Élet és Tudomány, 1967. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-06 / 1. szám
«...költ Mohács mezején.? A MAGYAR NYELVŰ ÍRÁSBELISÉG ELSŐ EMLÉKEI »Ez testamentomlevél költ Mohács mezején, Szent János nyaka vágása napjának előtte való hétfőn, az felsége táborából, Lajos királyéból, mikor írnának enynyi esztendőben ezer ötszáz huszonhat.« Az a végrendelet, amelynek ódon zamaté záradékát idézem, nyelvünknek egyik legmegkapóbb írásos emléke. Azzá teszi elsősorban megszületésének pillanata. Két nappal írójának halála és egyúttal történelmünk egyik legtragikusabb eseményének bekövetkezte előtt — 1526. augusztus 27-én, hétfőn — a mohácsi csata színhelyén vetette papírra az országnak a király és a nádor után legnagyobb világi méltósága: Bélteki Drágffy János országbíró. De nem csupán ezért idéztem e mély zengésű magyar mondatot. A keltezés helyének, idejének és az író személyének rendkívüliségét leszámítva is — önmagában is — feltűnő jelenség ez a hosszú lélegzetű, elejétől végéig magyar nyelvű írás a kor latin okleveleinek tengerében. MAGYAR BESZÉD - LATIN ÍRÁS »■Betű« és »ír« szavunk ősi (türk) eredete tanúsítja, hogy az írás ismerete honfoglalás előtti kincse volt a magyarságnak. De azok a betűk és az az írás — vagyis a rovásírás —, amelynek ismeretében őseink átkeltek a Kárpátokon, csak a mindennapi élet legelemibb szükségleteinek kielégítésére, legkezdetlegesebb megnyilvánulásainak rögzítésére voltak alkalmasak. Ám az új hazában a magyarság az itt élő népekhez való alkalmazkodás során olyan kulturális környezetbe került, amelynek elvontabb, bonyolultabb fogalomvilágát a maga nyelvén eleinte még kifejezni is nehezére esett, nemhogy ősi írásjeleivel rögzíteni tudta volna. Ennek a kultúrának, amelynek gerincét a Nyugatról átplántált kereszténység alkotta, hordozója akkoriban a latin nyelv volt. De miközben tőlünk nyugatra és a legtöbb szláv nép körében is a IX—XIII. században a latin helyébe fokozatosan a nemzeti nyelvek léptek, nálunk a dolgok írásos intézése voltaképpen a múlt század közepéig nem tudta levetni a latin nyelv köntösét. Pedig állami életünk első percétől magyarul tárgyalták meg az ügyeket, a törvényhozásnak, a közigazgatásnak és a jogszolgáltatásnak is a magyar volt a nyelve, a legalsóbb szinttől a kormányszintig. És mégis, ha tízezerszámra is, a magyar szavak és kifejezések szinte Mohácsig csupán a latin szöveg eresztékeibe foglalt vendégszavak voltak. Különös jelenség ez, hiszen a Halotti Beszéd, az Árpádok korából ránk maradt, legrégibb szövegemlékünk ékesen bizonyítja, hogy nyelvünk akkor már az irodalmiság szintjére emelkedett! Mégis, mi volt az oka annak, hogy ez a nyelv, amely az érzelmek változásának rezdületeit is követni tudta írásban, századokon át mégsem játszott szerepet a mindennapi élet ügyes-bajos dolgainak írásos intézésében?