Élet, 1913. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1913-08-03 / 31. szám
1004 tős kezét. Tiszta képeinek rajza éles, színei tüzesek. Csak hőség nincs a plain-air színek között. Ezek a színek csak erős fényt jeleznek, de a szavak éles vonalú rajza, amely nem engedi a kontúrok reszkető elmosódását, egymásba lágyulását, ez az éles nyílt rajz teszi lehetetlenné, hogy forróságot érezzünk, mert hiszen forró levegőben reszketni szokott minden vonal. A Tóth Árpád szavai nagyszerűen és precízen kiválogatott szavak, jelentésük határa hajszálvonallal van megvonva. Nincsenek olyan pongyola szavai, amelyek csak félig, csak részben mutatnak, félig meghalt súlyúak. A szavak életét rendkívüli érzékenységgel érzi. Esztéta életében, ha nem is naiv, nem is egyszerű s nem elemi indulatú ember Tóth Árpád, azért mélységesen őszinte s a szavak életével azt a benső közösséget éli, amire csak a legnagyobb poéták képesek. Szemérmesen, képeken és víziókon keresztül éreztetett szomorúsága mély és igaz. Ha messziről és nem közvetlen nyíltsággal ér is hozzánk, azért valami távoli zokogás foszlányaiként eléri a szívünket. Néha, verseinek olvasása közben ugyanazt érzem, mint mikor tanyán estefelé egy távoli, hazatérő nyáj vágyakozó sírásának bizonytalan, tépett melódiáit hozza a szél felém s a szívem összeszorul, nem tudom, miért ? Nagy poéta ez a kis ember s ha nem fogja tudni megfogni nagy tömegek szívét, ennek az az oka, hogy intim szépségeinek élvezéséhez fölös erő szükséges, nyugodt óra, sok fölgyűlt lelki erő, amely intenzitást tud adni árnyalatokra szűkülő figyelmünknek. Hosszan kell belenéznünk a verseibe, hogy lassan kint kibontakozhassanak a beléjük burkolt szépségek. Halasi Andor: Antal Gézáné : Túl a palotákon. (Pesti riportok.) Ha mást nem is adna Antal Gézáné ebben a megrázóan érdekes könyvben, mint amit a címlapon ígért: riportokat, akkor sem mehetne el mellette a kritikus egykét langyos megjegyzéssel. Meg kellene állapítania, hogy Antal Gézáné a legelső magyar női riporter, az egyetlen magyar újságírónő, aki nem dilettáns kedvtelésből forgatja a tollat, hanem hivatottságból, rátermettségből. Az újságírónőket még többen kompromittálták nálunk, mint az írónőket s igy kétszeres gyönyörűséggel forgatjuk ennek a melegszívű,élesen látó és ritka nagy talentumú asszonynak a könyvét, aki nemcsak mer és keres, de tud és talál is, akár az élet zavaros forgatagába tekint, akár a maga bátor és nemes lelkébe, és akit minden igazi férfi író büszkén vallhat kollegájának. De sietünk kijelenteni, hogy az újságírói értékeken túl nagyobb értékeket, művészibb és maradandóbb kvalitásokat is rejteget ez a könyv. Azaz, hogy nem is nagyon rejtegeti, hanem a harmadik oldal után félreérthetetlenül elárulja íróját, aki az újságíró szürke és szerény köpenyében sem tudja megtagadni a vérbeli író gesztusát, az alkotó művészt és mennél tovább olvassuk „riport“-jait, annál inkább megbizonyosodunk arról, hogy a Túl a palotákon egy jelentős és nagyon komoly írónő debütje. Jó újságíró, mert mindig ott van, ahol érdekes dolgok történnek, de még jobb író, mert úgy tudja meglátni, kikeresni és elmondani apró történeteit, hogy rákényszeríti a hallgatásra nemcsak a fülünket, de a lelkünket is. Nem pillanatfelvételeket gyűjt az albumába, mint a műkedvelők, de szénnel — milyen puha biztos és fekete ez a szén, csupa igaz, becsületes árnyalatát adja a valóságnak! — mondom, szénnel rögzíti oda impresszióit vázlatkönyve fehér lapjaira. Ott van minden vonásában az egyénisége, amely nem szereti az aprólékos cicomát, a henye díszt, csak a fontos, a nagy, összefoglaló kontúrokat keresi és találja meg. És a világ, amely felé egész szívvel fordul, nemcsak érdekes, új és változatos, de meleg, emberi szánakozásunkat is fölkelti. A nyomorúság világa van ott túl a palotákon, a kicsi, bűnös, szegény, elesett emberek szomorú, könnyet fakasztó világa, amely minden tendenciózus beállítás nélkül is vádoló dokumentuma a mai társadalomnak, amelynek árnyéka annál komorabbra és nagyobbra nő, mennél magasabbra építi a kultúrpaloták tornyait. Az írónő, ki ennek megmutatására vállalkozott, nemcsak művészi feladatot, de szociális missziót is vállalt s a legszigorúbb mértékkel mérve is el kell ismernünk, hogy mindkét vállalkozását sikerrel oldotta meg. K. A. Ez is újságírás ? Nyáron sok mindent megbocsát az ember az újságoknak, mert ilyenkor van az az idő, amikor megmutatják, hogy lehet még rosszabb újságot is csinálni, mint amilyet télen összemesterkednek a derék redakciós fiúk. Nem írhatjuk ide azt a tollunk alá kínálkozó esszét, amely pedig igen üdvös lenne, s amely végre megrajzolná a magyar újságok hallatlan felületességét és komikus nagyképűségét. De két apró cédulát kiszakíthatunk a megírandó könyvből. Az egyik: a Világ vasárnapi rovatáról énekel, amely rovatnak az a címe: