZUlIló Bbunuch tiual­omxHjy/Ií* leg az osztrák kabinet nézeteit, nyulnak, hogy a császári kormány melyek oda i­á­nem tartja ta­nácsosnak s minden esetre időelőttinek, most tárgyalni a német szövetség reformjára vonatkozó ter­vet s annak további taglalásáról le kell mondania. Egy népjogon alapuló állam­szövetség két nagy­hatalommal az eddigi tapasztalatok szerint nem öntethetik oly formába, hogy az egyik hatalom akarata ellenére is kénytelen legyen magát alá­vetni a szövetségi majoritásnak; viszont Ausztria nem szeretné a két vezér­állam anyagi súlyának latbavetése által majorizálni a szövetséget. Előnyö­sebb most fölhagyni a szövetségi reformmal, mivel a benső szövetség Ausztria és Poroszország között bizonyára hasznosabb mind a két állam érdekeire. Bismarck a későbbi években elbeszélte e schünbrunni tanácskozások folyamát s hozzá­téve: — Ha akkor más miniszter kezében lett volna a kormány, nem a Bechbergében s a császárt meg­nyerte volna terveinknek. — Ausztria még ma is bírná Velenczét, a mi pénzünkön törleszthette volna államadósságai egy részét s kikerülhette volna a háborút és kontribucziót,­­ sőt legnagyobb részét is megtartotta volna befolyásának Németor­szágban. Bismarck 1864-ki látogatása nem valósitá a hozzá kötött békés reményeket. Nem egész két évre rá Bismarck vértes-ezredesi egyenruhában mint ellenség állt Bécs falai alatt.

Next