Irodalmi Ujság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1955-03-19 / 12. szám - Szerkesztőség: Az új élet győzelmébe vetett hittel… - Az 1955. évi Kossuth-díjak kiosztása (1. oldal) - Bölöni György: Rövid séta életem körül (1. oldal) - Lukács György: Jogrend és erőszak • Lukács György ezt a cikket a burzsoá-szociáldemokrata kormány 1919 február 20-iki kommunistaellenes provokációja után írta a Kommunisták Magyarországi Pártja hivatalos folyóirata, az „Internacionále” számára (1. oldal)

Az új élet győzelmébe vetett hittel... — Az 1955. évi Kossuth-díjak kiosztása —• Március 15-én osztották ki az Országház kupola­­csarnokában az 1955. évi Kossuth-díjakat. Az ünnepségen Dobi István, a Népköztársaság Elnöki Ta­nácsának elnöke mondott beszédet, s a többi között méltatta irodalmi és művészeti életünk eredményeit. „Az irodalom érdemes munkásai, a művészetek ki­váló képviselői veszik át ma — köztük többen nem elő­ször — államunknak e magas kitüntetését, a Kossuth­­díjat. A magyar irodalom és művészet egészséges fej­lődésének, eredményes kibontakozásának útját hasznos és értékes művek, alkotások jelzik. Nem kevés a Kos­­suth-díjjal kitüntetett írók és művészek száma, íróink­nak és művészeinknek további eredményes munkát, sok sikert kívánok dolgozó népünk új élete, munkahős­tettei ábrázolásában, magas színvonalú szórakoztatásá­ban. Kívánom, hogy művészi kincsestárunk gazdagodá­sához való hozzájárulásuk a szocialista ember formá­lását eredményesen segítse. Íróink és művészeink ne engedjék elhomályosítani tíz év alatt kiharcolt ered­ményeinket. Friss életszemlélettel, az új élet győzelmé­be vetett hittel küzdjenek 1848—49 eszméinek nyomdo­kain tovább — segítve pártunk és kormányunk célki­tűzéseinek megvalósítását — a szocialista forradalmi átalakulás végső győzelméig hazánkban. A nép szolgálatának ez az igazi, lehetséges útja. Minden más törekvés megtorpanáshoz, a fojtogató kö­zömbösséghez, végső soron a közös ügynek való hátat­­fordításhoz vezet. Kívánom, hogy a most kiosztásra kerülő Kossuth­­díjak íróinkat és művészeinket pártunk és kormá­nyunk politikáját támogató, művészi értékű alkotások­ra serkentsék." Az irodalom és a művészet kitüntetett dolgozóinak köszönetét Bölöni György tolmácsolta: „író- és művésztársaim nevében megköszönöm nép­­köztársaságunk kormányának a kitüntetést, amellyel bennünket, írókat, művészeket Kossuth-díjban része­sített. A Kossuth-díjat a magyar nép állama adja az írónak és művésznek, akit megbecsül. Ez a megbecsülés különös érték számunkra most, mert annak alkalmával jön, hogy tizedik évfordulóját üljük hazánk felszaba­dulásának. Ez az évforduló alkalmat ad arra, hogy fel­mérjük 10 esztendő fejlődésének nagyszerű eredmé­nyeit, átforgassuk a magyar nép hőskölteményének lapjait és írói képességünkkel, művészi tehetségünkkel igyekezzünk szocialista társadalmunk megteremtését elősegíteni úgy, hogy művészi igényesség és eszmei gaz­dagság vezesse alkotói tevékenységünket. Én mögöttem egy hosszú élet áll. Életemmel és munkámmal, úgy érzem, benne voltam a szebb jövőért folytatott küzde­lemben és ma is benne vagyok az írói közösségben, még mindig harcolni tudó küzdőtársnak érzem magam, társaim és az új nemzedék írói között. Tudom, hogy az író akkor gyönge, ha nincs önbizalma, mert akkor nincs hite, s ha nincs hite, akkor nincs hitele, s írásá­nak nincs meggyőző becsülése. Úgy érzem, egyek vagyunk író- és művésztársaim­mal abban, hogy nem feledjük, vannak eszmények, amelyek nem homályosulhatnak el, vannak hitek, ame­lyeket nem téphetünk meg és nem is fogunk megtépni, s vannak kommunista igazságok, amelyeket nem lehet talmi igazságokkal felcserélni. Pártunk jelszava azt kívánja, hogy „új, nagyszerű alkotásokkal lelkesítsük népünket a szocializmusért s a békéért vívott harcban". Ezt fogjuk tenni, hogy — Rákosi elvtárs szavait idézem — „bátran, szilárdan, ingadozás nélkül haladjunk ezen az úton új sikerek, új szocialista győzelmek felé”. ☆ Az 1955. évi Kossuth-díj kitüntetettjei között a magyar irodalom és irodalomtudomány több jeles kép­viselője kapott helyet. LUKÁCS GYÖRGY, a Kossuth-díj Nagydíját és a velejáró 75 000 forintot kapta egész életművéért, amely­nek középpontjában a marxista esztétika kidolgozásá­hoz való hozzájárulás, valamint a polgári filozófia har­cos bírálata áll. A marxista elmélet és a békeharc szempontjából munkássága nemzetközi jelentőségű. BÖLÖNI GYÖRGY, a Kossuth-díj I. fokozatát kapta, a velejáró 50 000 forinttal, több évtizedes iro­dalmi munkásságáért, amelyet a társadalmi haladás és a magyar haladó gondolat kimagasló képviselőinek — különösen Adynak — népszerűsítése érdekében végzett. ILLÉS BÉLA, a Kossuth-díj II. fokozatát kapta, s a velejáró 35 000 forintot a „Honfoglalás” című regé­nyéért. A Kossuth-díj III. fokozatát kapták a velejáró 20 000 forinttal. Ilj. HORVÁTH JÁNOS „Árpád-kori latin nyelvű irodalmunk stílusproblémái” című könyvéért; KARINTHY FERENC „Hazai tudósítások” című riportkönyvéért; KLANICZAY TIBOR „Zrínyi"­ című monográfiá­jáért; SARKADI IMRE „Verébdülő" című novellásköte­téért; SIMON ISTVÁN „Nem elég­’ című verseskötetéért. Március 21-én ünnepeljük harminchatodik évfordu­lóját a Magyar Tanácsköztársaság ■megalakulásának. A Magyar Ta­nácsköztársaság fennállásának 133 napja alatt a magyar munkásság és szegényparasztság fegyverrel harcolt az imperializmus ellen, a földkerek­ség valamennyi dolgozójának sza­badságáért. Az első magyar prole­tárforradalom, ahogy erényeivel példát mutatott Európa proletáriá­­tusának, úgy a súlyos hibákkal, amelyeket egyes vezetői követtek el, tanulságul szolgált az egész nemzetközi munkásmozgalomnak. A Magyar Tanácsköztársaság forra­dalmi harcainak jelentőségét igen magasra értékelte Lenin és Sztálin és Lenin pontosan megfogalmazta az elkövetett hibák tanulságait az egész nemzetközi munkásmozgalom számára. A Magyar Tanácsköztársaság a dolgozó magyar nép szívében egy­beforrott Dózsa, Rákóczi, Petőfi és Kossuth szabadságharcaival. De mind világosabban látják a magyar nép milliói, hogy jelentősége még nagyobb népünk legszebb szabad­ságküzdelmeinek jelentőségénél: a magyar nép összes problémáit fel­vetette és a magyar nép függet­lenségi harcát egybe tudta kapcsol­ni valamennyi szabadság szerető nép küzdelméül. Az 1919-es gyönyörű harc hősei közül többen megérték az 1945-ös felszabadulást és részt vettek a Ma­gyar Népi Demokrácia kivívásában és a szocializmus alapjainak letéte­lében. Lukács György, akit most a Mi­nisztertanács a nagy Kossuth-díjjal tüntetett ki, népbiztosa volt az 1919-es magyar proletárforradalom­­nak és immár több, mint harminc­hat esztendeje megszakítás nélkül harcol és dolgozik a Magyar Kom­munista Párt, a Magyar Dolgozók Pártjának soraiban. LUKÁCS GYÖRGY JOGREND ÉS ERŐSZAK* Is az ideje, hogy a népkormány levesse képmutató álarcát és annak mutatkozzék , ami: a pol­gárság osztályérdekei elszánt és mindenre kész védőjének. Itt az ideje, hogy megmondja: ez a rendszer igenis legfőbb felada­tának tekinti a háborúban vég­képp letört, egész Európában a tönk szélén álló és egész Európát a tönk szélére juttató imperialista ka­pitalizmusnak minden eszközzel való megvédelmezését. Mondja ezt ki — és mi is mint őszinte és komoly ellen­felet fogjuk megbecsülni. De mondja ki nyíltan és ne kendőzze ellenforra­dalmár tetteit azzal, hogy velük a munkásság, a dolgozók érdekeit akar­ja előmozdítani. Mondja meg nyíl­tan és akkor majd ki fog derülni: hajlandó-e a magyar munkásság, a dolgozók osztálya arra, hogy ezért a célért testvérvért ontson; hogy ezért a célért és nem félrevezetve hazug és hamis jelszavak által kipusztítsa azokat, akik életüket áldozzák fel a munkásságért vívott küzdelemben ... A polgári pártok magatartását könnyű megérteni, ők igazán az ok­tóberi forradalom „vívmányait" vé­delmezik. őnekik csakugyan létérde­kük kimondani, hogy „befejeződött“ a forradalom, „elérte” minden célját — itt az ideje, hogy a „rend“, egye­dül a rend helyreállításáért fogjon össze mindenki. Persze az ő számítá­suk sem fog beválni. Mert az az ellenforradalom, melyet ők ilyen mó­don nyugodtan nagyra nőni enged­nek, ha teheti, nem fog sok különb­séget tenni mérsékelt és nem mérsé­kelt forradalmárok között. Az agrár­feudalizmussal szövetekezett finánc­tőkének az a rendszere, mely — lát­szólag — összeomlott az októberi for­radalomban, ha erőre kap, a kispol­gári radikálisokat éppen úgy el fog­ja söpörni, mint az elkispolgáriaso­­dott szociáldemokrata vezéreket, akik hiába igyekeznek egynémely „vív­mányt” megóvni azáltal, hogy kis­polgári mederbe terelik a proletariá­tus forradalmi mozgalmát. Mondom: a „forradalmi“ polgárság részéről ez a taktika érthető — ha tragikusan reménytelen is. De mit mondjunk a szocáldemokrata vezető­emberek „forradalmi" politikájáról? Nem tudják, vagy nem akarják látni ezek a szerencsétlen emberek, akik a proletariátust félrevezetik és a poli­tikai öngyilkosság felé viszik, hogy soha még forradalom félúton meg nem állt... Mitől fél azonban a szo­ciáldemokrata pártvezetőség? Minden jel arra vall: szintén a proletárforra­dalomtól ... ... Valahányszor mi tanító és tu­datosító munkánkat folytattuk (mely­nek végcélja természetesen az öntu­datra ébredt proletariátus diktatúrá­ja, az új társadalmi rend felépítése a régi romjain) minden erővel azon­­voltak, hogy a mi részünkről valami­miféle erőszakos fellépést ki­provo­káljanak, ami azután módot és alkal­mat nyújtott volna nekik, hogy vér­be fojtsák a mi tanító és tudatosító munkánkat. Nem múlik el nap, hogy minden, akár értetlen, akár érthető elkesere­désből önként fakadt tömegmegnyil­vánulást ne a kommunisták terhére írnának, a polgári lapok egynémelyi­­ke olykor megcáfolja erről hozott első téves hírét, a Népszava soha. Alig múlik el alkalom, hogy kommu­nista gyűléseken ne történjék ilyen fajta provokáló kísérlet... így volt ez a Népszava előtt lefolyt tüntetés­sel is. Minden jel arra mutat, hogy ellenforradalmi provokáció okozta az ott lefolyt összecsapást. Bizonyos, hogy a kommunista párt teljesen tá­vol állott az ott történtektől. De ezt nem kereste senki; ez — az igazság — nem volt fontos az igazság bajno­kainak. Meg volt adva az alkalom, hogy eltegyék láb alól a kommuniz­mus vezéreit és ők örömmel ragadták meg ezt az alkalmat. Mert egész gon­dolkodásuk már annyira kispolgári lett, hogy ők is azt hiszik: egyes em­berek, „lelketlen izgatók“ „csinálják" a tömegmozgalmakat és nem a gazda­sági forradalmak parancsoló szükség­­szerűségei. A cárizmus módszerét követik, mely szintén azt hitte, hogy elkerüli sorsát, ha Szibériába és a vérpadra küldi azokat, akik meglát­ták és hirdették azt, amit a világtör­ténelem ítélőszéke a cári rendszerről kimondott. Csalódnak. Amint csalódtak őseik, a cárok, Ludendorffék és Tiszáék. Mert, amit emberi erő a történe­lemben véghez vihet, az nem több mint tudatosítása a világtörténelem szükségszerűségének. Ezt a szükség­­szerűséget láttuk mi meg és ezt óhajtottuk, az igét hirdetve, azokban, akik e szükségszerűség végrehajtásá­ra hivatva vannak, a proletárokban, tudatra váltani. Mert tudtuk: ha létrejött a proletariátusban a tuda­tosság, az igazi érdekek helyes fel­ismerése, akkor semmi sem tartóztat­hatja fel többé az új világrend létre­jöttét. Tudtuk persze, és hirdettük is, hogy ez a világrend is — mint min­den társadalmi rend — csak erőszak útján jöhet létre. Értjük, hogy a ha­lálraítélt kapitalizmus minden rendelkezésére álló eszközzzel küzd léte fennmaradásáért. De nem értjük, hogy azok, akiknek élethivatása a proletariátus forradalmi tudatosítása volna, ezzel a tudatosítással erősza­kot szegeznek szembe. Nem értjük, hogy abban a pillanatban, amikor az általuk mindig hirdetett elvek meg­valósulhatnának, a régi rend szolgá­latába szegődnek, a régi rend eszkö­zeivel igyekeznek a proletariátus tu­datossá válását megakadályozni.. . De csalódnak, akik azt hiszik, hogy a szociáldemokrata „jogrend“ eszkö­zeivel meg lehet állítani a világtör­ténet menetét. Mi folytatni fogjuk bebörtönzött vezéreink tudatosító munkáját és ha minket is eltesznek láb alól, lesznek mások, akik a mi he­lyünkre lépnek. Hiába próbálják pro­vokatív ürügyükkel e legkülönbeket megfosztani a tanítás lehetőségétől...* Mi nem követjük a szocáldemok­rata pártvezetőséget a törvény és a jogrend, a meggyőzés és az igazság emez útján. Mi megmaradunk a ma­gunk egyetlen helyesnek tudott út­ján: tudatosítani fogjuk továbbra is, minden „törvényes" erőszak ellenére, a proletariátust ráeszméltetjük vi­lágtörténeti hivatottságára. "Lukács György ezt a cikket a bur­­zsoá-szociáldemokrata kormány 1919 február 20-iki kommunistaellenes provo­­kációja után írta a Kommunisták Ma­­ggyarországi Pártja hivatalos folyóirata, az ,,Internacionále’* számára. Miután az ,,Internacionále” a kormányterror követ­keztében nem jelenhetett meg időben, Lukács e -e­gy cikkét különnyomatban terjesztették. Lukács György, kétszeres Kossuth-díjas. ÁRA: I FORINT i»ii—h' 'Hi­nMi mi mu pii 1' ii'ii VI. ÉVFOLYAM, 12. SZÁM. A MAGYAR ÍRÓK LAPJA 1955 MÁRCIUS 19. BOLONI GYÖRGY R­övid séta életem körül Párizsi v­­elményeimet és összeku­szálódott régi emlékeimet szedem rendbe, s mégis csak a népi együttes­sel kell kezdenem. Nem le­het e mel­lett egykedvűen elhaladni. Egy este én is ott voltam Párizs életének kel­lős közepén, a Champs Elysées-vel szomszédos Empire Színházban. Pro­tekcióval sem kaphattam jegyet, vé­gül is csak a színfalak mögül néztem végig a kedves fiatalokat. Pártatlan akartam lenni, de hamar megbuktam semleges szerepemben. Már a szín­ház előcsarnoka nyüzsgő méhkas volt, a nézőtéren pedig fel-feltört a szűnni nem akaró tapsorkán. Sok­féle rétegből tevődött össze ez a kö­zönség, de egy volt — nem lehet más­ként mondani, itt a „sematizmus“ kö­telez — a lelkes elismerésben. Sokan könnyeztek, bizonyára magyarok — mások vörösre tapsolták a tenyerü­ket, az első sorban egy elegáns hölgy szeméből állandó könnypatak áradt. Mi viharzott át a nézőkön, mitől má­­morosodtak meg? Bartók és Kodály zenéje, a kitűnő művészi produkció, a népi* jelleg szokatlan újszerűsége* mind-mind együtt adták a sikert* Döntő mégis az együttes elevensége, a fiatalság ujjongó kedve volt, egy nép „sohse­­halunk meg“ kitörő élni­­akarása és életöröme, ez volt az új, a meglepő, a nem látott és meg nera szokott a francia polgári világban. Az élet nem lehet átkozott ott, aho­l az életöröm ily kicsattanó hevesség­gel és szépséggel buzog. Hiába, egy új világ mutatta meg arcát és túl­ragyogta a neonfényeket. A népi együttes élő propaganda volt, a ma­gyar nép életereje és életkedve nyert itt csatát, a nemzeti művészet. ★­­ A kulisszák mögött a gyér Világítás­ban egy fiatal magyar nő egy könyv fölé hajolt. Szereplő volt, de most nem érdekelte a színpad, őt a könyv érdekelte. — Mivel rontja a szemét? — kér­deztem. — Adyt olvasom. — De nemcsak én, néhányan pihenő perceinkben összejövünk és kedvenc költőinket olvassuk egymásnak. Barátnőm Jó­zsef Attilát, én Adyt, mert párizsi verseit itt akarom csakugyan megér­teni és átérezni. Ajánlkoztam, hogy elvezetem őket Ady nyomában, de a búcsúelőadás előkészülete elvette idejüket. Mégsem egyedül kutattam a régi emlékeket. Egy kedves és nagyon megértő Ady­­rajongó elvtársnővel követtük Ady­­nyomát. A Monceau-park közelében jártuk a Rue de Lévist, melynek kö­veit Ady naponta tapodta, mert ott Léda lakott. Mint régen, most is vá­sárosan rsyüz­lgő az utca, két oldalán élelmiszerárusok, mészárosboltok, ha­lasok, zöldségesek, fűszeresek, hente­sek, sokféle ingerlő illat, de kelle­metlenkedő szag is, ami miatt Léda bosszúsan lenézte utcáját, s egész h­á­­zatáját. Az utcában érintetlen a ház, melynek lépcsőit Ady járta, a sarkon ott a virágosbódé, ahol pár szál szép virágát naponta Lédának vásárolta. (Folytatás a 2. oldalon.) Bölöni György, Kossuth-díjas.

Next