Élet, 1936. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1936-01-05 / 1. szám
ISMERETLEN KATONA írta DÉKÁNY ANDRÁS Reggeli hét óra felé járhatott az idő, a nap élesen világított, de a városka házai között és a földeken sűrű lőporfüst úszott. Sem az éjjel, sem hajnalban nem mozdult meg a szél. Csendes volt a levegő és az esti támadás füstje itt maradt! . . . Valaki közeledett a fedezék folyosóján — léptei alatt megzörrent a kavics és a szerteguruló töltényhüvelyek egymáshoz ütődtek, csengtek, mint az apró harangocskák. Károly meglódult a fekhelyen, nagyot nyújtózkodott és kitekintett a nyíláson. — Jön a káplár, — mondta. — Készüljetek! Közben kínosan köhögött, szárazon és furcsán. Marta torkát a füst, a lőpor kesernyés szaga, ez a nehéz, fejet fájdító szag. Különben is kiaszott, tüdőbajos legény volt és ha hosszasabban beszélt, akkor mindig köhögés tört a tüdejéből elő. — Jön a káplár, — ismételte és visszamászott a nyílástól, leült a fekhelyre és maga elé bármit. Mi pedig, számszerint hárman, a hintás Tede, a mézeskalácsos Szelifán és jómagam összeszedtük a cókmókot, az elemózsiás zsákot, tölténytáskát, puskát és felálltunk. Begurult egy töltényhüvely, a hüvely mögött egy bakancs lett látható . . . majd egy lábszár és végül az egész alak, — maga a káplár, aki valamikor egy svájci leánynevelő intézetben tanította a matematikát. Irgalmatlanul régen, ahogy ő mondta, igaztalanul régen, már alig tud rá visszaemlékezni... A káplár megállt előttünk és azt kérdezte, hogy készen vagyunk-e? Szekifán intett, hogy igen, készen vagyunk, majd utána mindnyájan, hogy készen vagyunk, csak Károly ült tovább bánatosan, összehúzódva, fejét a tenyerébe hajtva. — No, mi az? — kérdezte tőle a káplár. Károly köhögni kezdett, véres nyálat lökött ki a fogai közül és azt mondta, hogy nincs semmi baja, egyáltalán semmi. — Csak a tüdőm nem bírja ezt a pályaudvari bűzt . . . mindössze a tüdőm! A káplár pillanatig figyelte Károlyt, evikkerhez szokott szemét összehúzta, valamit akart mondani, de meggondolta magát és intett: — Mehetünk. Lehajtott fejjel haladtunk végig az árkon, összegörnyedve, nehogy a túlsó oldalról meglássanak bennünket. Előttem a hintás Tede haladt, néha visszafordult és vigyorogva tekintett felém. A káplár komor volt, mint mindig és ha Károly köhögött, akkor rászólt halkan, óvatosan, hogy «te pimasz, te barom, nem látod . . . nem tudod!» ... és keletre mutatott, ahol nem messze egy hasonló árok volt, hasonló elnyűtt, kifáradt, agyonstrapált és köhögős emberekkel. Csak a ruhájuk volt más és a sapkájuk laposabb. Ettől kezdve, ha elfogta Károlyt a köhögés, rádobta magát a földre és rányomta száját az agyagos, kavicsos talajra, úgy köhögött a mélységek felé . . . Tede egyre vígabb lett és mikor az árok szélére értünk az utolsó őrhöz, ahol a városka házai kezdődtek, dudorászni kezdett. Azt a kis vacak nótát fújta, amit a vurstliból hozott magával a nyekergő, sípoló hangszere mellől, hogy három krajcár, egy krajcár . . . jelentéktelen kis nótát, melyet azonban végtelenül sokra tartott. Közben mókázott az orrával, szájával, mintha ringlispil mellett állna és csaklógatná a közönséget. Szelifán dörmögött: — De jó kedved van. Fenemód jó! Tede vigyorgott, hogy az ám, fenemód jó a kedve ... Az utolsó őrnél megálltunk, meghallgattuk a káplárt, aki egy vezérkari tiszttől azt látta, hogy mindent a térképről kell megmagyarázni. Elővette hát a térképet és rámutatott egy pontra: — Látjátok, itt a templom, — közben Tede hunyorított, mert alig harminc méterre volt tőlünk a templom. De a káplár tovább is csak a térképről magyarázott, hogy innen és itt megyünk át, megkerüljük a patakot, majd a pályaudvar mögött elkanyarodunk, lekúszunk a töltésen, bemászunk az erdőbe és ha lehet, ha az Isten is úgy akarja, hát meglessük az ellenséget. Azokat, akiknek laposabb a sapkájuk. Jelenet a Kereszteshadjárat című nagy Paramount filmből