Élet és Tudomány, 1962. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)
1962-11-11 / 45. szám
egy részük olvad el a leesés ideje alatt, és így jutnak le a föld felszínéig a meglehetősen nagy jégdarabok. A nyári meleg tehát nem akadályozza, sőt — a nagy zivatarfelhők létrehozása útján — még elő is mozdítja a jégesők kialakulását. A Bergeron—Findessen-féle hipotézis a csapadék keletkezése körüli furcsa rejtélyeket hiánytalanul megmagyarázta. Azonban még sok mindent ellenőrizni kellett, mielőtt a hipotézist nyilvánosságra hozhatták. Bergeron először is számításokkal felülvizsgálta, vajon a felhő cseppecskéiről elpárolgó és a jégszemecskéken kifagyó vízgőzmennyiség csakugyan elegendő-e ahhoz, hogy a heves záporok és felhőszakadások egész víztömegének keletkezését megmagyarázhassuk vele. Az ellenőrző számítás igenlő választ adott a kérdésre. Azt is ki kellett számítani, vajon elég gyorsan játszódik-e le ez a folyamat a felhőkben. A tapasztalat szerint ugyanis egyes záporfelhőkből már félórával kialakulásuk után heves zápor hull. Vajon az említett vízszolgáltatási mechanizmus elég gyors-e ahhoz, hogy ezt a jelenséget létrehozhassa? A számítás megint igenlő választ adott. De még ez sem volt elegendő a hipotézis teljes megalapozásához. Meg kellett még cáfolni azt az ellenvetést, hogy az erő nem jégszemecskék elolvadásából keletkezik, hanem egyszerűen úgy, hogy a felhők kis vízcseppecskéi tömegesen egyesülnek egymással olyan méretű zseppjekké, amelyek már elég nagyok ahhoz, hogy kieshessenek a felhőből. Megint hosszú ellenőrző számítások következtek tehát annak megállapítására, hogy mekkora a valószínűsége két felhőbeli cseppecske véletlen összeütközésének és mennyi időnek kell eltelnie, amíg újabb és újabb összeütközések révén egy szabad szemmel látható esőcsepp jöhet létre. (Ennek kiszámításához ismerni kellett a felhő egy köbcentiméterében levő cseppecskék számát, méreteit, és mozgási sebességüket.) Amikor Bergeron ezeket az ellenőrző számításokat is elvégezte, kitűnt, hogy a mi éghajlatunkon ez a folyamat a nagyszabású országos esőket adó felhőkben, az úgynevezett Nimbosztratuszokban heteket venne igénybe. A nagy kiterjedésű csendes esők tehát a cseppecskék puszta összefolyása alapján nem magyarázhatók meg. (Ma ugyan már tudjuk, hogy a zivatarfelhőkben kissé más a helyzet, de bizonyos, hogy a csendesen hulló országos jellegű esőzések nem ilyen módon keletkeznek.) Csak amikor ezek az ellenőrző vizsgálatok kivétel nélkül kedvező eredménnyel zárultak, akkor látta Bergeron elérkezettnek az időt arra, hogy hipotézisét egy nagy meteorológiai kongresszuson a nyilvánosság elé tárja. Ez a híressé vált kongresszus 1933-ban ült össze Liszabonban. A meteorológusok azóta is sok adatot gyűjtöttek a hipotézis helyességének ellenőrzésére. A legfontosabb támogató bizonyítékok 1940-ban kerültek a kezünkbe, amikor a hipotézis alapján sikerült előidézni az első mesterséges esőt olyan felhőből, amelyből emberi beavatkozás nélkül nem hullott volna csapadék. A hipotézisből ugyanis az következik, hogy az olyan felhő, amely csak 0 foknál hidegebb vízcseppekből (úgynevezett túlhűlt cseppekből) áll, magától nem ad esőt. Dyen felhők elég gyakran fordulnak elő a légkörben. De következik a hipotézisből az is, hogy ha bizonyos számú jégkristálykát juttatunk a túlhűlt csep tő és havazás ugyanabban a légoszlopban, az eső a lehulló szilárd csapadék elolvadása útján keletkezik