Egyetértés, 1885. április (19. évfolyam, 90-118. szám)
1885-04-08 / 96. szám
1885 TIZENKILENCZEDIK ÉVFOLYAM. 98. SZÁM, BUDAPEST, SZERDA, ÁPRILIS 8. SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST, XV. HIMZŐ-UTCZA 1. SZ. KÉZIRATOKAT VISSZA NEM KÜLDÜNK. CSAK BÉRMENTES LEVELEKET FOGADUNK EZ» ELŐFIZETÉSI DÍJ : Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva: Egy egész évre 20 írt Egy negyedévre 5 írt Egy fél évre _ 10 frt j Egy hóra 1 írt 80 kr. Külföldre: 3 hóra Németországba 8 frt 80 kr. Franczia-, Olasz-, Orosz-, Török-,Görög-, Spanyolországokba, Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a postszerződéshez tartoznak, negyedévre 9 frt 20 kr. Egy szint ára helyben a kr., vidéken ^ kr. KIADÓ-HIVATAL. BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA 1. 73 HIRDETÉSEKET ÉS NYILTTÉRBE VALÓ KÖZLEMÉNYEKET FELVESZ A KIADÓHIVATAL Hirdetéseket felvesz a külföldön: Béciten: Pőügrynökségünk: Stem Moritz hit detési irodája, I. Wollzeile Nr. 22. fppelik A., I. Stubenbastei Nr. 2. Kösse Rudolf, I. Seilerslätle Nr. 2. Haas enstein és Vogler, I. Wallfischgasse 10« Daube G. L. és Társa, I. Wollzeile Nr. 12. Dukes Miksa, I. Riemergasse Nr. 12. Schalek Henrik, I. Wollzeile Nr. 14. Herndl Alajos, I. Wollzeile Nr. 25. Frankfurtban a/M.: Daube G. L. és Társa. Páriában: R. Mosse, 40, r. Notre-name-d.Vict. A nenne UeVQC la. RnilTSfiU Az uj franczia minisztérium. Az uj franczia minisztérium meg van alakítva. Ezzel a köztársaság politikai életének egy igen kínos epizódja egyelőre be van fejezve. Az egész miniszterválság keletkezése és további lefolyása komoly szorongattatásba ejthette mindazokat, kik a köztársaság missziójában hinni tudnak. Soha még parlament, mely egy művelt nagy népnek szouverain jogait képviselte, nem járt el oly könnyelmű hebehurgyasággal, és nem tanúsított oly gyerekes éretlenséget az állam legnagyobb feladatainak megítélésében, mint a franczia kamara a Ferry-kormány buktatásánál. Valószínűleg ma már mindazok, kik a kamara akkori hangulatának vezérei voltak, maguk is szégyenkezve emlékeznek vissza hősies nagy napjukra, mint valami megmagyarázhatlan lázrohamra. De bebizonyult, hogy a jelenlegi kamarában olyan fegyelmetlen hajlamok és veszedelmes ösztönök lakoznak, melyek minden kormányzásnak biztonságát megingathatják, és melyeket sem időnek, sem tapasztalásoknak kiirtaniok nem sikerült. Láttuk ezeknek hirtelen kitörését mindjárt az uj kamara mézes heteiben, mikor Gambettát, mint a helyzetnek kikiáltott szükséges férfiét, a kormány elvállalására kényszerítették, hogy azután első tervezeteinek előterjesztésénél csúfosan megbuktassák. De úgy látszott, hogy a kamarának kártyái azóta megtalálták az irányvonalt és épen Ferry kormánya körül egy biztos egyöntetű többség képződésében lehetett hinni. A mérsékelt republikanizmus elemei összecsoportosulni látszottak egyfelől a túlzó radikalizmusnak, másfelől a monarchistáknak különvált táboraival szemben. Ez a többség két év óta következetesen meg is valósította Gambettának ama programmját, melyet előbb oly vehemencziával visszautasítottak, megcsinálta az alkotmányrevíziót és legutóbb elfogadta Gambetta kedvencz eszméjét, a megyék szerinti szavazást is. De az első váratlan inczidens elég volt, hogy mindezek a hosszú időn át megszilárdult föltevések futóhomokra építetteknek bizonyuljanak. Egy kis hir Tonkingból, mely egy franczia csapatnak vereségét jelentette, és a kamara gonosz szellemei mind feltámadtak, hogy a legőrültebb boszorkánytánczot járják a bámuló világ előtt. Ugyanazok, kik egy nappal előbb bizalmat szavaztak a kormánynak, szóhoz sem engedték máskép jutni és hajszálon múlt, hogy hazaárulás vádja alá nem helyezték. Mindez egy kis ütközetért kétezer mértföldnyire Francziaországtól, mely az utóbb érkezett hírek szerint nem is bírt semmi jelentőséggel és csak egyszerűen egy csapatparancsnok vigyázatlanságából származott. Nagyon természetes, hogy az ilyen előzmények után mi sem lehetett nehezebb, mint egy új kormány megalakítása. Ki számíthatott még arra, hogy biztos többséget teremthet a kamarának vadul kavargó elemei között, mellyel kormányt vezetni lehessen, ha az a lassankint szervessé szilárdult többség, melyet Ferrynek erélyes keze és ügyes számítása összetartott, egy hirtelen szélrohamra száguldó porrá változott ? Sokan, kik a legbuzgóbbak voltak Ferry kormányának megbuktatásában, nagyon meghökkentek attól a feladattól, mely reájuk örökségbe jutott. Egy számbavehető kormánynak megalakítása nem látszott máskép lehetőnek, csak ha Francziaországnak republikánus tekintélyeit lehető nagy számmal egy minisztériumba sikerül összefoglalni. Ezért újult meg napról-napra a görcsös törekvés, hogy úgy Brissont, a kamara elnökét, mint Freycinet-t, a szenátus többségének vezérét a minisztériumnak megnyerjék. A törekvés egy heti irtózatos vajúdás után végre sikerült is és az uj minisztérium Brissonnak, Freycinetnek, Carnotnak és Allain-Targének neveivel első látszatra olyan imponáló képet nyújt, minővel sem Gambetta, sem Ferry minisztériuma nem rendelkezett. Ez mindenesetre biztató jel és nem is kételkedünk, hogy az uj kormány képes lesz a kamarára a szükséges vezérlő befolyást gyakorolni. De nem lehet tagadni, hogy az uj kormány összealkotása épen nem előnyös változást teremtett a kormány és többség viszonyában. Ferry kormányzata dicsekedhetett azzal, hogy lehetőleg egynemű többségre, a mérsékelt elemek szövetségére támaszkodott. Ez megadta magának a kormánynak a belső összhangzatot és biztos irányt, a többségnek megadta az állandó jelleget. Brisson kormány alakításának az képezi alapját, hogy valamennyi republikánus csoportot sikerüljön összefoglalni, és ezért a határozottabb radikalizmus képviselői is helyet nyertek benne. Helyteleníteni ezt a törekvést nem lehet. A republikánus elemek összetartására most nem sokkal a választások előtt nagyobb szükség forog is fenn. De bizonyos, hogy így a minisztérium politikája sokszor ingadozásnak lesz kitéve, a kamarában csak esetleges többség fog alakulni. És mindenesetre sajnálni lehet, hogy a radikálisok nagyobb számbavétele ama pártcsoportnak rovására történt, mely eddig a köztársaság legmegbízhatóbb gárdájának bizonyult, legjobban tudta egyesíteni a republikánus elvek tisztaságát a kormányzó erővel. Az «Union republicaine», Gambetta közvetlen hívei, kikhez tartoztak, nagyobbrészt az előbbi kormány tagjai is és oly elismert vezéri tekintélyek, mint Ranc és Spuiler, ez a töredék az új kabinetben úgy látszik, leggyengébben van képviselve. Francziaországnak mindenesetre legfőbb érdekévé az vált, hogy mentül hamarább szabaduljon meg a jelenlegi kamarától. Ettől a kamarától kitelhetik, hogy törvényes tartamának hátralevő rövid ideje alatt is még néhányszor fel és írásra teszi fel az ország sorsát. Lévai hadügyminiszter jól mondotta a franczia szenátusban, hogy oly országra nézve, mint Francziaország, a tonkingi háborúnak egy-egy véletlen fordulata nem járhat semmi komoly következménnyel. De az is igaz, hogy a kamarának kiszámíthatlan hangulatrohamaira verődve, a legjelentéktelenebb esemény is nemzeti szerencsétlenséggé nőheti ki magá. A tüneménynek van persze olyan oka, amit általában a franczia vérmérsékből, a párisi boulevardláznak ragályos hatásaiból kell magyarázni. Az új minisztérium a kamarának mai ülésében egyhangúlag vita nélkül nyerte meg a tonkingi hadjáratra kért 200 millió új hitelt. Ezt kétségtelenül a válság szerencsés elmúlta fölött érzett első örömének köszönheti. Kívánnunk kell, hogy a tonkingi hadjáratnak és általában a minisztérium kormányzásának mentül kevesebb olyan epizódja legyen, melyért a kamara előtt kelljen ismét helyt állania. Budapest, ápr. 7. Tisza Kálmán miniszterelnök, ki — mint Bécsből táviratilag értesülünk — 11 órakor gróf Kálnoky külügyminiszterrel és Szögyényi osztályfőnökkel konferált volt, délben gróf Taaffeval értekezett. órakor a külügyi minisztériumban egybegyűltek a közösügyi miniszterek, továbbá gróf Taaffe, Dunajewsky, Pino osztrák és Tisza Kálmán, gróf Szapáry és gróf Széchenyi magyar miniszterek, hogy részt vegyenek a közös miniszteri konferenczián, amely délutáni 4-ig tartott. Több közösügyi dolog tárgyaltatott, nevezetesen kiterjeszkedtek e nemű ügyeket illetőleg a legközelebbi hónapok munkaprogrammjára is. Döntő határozat azonban a jelenleg legfontosabb kérdésben, vajjon a vámnovella a két parlamentben tárgyaltassék-e, — még eddig nem hozatott. A konferencziákat holnap, de csak majd délután fogják folytatni, minthogy a délelőtt folyamán mindkét miniszterelnök őfelségénél tesz jelentést. Ügetőversenyek s lótenyésztésünk. Az ügetőversenyek rövid néhány esztendő alatt nagy lendületet vettek, sokkal nagyobbat, mint ahogy azt előre reményleni lehetett. Már eddig is oly versenyanyagot állított ki Magyarország, mely méltán helyezhető mellé a nyugati államok ügető lovainak, ha nem is éri még el a híres orosz lovakat. Az idén még nagyobb gond van fordítva az ügetőversenyekre. Amint azoknak programmja meg van eddig elé állapítva, tetemesebb összegek lesznek fordítva díjakra, s magoknak a versenyeknek száma is jóval tetemesebb. Örvendetes jelenségnek tartjuk ezt magában véve is, de örvendetesnek tartjuk vonatkozással a többi versenylovakra. Egy állam lóanyagát nagyon rosszul ítélnénk meg, ha csak a szorosabb értelemben vett versenyparipákra lennénk tekintettel. Ha versenyistállóink híresek és jelesek csupán, sőt ha sokkal jelesebbek az eddigieknél is, ellenben kocsilovakban, közönséges használati vagy lovasság számára való anyagban nagyon hátra vagyunk, akkor egyátalában nem lehetünk valami nagyon megelégedve az eredménnyel. S szemmel látható dolog, hogy Magyarországon ez utóbbi irányban sokkal többet lehetne tenni, mint a versenylovak érdekében. Nálunk a közönséges gazda, aki egyébként is értékesíti gazdaságában a lovat, nagyobb sikerrel s jövedelmezőbben adhatja magát a lótenyésztésre, mint a versenyistálló tulajdonosa. Maga az eredeti magyar ló is, mely pedig legjobban mutatja, hogy a viszonyok mire legalkalmatosabbak, egy átalában nem oly természetű, hogy versenyparipává lehessen átalakítani. Sokkal inkább használati és kocsilónak való. Az igaz, hogy abban az alakjában, melyet eredeti magyar lónak nevezhetünk, nagyon elkorcsosodott. Rossz keresztezés, a nemesítésnek hiánya, s az a körülmény, hogy a gazda már két éves korában befogja a csikót, ennek legfőbb okai. De viszont ma is megvan a magyar lónak az a sajátsága — még korcs létére is — hogy nagyon tartós. És helyes tökéletesbítéssel ezt a tulajdonát lehetne fejleszteni, a mellett magát a fajt nemesíteni. Az eddigi igyekezet is nagy eredményeket szült már az állami mének és lótenyész-intézetekre kiadott évenkénti 3 millió forint dúsan meghozta kamatjait. Némely vidéken oly lóanyagot látunk a paraszt gazdának birtokában is, mely valóban megérdemli figyelmünket. A legközelebbi győri lóvásáron nagyon sok oly lovat vettek külföldiek — különösen a Rábaközről — melyeket egyenesen az ekéből fogtak ki s melyeknek párjáért mégis fizettek 1000— 1200 forintot, sőt többet is. Nagyon kívánatos lenne, hogy a keresztezés oly irányban történjék, hogy lehetőleg jó ügetőket és tartós lovakat nyerjünk. Ez a két tulajdonság olyan, hogy mintegy maga magától indokolva van nálunk. Lovaink kis igyekezet mellett ebben tökéletesíthetők úgy, hogy a külföldi versenytől nem igen kell tartanunk. Az ügetőversenyek csak az egyik tulajdonság emelésére hatnak közre. Ami a tartósságot illeti, egészen más rendszabályokhoz kellene nyúlni. E tekintetben eddig csak a parforce-vadászatok adnak egy kis lendületet. A jó győzös lovak ott próbáltatnak ki igazán, s ott van meg azoknak igazán a becse. De lehetne sokat tenni az által is, ha igen nagy distancziákra rendeztetnének versenyek. Egy-két ezer méter distancziát sok ló könnyen befut a közönséges futó paripák közül, s egy más ló nem is mérkőzhetik vele, amely talán 15—20 kilométert nagyobb könnyűséggel és gyorsabban futna be. Ilynemű versenyek nem igen vannak divatban, de különösen nálunk nagyon is indokolva lennének. Mostan különösen a nagy hintó elé való lónak van kelete. Ha a ló felül van 16 markon, nem igen kérdezősködnek a vér után, megadják érte a kellő árat, kivált ha kissé mutatós. Ellenben a kicsi ló, még ha vérbeli is, nem igen kapós. A külföldnek ezt,az ízlését nehéz megváltoztatni, s az igyekezetnek egyrészt mindenesetre arra kell irányulva lenni, hogy nagy fajt állíthassunk piaczra. Másrészt azonban meg kell győzni a külföldet kis fajunknak előnyös tulajdonságairól is. És ha ilyen hosszas distancziákra való versenyek által meg tudnánk mutatni, hogy lovaink győzősebbek másoknál, alkalmasint nem sokáig váratnának magukra a vevők. Igen fontos tulajdonság a győzősség különösen a katonalovaknál. És az, hogy Európa más államainak lovassága is szívesen szerzi be nálunk szükségletének egy részét, nem csak arra vezethető vissza, mert nálunk ezt aránylag olcsón teheti, hanem arra is, mert lovaink győzősség tekintetében előnyösen vannak ismerve. Pedig az fontos lenne, hogy azokat a tulajdonokat juttassuk érvényre, melyek, ha nem is kellő tökélyben, már meg vannak lovainknál. Egy afrikai királyság, Ctadome, 1884. novemberében. • Egész Afrikában nincs oly tökéletes, oly rendszeres deszpotizmus, mint a minőt Dahorne királyságban találunk. Ebben az országban minden a «király» szó körül forog. S viszont a királyt gondosan megőrzött régi hagyományok, meg a bálványimádók papjai s a törzsfőnökök családjai annyira korlátozzák minden cselekedetében, hogy minden nagyobb újítás trónjába és életébe kerülne. A király rendeleteinek végrehajtóit, a közigazgatás hierarchiájának bármely rangosztályába tartozzanak is, egyszerűen csak a «király emberei»-nek szokták nevezni. Arról ne szóljunk, hogy ez az egész államgépezet milyen hatással van az ellenséges néptörzsekre. Annyi bizonyos, hogy nem hiányoznak példái az igazi erélynek, mert hogy többet ne említsünk, mikor 1855-ben föl akartak lázadni a mohamedánok, a forradalom kitörése előtt mintegy háromezer embert nyomtalanul eltüntettek. De hogy a kulisszák mögött működő hatalmasok nem érik be a puszta eréllyel, kitetszik az sokféle apróságból. Hogy a király ne kerülhessen a népénél jóval miveltebb fehérek uralma alá, trónvesztés és halálbüntetés terhe alatt nem szabad a tengert látnia és az örvény zaját hallania. A népet elég rettegéssel tölti el a hadifoglyok kivégzésének évenkint megújuló látványa, de hogy még jobban tisztelje királyát, halállal büntetik mindazokat, kik az uralkodó személye ellen rosszat tesznek, vagy csak beszélnek is. Minthogy e veszedelemhez, mely folyvást a feje fölött lebeg mindenkinek, még nyomasztó adórendszer is járul, az ország nagy termékenysége mellett is annyira fölülmúlja a kivándorlók száma a bevándorlókét, hogy némely vidékek, melyek azelőtt jövedelemhajtó földmivelést űztek, most szinte néptelenek. Dahome állami mechanizmusához tartozik a kémkedés is, mely itt, akár csak a jezsuitáknál, tökéletes rendszerré fejlődött. Az egyik főnök folyvást szemmel tartja a másikat, mindenütt akadnak kémek s ezért az európai kereskedők nem is fogadnak házukhoz dahomei benszülötteket. A király nagy palotája, melyben jobbára rabszolgák, eunuchok és asszonyok laknak, Aboméban, az ország fővárosában van, melynek lakossága alig 10,000 főnyi. Az Abomét körülövező hegyek közt több palotája van, melyekben az év különböző szakait tölti. A királynak kötelessége, hogy az év első szakában hadat viseljen, a másodikban pedig nagy ünnepeket rendezzen. Hogy mikor száll síkra a király, azt nem tudhatják az európaiak, kik nagyon ritkán jutnak el Aboméba. Annál jobban ismerik az ünnepek idejét, melyekre királyi paranccsal hívják össze a népet. Ez rendesen januárban, vagy februárban történik, az idén azonban kivételkép május havában kezdődtek az ünnepiességek, mert a királyt egy ütközetben visszaverték s hogy az illető várost mégis meghódítsa, új csapatokat kellett gyűjtenie. Nyugaton Atakhoméig és délkeleten Kutanig minden országot meghódítótt Dahome királya s hadaival most jobbadán a Lagostól éjszakra és éjszaknyugatra eső Yoruba-tartományokat háborgatja. A mi fogalmaink szerint leírhatatlanul gyáva és lealázó ez a hadviselés. De nem szabad felednünk, hogy a mai viszonyok közt nevelkedett négernek mások a fogalmai is. Dahome királya váratlanul szokta megtámadni fegyelmezett hadseregével a legnépesebb városokat is, országába hurczolva a férfiakat, asszonyokat és gyermekeket válogatás és irgalom nélkül. Úgy látszik, hogy a hadifoglyok kivégzésének szokása csak a rabszolgakereskedés megszűntével terjedt el. Amíg a hadifoglyokat rabszolgák gyanánt adhatták el, a négerek nagy kapzsisága nem engedte, hogy e szerencsétlenek életét is föláldozzák. Mondják, hogy régentén csak a bűnösöket végezték ki az évnek bizonyos szakában a dahomeiek nagy gyönyörűségére. Most aztán ártatlan hadifoglyokkal szaporítják a bűnösök számát. A rabszolgákkal sokkal rosszabbul bánnak azóta, hogy megcsappant a keretük. Hanem azért erényei is vannak a dahomei királyságnak. Az európai benszülött ép oly biztosságban van ott, mint akár Goréében, Accrában és Lagosban; igazságot könnyebben talál, mint ez országban. Azt a nagy problémát, hogy hasonló jogok mellett hogyan lehet figyelembe venni a fehérek és feketék különböző állását, igen praktikus módon oldotta meg Dahome kormánya. Mert lehetetlen a fehérek és feketék cselekedeteit egyenlő mértékkel mérni. A rossz gyermeket vesszővel szokták büntetni, míg a felnőtt ember bűneit nem lehet bottal megtorolni. S a néger a fehérrel szemben gyermek csupán, bármily idős legyen is. Durvább természete nagyobb tekintélyt kiván és nem oly büntetéseket, aminek csak európai emberen fognak. Négereket európai módra felelős kormánnyal és törvényhozó testületekkel kormányozni valóban őrültség volna. A dahomei királyságnak nem európaiaktól lakott helyein a királynak egy kémektől körülvett képviselője, az «avoga» vezeti a közigazgatást. A vegyes lakosságú vidékeken azonban az «avoga» mellett még egy «sasa» is működik a fehérek érdekében, akit hivatásának könnyebb megértése végett külügyminiszternek lehetne tekinteni. Rangjára nézve alatta áll a sasa az avogának, de befolyása sokkal nagyobb, mint ezé. A két tisztviselő viszonyát úgy is jellemezhetjük, hogy az avoga, kinek négernek kell lennie, a legfőbb katonai hatóságot képviseli, a sasa pedig, aki ha nem fehér ember, úgy legalább bastard, a legfőbb polgári hatóság képviselője. Mivel a sasa sokkal miveltebb az avogánál, méltán sértik őt azok az apró formalitások, melyek rangjának kisebb voltára emlékeztetik. így például botját, mely az országot elhagyó fehéreknek igazolásul szolgál, egy nehezen érthető formalitás elintézése végett el kell küldenie az avogának, vagy helyettesének, ki azt nemsokára visszajuttatja. Úgy a sasának, mint az avogának,valamint az utóbbi mellett működő főnöknek egyegy városrész van kiosztva a fekete és fekete közt folyó pózok kiegyenlítése végett. Az olyan pózokét azonban, melyekben európai ember is szerepel, a városrészre való tekintet nélkül a sasa tárgyalja, aki a fehéreknek a király által kinevezett ügyvéde és oltalmazója. A dahomei tisztviselők gondosan ügyelnek arra, hogy a fehér faj tekintélyét meg ne csorbítsák a feketék, s viszont, hogy a fehérek se éljenek vissza e tekintéllyel. A benszülöttet, aki valami igazságtalanságot követ el, többnyire igen szigorúan büntetik. De azért azt nem engedik meg, hogy az európai maga büntesse meg a benszülötteket. A fontosabb tárgyalásokra meghívja a pasa a Verdában élő összes fehéreket, kivéve azokat, kik rossz magukviselete miatt elvesztették fehér bőrük előjogait s a feketék színvonalára sülyedtek. Az ilyen tárgyalásokon olyan lelkiismeretesen keresik az igazságot, hogy nem tűrik meg a legkisebb kételyt sem. Az igazságszolgáltatásnál sokkal rosszabb az adórendszer. A benszülöttektől úgy szedik be az illetékeket, hogy a törzsfőnökök a király parancsára bizonyos mennyiségű pálmaolajat szolgáltatnak be. A törzsfőnök szétosztja a kiszabott mennyiséget alattvalói közt, s mivel ezek nem igen fizetnek a maguk jószántából, erőszakot is kell alkalmaznia. A fehérek csak üzleteik után adóznak s nem oly keservesen, mint a feketék, ha ugyan életmódjukkal nem sülyedtek le ezek színvonalára. Hogy a Dahoméban élő európaiak azért élveznek-e annyi kiváltságot, mert a király elismeri a fehér faj fölényét, vagy pedig azért, mert a fekete uralkodó fél az európai kormányoktól, azt bajos volna meghatározni. Annyi bizonyos, hogy a fehérekkel szemben tartózkodó még a király is, aki kedvteléseiben nem ismer határt. A fekete, kit a király udvarába ki, halálbüntetés terhe alatt követni tartozik e meghívást, noha nem mindig tudja, hogy hazakerül-e onnan. De bármily szívesen látja is a király zajos ünnepein az európaiakat, nem kényszerítheti őket arra, hogy Abomnéba menjenek. Ha valamelyikük oda téved, a király gyakran hónapokig tartja udvaránál. Ezért kerülik sokan a vendégszerető királyt, aki a legjobb esetben is csak két-három hét múltán bocsátja el látogatóit. Az európaiak, ha látogatóba mennek a királyhoz, ajándékokkal szokták őt meglepni, de különben is igen sokba kerül az ilyen kirándulás, mert tömérdek borravalót kell szétosztani. Viszonzásul élelmiszereket és két rabszolgát (rendesen fiatal leányokat) ad a király. Egy brémai kereskedő cég ügynöke is kapott nemrég két rableányt, kiknek azonnal visszaadta szabadságát. Most már arra sem kényszerítik az európaiakat, hogy végig nézzék a szerencsétlen hadifoglyok fölkonczolását. Kegyetlensége daczára nagyon kedélyes és jóakaró öreg urnák mondják Gelelé király ő felségét. Azt is beszélik, hogy a trónörökös, a kinek ép oly nagy hatalma van, mint a királynak, nem idegenkedik a régi szokások megszüntetésétől. Az angolok több ízben tettek már erre kísérleteket. 1852 január 13-dikán szerződést kötöttek az angolok Dahome akkori királyával a rabszolgakereskedés eltörlésére. 1877 május 12-én újabb szerződés jött létre, mely a rabszolgakereskedést végkép megtiltotta s megengedte az angoloknak, hogy ne nézzék végig az Aboméban évenkint rendezett mészárlásokat. Az angolokat azonban sohasem kedvelték Dahoméban. Egy angol kereskedő magára haragította egyszer a közvéleményt s elkövették vele a legnagyobb gyalázatot, mely a dahomei fogalmak szerint— európai embert érhet: nagy néptömeg szeme láttára — lehúzták a czizmáit. Az angolok akkor ostrom alá fogták a kikötőket s kárpótlásul nagy mennyiségű olajat követeltek. A király nem is hederitett rájuk s végre két franczia kereskedő adta meg a kárpótlást, mert az ostromállapot többet ártott nekik, mint a királyságnak. Legutóbb a francziák ajánlották föl — persze megfelelő szolgálatok fejében — hatalmas védelmüket Dahome királyának, de Gelelé ö felsége azt felelte, hogy a maga kénye-kedve szerint akarja kormányozni szép országát. VIDÉK. * Székesfehérvár, ápr. 7. (Az «Egyetértés» tudósítójának távirata.) A mai nagyszámú megyei értekezleten Sárközy Aurél orsz. képviselő, Huszár Ágost szolgabiró visszalépése után egyhangúlag Fehérmegye alispánjává jelöltetett. * A zalamegyei ellenzéki kör e hó 11-én Nagy- Kanizsán megyei értekezletet tart. Ez értekezletnek tárgya az lesz, hogy a megyében lévő két ellenzéki párt t. i. a függetlenségi és 48-as párt meg a mérsékelt ellenzék, melyek a megyei adminisztráczió ellenőrzése végett már egyesültek, politikai irányú cselekvésre való egyesülését illetőleg megállapodások jöjjenek létre. Ez az egyesülés a végből szükséges, hogy az ellenzéki pártok a megye kormányzatának élén álló kormánypárt politikai irányú törekvéseivel szemben is hathatós tevékenységet fejthessen ki. A különböző alapon álló két párt ki fogja azt is jelenteni, hogy a megye kerületeiben előfordulandó országos képviselőválasztásoknál mindkét ellenzéknek saját ,politikai elve szempontjából elfoglalandó pártállását az «ellenzéki kör» érintetlenül hagyja, — és határozatilag kimondja, hogy bármelyik ellenzéknek kisebbsége, a másik ellenzéknek többségét minden körülmény között támogatni és a kormánypártnak, valamint a megyében, úgy az országos választásoknál is — minden kitelhető törvényes eszközökkel — megbuktatására törekedni tartozik. * A hontmegyei ellenzék vezérférfiai elhatározták egy megyei Ellenzéki kör létesítését és egy megyei érdekű ellenzéki pártlap megindítását. A kör alapszabályait jóváhagyás végett már felterjesztették a minisztériumhoz. A pártlap szerkesztői Stéger Imre, dr. Rácz Imre és Ivánka István lesznek, kik már kibocsátották programmjukat. A BÁNYA. Egyedüljogositott REGÉNY. 53 Magyar fordítás. (Folytatás.) Irta GEORGES OHNET. Fordította FÁI J. BÉLA. VI. — Az a Carvajan egy bőszült tigris . . . Fellázította a közvéleményt az ön bátyja ellen s ő jelölte ki az igazságszolgáltatásnak . . . Nem is tudhatni, hogy mi történt volna, ha a grófot idejében le nem tartóztatják. A kültelki népség már lázongott . . . Oh, az ügyészség teljesiti ám a kötelességét ... A nyomozás folyik, több gyanús egyént tartóztattak le . . . De semmit sem lehetett rájuk kisütni... Az a szerencsétlen Robert pedig... Ah, a kelepcze ügyesen volt fölállítva! — Mit kellene tenni, hogy Carvajant lefegyverezzük ? — Ezelőtt egy héttel azt feleltem volna: Elégítsék ki nagyralátását és kapzsiságát. Engedjék át neki barátságos utón a Bányát. De vájjon akkor is beérte volna-e ezzel az anyagi haszonnal ? Az az ember gyűlöli a marquist és minden hozzátartozóját . . . Fájdalom, hatalmában vannak s nagylelkűségére nem lehet számítaniok . . . — Oh, ám vesszen oda Glairefont, tűnjék el a Bánya, nyelje el a vész örvénye mindazt, a mi vagyonunkból még megmaradt, csak bátyámat kapjuk vissza! . . . — Számíthat rám, kisasszony, hogy semmit sem fogok elmulasztani, ami ezt az eredményt előidézhetné . . . De, fájdalom, abba még sok idő telik . . . — Sokáig kell várni? — Hetekig, kisasszony. Az igazságszolgáltatás nagyon lassú, kisasszony. — Hogyan lehetne apám előtt mindaddig eltitkolni a szomorú valót? — Nagyon nehéz lesz, kisasszony. — Pedig ha megmondok neki mindent, azzal megölöm! Ez a csapás meg fogja semmisíteni. . . Ma reggeli beszélgetésünk is egészen megzavarta, szenved . . . Hiszen gondolhatja . . . nincs hozzászokva, hogy kellemetlenségei legyenek. Mostanáig mindig csak magunknak tartottuk azokat. Ő békésen merülhetett bele munkálataiba, melyek egyedüli örömét, életét képezték . . . Annyira bízott találmányaiban! . . . Én is mindig reméltem . . . Ha végre megtalálta volna azt, amit keres, nem bűn lenne-e, megfosztani őt az eredménytől, melyet annyi fáradtsággal kutatott ? — Most ne gondoljunk erre kisasszony ... Itt az a kérdés, hogy mit szándékoznak tenni . . . Foglalás és árverés van küszöbön ... Az ítélet megvan, a rendelkezés megtörtént, több ízben halasztást is eszközöltem ki, aminek az lett az eredménye, hogy önök időt nyertek, de a perköltség szaporodott . . . Még most is élhetek ezzel a halogató módszerrel, hogy még néhány napig birtokon belül tartsam önöket . . . Folytatjuk a penna-harezot ... De a vége mégis csak bukás lesz . . . S a húzás-halasztásnak nem lesz más következménye, mint az, hogy még jobban elkeseríti Carvajant . . . Viszont, ha minden akadékoskodás nélkül engedjük meg a foglalást és végrehajtást, addig is, míg ez megtörténhetik, kilátásunk van rá, hogy bátyjának az ügye simán foly le ... S mivel így minden gondtól megszabadulunk, egész erőnket az ő ügyének szentelhetjük . . . Felkérünk valami jeles párisi védőügyvédet, hogy vállalja el az ügyét ... És sikerülhet is őt kiragadnunk ellenségeinek a körmei közül ... Mikor aztán kinn vagyunk a bajból, oh, akkor nem kell többé kímélnünk senkit s azon leszünk, hogy birtoktörzsünket minél jobban értékesítsük. Hirdetéseket küldünk a megyei és fővárosi közjegyzőkhöz, hogy keressenek vevőt a kastélyra és a birtokra. Felszólalást intézünk a senonchesi mézgyárosokhoz, figyelmeztetjük őket a versennyel járó veszedelmekre, s ajánljuk nekik, hogy iparkodjanak az árverésen megszerezni a Bányát, hogy aztán áraikat szabályozhassák . . . Carvajan, akit ez dühbe hoz, szintén árverez, s kölcsönösen úgy fölverik az értéket, hogy jelentékeny összegnek jutunk birtokába . . . S a dolognak a vége az lesz, hogy nem csak a marquis úr adósságai lesznek kifizetve, hanem még marad is két-háromszázezer frank,amit én aztán ügyesen elhelyezek úgy, hogy tisztességesen élhet a jövedelme után Saint-Mauriceben ... Ez az a terv, kisaszony, a mit én kigondoltam s a mit önnek ajánlani kívántam . . . A jó Malézeau, beszéde hevétől elkapatva, már nem dadogott s nem rakta tele beszédét a nála szokásos uram, asszonyom, kisasszony megszólitá-