Élet, 1915. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1915-09-05 / 36. szám
GLOSSZÁK Magyarok hódolása. Bécs városa ragyogóvá váltott egy napra. Ami pompa csak támadhat Keleten, azt mind odavitték a magyarok, hogy a koronás magyar király elé jutván, eléberakják a lelkük, szívük minden hűségét, szeretetét, bátor önfeláldozását. Valamikor a pozsonyi országgyűlésen harsant fel, hogy: Mohamur... Most a schönbrunni nagyterem látott újra csodát. Mert a magyarok felvonulásában ott voltak hősi csatákban elvérzett honvédek láthatatlan seregei is. Mi újra meghalunk, mint ahogy mindig meg tudott halni ennek a nemzetnek világa, ha szükség volt reá. Ma hazájáért és királyáért küzd a nemzet, hogy szabad legyen Szent István országa és békés legyen utódának egész élete ... Akik megállottak a király előtt, az egységes osztatlan Magyarország együttérző, egy célért küzdő fiai. Olyanok, akik a magyar szent korona mindeneket egybefoglaló szimbólumának katonái. És a kiválasztottaknak, akik a legelső magyar ember elébe vitték valamennyiünk szívét, azzal a tudással kell visszajönniük, hogy sohasem szakadnak fel ezentúl a nemes magyar nemzet sebei . . . A megelégedett Ungvár. „Már Breszt-Litovszknál dörgenek az ágyúk“, — írja az „Est“-ben kitűnő magyarsággal Pásztor Árpád, s e poétikus bevezetés után — hosszú lére eresztve — végig kell olvasnunk az ungvári héberek meggazdagodásának hiteles történetét. Hogy így, meg amúgy mindenki megelégedett Ungváron, bár a helybelieket ki se szolgálják az ottani „megelégedettek“ . . . Épen ez az . . . Valahogy az az érzésem, mintha az ungvári magyarok nem volnának mind megelégedettek. S azok, akik tizenöt fillérből százasokat nem tudnak „gyűjtögetni“, akik szöszön-rongyon összeszedett komisz portékával nem tudják a megszorult katonákat megzsarolni, azok inkább megelégelték a lelkiismeretlen uzsoráskodást. Elismerem, hogy az uzsora gyakran „a konjunktúrák ügyes kihasználásának“ cégére alá bújik, de nem állok érte jót, hogy mire az ágyú Breszt-Litovszkon túl dörgik, akkorra az ungvári rendőrhatóság nem tart-e razziát az aranyláncos, jómódtól potrohos, derült „magyarok“ között. Azok között, akiknek ez a háború csak üzletet, ezerpercentes üzletet jelent. „Urak mulatsága.“ A „Világ“ újabban szellemességre vetemedett. Nem régen utazik benne s így érthető, ha bizonytalan a járása. Sebaj. Az új árú nem rész, s a provízió se megvetendő. Tehát a lóversenyt az urak mulatságának nevezi a különben nagyon tiszteletreméltó sajtóorgánum. Anélkül, hogy a lóverseny rajongója lennék, megállapíthatom, hogy a „Világ“ nem szereti az urakat. Majdnem úgy utálja őket, mint azokat. Idáig rendben volna a dolog, de egészen szavahihető ismerőseim azt állítják, hogy a lóversenyen radikális arcvonásaival feltűnő tömeg gyilkolja egymást a fogadóhelyek előtt. S csak a „Világ“ megnyugtatására írom le e felvilágosító sorokat. Szavahihető urak mellett a „kultúra mázával“ bekent, s attól nehezen megváló sokadalom jár a versenyekre, amely — a többség elvénél fogva — ezek szerint nem az urak mulatsága, Bárczy nyilatkozik. Méltóztatnak ugyebár gondolni, hogy ez is olyan jól sikerült, mint minden, amihez szerencséskezű polgármesterünk csak hozzádörgölődzött. Az is igaz, hogy senki se volt kiváncsi a kerek világon arra, vájjon mit gondol általában és különösen, de neki mégiss fecsegni kellett. És az eredmény az volt, hogy a főváros adminisztrációját úgy megdicsérte, s a díszmagyart meg a hódoló menetet úgy megmagyarázta, hogy a félhivatalos alig győzte lélegzettel a helyreigazítást...........,Re bene gesta“ eltöprenghetünk azon, hogy mi jobb : az ezüstre váltható sok beszéd, amelynek sok az alja, vagy az aranyat érő hallgatás? S emlékezve a diadalmi plakátokra, határozottan a hallgatás mellett döntünk. Mert még sohase történt meg, hogy néma ember hetet-havat, minden bolondgombát összehordjon a mások kontójára. A mások: Magyarország — és fővárosa, amelynek a szaporanyelvű „előkelő idegen“ az első tisztviselője . . . Mondjuk a feje. Hogy mi a fej? Az értelem tanyája . . . Helyben vagyunk. Szabadkőmívesek alkonya. Amit a katholikusok esztendők óta hirdetnek, s ami ellen évek óta szervezkednek, arra most úgy látszik a protestánsok is rájöttek. A világháború a szabadkőmivesség nemzetközi üzelmeire teljes világosságot vetett, s a nálunk lévő testvérek egy része úgy tüntetett a háború ellen, hogy vállalt ugyan szállítást a pénzt zsebre is vágta, de rongy posztóval és papirosbakkanccsal nehezítette meg élet-halál küzdelmünket. Mavalóban nem kellett a dolgok mélyére nézni, amikor a tiszáninneni lutheránusok meghozták a magyarság szempontjából dicséretes határozatukat. S hogy most a „Világ“ ügyefogyottan védekezik és megpróbálja a kapálózást, az minden keresztény és magyar embernek őszinte gyönyörűséget okoz. Nézzük csak az esetet. A „Világ“ malomalatti hangon támadja Kubinyi Gézát, akit ledaraboltoz és közben elfelejti, hogy a radikális testvérek nem is olyan régen szerelmi lángban égtek. Szerelmük tárgya a darabont kormány volt. És csak azóta adják az ellenpártot, amióta nem honorálták kellően azon a részen az erkölcsi támogatást. Mondom, a szabadkőmiveseknek mai szerepe kész öröm. „Ők“ dadognak ma nemzeti egységről, gondolatszabadságról s a jó Ég tudná miről, csak azért, mert kitessékelték őket épen a nemzeti egység és a gondolatszabadság nevében az egyik protestáns egyházkerületből ... A „Világ“-nak jó orra van. Előre érzi, hogy az első vesztett csata után a többi következik, s a kálvinisták, akik folytonosan nemzeti és magyar voltukat hirdetik, előbb-utóbb kénytelenek lesznek azzal a furcsa kérdéssel foglalkozni, hogy vájjon náluk szabadon garázdálkodhatik e a nemzetközi alapon szervezkedett önérdek? Mint kálvinista hiszem, hogy minden magas pressziók ellenére elkövetkezik az idő, amikor nálunk is a magyarok, a nemzeti érzés hirdetői lesznek az „irányítók“ helyén. Hogy megszűnjék az a lehetetlen állapot, amikor a krisztusi alapon állók becsületes embertengerét néhány atheista egyén terrorizálja, s a legócskább frázisokkal uszítja őket egymásra, csak azért, mert úgy követeli a zavarosban halászás jónak bizonyult üzlete, s mert mindig akad néhány jóhiszemű hangos ember, aki a „rendező urak“ kedvéért zokszó nélkül megeszi az elébük dobott és nem attikai sóval behintettszáraz takarmányt. 871