Irodalmi Ujság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)

1955-10-08 / 41. szám - Gábor György: Mazzini és Kossuth. A nagy olasz szabadságharcos születésének 150. évfordulójára (4. oldal) - László Gyula: Ősz a Szabadság hegyen • vers (4. oldal) - Hegedüs Géza: Kutyafejűek - Új csehszlovák film • film • Alois Jirásek: Kutyafejűek. Rendező: Martin Fric (4. oldal)

4 (Folytatás a 3. oldalról.) fogtam, s csak akkor hagytam abba, amikor észrevettem, hogy csaknem teljesen besötétedett. — Mára elég volt, jelentettem ki magamban, s kö­tényem alól előhúztam a pénzeszacs­kót. Tíz krajcárt raktam le az asz­talra. — Elbúcsúzom tőle, léptem a szomszédos ajtó elé. Parányi kony­hába nyitottam be. Kékhasú petró­leumlámpa égett a falon. A konyha­­asztalon hegyén-hátán szennyes edlény hevert, és egy spirituszégőn fazékban víz gőzölgött. — Múlt héten halt meg a barát­nőm, ő segített mindig nekem — hallatszott a vékony kis hang a konyha sarkából. A tanárnő ott ült egy kis hokedlin. — Majd én elmosogatok — ajánl­koztam ruhám ujját felgyűrve. A fal­ról vejdlingot akasztottam le és ne­kifogtam. — Minden frejlester-napon elmosogatok, tessék csak összegyűj­teni az edényt — mondtam. — De kedves gyermek vagy. Hány éves vagy te? — Tizenegy. — És a tanárnő néni hány éves? — Nyolcvanegy. — Hetvennel több, mint én. Az nem baj. — Nem, kislányom, így fejeződött be az első zongora­leckém. De két hét múlva, a negye­dik órám másként fejeződött be. A tanárnő a negyedik óra után is ott ült a hokedlin, amíg én mosogattam. — Matild néni, tessék mondani, öt év múlva hogy fogok én játszani? — Szépen — ragyogtatta rám cipő­gomb-szemét. — De a legközelebbi órán már a hangjegyekkel foglalko­zunk. — Nem bánom, de egy kicsit azért játszhatom, ugye. — Tíz percig — nevetett Matild néni. — Mindig krumplit tetszik enni? Mindig kruplihéj van a szemetes lá­dában — tettem helyére a tányéro­kat. — Úgy, mint nálunk. A mamám nagyon mérges a krumplira. — Én is — mosolygott Matild néni. Vidd ki a lámpát a szobába. Tedd a zongorára, valami szépet játszom neked. A falról sietve leakasztottam a kékhasú lámpát, és a székek között visszavonultam a szobába. Matild néni utánam botorkált a zongora felé. — Ülj oda! — mutatott egy távoli székre, és a pianinó előtt elhelyez­kedett. — Kisebb, mint én vagyok — néz­tem hajlott hátát, rövid karját. — Almáikénál is szebben játszik. A vi­lágon mindenkinél szebbem. — és Amálka csillagai beköltöztek a szo­bába. A poros ablakokon pengtek, a szoba szögletében. Az asztal közepén egy porcelánváza körül röpködtek, és onnan a tanárnő köré szálltak. — Amíg él, el nem hagyom tanu­lok és mosogatok... Nem szabad sírni... — Szép volt? — fordult felém Ma­tild néni. — Tudod, mit játszottam neked? — Mozart. Bölcső­dalát. — Én is el tudom majd egyszer játszani? — El, kislányom. — Az nem lehet. — Majd meglátod. De most már nagyon fáradt vagyok, gyermekem, menj haza. Későre jár az idő... — Kezét csókolom! — köszöntem, és elhagytam a lakást. — Zsipsz, zsupsz — ugráltam tánc­léptekkel a folyosón. — Zsipsz, zsupsz, le a lépcsőn. Minden tagom muzsikált. — Timm, tamm, timm, tamm — lóbáltam karomat, térdemet ütögette a pénzeszacskó. A kapu elé érve felnéztem a tanárnő ablakára, majd át a Budai Színkörre. — Jé, csak nem a mama!? Jé, de igen, a mama! — meredt meg lábam, karom. A mama hosszú, szikár alakja át­vágott a sínen, és itt az én oldala­mon megállt a járda szélén. — A nagyságos kisasszony! Zongo­­ralecke! — emelte fel karját, és így közelített. — Nesze, zongoralecke — csapott pofon. — Indulást — és még elfogadta a kisasszony, hogy egy hete Waldemar Psylanderért pofozgatom. Elfogadta, hogy moziba jár. — Ne tessék ebben az utcában. Itt már ismernek engem — könyörög­tem a harmadik pofon előtt. De hiába volt minden. — Tíz krajcár egy óra — emelte fel negyedszer is a kezét anyám a Krisztina-mozi előtt. — Ne tessék! Hát mit csináltam én? — rimánkodtam. Édesanyám megállt. A mozi előcsarnokából fény hullott az alak­jára. Néhány percig állt és hallgatott. Kékfestő szoknyáján a foltok úgy tűntek, mint egy hatalmas játékházon az ablakok. Amikor elindult, szok­nyája ráncai függönyként borultak a kis ablakocskákra. — A te korodban látástól vakulásig hajtottam az eszterg°padot — mond­ta és kéktutyis lábával nagyokat lép­kedett. — Péter őszre iskolába megy, nincs cipője. Babra babot zabálunk, káposztára káposztát — mondta az Attila körúton. Menetközben szok­nyája ablakaira rá-ráborult a füg­göny. — Amálka az más! Nagy szol­gája a gazdájának. Egy fazékba ön­­tik az örömöket — rótta anyám az utcát. Én dalokat felejtve, szaporáz­­tam mellette, a pénzeszacskó verte a térdemet. — Mennyit kerestél máma? — Negyvenegy krajcárt. — Harmincegy van, ugye? — Annyi. — A kisasszony! Megnyúzni az anyját! Azt igen! — mondta, így ér­tünk Kéri kovács háza elé. Az Árok utcából az Attila körútig nyúlt ki a Kéri-ház. Itt állt meg újból anyám. — Nem mész többé. Megértetted? — Meg — mondtam lehajtott fővel. Az utca kövezetét néztem. Anyám már messze előttem lobo­gott, utána siettem. — Péternek ne tessék megmondani! — kértem, amint melléje értem. — Jól van, csak gyere már! Majd még kapuzárás után érjünk haza! —K­öt krajcár az Amálkának, ugye. Te is az ő fazekukba öntenéd az örömet, ugye — törölte meg édesanyám az arcát. Aztán a Szarvas térig nem szólt hozzám. — Gyere! — fogta meg a Szarvas téren a kezem, és egy sátor elé hú­zott. A sátorban, szakadozott paplan alatt, két öreg gubbasztott. Négyke­rekű kézikocsin karbid-lámpa fényé­ben fekete szeder virított előttük. — Csak nem fáznak? — kérdezte anyám. — Fázunk — szólalt meg az öreg­ember, és szunyókáló felesége mellől kikecmergett a paplanból. — Fél kilót — mutatott anyám a szederre. — Fizess! — parancsolt rám. Az öreg újságpapírba mérte a gyü­mölcsöt. — Mennyibe kerül? — kérdeztem, miközben kötényem alól előkotortam a pénzeszacskót. — Három krajcár — mondta az öreg. — Menjenek haza! Ilyen későn csak az én lányom sétafikál már az utcán — mondta édesanyám. — Jó éjszakát, Rici bácsit — lépett le a járdáról. Szótlanul értünk haza. Petróleum­­lámpa pislákolt az asztalon, mellette egy kettévágott hagyma, és egy fél karéj kenyér pihent. — Edd meg a szeder mellé! — mu­tatott anyám a kenyérre, és a szoba mélyébe vonult. Vetkőzésbe fogott. Szoknyáját a hokedlin Péter talpre­­szelőjére dobta. Mazzini és Kossuth 4 nagy olasz szabadságharcos születésének 150. évfordulójára Hét esztendővel ezelőtt, az 1848-as centenárium alkalmával, mi magyarok és az olaszok a Habsburg elnyomás ellen indított, ha nem is kö­zös, de mindenképpen párhuzamos szabadságharcunkat is ünnepeltük. Mazzini már 1833-ban, két évvel az „Ifjú Olaszország“ megalapítása után, nagy tanulmányt írt Magyarország­ról, amelyben az osztrák császárság által leigázott népek egyidejű felke­lését hirdette. A magyar forradalom vagy nyolc hónappal megelőzte a római forra­dalmi eseményeket; a Köztársaságot ellenben a római Alkotmányozó Nem­zetgyűlés már 1849. február 5-én ki­áltotta ki, míg nálunk erre, az ese­mények alakulása folytán, április 14- én került csak sor. A római Alkot­mányozó Nemzetgyűlés Mazzininak, a triumvirátus fejének a kezdemé­nyezésére lelkes átiratban üdvözölte Magyarországot, amely „az örök Ró­mával együtt a magasba emelte a felszabadítás zászlaját“. Kossuth la­tinul írott levélben válaszolt az „olasz testvéreknek“; azt a reményét han­goztatta, hogy „az Európa zsarnokai ellen vívott közös harcban hamaro­san már együtt lengeti a szél a ma­gyar háromszínű lobogót és az olasz trikolórt­. Július 3-án azonban a francia in­tervenciós csapatok elfoglalták Ró­mát, és két hónappal később, augusz­tus 13-án, a Habsburgok és a cár szö­vetkezeti seregei a magyar köztársa­ságot is legyűrték. Mazzini is, Kos­suth is emigrációba kényszerült. A volt római triumvir 1850 augusz­tusában kezdte csak keresni a kap­csolatot a magyar köztársaság volt kormányzójával. Egy hónappal az­előtt alakította meg Mazzini London­ban az Európai Demokratikus Köz­ponti Bizottságot, s ennek egyik leg­első ténykedése az volt, hogy csatla­kozásra szólította fel Kossuthot. Maz­zini, a nyomaték kedvéért, egy ma­gánlevelet is csatolt a hivatalos fel­szólításihoz, amelyben felhívja Kos­suth figyelmét arra, hogy Olaszorszá­got és Magyarországot, az általános forradalmi érdekeken felül, a közös ellenség, Ausztria is egy táborba, együttes cselekvésre utalja. „Budát is, Rómát is Bécsben lehet csak fel­szabadítani“ — mondja. Kossuth tudatában volt annak, hogy kis-ázsiai menedékhelyén, amely fogságnak is beillett, kellő in­formációk hiányában nem ítélheti meg helyesen az európai helyzetet, az erőviszonyokat és lehetőségeket. Ért­hető tehát, hogy egyelőre nem akart állást foglalni. Hallgatásba burkoló­zott és figyelte a fejleménye­ket. Mazzini vagy két hónapig várt, majd ismét — most már részletesebb — levelet küldött Kossuthnak. „Az Olasz Nemzeti Bizottság szilárd eltökélése, hogy cselekedni fog — írja Mazzini. — Itt az ideje azonban, hogy tudjuk, meny­nyire számíthatunk Magyarország testvéri támogatására, mint ahogy most már önnek is tudnia kell, mi­lyen mértékben számíthat a miénkre. A mi szövetségünk forradalmaink szolidaritásán alapul. A magyar for­radalmi erőknek támogatniok kell az olasz megmozdulást, ha ez hamarabb robbanna ki, s Önöknek odahaza is meg kell ragadniuk ezt az alkalmat. Ugyanez a kötelességük az olasz erőknek is, ha az Önök felkelése megelőzné a miénket. S amelyik nép kettőénk közül hamarabb hajtja vég­re a belső felszabadítást, az vállalja, hogy minden lehető segítséget megad a másiknak.“ Kossuth, aki még mindig habozik és egyre latolgatja, vajon valóban Mazzini hivatott-e az osztrákok itá­liai hatalmának a megdöntésére, vagy pedig Piemont és a Savoiai-ház, csak 1851. március 19-én válaszol er­re a két levélre. „Majd ha találko­zunk Londonban — írja Mazzininak —, számot vetünk a helyzettel, s ez a számvetés fogja azután eldönteni, együtt haladhatunk-e, vagy pedig kü­­lön-külön utakra kell-e térnünk." Ilyen előzmények után érthető Mazzini meglepetése és öröme, ami­kor kézhez vette Kossuth április 23-i levelét, amelyben lelkesen hitet tesz a közös ügy mellett és felajánlja szö­vetségét. „Zászlóinknak egyidőben és egymás mellett kell lobogniok — írja Kossuth. — Össze kell egyeztetnünk haditerveinket, mert az a fontos, hogy a kellő pillanatban, egyidejűleg és teljesen összehangolva mérjük a dön­tő csapást.“ Az időpont kérdését is felveti: a következő esztendő tavaszá­ra tervezi az általános megmozdulást. Mi idézte elő ezt a hirtelen fordu­latot? Kossuth egyrészt tudja már, hogy ütött számára a szabadulás órá­ja, ismét ura lesz elhatározásainak és a cselekvés terére léphet; másrészt pedig, Olaszországba küldött bizalma­sának a jelentéséből azt a következ­tetést vonta le, hogy nincs mit re­mélni sem az úgynevezett alkotmá­nyosoktól, sem a királyi háztól — minden csakis Mazzinitól várható. Kossuth 1851. október 29-én érke­zett meg az angol fővárosba. A főbb kérdésekben most már teljes köztük az egyetértés. Bámulatos lendülettel vetik magukat a szervezési és propa­ganda hadjáratba, politikai ágensek­kel hálózzák be fél Európát, hogy kellőképpen előkészítsék a tervezett szimultán forradalmat. Kossuth, Mazzini ösztökélésére, még Törökor­szágból proklamációt intézett a Lom­bardiában állomásozó magyar kato­nákhoz, amelyben bejelentette a ma­gyar és olasz szabadságharcosok szö­vetségét; ugyanakkor Mazzini viszont a Magyarországot megszállva tartó császári hadseregbe sorozott olasz ka­tonákhoz fordult hasonló kiáltvány­nyal. Londonból azután közös, két­nyelvű felhívást bocsátanak ki, amelyen már mindkettőjük aláírása szerepel. Íme, az első mondatok: „Az osztrák hadseregben szolgáló olasz és magyar katonákhoz! Készüljetek, a felkelés órája köréig. Ez a pillanat, amelyben szólunk hozzátok, a harc előestje. Amikor ismét hozzátok for­dulunk majd — az már a csata nap­ja lesz!“ 1851 novemberében Kossuth Amerikába hajózott, hogy tervei szá­mára megnyerje az Egyesült Államok népét és előteremtse a forradalmi szervezkedéshez és megmozduláshoz szükséges anyagi alapot. Csupa derű­látás és bizakodás volt: útjának az eredményétől függött a jövő. A Fran­ciaországban bekövetkezett fordulat — Bonaparte Lajos államcsínye — azonban lehűtötte reménykedését, s a közeljövő lehetőségeibe vetett hite alaposan megingott. Mazzini nem ér­tett egyet Kossuthtal Bonaparte La­jos hatalmának értékelésében, mert — amint december 19-i levelé­ben írja — „bajonettekre támaszkod­ni lehet — de rajtuk ülni: nem!“. Az­után pedig meg volt győződve arról, hogy az elnyomott népek fellázadása már önmagában, külföldi segítség nélkül is elegendő erő a zsarnoki ha­talmak megdöntésére. Kalandos ter­veket szőtt, úgyhogy Kossuthban ké­telyek támadtak Mazzini reálpolitikai éleslátása felől. „Nyíltan kijelentet­tem Mazzininak — írja emlékiratai­ban is —, hogy én csak forradalom­ra nyújtok neki kezet, lázongásokra, felkelésekre, nem.“ Az Amerikában gyűjtött összeg hováfordítása s egy „Forradalmi Köl­csön” kibocsátása körül támadt né­zeteltérések, valamint az örökös anyagi gondok, a balsikerek, a szét­­foszlott remények és a kölcsönös szemrehányások — az emigrációk eredendő átkai — Mazzini és Kos­suth kapcsolatait is meglazították. Személyes barátságuk továbbra is za­vartalan maradt, de politikailag mindinkább eltávolodtak egymástól. Kossuth még tevékenyen részt vett a milánói felkelés kitervelésében, kudarca után azonban útjaik vég­képp elváltak. Mazzini rendületlenül folytatja mind kilátástalanabb tevé­kenységét, Kossuth ellenben Cavour felé orientálódik, mert most már őbenne látja Olaszország felszabadí­tásának és egységesítésének biztosí­tékát. Politikai összekülönbözésük elle­nére, Kossuth mindvégig nagy tisz­telője maradt Mazzininak. „Mazzini, akinek alakja minden kortársa közt óriásilag kimagaslik, már régóta a stal­enói sírkertben nyugszik — írja Kossuth az emlékirataiban. — Porai összevegyültek azzal a földdel, mely élete egyetlen gondolata volt. Ő el­mehetett hazájába meghalni, mert nem kellett hitvallását megtagadnia, hogy elmehessen, noha hazája nem azon kormányformát fogadta el, mely neki eszménye vala. Az, hogy ő helyetett felkelési kísérletekkel gon­dolta megteremthetni a forradalmat, mely hazáját szabaddá, függetlenné teendi, sok áldozatnak, sok szenve­désnek emlékét hagyta maga után. De a halálnak tisztító ereje van. Vérbe kerültek Mazzini kísérletei, de a vér a nemzetek azon kínos harmatja, mely termékenyebbé teszi a szabadság mezejét. Olyan a világ sorsa, hogy vér és könny nélkül nem szülemlik meg elnyomott nem­zeteknél a függetlenség. Úgy vannak ezzel a nemzetek, mint a születésnél az egyének: sírással kezdődik az élet, fájdalom nélkül ember nem születik. Mazzini nevét már ma is az elsők sorába helyezi nemzete azok között, kik Olaszország egységét, független­ségét megalkották, és méltán helyezi oda, mert a magvető ő volt.“ Gábor György Irodalmi Újság László Gyula Ősz a Szabadság hegyen Ritkulnak már a levelek. Kertem fái között az őszi nap sugár­esője az arcomba csap, s míg nyáron mint pajkos gyerek bújkált a lomb közt rést keresve, ma aranytisztán hull a tenyerembe. A néhány megmaradt levélkét gondos gazdaként tartom számon és reggelenként szinte szánom, hogy az éj fagykeze ismét megtépte fámat s az őszi szelek szárnyán röpülnek a rőt levelek. Megriadt hírvivő sereg, hullt levelek zizzenő csapatja, röpke életük gyémánt dér siratja s az avar közt a nyár szendereg. De nézzél szét a másik kertben, mely hazád s éppúgy nem ismeretlen, mint e néhány négyszögölnyi kert. Ott óriási fák lombosodnak, már termik gyümölcsét holnapunknak s naponként hirdeti hősi tett, hogy élni szép, hogy alkotni jó, tavasz van, bár holnap már hull a hó. KUTYAFEJŰEK — Új csehszlovák film — Alois Jirasek a cseh, történelmi regényírás klasszikusa, aki könyvei­nek hosszú sorában szinte nyomról nyomra kísérte végig a cseh nép küzdelmét a nemzeti szabadságért és a népjogokért. Regényeinek és az ezekhez kapcsolódó néhány drámá­­inak láncolata Husz János fellépésétől — tehát a XIV. század végétől — a XIX. század közepéig vonultatja fel a nemzeti történelem hőseit és kö­zöttük az egyes korok tipikus alak­jait. Ennek a nagy életműnek egyik legszebb alkotása a Kutyafejűek cí­mű regény, amely a cseh nemzeti szabadság elbukása utáni század tra­gikus küzdelmeit eleveníti fel. 1695-ben, tehát Thököly bukása után, Rákóczi fellépése előtt, két év­vel korábban, mint nálunk a hegy­aljai zendülés, játszódik le Csehor­szágban a c­od­ok tragédiája. — A h­odok szabad határvédő parasztok voltak, társadalmi-jogi helyzetük olyanféle volt, mint a mi történel­münkben a székelyeké. Kiváltságai­kat még a reneszánsz korban Po­­diebrád Györgytől és vejétől, Má­tyástól, a magyar-cseh királytól kap­ták. A Habsburg hódító pedig sem­­mibe véve a népjogokat, a szabad fa­lukat eladományozta, így zuhantak jobbágyságba a h­adok. De az addig szabad fegyverforgató parasztok nem törődtek bele a rabságba. Előbb bíróság útján akarták érvényesíteni évszázadok szentelte szabadságjogai­kat, majd amikor a bíróságok — a hódító urak bíróságai — elutasítot­ták panaszukat, következett a fegy­veres felkelés. Újra kitűzték a régi harci zászlót, amelyen közös címe­rük, a kutyafej lobogott, és ősi né­pi fegyvereikkel, csákánnyal, csata­­cséppel, Zsiska-csillaggal támadtak a hatalom puskával, ágyúval felszerelt zsoldosaira. Ebben a küzdelemben el­hullottak a d­odok legjobbjai és akasztófán végezték a legöntudato­­sabbak, a szabadság olthatatlan vá­gyát és a jogos bosszú indulatát ha­gyományozván az utódokra. Erről a tragikus hőstörténetről szól Jirásek regénye, amelyet Martin Fric rendezésében vitt megragadóan szép filmjátékban vászonra a cseh­szlovák filmművészet. A filmjáték a regény lényegét ragadta meg. A főhős, Jan Kozina, aki szép felesége, boldog családi élete mellett már-már bele is törődne a jobbágyi életbe. Bé­kítő hangon igyekszik békében tar­tani a falut is. Igyekezete azonban hiábavaló. Az elnyomókkal nem le­het jogról beszélni és Kozina is be­látja, hogy csak a felkelés marad hátra. De akkorra őt már börtönbe vetették. És amikor odahaza kitör a néplázadás, a börtönben ülő férfit tekintik a legfőbb lázítónak. A h­ó­dok felkelése vérbefullad, Jan Rozi­nát pedig kivégzik. Feszült drámaisággal tudta a film elénk pergetni ezt a történetet. A néző ül a nézőtér mélyén és keze ökölbe szorul a több mint két és fél évszázad előtti méltánytalanságok láttán. Kitűnőek a képek: mintha színes képeskönyvben idéznék elénk a szomszéd nép történetét. A rende­zés és a színészek művészi játéka elevenné teszi az alakokat. Nemcsak Kozmát, feleségét és anyját (ezt a nagyszerű asszonyt) ismerjük sze­mélyesen, hanem még az egy-két je­lenetben bemutatott alakok is emlé­kezetesek maradnak. Ugyanakkor itt—ott több motívum is szerepel, mint amennyire okvetle­nül szükség van. A film művészei valamivel többet akartak átmenteni a regényből, mint amennyit a regény ismerete (vagy legalább a kor isme­rete) nélkül a nézők azonnal megért­hetnek. De ezek a mozzanatok azért nem zavaróak. De némiképp bizony­talanná teszi a nem cseh, azaz a cseh történelemben nem szükségképpen jártas nézőt a történet kora felől a magyar kísérőszöveg. Cseh és szlo­vák ember bizonyára iskolában ta­nulta, mikor volt a fehérhegyi csata és mikor a hiodok felkelése. A ma­gyar kísérőszövegből úgy tűnik, mintha ez rövid időn belül követte volna egymást, holott kereken het­venöt év választja el egymástól a két dátumot. Nem a nemzeti szabadság elbukásának tanúi, hanem az uno­kák és dédunokák vívják ezt a tragi­kus küzdelmet a hódítók már kényel­mesen berendezkedett unokái és déd­unokái ellen.­­ De a film szépségei­nek tudomásulvételében ez sem za­var. Igazi művészi élmény végigélni ezt a filmjátékot, amely újabb tanú­­bizonysága a csehszlovák filmmű­vészet igen magas színvonalának. Hegedűs Géza 1955. október 8.

Next