Élet, 1915. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1915-09-05 / 36. szám

GLOSSZÁK Magyarok hódolása. Bécs városa ragyogóvá váltott egy napra. Ami pompa csak támadhat Keleten, azt mind odavitték a magyarok, hogy a koronás magyar király elé jutván, eléberakják a lelkük, szívük minden hűségét, szeretetét, bátor önfeláldozását. Valamikor a pozsonyi országgyűlésen harsant fel, hogy: Moh­amur... Most a schönbrunni nagyterem látott újra csodát. Mert a magyarok felvonulásában ott voltak hősi csatákban elvérzett honvédek láthatatlan seregei is. Mi újra meg­halunk, mint ahogy mindig meg tudott halni ennek a nemzetnek világa, ha szükség volt reá. Ma hazájáért és királyáért küzd a nemzet, hogy szabad legyen Szent István országa és békés legyen utódának egész élete ... Akik megállottak a király előtt, az egységes osztatlan Magyarország együttérző, egy célért küzdő fiai. Olya­nok, akik a magyar szent korona mindeneket egybe­foglaló szimbólumának katonái. És a kiválasztottaknak, akik a legelső magyar ember elébe vitték valamennyiünk szívét, azzal a tudással kell visszajönniük, hogy sohasem szakadnak fel ezentúl a nemes magyar nemzet sebei . . . A megelégedett Ungvár. „Már Breszt-Litovszknál dörgenek az ágyúk“, — írja az „Est“-ben kitűnő ma­gyarsággal Pásztor Árpád, s e poétikus bevezetés után — hosszú lére eresztve — végig kell olvasnunk az ungvári héberek meggazdagodásának hiteles történetét. Hogy így, meg amúgy mindenki megelégedett Ungváron, bár a helybelieket ki se szolgálják az ottani „megelége­dettek“ . . . Épen ez az . . . Valahogy az az érzésem, mintha az ungvári magyarok nem volnának mind meg­elégedettek. S azok, akik tizenöt fillérből százasokat nem tudnak „gyűjtögetni“, akik szöszön-rongyon össze­szedett komisz portékával nem tudják a megszorult katonákat megzsarolni,­­ azok inkább megelégelték a lelkiismeretlen uzsoráskodást. Elismerem, hogy az uzsora gyakran „a konjunktúrák ügyes kihasználásának“ cégére alá bújik, de nem állok érte jót, hogy mire az ágyú Breszt-Litovszkon túl dörgik, akkorra az ungvári rendőr­­hatóság nem tart-e razziát az aranyláncos, jómódtól potrohos, derült „magyarok“ között. Azok között, akiknek ez a háború csak üzletet, ezerpercentes üzle­tet jelent. „Urak mulatsága.“ A „Világ“ újabban szellemes­ségre vetemedett. Nem régen utazik benne s így ért­hető, ha bizonytalan a járása. Sebaj. Az új árú nem rész, s a provízió se megvetendő. Tehát a lóversenyt az­ urak mulatságának nevezi a különben nagyon tisz­teletreméltó sajtóorgánum. Anélkül, hogy a lóverseny rajongója lennék, megállapíthatom, hogy a „Világ“ nem szereti az urakat. Majdnem úgy utálja őket, mint azok­at. Idáig rendben volna a dolog, de egészen szava­hihető ismerőseim azt állítják, hogy a lóversenyen radikális arcvonásaival feltűnő tömeg gyilkolja egymást a fogadóhelyek előtt. S csak a „Világ“ megnyugtatá­sára írom le e felvilágosító sorokat. Szavahihető urak mellett a „kultúra mázával“ bekent, s attól nehezen meg­váló sokadalom jár a versenyekre, amely — a többség elvénél fogva — ezek szerint nem az urak mulatsága, Bárczy nyilatkozik. Méltóztatnak ugyebár gondolni, hogy ez is olyan jól sikerült, mint minden, amihez szerencséskezű polgármesterünk csak hozzádörgölőd­­zött. Az is igaz, hogy senki se volt kiváncsi a kerek világon arra, vájjon mit gondol általában és különösen,­­ de neki mégis­­s fecsegni kellett. És az eredmény az volt, hogy a főváros adminisztrációját úgy meg­dicsérte, s a díszmagyart meg a hódoló menetet úgy megmagyarázta, hogy a félhivatalos alig győzte léleg­zettel a helyreigazítást...........,Re bene gesta“ eltöpreng­hetünk azon, hogy mi jobb : az ezüstre váltható sok beszéd, amelynek sok az alja, vagy az aranyat érő hallgatás? S emlékezve a diadalmi plakátokra, határo­zottan a hallgatás mellett döntünk. Mert még sohase történt meg, hogy néma ember hetet-havat, minden bolondgombát összehordjon a mások kontójára. A mások: Magyarország — és fővárosa, amelynek a sza­poranyelvű „előkelő idegen“ az első tisztviselője . . . Mondjuk a feje. Hogy mi a fej? Az értelem tanyája . . . Helyben vagyunk. Szabadkő­mívesek alkonya. Amit a katholikusok esztendők óta hirdetnek, s ami ellen évek óta szervez­kednek, arra most úgy látszik a protestánsok is rájöt­tek. A világháború a szabadkőmivesség nemzetközi üzelmeire teljes világosságot vetett, s a nálunk lévő testvérek egy része úgy tüntetett a háború ellen, hogy vállalt ugyan szállítást a pénzt zsebre is vágta, de rongy posztóval és papirosbakkanccsal nehezítette meg élet-halál küzdelmünket. Ma­­valóban nem kellett a dolgok mélyére nézni, amikor a tiszáninneni lu­theránusok meghozták a magyarság szempontjából di­cséretes határozatukat. S hogy most a „Világ“ ügyefo­­gyottan védekezik és megpróbálja a kapálózást, az minden keresztény és magyar embernek őszinte gyö­nyörűséget okoz. Nézzük csak az esetet. A „Világ“ ma­lomalatti hangon támadja Kubinyi Gézát, akit ledara­­boltoz és közben elfelejti, hogy a radikális testvérek nem is olyan régen szerelmi lángban égtek. Szerelmük tárgya a darabont kormány volt. És csak azóta adják az ellenpártot, amióta nem honorálták kellően azon a részen az erkölcsi támogatást. Mondom, a szabadkőmi­­veseknek mai szerepe kész öröm. „Ők“ dadognak ma nemzeti egységről, gondolatszabadságról s a jó Ég tudná miről, csak azért, mert kitessékelték őket épen a nemzeti egység és a gondolatszabadság nevében az egyik protestáns egyházkerületből ... A „Világ“-nak jó orra van. Előre érzi, hogy az első vesztett csata után a többi következik, s a kálvinisták, akik folytonosan nemzeti és magyar voltukat hirdetik, előbb-utóbb kénytelenek lesznek azzal a furcsa kérdéssel foglal­kozni, hogy vájjon náluk szabadon garázdálkodhatik e a nemzetközi alapon szervezkedett önérdek? Mint kál­vinista hiszem, hogy minden magas pressziók ellenére elkövetkezik az idő, amikor nálunk is a magyarok, a nemzeti érzés hirdetői lesznek az „irányítók“ helyén. Hogy megszűnjék az a lehetetlen állapot, amikor a krisztusi alapon állók becsületes embertengerét néhány atheista egyén terrorizálja, s a legócskább frázisokkal uszítja őket egymásra, csak azért, mert úgy követeli a zavarosban halászás jónak bizonyult üzlete, s mert mindig akad néhány jóhiszemű hangos ember, aki a „rendező urak“ kedvéért zokszó nélkül megeszi az elébük dobott és nem attikai sóval behintett­­száraz takarmányt. 871

Next