Irodalmi Ujság, 1956. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1956-03-17 / 11. szám - Máriássy Félix: A filmművészek ügye • film (3. oldal) - Szerkesztőség: A szovjet film ünnepe megnyitója • film (3. oldal) - Képes Géza: Egy estém Scsipacsov-val | A költő elmondja életét | Kérdések és vallomások • vers (3. oldal) - L. S.: Moszkva irodalma 1956-ban • könyvkritika • Moszkva irodalma 1956-ban (moszkvai Szépirodalmi Könyvkiadó) (3. oldal)

1956. március 17. A film­művészek ügye TVrég nem láttam a most bemuta­tásra kerülő szovjet filmeket, őszinte érdeklődéssel várom őket. Ez az érdeklődés nem frázis és nem is egyszerűen a szovjet nép iránti szeretesből ered. Többről — vagy, ha úgy tetszik: kevesebbről — van szó. A mi szakmánk ügyéről. Nemrég járta be a világsajtót a hír, hogy Párizsban, Moszkvában, New Yorkban, Rómában, Berlinben és Oslóban egy időben mutatták be Christian-Jaque francia rendező új filmjét. A „Ha a világon min­denki ...” arról szól, hogyan segítik meg egy halászhajó bajbajutott le­génységét a különféle országok egy­szerű emberei. A megértés szellemé­ben zajlott le a bemutató is. A kü­lönböző fővárosok nézői rádión át közölték egymással véleményüket a filmről. És megértették egymást. Egyre inkább értjük egymást mi is. A haladó filmművészet munkásai világszerte. Különbözünk egymástól világnézetileg, az emberi törekvések célját sem ugyanabban látjuk. De a béke és a dolgozó emberek jobb éle­tének szolgálata összeköt. Figyeljük egymást. Tudunk egymásról. A felszabadulás előtt hat esztendőt dolgoztam a filmszakmában. Egyet­len külföldi kollégát sem ismertem. Ebben az időben külföldön a mi filmjeinket mint olcsó kommersz­­árut tartották nyilván. Néhány közel­­keleti országban és Amerika magyar­lakta városaiban játszották őket. Egyetlen egy filmünk jutott csak el nemzetközi filmversenyre. Mi ma­gunk nemcsak a szovjet filmeket nem láthattuk. Jóformán tudni se tudtunk róla, hogy Indiában, Kínában, Japán­ban, Latin-Amerikában filmeket gyártanak. Ma az egész világon játsszák a magyar filmeket. De barátságunk a külföldi művészekkel nemcsak egy­más munkájának ismeretéből áll Nemcsak a fesztiválok szép versen­géséből. Lassan kialakulnak szemé­lyes kapcsolataink is. A csehszlovák filmművészet fejlődése például nem­csak általában érdekel. Számomra különösen izgalmas, mi lesz Jerzy Weisznek, az „Új hősök születnek” című film rendezőjének következő munkája. Sok estét beszélgettünk át Prágában, nemrég kaptam tőle leve­let, amiben az én egyik filmemről mondott véleményt. Louis Daquin-t Karlovy Vary-ban ismertem meg, most várom „Bel ami”-jának ma­gyarországi bemutatóját, Georges Sadoul-lal, a filmesztétával Budapes­ten találkoztunk. Joris Yvens bará­tunknak most mindnyájan szeretnénk jó munkát kívánni első játékfilmjé­hez, a „Till Eulenspiegel”-hez, akik őt Pesten, vagy Karlovy Vary-ban, Cannes-ban, vagy Berlinben megis­mertük. És sorolhatnám a többit is, lengyelt, venezuelait, németet, bol­gárt, embereket, barátokat, akikkel annyi izgalmas vitát folytattunk ar­ról, hogyan lehetne jobb, igazabb fil­­­meket csinálni. É k­özéjük tartoznak a szovjet film­­művészek is. De­­külön hely il­leti őket. Külön hely azért, mert mi nem akármilyen haladó filmet, de pártos, szocialista filmet akarunk csinálni. Ezt pedig elsőknek ők tudták. Mind­máig legjobban ők tudták. Mindaz, ami nálunk 1948-ban elkezdődött, az új és forradalmi tematika, a művészi igényesség, az egyéni stílus kialaku­lása, velük kezdődött, az ő műveik hatására indult meg. Ha a magyar film lassan megtanul sajátosan ma­gyarul beszélni, erre is elsőkként ők inspiráltak minket. De külön hely illeti meg a velük való személyes találkozásokat is. Pu­­dovkin magyarországi látogatásairól, segítségéről egy egész könyvet állí­tottak össze. Meglehetősen terjedel­meset. És mégis, mi, akik dolgoztunk, beszélgettünk, sokszor hevesen vitat­koztunk vele, tudjuk, milyen kevés fért csak abba a könyvbe. Aztán a szovjetunióbeli utak. Kinek-kinek közülünk más személy, más műte­remlátogatás maradt a legemlékeze­tesebb. Nekem egy operatőr, aki •Nemcsak elragadó kalauzunk volt a Moszfilm-stúdióban, de elutazásom­kor váratlanul, nem­ hivatalosan meg­érkezett a pályaudvarra is. Hegyi Barnának hozott ki néhány olyan színszűrőt, aminek hiányát futólag említettük a gyárban. Ermler, Alekszandrov, Donszkoj, Rajzman is ismerősünk, bár nem be­széltünk személyesen mindannyiuk­­kal. Rövid 11 év alatt egész életmű­vüket kísérhettük végig mozikban és a filmgyár házivetítőjében. Ismerjük művészetük csúcsait, gyengébb pont­jait, majd újbóli nekilendülését. Éle­tem legnagyobb film­élményei közé tartozik Ermler „Nagy hazafi”-ja. Sokszor megnéztem, tanítottam is a főiskolán. Aztán láttam a „Hatalmas erő” című filmjét, ami, úgy éreztem, nem sikerült. S most a kitűnő lenin­­grádi mesternek újabb művét, a „Be­fejezetlen elbeszélés”-t mutatják be a szovjet film ünnepén. Az „Élet ta­­nulságá“-t az a Rajzman rendezte, akinek gyönyörű filmje, a „Kormány tagja” olyan nagy sikert aratott. Aki annyi hűséggel vitte filmre Baba­­jevszkij regényét, az „Aranycsillag lovagjá”-t. Természetes, hogy izga­tottan várjuk az újat. Annál is in­kább, mert mindnyájan tudjuk, hogy a szovjet filmművészet a nemzetközi­leg elismert, már klasszikusnak szá­mító, nagy művek gazdag sora után, melyek a 30-as években születtek — a háború alatt, és az azt követő két­­három esztendőben készült néhány nagyon szép és sikeres film. „Az acélt megedzik”, a „Szivárvány”, a „Zója”, az „Egy életen át” stb. után — időle­gesen megtorpant. Ők maguk is meg­állapították ezt, és élesen szembe­fordultak saját hibáikkal. Az önbí­rálat nem formális volt. Lehet, hogy az elmúlt két év alkotásai között nin­csenek még olyan kiemelkedő művek, melyeket épp úgy emlegetnének húsz év múltán, mint ma az egész világon a „Csapajev”-et, vagy a „Maxim”-ot. De mintha megfiatalo­dott volna a szovjet filmművészet: keres, kísérletezik. Az olyan filmek, mint a két Csehov-novella feldolgo­zás, vagy a „Zsurbin-család” világo­san jelzik ezt az egészséges és erőtel­jes folyamatot, melynek lényege: közelebb az élethez, közelebb az em­berekhez! Mi is keresünk. Az olasz filmmű­vészek nyilatkozataiból tudjuk, ők is kutatják: merre tovább? Kísérletez­nek a lengyelek, újat akarnak a cse­hek, a Német Demokratikus Köztár­saság rendezői, forgatókönyvírói.. A haladó filmművészetnek ebben a stá­diumában kétszeresen jelentős egy­más munkájának, törekvéseinek is­merete. Izgulunk egymásért. Most kétszeresen értékesek a személyes kapcsolatok, a kölcsönös látogatások, a termékeny viták. Ezért köszöntjük máskornál is na­gyobb örömmel vendégeinket, a szov­jet filmművészeket és a távollevők üzenetét, az új filmeket. Máriássy Félix Irodalmi Újság A szovjet film ünnepe megnyitója Szerdán este az Uránia Filmszín­házban tartották a szovjet film ün­nepe megnyitóját. A díszelőadáson megjelent Hidas István és Szalai Béla, a Magyar Dolgozók Pártja Po­litikai Bizottságának tagjai, Bor­­dóczki János külügyminiszter, Erdey- Grúz József oktatásügyi miniszter, Darvas József népművelési miniszter, Altomáré Iván élelmiszeripari mi­niszter, továbbá politikai, gazdasági, kulturális életünk számos más ki­válósága. Részt vett a megnyitón J. V. Andropov, a Szovjetunió magyaror­szági rendkívüli és meghatalmazott nagykövete, a nagyk­övetség több tag­ja, valamint a budapesti diplomáciai képviseletek számos vezetője. Jelen volt a hazánkban tartózkodó szovjet kulturális küldöttség vezető­je, K. Szimonov, valamint a szovjet filmművész-küldöttség. A magyar és a szovjet himnusz hangjai után Kállai Gyula népmű­velési miniszterhelyettes üdvözölte a megjelenteket, majd Fábry Zoltán Kossuth-díjas filmrendező méltatta a szovjet film ünnepe jelentőségét. A. Sz. Fjodorov, a Szovjetunió kulturális ügyek minisztériuma filmgyártási főigazgatóságának ve­­zetője, a filmművészeti küldöttség vezetője, R. I. Makagonova és V. A. Usakova filmszínésznő, a filmművé­szeti küldöttség tagjai méltatták ez­után a szovjet film ünnepe jelentő­ségét. Képes Géza EGY ESTÉM SCSIPACSOV-VAL Kérdések és vallomások Kutatva néz rám. Ezüst feje kedvesen dűl féloldalt, — éles-kék szeme villog nevetve. Száraz grúz bort iszunk, poharunk összecsendül mint két verssor, vagy mint két tiszta fényű penge. „Ült-e mongol lovon?” — Arcomra árnyék rebben: „Egy szilaj ló — mondom — csepp híján ledobott...“ Felnevet. Ő most is minden nap ül nyeregben. „Versek?” — kérdi. — „Hozok egy füzetre valót.“ Egyszer járt nálunk is. És most elkomolyodva „Szép nép a magyar! — így szól. „Szép nép!“ — újra mondja és szeme kékjében lobbannak pici lángok. Ismerősök voltunk. De most szívébe látok. Szavai: halk, meleg szavak égnek ragyogva mint versei, e mélytüzű gyémánt-szilánkok. A költő elmondja életét Parasztgyerek volt. A forradalom úgy érte, hogy még írni sem tudott. Harcolni kezdett már fiatalon: zárótüzek és lovasrohamok közt tanították írni a bajtársak. „Megtanították — mondom én — nagyon jól!” Hálásan néz rám, a homlokára árnyak vonulnak ... Most nem kérdem, mire gondol. A csillár hunyorog. Ülünk. Éjfélre jár. Hallgatnak a kezek. Nem moccan a pohár, mint folyékony napfény, úgy csillan ránk a bor.. Koccan a csibe-vers gyöngécske csőrivel, — a mészfalat vajon mikorra töri fel? ... A sűrűsödő csöndben két szív zakatol. 'OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOQtK Ilyen címmel jelent meg a Moszk­vában élő szovjet írók szépirodalmi gyűjteménye, megszokottabb kifeje­zéssel — almanachja ezidén, február 17-i dátummal a moszkvai Szépiro­dalmi Könyvkiadónál. A hatalmas, több mint nyolcszáz­oldalas kötet temérdek érdekes ol­vasmányt tartalmaz. Igen sok vers És ez nem csupán a költeményekre érvényes. A gyűjteménynek már legelső da­rabja lebilincselő: Konsztantyin Fegyin új regényéből közöl terjedelmes részletet, melyről elöljáróban megjegyzi: „Évekkel ezelőtt megtervezett és régen elkezdett új munkám az „Első örömök” és a „Diadalmas esztendő” folytatása s így a trilógia befejezése. Cselekménye az 1941-ik év második felét öleli fel, Moszkvában, Jasznaja Poljanában, néhány részlete pedig falun megy végbe. Az említett két regény számos szereplője kerül a tri­lógia utolsó könyvébe, köztük a gye­rekek, akik az első könyvek esemé­nyei, vagyis több mint húsz év óta felnőttek. A harmadik kötetben leírt eseményekkel együtt új hősök is je­lennek meg a színen.” Az Almanachban közölt fejezet színhelye Jasznaja Poljana, a fasisz­táktól feldúlt s alighogy visszafog­lalt Tolsztoj-múzeum, ahol az egyik régi regényhős, Alekszandr Pasztu­­hov, összetalálkozik az időközben kész emberré fejlődött fiával, Aljo­­sával, aki mint a felmentő szovjet csapattest egyik tisztje, ugyanakkor el is búcsúzik tőle, — ki tudja? — talán örökre. De találkozik Pasztu­­hov a feldúlt, meggyalázott ház egy­kori urának, Lev Tolsztojnak hal­hatatlan szellemével is, elzarándokol sírjához, mondván magában: — „El­megyek hozzá s bocsánatát kérem, hogy nem vagyok olyan, amilyen szeretnék lenni“. Nyilván fiára gondol, aki nem örökölte tőle az ő egocent­rikus, szarkasztikus természetét. Egy másik­­ terjedelemben is je­lentős, majdnem négyszáz oldalt, ki­tevő prózai mű a kötetben Jemeljan Kazakevics regényé­ nek, mert viszontlátjuk benne a „Ta­vasz az Oderán” című könyv fősze­replőit. A történet színhelye Német­ország, sőt ugyanaz a német kisvá­ros — 1947 nyaráig; az egyik főhős, Lyubencov, akkor tér vissza Tányá­­val együtt Moszkvába. A regény vé­géhez illesztett, 1950-ben kelt két rövid levél tájékoztat további sor­sukról. A prózai írások közt számos jó elbeszélés köti le az érdeklődést: Antonov, Grosszman, Vasziljevszkij és mások kezdik feleleveníteni az orosz- és vi­lágirodalom a szovjet irodalomban eddig kissé háttérbe szorult műfajá­nak, a novellának szép hagyomá­nyát: az eleddig igen gyakori úgyne­vezett kisregény sok esetben már novellává, karcolattá tömörül. Ezek­hez társul s tart méltán számot ér­deklődésre néhány érdekes riport­novella Zlobin, Tyendrakov, Lapin és mások tollából. Borisz Paszternak a Shakespeare-fordításokról írt ta­nulmányt; Kornyej Glukovszkij Alekszandr Biokról, a költőről, mondja el személyes — igen benső­séges — emlékeit. A nemrég elhunyt másik agg írónak, Prisvinnek, pedig utolsó éveiben lejegyzett aforizma gyűjteményéből olvashatunk egy csokorravalót. Ér­demes közülük idézni néhányat: „Az az ember, akit te szeretsz bennem, az természetesen különb, mint én. De te csak szeress s én igyekszem különb lenni önmagam­nál.” „Ma éjjel felhívott telefonon dok­tor B. Megtiltotta, hogy magam ve­zessem az autómat. De én — oda se neki! Nem szenvedhetem az ilyen általánosító tilalmakat. Az orvosinak nem tiltania kell, ha­nem mérsékelni, vagyis az életben megtalálni minden­nek az adagolását s ehhez nem kell egyéb, mint figyelem a beteg iránt." Nyilván ez az az erő, amivel az orvosi csodát művelhet. Ezzel az erővel lel­kesíti át a természetet a költő s kelti fel az ágyból betegét az orvos.” „A nő jól tudja:­a szerelem olyan valami, hogy megér egy egész életet. Ezért is fél tőle, fut előle. Nem ér­demes őt kergetni, úgysem éred el: a mai nő tudja értékelni önmagát.­­De ha mégis el akarod érni, bizo­nyítsd be, hogy érdemes érted, reád áldoznia az életét.” Végül V. Rozov mai tárgyú szín­művét kell még megemlíteni, címei „Akik örökké élnek“. Élvezetes olvasmány a moszkvai írók ezidei évkönyve. A magyar írók munkáiból is elkelne egy hasonló. L. S. MOSZKVA IRODALMA 1956-BAN „Ház a főtéren’’ — szintén folytatása egy régebben elindított cselekmény­van benne (többek között Nazim Hikmettől is, aki már évek óta la­kik a szovjet fővárosban). Szimonov, Tvardovszkij, Margarita Aliger, Vera Inber, Szurkov, Marsak, Mihalkov, Lukonyin költészete már nem isme­retlen a magyar olvasóknak. De az almanach ízelítőt ad kevésbé ismert, de szintén tehetséges moszkvai köl­tők műveiből is. Ljudmila Scsipahi­­na, Zabolockij, Vansenkin s mások mellett az idős Ahmatovától is kö­zöltek verseket. De nemcsak a ne­vek újak, szokatlanul friss, költői meglátásokkal, telibetaláló gondola­tokkal, bizonyos tekintetben tágas­b szemlélettel is találkozunk, még a régóta ismert költők írásaiban is. ^XXXXXXXXX»CXXXXXIOCXXXX>0<XKXXX)OCXXXX>000<X>OOOOC)OOOOOOCXX)C)C)CXXXX)OOOOOOOOOOOOOOOCXXXXXXXXXXX30000000000000C)OOOOOOOOC X)OOOOOOOOOOOOC)CXX>OOOOC)OOOOOOCXXX»OOOf; Szovjet művészek magyar színpadon Um. . v.'i * 4 ll ^ : Maja Pliszeckája és Marisz Liepa a Hattyúk Birkás­ailian és Alekszandr Ognyivcev az Erkel­­ tavában. Színház Hovanscsina előadásán. i 3 OOOOCOtXXX»OOOOOOC<<)OOOI>XODOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOC®OOOCCCOC»OCKXlOaMOOOOO-OCy,

Next