Irodalmi Ujság, 1956. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1956-03-17 / 11. szám - Máriássy Félix: A filmművészek ügye • film (3. oldal) - Szerkesztőség: A szovjet film ünnepe megnyitója • film (3. oldal) - Képes Géza: Egy estém Scsipacsov-val | A költő elmondja életét | Kérdések és vallomások • vers (3. oldal) - L. S.: Moszkva irodalma 1956-ban • könyvkritika • Moszkva irodalma 1956-ban (moszkvai Szépirodalmi Könyvkiadó) (3. oldal)
1956. március 17. A filmművészek ügye TVrég nem láttam a most bemutatásra kerülő szovjet filmeket, őszinte érdeklődéssel várom őket. Ez az érdeklődés nem frázis és nem is egyszerűen a szovjet nép iránti szeretesből ered. Többről — vagy, ha úgy tetszik: kevesebbről — van szó. A mi szakmánk ügyéről. Nemrég járta be a világsajtót a hír, hogy Párizsban, Moszkvában, New Yorkban, Rómában, Berlinben és Oslóban egy időben mutatták be Christian-Jaque francia rendező új filmjét. A „Ha a világon mindenki ...” arról szól, hogyan segítik meg egy halászhajó bajbajutott legénységét a különféle országok egyszerű emberei. A megértés szellemében zajlott le a bemutató is. A különböző fővárosok nézői rádión át közölték egymással véleményüket a filmről. És megértették egymást. Egyre inkább értjük egymást mi is. A haladó filmművészet munkásai világszerte. Különbözünk egymástól világnézetileg, az emberi törekvések célját sem ugyanabban látjuk. De a béke és a dolgozó emberek jobb életének szolgálata összeköt. Figyeljük egymást. Tudunk egymásról. A felszabadulás előtt hat esztendőt dolgoztam a filmszakmában. Egyetlen külföldi kollégát sem ismertem. Ebben az időben külföldön a mi filmjeinket mint olcsó kommerszárut tartották nyilván. Néhány közelkeleti országban és Amerika magyarlakta városaiban játszották őket. Egyetlen egy filmünk jutott csak el nemzetközi filmversenyre. Mi magunk nemcsak a szovjet filmeket nem láthattuk. Jóformán tudni se tudtunk róla, hogy Indiában, Kínában, Japánban, Latin-Amerikában filmeket gyártanak. Ma az egész világon játsszák a magyar filmeket. De barátságunk a külföldi művészekkel nemcsak egymás munkájának ismeretéből áll Nemcsak a fesztiválok szép versengéséből. Lassan kialakulnak személyes kapcsolataink is. A csehszlovák filmművészet fejlődése például nemcsak általában érdekel. Számomra különösen izgalmas, mi lesz Jerzy Weisznek, az „Új hősök születnek” című film rendezőjének következő munkája. Sok estét beszélgettünk át Prágában, nemrég kaptam tőle levelet, amiben az én egyik filmemről mondott véleményt. Louis Daquin-t Karlovy Vary-ban ismertem meg, most várom „Bel ami”-jának magyarországi bemutatóját, Georges Sadoul-lal, a filmesztétával Budapesten találkoztunk. Joris Yvens barátunknak most mindnyájan szeretnénk jó munkát kívánni első játékfilmjéhez, a „Till Eulenspiegel”-hez, akik őt Pesten, vagy Karlovy Vary-ban, Cannes-ban, vagy Berlinben megismertük. És sorolhatnám a többit is, lengyelt, venezuelait, németet, bolgárt, embereket, barátokat, akikkel annyi izgalmas vitát folytattunk arról, hogyan lehetne jobb, igazabb filmeket csinálni. É közéjük tartoznak a szovjet filmművészek is. Dekülön hely illeti őket. Külön hely azért, mert mi nem akármilyen haladó filmet, de pártos, szocialista filmet akarunk csinálni. Ezt pedig elsőknek ők tudták. Mindmáig legjobban ők tudták. Mindaz, ami nálunk 1948-ban elkezdődött, az új és forradalmi tematika, a művészi igényesség, az egyéni stílus kialakulása, velük kezdődött, az ő műveik hatására indult meg. Ha a magyar film lassan megtanul sajátosan magyarul beszélni, erre is elsőkként ők inspiráltak minket. De külön hely illeti meg a velük való személyes találkozásokat is. Pudovkin magyarországi látogatásairól, segítségéről egy egész könyvet állítottak össze. Meglehetősen terjedelmeset. És mégis, mi, akik dolgoztunk, beszélgettünk, sokszor hevesen vitatkoztunk vele, tudjuk, milyen kevés fért csak abba a könyvbe. Aztán a szovjetunióbeli utak. Kinek-kinek közülünk más személy, más műteremlátogatás maradt a legemlékezetesebb. Nekem egy operatőr, aki •Nemcsak elragadó kalauzunk volt a Moszfilm-stúdióban, de elutazásomkor váratlanul, nem hivatalosan megérkezett a pályaudvarra is. Hegyi Barnának hozott ki néhány olyan színszűrőt, aminek hiányát futólag említettük a gyárban. Ermler, Alekszandrov, Donszkoj, Rajzman is ismerősünk, bár nem beszéltünk személyesen mindannyiukkal. Rövid 11 év alatt egész életművüket kísérhettük végig mozikban és a filmgyár házivetítőjében. Ismerjük művészetük csúcsait, gyengébb pontjait, majd újbóli nekilendülését. Életem legnagyobb filmélményei közé tartozik Ermler „Nagy hazafi”-ja. Sokszor megnéztem, tanítottam is a főiskolán. Aztán láttam a „Hatalmas erő” című filmjét, ami, úgy éreztem, nem sikerült. S most a kitűnő leningrádi mesternek újabb művét, a „Befejezetlen elbeszélés”-t mutatják be a szovjet film ünnepén. Az „Élet tanulságá“-t az a Rajzman rendezte, akinek gyönyörű filmje, a „Kormány tagja” olyan nagy sikert aratott. Aki annyi hűséggel vitte filmre Babajevszkij regényét, az „Aranycsillag lovagjá”-t. Természetes, hogy izgatottan várjuk az újat. Annál is inkább, mert mindnyájan tudjuk, hogy a szovjet filmművészet a nemzetközileg elismert, már klasszikusnak számító, nagy művek gazdag sora után, melyek a 30-as években születtek — a háború alatt, és az azt követő kéthárom esztendőben készült néhány nagyon szép és sikeres film. „Az acélt megedzik”, a „Szivárvány”, a „Zója”, az „Egy életen át” stb. után — időlegesen megtorpant. Ők maguk is megállapították ezt, és élesen szembefordultak saját hibáikkal. Az önbírálat nem formális volt. Lehet, hogy az elmúlt két év alkotásai között nincsenek még olyan kiemelkedő művek, melyeket épp úgy emlegetnének húsz év múltán, mint ma az egész világon a „Csapajev”-et, vagy a „Maxim”-ot. De mintha megfiatalodott volna a szovjet filmművészet: keres, kísérletezik. Az olyan filmek, mint a két Csehov-novella feldolgozás, vagy a „Zsurbin-család” világosan jelzik ezt az egészséges és erőteljes folyamatot, melynek lényege: közelebb az élethez, közelebb az emberekhez! Mi is keresünk. Az olasz filmművészek nyilatkozataiból tudjuk, ők is kutatják: merre tovább? Kísérleteznek a lengyelek, újat akarnak a csehek, a Német Demokratikus Köztársaság rendezői, forgatókönyvírói.. A haladó filmművészetnek ebben a stádiumában kétszeresen jelentős egymás munkájának, törekvéseinek ismerete. Izgulunk egymásért. Most kétszeresen értékesek a személyes kapcsolatok, a kölcsönös látogatások, a termékeny viták. Ezért köszöntjük máskornál is nagyobb örömmel vendégeinket, a szovjet filmművészeket és a távollevők üzenetét, az új filmeket. Máriássy Félix Irodalmi Újság A szovjet film ünnepe megnyitója Szerdán este az Uránia Filmszínházban tartották a szovjet film ünnepe megnyitóját. A díszelőadáson megjelent Hidas István és Szalai Béla, a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának tagjai, Bordóczki János külügyminiszter, Erdey- Grúz József oktatásügyi miniszter, Darvas József népművelési miniszter, Altomáré Iván élelmiszeripari miniszter, továbbá politikai, gazdasági, kulturális életünk számos más kiválósága. Részt vett a megnyitón J. V. Andropov, a Szovjetunió magyarországi rendkívüli és meghatalmazott nagykövete, a nagykövetség több tagja, valamint a budapesti diplomáciai képviseletek számos vezetője. Jelen volt a hazánkban tartózkodó szovjet kulturális küldöttség vezetője, K. Szimonov, valamint a szovjet filmművész-küldöttség. A magyar és a szovjet himnusz hangjai után Kállai Gyula népművelési miniszterhelyettes üdvözölte a megjelenteket, majd Fábry Zoltán Kossuth-díjas filmrendező méltatta a szovjet film ünnepe jelentőségét. A. Sz. Fjodorov, a Szovjetunió kulturális ügyek minisztériuma filmgyártási főigazgatóságának vezetője, a filmművészeti küldöttség vezetője, R. I. Makagonova és V. A. Usakova filmszínésznő, a filmművészeti küldöttség tagjai méltatták ezután a szovjet film ünnepe jelentőségét. Képes Géza EGY ESTÉM SCSIPACSOV-VAL Kérdések és vallomások Kutatva néz rám. Ezüst feje kedvesen dűl féloldalt, — éles-kék szeme villog nevetve. Száraz grúz bort iszunk, poharunk összecsendül mint két verssor, vagy mint két tiszta fényű penge. „Ült-e mongol lovon?” — Arcomra árnyék rebben: „Egy szilaj ló — mondom — csepp híján ledobott...“ Felnevet. Ő most is minden nap ül nyeregben. „Versek?” — kérdi. — „Hozok egy füzetre valót.“ Egyszer járt nálunk is. És most elkomolyodva „Szép nép a magyar! — így szól. „Szép nép!“ — újra mondja és szeme kékjében lobbannak pici lángok. Ismerősök voltunk. De most szívébe látok. Szavai: halk, meleg szavak égnek ragyogva mint versei, e mélytüzű gyémánt-szilánkok. A költő elmondja életét Parasztgyerek volt. A forradalom úgy érte, hogy még írni sem tudott. Harcolni kezdett már fiatalon: zárótüzek és lovasrohamok közt tanították írni a bajtársak. „Megtanították — mondom én — nagyon jól!” Hálásan néz rám, a homlokára árnyak vonulnak ... Most nem kérdem, mire gondol. A csillár hunyorog. Ülünk. Éjfélre jár. Hallgatnak a kezek. Nem moccan a pohár, mint folyékony napfény, úgy csillan ránk a bor.. Koccan a csibe-vers gyöngécske csőrivel, — a mészfalat vajon mikorra töri fel? ... A sűrűsödő csöndben két szív zakatol. 'OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOQtK Ilyen címmel jelent meg a Moszkvában élő szovjet írók szépirodalmi gyűjteménye, megszokottabb kifejezéssel — almanachja ezidén, február 17-i dátummal a moszkvai Szépirodalmi Könyvkiadónál. A hatalmas, több mint nyolcszázoldalas kötet temérdek érdekes olvasmányt tartalmaz. Igen sok vers És ez nem csupán a költeményekre érvényes. A gyűjteménynek már legelső darabja lebilincselő: Konsztantyin Fegyin új regényéből közöl terjedelmes részletet, melyről elöljáróban megjegyzi: „Évekkel ezelőtt megtervezett és régen elkezdett új munkám az „Első örömök” és a „Diadalmas esztendő” folytatása s így a trilógia befejezése. Cselekménye az 1941-ik év második felét öleli fel, Moszkvában, Jasznaja Poljanában, néhány részlete pedig falun megy végbe. Az említett két regény számos szereplője kerül a trilógia utolsó könyvébe, köztük a gyerekek, akik az első könyvek eseményei, vagyis több mint húsz év óta felnőttek. A harmadik kötetben leírt eseményekkel együtt új hősök is jelennek meg a színen.” Az Almanachban közölt fejezet színhelye Jasznaja Poljana, a fasisztáktól feldúlt s alighogy visszafoglalt Tolsztoj-múzeum, ahol az egyik régi regényhős, Alekszandr Pasztuhov, összetalálkozik az időközben kész emberré fejlődött fiával, Aljosával, aki mint a felmentő szovjet csapattest egyik tisztje, ugyanakkor el is búcsúzik tőle, — ki tudja? — talán örökre. De találkozik Pasztuhov a feldúlt, meggyalázott ház egykori urának, Lev Tolsztojnak halhatatlan szellemével is, elzarándokol sírjához, mondván magában: — „Elmegyek hozzá s bocsánatát kérem, hogy nem vagyok olyan, amilyen szeretnék lenni“. Nyilván fiára gondol, aki nem örökölte tőle az ő egocentrikus, szarkasztikus természetét. Egy másik terjedelemben is jelentős, majdnem négyszáz oldalt, kitevő prózai mű a kötetben Jemeljan Kazakevics regényé nek, mert viszontlátjuk benne a „Tavasz az Oderán” című könyv főszereplőit. A történet színhelye Németország, sőt ugyanaz a német kisváros — 1947 nyaráig; az egyik főhős, Lyubencov, akkor tér vissza Tányával együtt Moszkvába. A regény végéhez illesztett, 1950-ben kelt két rövid levél tájékoztat további sorsukról. A prózai írások közt számos jó elbeszélés köti le az érdeklődést: Antonov, Grosszman, Vasziljevszkij és mások kezdik feleleveníteni az orosz- és világirodalom a szovjet irodalomban eddig kissé háttérbe szorult műfajának, a novellának szép hagyományát: az eleddig igen gyakori úgynevezett kisregény sok esetben már novellává, karcolattá tömörül. Ezekhez társul s tart méltán számot érdeklődésre néhány érdekes riportnovella Zlobin, Tyendrakov, Lapin és mások tollából. Borisz Paszternak a Shakespeare-fordításokról írt tanulmányt; Kornyej Glukovszkij Alekszandr Biokról, a költőről, mondja el személyes — igen bensőséges — emlékeit. A nemrég elhunyt másik agg írónak, Prisvinnek, pedig utolsó éveiben lejegyzett aforizma gyűjteményéből olvashatunk egy csokorravalót. Érdemes közülük idézni néhányat: „Az az ember, akit te szeretsz bennem, az természetesen különb, mint én. De te csak szeress s én igyekszem különb lenni önmagamnál.” „Ma éjjel felhívott telefonon doktor B. Megtiltotta, hogy magam vezessem az autómat. De én — oda se neki! Nem szenvedhetem az ilyen általánosító tilalmakat. Az orvosinak nem tiltania kell, hanem mérsékelni, vagyis az életben megtalálni mindennek az adagolását s ehhez nem kell egyéb, mint figyelem a beteg iránt." Nyilván ez az az erő, amivel az orvosi csodát művelhet. Ezzel az erővel lelkesíti át a természetet a költő s kelti fel az ágyból betegét az orvos.” „A nő jól tudja:a szerelem olyan valami, hogy megér egy egész életet. Ezért is fél tőle, fut előle. Nem érdemes őt kergetni, úgysem éred el: a mai nő tudja értékelni önmagát.De ha mégis el akarod érni, bizonyítsd be, hogy érdemes érted, reád áldoznia az életét.” Végül V. Rozov mai tárgyú színművét kell még megemlíteni, címei „Akik örökké élnek“. Élvezetes olvasmány a moszkvai írók ezidei évkönyve. A magyar írók munkáiból is elkelne egy hasonló. L. S. MOSZKVA IRODALMA 1956-BAN „Ház a főtéren’’ — szintén folytatása egy régebben elindított cselekményvan benne (többek között Nazim Hikmettől is, aki már évek óta lakik a szovjet fővárosban). Szimonov, Tvardovszkij, Margarita Aliger, Vera Inber, Szurkov, Marsak, Mihalkov, Lukonyin költészete már nem ismeretlen a magyar olvasóknak. De az almanach ízelítőt ad kevésbé ismert, de szintén tehetséges moszkvai költők műveiből is. Ljudmila Scsipahina, Zabolockij, Vansenkin s mások mellett az idős Ahmatovától is közöltek verseket. De nemcsak a nevek újak, szokatlanul friss, költői meglátásokkal, telibetaláló gondolatokkal, bizonyos tekintetben tágasb szemlélettel is találkozunk, még a régóta ismert költők írásaiban is. ^XXXXXXXXX»CXXXXXIOCXXXX>0<XKXXX)OCXXXX>000<X>OOOOC)OOOOOOCXX)C)C)CXXXX)OOOOOOOOOOOOOOOCXXXXXXXXXXX30000000000000C)OOOOOOOOC X)OOOOOOOOOOOOC)CXX>OOOOC)OOOOOOCXXX»OOOf; Szovjet művészek magyar színpadon Um. . v.'i * 4 ll ^ : Maja Pliszeckája és Marisz Liepa a Hattyúk Birkásailian és Alekszandr Ognyivcev az Erkel tavában. Színház Hovanscsina előadásán. i 3 OOOOCOtXXX»OOOOOOC<<)OOOI>XODOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOC®OOOCCCOC»OCKXlOaMOOOOO-OCy,