Irodalmi Ujság, 1953. július-december (4. évfolyam, 14-26. szám)

1953-11-21 / 24. szám - Fazekas Anna: Mátyás király Debrecenben. Hegedüs Géza történelmi játéka az Ifjúsági Színház Kamaraszínházában • színikritika • Hegedüs Géza: Mátyás király Debrecenben. Ifjúsági Színház Kamaraszínháza. Rendező: Várkonyi Géza (5. oldal) - Illés Béla: Merénylet a „Páncélvonat” ellen • színikritika • Vszevolod Ivanov: Páncélvonat. Ifjúsági Színház (5. oldal) - Földeák János: Műveinkben élünk! • vers (5. oldal)

1953 november 21. MÁTYÁS KIRÁLY DEBRECENBEN Hegedűs Géza történelmi játéka az Ifjúsági Színház Kamaraszínházában A magyar népmesék egyikegvonzóbb alakja, az Mátyás király, a népe. igazságos hazáj a függetlenségét védő, okos és bátor hős figurája elevenedik meg Hegedűs Géza történelmi játéknak nevezett színdarabjában. A kis színház nézőterén estérőlestére sel dübörgő taps azonban nemcsak a népmesék hősét köszönti rokonszenvvel és lelkesedéssel, nemcsak a „poraiból feltámadott” verses, renaissancejátékot ünnepli, hanem a nép igaz ügyének győzelmét is a régi és igaztalan felett. Ha a szórakoztató irodalomról cikkező és nyilatkozó Hegedik Gézával nem is lehet mindenben egyetérteni — de a szórakoztató irodalmat művelő Hegedűs Gézát mindenképpen elismerés illeti ezért a friss, fordulatos, csattanós, „ népi anekdoták nemes romantikájával, költői pátosszal átszőtt, s a történelmi A valóság hitelességének illúzióját keltő, szén színdarabjáért. A színház közönsége — s ezt hadd hangsúlyozzuk: kipirult arcú gyerekek és fiatalok, csakúgy, mint a nagyszámban jelenlévő fenőttek — örvendezve és szorongva, nevetve és könnyezve, feszült figyelemmel kísérik a színpadon lejátszódó eseményeket, és — mint az első eladásokat követő ifjúsági ankét részvevői elmondották — többet tanulnak egy estén a darabból, mint akárhány iskolai történelemórán. Szórakoztatva tanítani és nevelni olyan feladat — s Hegedűs Géza játéka esetében olyan komoly eredmény , amelyre íróinknak a dolgozó nén helyes szolgálatában feltétlenül törekedniük kell . .Mátyás király Debrecenben“ fordulatos és színes meséje a visegrádi palotába viszi el a nézőt, ahol a versek, képek és zene örömei közepette pihenő Mátyás tisztjeitől arról értesül, hogy a török ellen állított várad seregének felszerelése csak lassan halad, mert a legnagyobb iparos-városban, Debrecenben kevés a munkás kéz: a hegyalja bárók megtiltották jobbágyaiknak, hogy földjeiket elhagyva, mesterséget tanúinak. Mátyás álruhát ölt és íródeák képében Debrecenben terem, hogy saját szemével győződjék meg a hír valódiságáról. A hír igaznak bizonyult a hegyaljai főurak álruhában kutatnak szökött jobbágyaik után, s visszaszerzésük érdekében semmiféle jégtiprástól, gaztetől sem padnak vissza Lőrinc — Mátyás alakja mellett — a színdarab másik központi hőse. Ollós mester első segéde, maga is szökött jobbágy, akiben az álruhás király tudatossá teszi az ösztönös szabadságszeretetet, a Mátyástól kapott karddal küzd a Debrecenre törő, főúri zsodban áló martalócok ellen. Lőrincet elfogják, s már halálos ítéletét is fejére olvassák a bosszúszomjas bárók, amikor az álruhás deákról lehull a királyi mezt rejtő köpeny, s az igazság Mátyás szavával győz — a nép oldalán. A király ítél: súlyos büntetéssel sújtja az önkényeskedő bárókat, Debrecen bírójává teszi a derék, Ollós mestert és mesterré a bátor Lőrincet, aki most már akadálytalanul elveheti szíve választottját, kedves Piroskáját. Lőrinc, a deákból királlyá visszavedlett Mátyás kezéből újra átveszi az egyszer már városa védelmére kivont kardot, s ünnepélyes esküként hangzik fel ajkán a király fogalmazta, nemes dikciójú népi fogadalom. ..E kardot keményen fogom. Ia fegyverem van, van jogom. Csak akkor lehet otthonom, nyugalmas, hogyha védem. Ha bárki jönne ellenem, magasra tartom fegyverem, ellenség nem bír énvelem, mert velem lesz a népem." A ...Mátyás király Debrecenben" — mint ez a vázlatos tartalmi ismertetésből is látható — Mátyásnak, a népmesei hősnek tulajdonítható epizódot jelenít meg a színpadon, mintegy’ magyar anekdotakincs népi hangadó hagyományainak méltó folytatásaként. A „Mátyás király Debrecenben" játék: költői fantáziával megalkotott mese, amely „így is történhetett volna”, de egyben történelmiáték is: a XV. sz. második felének, Mátyás korának történelmi valóságát, társadalmi viszonyait és rétegeződését, erőviszonyait, problémáit tükrözi. Mátyás, apjának, a törökverő Hunyadi Jánosnak haladó politikáját folytatva az erős, centraizált államhatalom kiépítését igyekezett megvalósítani, hogy’ az akkori Magyarországot a fenyegető anarchiától megmentse. A lét főellenség — a nagybirtokos oligarchiái és az egyre terjedő török hódítások — ellen folytatott harcában a közép- és kellemességre támaszkodva az ipar, a polgárság, a városok fejődését mozdította elő, s e cél érdekében biztosított szabad, költe?kedés!.. jogot..a hatalmaskodó bárók birtokain kiszipolyozott jobbágyoknak. Mátyás rendelkezéseinek ez a jobbágyságot védő pontja alkotja a népmesei hagyományként ható játék történelmileg hiteles magvát, jóllehet a darab egy-egy eseménye a historikus szigorú mércéjével mérve pontatlanságokat, időben eltolódásokat mutat. Mátészalka felgyújtása például még Zsigmond uralkodásának idejére esett, de az erőszakos tettekre nagyon is kapható bárók. Mátyás uralkodása alatt sem riadtak vissza hasonló cselekedetektől. Debrecen városa és a környékén, hatalmas földeket birtokló főnemesek konfliktusában valóban hozott döntést azonban Mátyás király, ha nem is pontosan azokban az esztendőkben, amikorra a darab cselekményét feltehetőleg rögzítette a szerző. De a történelmi játék feladatát így is sikeresen tölti be: hű képet ad a kor társadalmáról, annak legfőbb osztályösszeütközéséről, amely nem csupán a földbirtokos uralkodóosztály és az elnyomott parasztság, de egyúttal a jobbágyok szabad költözködési jogát követelő, fejlődő városi polgárság és a főnemesség konfliktusa is. A darab eszmei mondanivalója e kiélezett és kibékíthetetlen ellentmondás ábrázolásának alapján válik egyértelműen haladóvá. Eszmei mondanivalója, ezért képes a múltról beszélve a mához szólni s a ma emberében komoly visszhangra találni. A darab figurahű képét adják a Mátyáskorabeli társadalom rétegeződésének: minden rétegét — klasszikus irodalmi módszer lega jobb hagyományait követve — több, egymásíó; jellembelileg különböző alak képvisel, mint amilyen például a főnemességjobbágyság harcában középütt álló polgároké: a haladást képviselő rena issaricé-polgár, Ollós mester, a főurakat kiszolgáló, gyáva Boros bíró és az ingadozó Kerekes kocsi-készítő alakja. Hasonlóan sokrétű elemzést ad Hegedűs Géza a hegy,aljai nemesek, Tarczali, Mádi és Tállyai alakjainak megalkotásában, vagy a két alabárdos figurájában is. K , , renaissanceopenyes-kardos játék a „Mátyás király Debrecenben", amely nem nélkülözi e műfajra oly jellemző formai kellékeket sem, a bonyolult meseszövést, a cselességet, az álruhát, s amelyben a mulatságos, vígjátéki, sőt bohózati jelenetek a drámaiakkal — egymás hatását nem lerontva sőt erősítve — váltakoznak. A köpenyes-kardos játék műfajához szigorúan hozzátartozik a beszéd ünnepélyes jellegű, verses megoldása, a még Hegedűs nem köznapi, s csak igen mértéktartóan archaizáló, erősen romantikus színezetű nyelvezetével, csengő páoszú fikciójával a játék egyik fő erőssége. A versek változatos ritmusa, éztése, formája a tartalmi követelményektől függően csap át a poézis széles skáláján magyar nyolcas sorokból a klasszikus formákon keresztül egészen a darabot befejező renaissance dal formába. Az Ifjúsági Színház Kamaraszínháza a szép költői művet a rendezés és a Színészi játék összeforrott egységében sok-sok lelkesedéssel,szeretettel és tehetséggel hozta színpadra. Varga Géza rendezőt méltán illeti elismerés, hogy a színház kis színpadán mozgalmas, ötletekben gazdag, nagy teret igénylő jeleneteket, megkapó mozzanatokat, művészi élményterentő előadást tudott produkálni. A színház főleg fiatalokból áló gárdája — amelyben a legkisebb szerepet alakító színész is képességének maximumát igyekezett adni — becsülettel megállta a helyét: jól szolgálták a magyar kultúra, a közönség szórakoztatásának, tanításának, nevelésének méltó ügyét. Különösen ki kell emelni a Mátyást alakító, igen tehetséges és rokonszenves, kitűnően mozgó és beszélő Molnár Tibort, a még egyenetlen, de gyakran nagy művészi képességeket eláruló Patassy Tibort, a bájos Lengyel Erzsit, továbbá Nagy Istvánt és Palotai Istvánt, s a régi színészgárda néhány igen érdemes tagját, Peéry Pirit, Zátony Kálmánt és Kőváry Gyulát. Igazság szerint: valamennyi színész megérdemelné név szerint is a kiemelő dicséretet, különösen versnek azért a helyes, a rímeket tiszteletben tartó, tiszta magyarsággal megformált keltéséért, amely a Nemzeti Színház együttesének is becsületére válnék. Bercsényi Tibor szép díszleteivel és Avar Ildikó jemezterveivel méltán osztozik az Ifjúsági Színház megérdemelt, sikerében. A darab szarságnak szánt, művészi igényességgel megírt irodalom hatósugara nem korlátozódik egyes korosztályokra — vonzza és febsipekeli mindazokat, akik szórakozni, okulni, pihenni és tanulni járnak feladatukat egyre inkább felismerő színházainkba. Fazekas Anna FÖLDEÁK JÁNOS: MŰVEINKBEN ÉLÜNK! Már negyvenéves korában apám a halálról beszélt; nemzedékek nyögtek ilyen örökséget — kilencszáznegyvenöt tavaszán bátran széttéptük e veszélyt s azóta fölöttem megálltak az évek, hiába fordul, tolakszik a naptár, számomra csak adat. Egemen delelve süt a fiatalság: »orra láthatom, szerte a hazámban, az új városokat, friss gyümölcseidet, ifjú Magyarország! Öröm, szenvedés érlei munkánkat; így ízló’bb a falat s becsültebb az új gép növő termelése, százalékok és tonnák hullámzása több mint számsorozat, egy élretört osztály harca, szívverése — soha ennyi gyár, olajkút, erőmű nem tart itt még kaput, s aki hazát épít, mint a mágnes, vonzzák. Csillagos tüzet szítottunk, perzselőt, ahol tőkés lapult, a milliók hazája így lett Magyarország! Hiába fordul, tolakszik a naptár, öreg sosem leszek! Nagy, gyönyörű művek őrzik ifjúságom; örökre őrzik kohászok, szövők és fások, fémművesek s őrzi csókjaiban minden nap a párom, meg a két fiam: erejük növében, s még mesének hiszik, hogy hajdan a jogot urak porciózták, de megtanulják azt a kort s bűneit, s mint a fegyvert, viszik, hogy tudják, mi voltál egykor Magyarország! Dolgos hazám, te! Szívből futó vers ez, s hozzá a két fiút büszke ajándéknak, méltó ráadásnak ... Hej, boldog apák! a jövendő jegyzi, hogy melyik mit tanult: új gépet terveztek, vagy új bányát tártak!? Mert mi így, a műveinkben élünk és minden korok előtt lobogó példák is! — Ó, mert pazarolnánk másra erőnket, a megpróbáltatásokban edzett erőt, ha nem érted, hazánk, drága Magyarország?! Irodalmi Újság 5 Merénylet a „Páncélvonat“ ellen Az Ifjúsági Színház bemutatta Vszevolod Ivanov „Páncélvonat” című nagyszerű drámáját. Az Irodalmi újság október huszonegyediki számában az előadásról bírálat jelent meg. A bírálat szerzője, Máriássy Judit, röviden ismertette Vszevolod Ivanov drámáját és annak irodalomtörténeti jelentőségét. Mint ismeretes, a „Páncé vonat”-ot a moszkvai Sztaniszlavszkij Színház mutatta be 1927-ben, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tizedik évfordulója alkalmából. A dráma Vszevolod Ivanov hasoncímű klasszikus elbeszélése nyomán készült, — a dramatizálást a szerző végezte. Ivanov az elsők között mutatta meg a szibériai és távolkeleti partizánok dicsőséges harcait. Elbeszélésének eszmei tartalma: a párt vezette nép olyan legyőzhetetlen erő, amely elsöpri az ellenforradalom segítségére siető intervenciósok minden katonai erejét és a harc közben tudatosodó, erősödő nép megteremti az új élet építésének összes előfeltételeit; a jövendőért, a szabad életért harcoló nép és a harcot vezető párt szervesen, elválaszthatatlanul együvétartozik.. A drámában az alapeszme elmélyült, gazdagodon, de lényegében változatlan maradt. Az Irodalmi újságban megjelent bírálat rámutatott az előadás egyes hiányosságaira de nem tárta fel a hiányosságok és hibák gyökereit. Az Ifjúsági Színház előadása nem gyönge előadás, hanem olyan hibás előadás, amely mellett nem szabad hallgatással elmenni. • Az Ifjúsági Színház igazgatója, Szendrő Ferenc elvtárs, az Irodalmi Újság november hetediki számában cikket írt, — visszautasítja az óvatos bírálatot és nagy lendülettel szól az Ifjúsági Színház és az ifjúsági irodalom jelentőségéről, fontosságáról. Szendrő elvtársnak igaza van: az ifjúsági irodalom és vele az Ifjúsági Színház kultúréetünknek olyan jelentős front szakasza, amely megérdemli sőt megköveteli, hogy íróink és kritikusaink minél többet, minél komolyabban,minél nagyobb szeretettel és minél őszintébben foglalkozzanak vele. De Szendrő elvtárs önmagával kerül elentmondásba, mikor az ifjúsági irodalom és az Ifjúsági Színház jelentőségét megállapítva, visszautasítja a nagyon is indokolt bírálatot. Hisz épp azért, mert az Ifjúsági Színháznak igen fontos feladatai vannak ifjúságunk nevelése terén és az ifjúsági irodalom fejlődésében — megengedhetetlen és tűrhetetlen egy jelentős és az ifjúság nevelése szempontjából is nagyon értékes dráma olyan eltorzítása,mint amilyen a Szendrő elvtárs által „megvédelmezett ” előadás. Tagadhatatlan, hogy a „Páncélvonat” előadásában nagyon sok szép, színészi teljesítmény van, sőt ,a rendező is nagy munkát végzett a részletekben. De a rendező nem értette meg Vszevolod Ivanov mondanivalóját, az előadásban elsikkad a dráma lényege és a színészeknek sokszor — önmagában— meglepően szép teljesítménye szinte független a darabtól, egészen mást mond és mutat, mint amit az előadott dráma mond és bizonyít. A hősiesség nem a hangerősség kérdése! Nem az a nagyobb hős, aki hangosabban tud kiabálni és nem az a legyőzhetetlen harcos, aki fáradhatatlanul handabandázik. A darab egyik központi figurája, Versinyin paraszt, akit Horváth Jenő alakít — akkor határozta el magát arra, hogy fegyvert fog, mikor az amerikai intervenciósok megölik két gyermekét. Harc közben nőtt népvezérré. A harc tapasztalatai győzik meg arról, hogy a nép a párt vezetése alatt lesz legyőzhetetlen erő. Versinyin harc közben érti meg a harc szabályait — érti meg a cél nagyságát. Szerepe elején elgondolkozó, kétségek gyötörte ember, hasonlít a forradalom előtti parasztirodalom hőseire. A darab végén már új ember: a párt vezette parasztbolsevik típusa. Az átmenet nem könnyű. A fejlődés egyes fázisait pontosan, élesen rajzolja meg Vszevolod Ivanov. Az Ifjúsági Színházban Versinyin végiglármázza a drámát, olyan hangos, hogy nemcsak a felmerülő kérdéseket harsogja túl, de hangjától nem halljuk a válaszokat sem. Mindent hűségesen elmond, amit Vszevolod Ivanov a szájába adott. Mindent, de ez a minden, ahogy ő elmondja, alig több a semminél. Egy szót sem veszít el, de elveszíti a szavak tartalmát, cselekvéseinek értelmét, hajtóerejét és célját. Pedig Horváth jó színész. A harmadik felvonás utolsó jelenetében bebizonyítja, hogy olyan művész, aki képes lenne az igazi Versinyint játszani. Nagy kár, hogy a rendező, vagy a dramaturg, vagy a színház vezetősége hamis útra irányította, olyan útra, ahol tehetsége nem érvényesülhet, ahol a cél nem előtte van, hanem mögötte. A másik példa arra, hogyan lehet a szöveg meghamisítása nélkül meghamisítani a lényeget: a darab kommunista hősének, Peklevanovnak alakítása. Peklevanov legendás hős, az ő személye szimbolizálja, képviseli abban a városban, ahol a darab játszódik és a város környékén a pártot. Peklevanov nagyon öntudatos, képzett kommunista, világosan látja a párt jelentőségét, a párt és a nép viszonyát, a párt feladatait. Sem Vszevolod Ivanov, sem ő nem becsüli túl a vezető egyéni jelentőségét. A szerző megmutatja, Peklevanov hangsúlyozza, hogy az ő felelőssége helyzeténél fogva nagyobb ugyan, mint a harc többi szereplőjéé, de a harc hőse nem ő, hanem a párt és a párt vezette nép. Az előadásban Peklevanov szinte misztikus hős, tőle függ a harc sorsa, tőle függ a jövendő, bár a dráma végkifejlődése ?é reérthetetlenül bebizonyítja, hogy a párt él, harcol és győz akkor is, mikor a vezető hősi halált halt. A hibás politikai beállítást egyenesen kínossá teszi, hogy a szerző ábrázolta egyszerű ember helyett Pek'evanov nem egyszerű, hanem szürke, unalmas, fárasztó. A legegyszerűbb megállapításokat úgy mondja ki, mintha most fedezné fel a spanyol viaszkot és a legemberibb cselekvései közben olyan távoli kerül az élettől, mintha most mi portáltuk volna őt a Marsról. Pedig a Peklevanovot megszemélyesítő Szakács Miklós egy-egy mozdulatában igazi alkotóművész. Helyes útra indítva bizonyosan elérte volna a célt, meg tudta volna mutatni a polgárháború korának egyik céltudatos, a néppel összeforrott pártmunkását. Ahogy Peklevanovot az Ifjúsági Színház színpadán látjuk. Nehéz elhinni, hogy az ilyen emberek győztek tizennégy álom intervenciós hadseregei ellen, hogy ők vezették a nagy szovjet nép nehéz, áldozat teljes, dicsőséges, győzelmes harcait. Ugyanezt mondhatjuk Pekeranov feleségéről, akit Rákosi Mária alakít. Mikor a férjét féltő asszonyt játssza,meggyőző erővel beszél és cselekszik. Mikor bosszúálló harcos, akkor nem alakít, nemi ért, csak kiabál. Legközelebb, áll az író elképzeléséhez a partizánharcok kínai hősének alakja, akit teljesen megértett Rozsos István és (egy-két kisiklást leszámítva) életszerűen ábrázol. A negatív„hősök”, a fehér tisztek és környezetük groteszkül, nevetségesen hatnak ott, ahol borzalmasnak és kísértetiesnek kellene lenniök. Vszevolod Ivanov úgy írja le őket, hogy még élnek ugyan, de már rothadnak, már árad belőlük a hullabűz. A színen (különösen a vasúti állomáson játszódó jelenetben) a kísértetiesen borzalmas és undorító figurák mulatságosak, nem haragot és gyűlöletet váltanak ki, hanem kedélyes nevetést. Ez megdöbbentő! De még mindig nem ez a legnagyobb hibája az előadásnak. A nagy szovjet irodalom egyik büszkesége a drámának az a jelenete, ahol a partizánok az elfogott amerikai katonával „beszélgetnek”. Ők oroszul szólnak, az amerikai angolul válaszol. És végül mégis megértik egymást: Lenin neve hidat ver. Ez a jelenet megmutatja, hogy az ellenség gyűlölete együtt jár az ellenség által félrevezetett és kihasznált proletárok és szegényparasztok iránti sajnálattal. Az ellenséget meg kell semmisíteni; amíg harcol, addig nincs vele szemben kímélet, de a fegyverzett ellenséges katonák közül a félrevezetett dolgozókat meg kell győzni, meg kell nyerni, helyes útra kell vezetni. Az igazi hazafiság és a proletárnemzetköziség elválaszthatatlan egymástól. A partizánok a lényegüket adják, mikor az antefikai munkást meg akarják győzni igazukról. Ki akarják nyitni előtte az élet kapuját. Megrázó, döbbenetes ez a jelenet, amelyet az Ifjúsági Színházon kívüli minden más színházban visszafjojtott lélekzettel hallgatnak a nézők. Minden más színházban a partizánokat ábrázoló színészek nem kedélyeskedve és nem groteszkül túlozva, hanem önmagukkal harcolva és önmagukat legyőzve hozzák felszínre a könyörtelen harc közben is élő, sőt egyre erősödő igazi, szocialista emberszeretetet. A partizán gyűlöli a foglyot, mert az ellenség egyenruháját viseli, de vonzódik is hozzá,mert az ellenség ruháját viselő katonai munkás. A proletárszolidaritás erősebb a gyűlöletnél, — egy elszánt proletárharcos legerősebb érzése a szeretet, amely a legyőzött ellenséges katonával szemben is tanítóvá, útmutatóvá teszi. Az Ifjúsági Színházban minderről szó sincs. Ez a jelenet itt: mulatságos tréfa, kedélyes vicc. A hősök pojácákká válnak, mikor az amerikaival beszélnek és sejtelmük sincs arról, hogy ez a „tréfa”, amelyet az Ifjúsági Színházban hangos derültség fogad, korunk irodalmának egyik legmegrázóbb jelenete. Szendrő elvtárs ezt a nevetést is sikernek könyveli el? Ha ez siker, akkor a csőd hatalmas üzleti eredmény és a májusi fagyi istenáldás. Színházaink esztendők óta játszanak szovjet darabokat. Évről évre jobban,művészibben, mélyebben. A Nemzeti Színház, a Madách Színház és a Néphadsereg Színházának szinte minden előadása nagyon magas eszmei és művészi szinten á’11. Ezekre az előadásokra színművészetünk és egész kultúréletünk joggal büszke. Érthetetlen, hogy színházaink igazán nagy eredményei mellett hogyan történhetett ilyen megdöbbentő visszaesés, kisiklás. Az Ifjúsági Színház megmutatta, hogyan lehet a magasztost nevetségessé tenni, hogyan lehet a legvilágosabb gondolatot elhomályosítani és a legtisztább emberi érzést besározni. Máriássy Judit kritikája hibás. Máriássy elvtársnő vagy nem látta meg, hogy miilyen súlyos hibákat követ el az Ifjúsági Színház, amikor kisiklasztja Ivanov „Páncélvonat’-át, vagy nem merte ezt nyíltan megmondani. Túl lágy szíve van. Kerülgeti a forró kását. Ezzel nem menti fel az Ifjúsági Színházat a súlyos felelősség alól — az Ifjúsági Színháznak azokat a művészeti vezetőit, akik ezért az előadásért felelősek, de nem is ad segítséget az Ifjúsági Színháznak arra, hogy ezeket a súlyos hibákat kijavítsa. A színháznak nagyon tehetséges, értékes együttese van és az előadás rendezője is már többízben bebizonyította, hogy valóban alkotóművész. Nincs igaza tehát Máriássy Juditnak abban sem, hogy a „Páncélvonal”-ot más színháznak kellett volna bemutatnia. Az Ifjúsági Színháznak van annyi művészi ereje, hog’y megoldhatta volna ezt a gyönyörű feladatot. Sajnos, ezt nem tette meg, sőt meg sem kísérelte. Mai formájában az előadás határozottan káros. Nem tudom lehetséges-e egy ennyire hamis vágányon futó előadást kijavítani. Ha lehetséges, akkor ezt haladéktalanul meg kell tenni. Amennyiben a gyökeres átalakítás lehetetlen, véget kell vetni annak, hogy az Ifjúsági Színház kompromittálja önmagát és megsértse a szovjet drámairodalom egyik büszkeségét. Illés Béla