Irodalmi Ujság, 1951. július-december (2. évfolyam, 14-26. szám)

1951-09-13 / 19. szám - Georges Sadoul: A francia színház-, filmművészet és Louis Jouvet halála (3. oldal) - N. L.: San-Francisco után (3. oldal) - Sólyom László: „Szegény özvegyasszony” • széppróza (3. oldal)

1951 SZEPTEMBER 13. Irodalmi Újság A írmid színház-,filmművészet és Louis Jouvet halála Az Irodalmi Újságnak írta: GEORGES SADOUL LOUIS JoUVet halála előtti utolsó nagy alakítása a Tartuffe volt. Moliére mesterművét, amelynek ragyogó pályafutása Budapesten folytatódik és amely egész Magyarországon nagy sikert arat, több mint 10 esztendeje nem játszották francia színpadon, amikor az elhúnyt nagy színész bemutatta Tartuffe-jét az Athénéeszínházban, olyan sikerrel, amelyben nyíltan felismerhető volt a nép elégedetlenségének visszhangja a szélső reakciós, klerikális francia politikusokkal szemben. Erre vetélkedve a Comédie Française is bemutatja a Tartuffe-t, Louis Seignier, a nagy moliérei hagyományoknak megfelelő, mesteri alakításával ... Jouvet, ez a nagy művész, olyan ember volt, akit mindig vonzottak a haladás eszméi; ezt bizonyítja Tartuffe-je egy olyan pályafutás végén, amelyet túl korán szakított meg a halál. Nemcsak egy nagy színész tűnt el vele, hanem utolsó nagy színpadi rendezőnk is, Jacques Copeau-nak, az idealista Gordon Craig tanítványának és ugyanakkor Sztaniszlavszkijnak, a nagy realistának hagyományait tanítványai, Dullin és Jouvet vitték tovább. • Most már mindkettő halott és Jean Louis Barrault-t nehezen lehet igazi követőjüknek tekinteni, túlságosan bele van bonyolódva a formalizmus hínárjába és az exisztencialista álfilozófia mocsarába. Bizonyosnak tűnik tehát, hogy Louis Jouvet halála Franciaország számára végét jelenti annak a művészi avantgardista színművészetnek, amely gyakran hajlott a haladás eszméi felé, de mégis csaknem kizárólag a boulevardok kiválasztott közönségéhez szett. Egy korszak befejeződött. Ezzel nem akarom,azt mondani, hogy a francia színművészetet az elhalás veszélye fenyegeti. Egyrészt a Comédie Francaise és más színházak folytatják értékes módon a klasszikus mesterművek és a nagy kulturális hagyományok megőrzését, másrészt, bár nehéz körülmények között, új színművészet van megszületőben, amelyet a munkások harcainak és a munkásközönségnek köszönhetünk. Már húsz év óta egyre szaporodnak Franciaországban a munkás színjátszó csoportok. 1930-tól kezdve fellendülésnek indult a FTOF (Federation des Theatres ouvriers de France — Franciaország munkásszínházainak szövetsége). A „proletkult” műfajban való számos tévedéstől eltekintve, munkája termékeny volt. A francia filmművészet számos, ma híres színészét, forgatókönyvíróját vagy rendezőjét a Főleg 3 párizsi külvárosok FTCF nevelte ki. kommunista szervezeteinek ° közönségére támaszkodva a felszabadulás óta megsokszorozódtak a haladó szellemű színtársulatok és munkásénekkarok: színház nélkül, próbáik és rendszeres előadásaik számára pénz nélkül, minden anyagi eszköz nélkül, ezek a csoportok, hála a munkások szolidaritásának, már’ figyelemreméltó eredményeket tudtak elérni. Jelentős dolog, hogy az utolsó évadban René Harrati „Független színház”-a állandó működést tudott kifejteni, minden este jóval több, mint 100 előadást tudott elérni Kruczkovyszki „Németek” című darabjával és Visnyevszkij „Optimista tragédiá”-jával. Még sokkal biztatóbb az, hogy Franciaország igen nagy sikerrel tudta bemutatni a berlini Világifjúsági Találkozón a párizsi kommünnek szentelt, „Az ég megostromlása” című énekkari művet. Mert Kozma József (Budapesten született) zenéje ezt a művet valóságos proletár-operává emeli, az elsővé, amelyet Franciaországban valaha is alkottak és amely megérdemli, hogy óriási nemzetközi sikere legyen. És beszélni kell arról a sikerről is, amely a Henri Martin életének epizódjait megelevenítő darabot, a rendőrség ellenére, mindenütt fogadja. Louis Jouvet legjobb követői a francia színművészetben tehát a népből származó és a nép harcai által formált művészek lesznek, ők alakítják ki a holnap színművészetét... Jouvet vezető helyet foglalt el a filmművészetben is, ahol hatalmas színészi tehetsége igen népszerűvé tette a nézők milliói előtt. Jouvet felháborodott, amikor Amerika gyarmatosítani akarta a francia filmvásznakat, amikor Leon Blum, az öreg áruló „szocialista” vezér a Marshall-terv júdáspénzéért eladta a francia filmművészetet a hollywoodi bankároknak. Még most is hallom Louis Jouvet hangját, amint mindenki másnál hangosabban és erőteljesebben szólal fel egy a francia filmművészek által rendezett tiltakozó gyűlésen. A nagy színész egy megragadó kitételben foglalta össze állásfoglalását a francia filmszínházak hollywoodizálása ellen: „A franciák nem fogják tűrni, hogy régi burgundi boruk helyett Coca-Cola keveréket adjanak nekik." Ennek a jelszónak kellett azután a francia filmművészek és nézők százezreit vezérelnie abban a harcban, amely a Blum—Byrnes egyezmény visszavonását és a francia filmművészet megmentését eredményezte, győzelmet jelentett nemzeti függetlenségünk és kulturális örökségünk megóvása számára. Louis Jouvet halála kétségtelenül nagy űrt hagy maga után a francia filmművészetben, de nem jelenti, úgy mint a színpad számára, egy korszak befejezését: a film szükségszerűen nézők millióihoz szól és, nem mint egyes párizsi színházak, az állítólagos „kiválasztottak” néhány ezer képviselőjéhez. A francia iskola érdeme 1936-tól kezdve az volt, hogy bizonyos fokig megértette, hogy a filmnek a dolgozó közönséghez kell szólnia, abból kell vennie szereplőit, arra kell törekednie, hogy annak bizonyos törekvéseit vigye filmre. A kapitalista filmgyártás állandóan harcol ez ellen az irányzat ellen. De a francia filmművészeknél gyakran nyomul a népi ihlet előtérbe és így filmjeik fontos helyet foglalnak el a filmművészetben. A tiszta levegő nagy beáramlása a tömegek követelése következtében jelenik meg 1934-től és a Népfronttól kezdve a stúdiókban, folytatódik és kiterjed 1951-ben. A francia filmművészet olyan mértékben marad nagy, amennyire ennek az áramlatnak engedelmeskedik: a filmművészet tovább él és értékes műveket alkot, ha a haladó szellemű filmművészek a békét, a jobb életbe, az új emberbe vetett hitüket védik. Nem szabad elfelejteni, hogy meggyőződésük ezer korlátozásba ütközik, amelyek legnyilvánvalóbb megnyilvánulása a cenzúra. René Clair 1929-ben, pályafutása kezdetén írta: „A filmalkotást, még mielőtt rendezése megkezdődik, megbénítják a „kereskedelmi" szabályok, amelyeket a különböző külföldi vevők kívánságai módosítanak és a cenzúra zsarnoksága ural. Kinek sikerülhet a képek művészetére kényszerített konvenciók nevetséges keretén belül eredeti ötletet kialakítani?" És ez a mondás még sokkal jobban illik Franciaországra 1951-ben, mint 1929-ben. Ezeket a konvenciókat, ezt a hazugságot, ezt az intellektuális elnyomást, hogy mindent felsoroljunk, a kapitalizmus kényszeríti a filmművészetre akkor, amikor az egy film gyártásához szükséges milliókat rendelkezésére bocsátja. De egy olyan országban, mint Franciaország, ahol a munkásmozgalom hatalmas és harcos, a független filmművész számíthat a proletariátus támogatására, amikor a nép harcai felé fordul és azokat viszi a filmre. HÚSZ ÉV óta számos haladó szellemű dokumentfilm készült Franciaországban. Hogy csak az utolsó évekről szóljunk: „Akit a legjobban szeretünk” (Éljen Sztálin!). Karlovy-Varybart 1950-ben díjat nyert, Louis Daquin „Az élet csatája ’ című filmjét Varsóban a béke aranyérmével tüntették ki, az „Éljenek a dokkmunkások!” pedig most, 1951-ben kapta meg Karlovy-Varyban a rövidfilmek nagydíját. Ezek a nagy nemzetközi kitüntetések egymagukban elegendők ahhoz, hogy megmutassák: a harcos francia filmművészet alkotásai fontos politikai tettek és ugyanakkor elvitathatatlan értékű művészi alkotások. Ezek a dokumentfilmek, amelyeket igen nehéz anyagi körülmények között készítettek, mély hatással voltak és vannak a francia játékfilm gyártásra. Talán magukban hordozzák a holnap francia filmművészete legnemesebb részének csíráit. Amikor majd a művész és a nép sokkal szorosabban összeforr, mint ahogyan azt megtehette Franciaországban, abban a korban, amelyben Louis Jouvet élt. A SAN FRANCISCO UTÁN végetért a sanfranciscói konferencia. Costa rica, Panama és Görögország diplomatái elégedetten visszatérhettek whiskysüvegük mellé — megtették kötelességüket: szavaztak, aláírtak. Tőlük senki többet nem várt. De ennyit igen. Ezért fizetik őket. A világ népei döbbenten tekintenek Sant Francisco felé. Nem a japán „béke”-szerződés aláírásán csodálkoznak, — a szavazógépek szerkezetét és a lakások jellemét már jól ismerik. De a módszer — első pillanatra — megdöbbentő. Hát így is lehet? Lehet. Megmutatták. Ha az imperialisták gazságainak, kegyetlenségeinek nincs határa, miért lenne korlátja cinizmusuknak? Néhány héttel ezelőtt, Hirosima atombombázásának hatodik évfordulóján, egy amerikai repülőgép virágokat szórt a városra. A texasi bárdolatlan fickók talán azt hitték hogy ez „udvariasság”? Hirosima és más háború sújtotta városok lakói ezt úgy nevezik, hogy halottgyalázás. S annál inkább, mert ugyanakkor, ugyanolyan amerikai repülőgépről csak úgy ontották — nem is olyan messze — Korea békés városaira a bombákat. És ha pökhendi amerikai tisztek Keszonban saját bombájuk gyilkos repeszeit ócskavasnak, bombatölcséreiket gödröknek nevezhetik, miért ne minősítenék politikusaik Japán újrafasizálásának, háborús előkészítésének tervét békeszerződésnek, láncos ebek kutyakomédiáját béketárgyalásnak? Azon csodálkozzunk, hogy ezek a „diplomaták” egy nyolcvanmilliós nép jövőjéről, a Távolkelet, sőt az egész világ békéjének alapvetően fontos kérdéseiről úgy akarnak „tanácskozni” — s főleg ennek a módszernek demokratikus, emberséges voltát a világgal elhitetni —, hogy hatvan percet lehet érvelni — egy pillanattal sem többet? Vagy azon lepődjünk meg, hogy Acheson úr nem volt kiváncsi a japán fasiszta agresszió ellen tizennégy évig harcoló négyszázhetvenötmilliós Kína és a háromszáztizenötmilliós India véleményére, de annál súlyosabban esett a latba a félmillós félgyarmat Panama vagy a monarchofasiszta Görögország maroknyi nagytőkése megbízottjának szava? Avagy azt ne értsük meg, hogy amikor Gromiko a japán nép érdekeiért síkraszállt, akkor az amerikaiak gyarmatosító és háborús tervezete előtt borult le az a Josida „japán” miniszterelnök, akit szoros rokoni kötelékek fűznek ahhoz a japán monopoltőkés Micui családhoz, amelynek — mily különös véletlen! — az amerikai General Electric a negyvenöt százalékos üzlettársa. Nem, a világ népei már nem csodálkoznak! De megdöbbentek úgy, mint amikor az ember elpirul valakinek a meglepően szemérmetlen hazugsága miatt. De ez a döbbenet csak egy pillanatig tarthat. Azután minden világos tesz. S ez a tény, ez a világosság csatasorba állítja őket a világtörténelem legaljasabb legcinikusabb gonosztevői ellen, — a békéért. I. L Koreai őrség Glück Felix linoleum metszete Az espresso egyik kis asztalánál két kávénéni ült. Régi törzsvendégek. Amikor bejöttek, pontosan négy órakor, Erzsi kérdezés nélkül hozta a tejszínhabos kapucinert és a ropogós brióst. — Köszönöm kedves! mondta ilyenkor az őszhajú és foghíjas szájával furcsán mosolygott. — Milyen csinosak vagyunk mai Estére biztos randevúra megyünk — gügyögne szokott ■ leereszkedéssel a másik, miközben termetes testével igyekezett valahogy kényelembe helyezkedni az ostoba kis háromlábú széken. — Oh, nem! — válaszolta fojtott bosszúsággal a lány és örült, hogy a sarokban ülő férfi megkocogtatja a poharát. Bocsánatkérően biccentett a nénik felé és sietősen ellépett. A termetes irigykedve követte tekintetével könnyű mozgását, szinte rajta felejtette szemét, amint kissé meghajolva számolt a távoli asztalnál. Azután egy sóhajjal hátrasimította szalmasárgára festett haját és kevergetni kezdte a kávét A kis asztal mellett percekig nem hallatszott más, csak olykor egy-egy gyenge, tompa csengés, amikor a szertartásosan keverő kezek megremegve hozzáütötték a kanalat a pohár farához Azután beleszürcsöltek a kávéba, törtek egy harapást a briósból és sóhajtoztak. Olyan pontosan, olyan egyenlő időközökben követte egymást a két asszonyság szürcsölése, harapása és feltörő sóhajuk, mintha metronóm jelezné az ütemet. — Régi szép idők! Haj, haj! — törte meg a csendet a festetthajú.— Nemhogy jobb lenne, napról napra rosszabb! — pislogott a másik. — Azelőtt legalább mindig hallottunk valami biztatót! Ó, szegénykém mindig reménykedett, mindig jött valami jó újsággal! — Ja kérlek, az ő nexusai még ma is... — Mit ért vele? Futkosott reggeltől estig! Hajnalban mégis ott volt az autó! Tízezer forintot kínált az ügyvédnek! — Nincs ezeknek szívük! — És azok csinálják ezt, akiknek annak idején ő adott kenyeret, akik az ő gyárukban dolgoztak, azok! — Ha nekem valaki azt mondja ezelőtt csak öt évvel is, hogy egy ilyesmi történhet, Somosi néva! hogy ... — harapta el háborgását az őszhajú, mert észrevette, hogy Erzsi feléjük tart. Vértelen ajkai üresen hápogtak, pofacsontján reszketett petyhüdt bőre. Izgatottan hadonászó kezével pedig hevesen az asztal mellett elsuhanó lány után kapott. — Tessék parancsolni! — fordult vissza meglepetten Erzsi. — Emlékszik rá? Ugye emlékszik? — sziszegte a foghíjas szinte számonkérő hangon, miközben kezével görcsösen markolta a lány frissen vasalt fehér kötényét. — Ma három hete még együtt kávéztunk és most, most szegénykém — Isten tudja, mit csinál ott Kukutyinban. :— Oda vitték! — tette hozzá a „vitték”-et külön hangsúlyozva a sárgahajú. Czsi először meglepetten bámult a két öreg asszonyra, majd zavartan simogatta keményített kötényét, amelyen bosszantó nyomot hagyott az őszhajú markolása. Azután érezte, hogy ujjai remegni remegés elindul kezdenek és a fej a karján és elterjed az egész testén. Az arcán is, mintha kis szikrák pattognának és mindig nyugodt szelíd, kék szemeit most haragosra festi a készülő vihar. Legjobb dolga magában lenne — gon— ha bocsánatot kérve gyakorlott közömbös mosolyával továbbmenne a két asztallal odébb ülő és egyre türelmetlenebbül felé tekintgető fiatal párhoz. De lábai gyökeret vertek. — Hogy szerette magát is. Mindig azt mondta szegénykém: Jobban ízlik a kávé, ha ez a lány hozza! Bizony! — így mondta, szóról szóra így! — erősítgette a termetes asszonyság. — Kit bántott, kinek vétekt az a szerencsétlen özvegyasszony? Erre feleljen nekem valaki? — Erre feleljek? Erre? — vette át a kérdést Erzsi. Összeharapta a száját. Mégis csak jobb lenne elmenni.. de mégse! Kérdezték, hát fele!. Ki feleljen erre, ha nem ő? Ki tud erre igazabban válaszolni, mint éppen ő? ■ Ismerte Somosinét, a „szegény“ özvegyasszonyt, nagyon is jól ismerte. Valahányszor bejött ide az espressóba, fájó emlékek seregét kavarta föl benne. Örült, hogy nem látja többé itt ezt az asszonyt, aki gyermekkorának legsötétebb napjait idézte minduntalan. Az volt a szerencse, hogy Somosiné nem ismerte meg, mert különben már rég kitört volna az a vihar, amelyet most hatalmasra kavart ez a kérdés. — Kit bántott? Kinek vétett? Azt tetszik kérdezni? — fordult feléjük. Hangja remegett, akárhogy is igyekezett nyugodtra erőltetni. — Engem bántott. Értik? Engem meg a családomat, meg sokat, nagyon sokakat, akik ott dolgoztak az ő gyárában, vagy az ő házában laktak .. .! Szegény özvegyasszony! Kitelepítették? Ö (lányunkat telepített ki? Kilenszázharminchat januárjában, Kegyetlen hideg télen rakott ki minket. Három napig laktunk a kapu alatt öten. Anyám karjára vette beteg kisöcsémet, engem kézenfogott és úgy mentünk kegyelemért Somosiné nagyságos asszonyhoz. Tudják, mit válaszolt? — és most újra nyugodt volt. Az orkán, amely emlékeinek felhőit egy pillanat alatt zúgva összeterelte, már elült. De szavai kíméletlenül, mint kegyetlen jégeső koppantak a tátogva sápitozó nénik meglepett dobhártyáin. — Tetszenek tudni, mit válaszolt? — ismételte meg kérdését Erzsi. — Micsoda hangon beszél maga velünk? — hápogta az őszhajú, mikor végre sikerült megmozdítania a váratlan szavak döbbenetétől odatapadt nyelvét. — Ez felháborító! Skandál! — lihegte a másik. — Nem azért jöttünk ide, hogy agitáljon minket, nem kell minket agitálni! Az espresso kora délutáni kevés vendége figyelmes lett a szokatlan jelenetre és izgatottan lesték a fejleményeket. Az asztalka közelében nem ült senki, így nem hallhatták pontosan miről van szó? Azt gondolták, hogy talán a kávé nem szükt a néniknek. A fiatal pár dühösen pislantott a zsémbes öregasszonyok felé, akik zavarják a kiszolgálást és bár fogalmuk se volt, miről folyik a vita, Erzsinek adtak igazat. Az espresso vezetője, egy kopasz, kicsit pocakos öreg pincér állat jobb kezének hüvelyk- és mutatóujjával hegyezgetve szintén fülelni kezdett a pult mögött. Azután elindult feléjük, mert kötelességének tudta, hogy a vitás eseteket ő döntse el. Erzsi nem vette észre őt, mint, ahogy nem látta az espressót sem. sötétkék selyem Ö most csak a pongyolában idegesen topogó Somosinét látta, aki kíméletlenül és kegyetlenül, mint a testet öltött gonosz — egyre csak azt hajtogatta, hogy ő nem jótékonysági intézet. — Szóval nem tetszenek tudni, mit válaszolt? — kérdezte újra metszőn, gúnyosan és mit sem törődött az asszonyságok felháborodásával. — Egy percig sem maradok. Gyere Lujza! — pattant föl termetét meghazudtolva a kövér és barátnője sietett követni őt. _ — Azt válaszolta a „szegény özvegyasszony“, hogy ő nemp jótékonysági intézet és hogy mi a kapu alatt sem lakhatunk három napnál tovább! A kávénénik, mint akiket ** üldöznek, menekültek Erzsi szavai elől. Székeket félresodorva, asztalokat lökdösve törtettek a kijárat „Mire az espresso vezetője felé a sűrűn álló asztalkák és székek között odafúrta köpcös testét, _ Erzsi már magában állt. Távolba meredő szemeiből egy-egy könnycsepp gördült végig pirosra gyűlt arcán. Mikor észrevette felettesét, összerezzent, mint aki mély álomból ébred. Zavartan szeméhez kapta zsebkendőjét, majd ösztönös mozdulattal igazgatni kezdte a félrebillent székeket. Azután felkapta fejét és nyugodt hangon, melyben a mentegetőzésnek még árnyéka sem volt, mondta. Nem tehetek róla, ők kérdezték. Én nem válaszolhattam mást, nem tudtam mást válaszolni, mert így volt igaz. — Szaladjon utánuk, — mert... Nem folytathatta.’ Erzsi, mint akit darázs csípett, feljajdult. — Én? Utánuk? Soha! Miért? — Mert a nagy sietségben elfelejtettek fizetni. — Majd kifizetem a magaméból — válaszolta megkönnyebbülten mosolyogva Erzsi és a fiatal pár felé tartott. sólyom László: „Szegény özvegyasszony”