Irodalmi Ujság, 1956. július-november (7. évfolyam, 27-43. szám)
1956-07-07 / 27. szám - Tolnai Gábor: Őszi kert (Lányi Sarolta verseinek gyűjteménye, Magvető, 1956) • könyvkritika • Lányi Sarolta: Őszi kert (Magvető, 1956.) (2. oldal) - Goda Gábor: Jegyzetek Bihari Klára könyvéhez • könyvkritika • Bihari Klára: Brigitta nővér (2. oldal)
2 Irodalmi Újság Megilletődötten veszem kezembe a tollat, midőn írni kezdek az Oszt kertről, Lányi Sarolta költői életművének gyűjteményéről. A felszabadulás utáni évek óta ismét itt él közöttünk, s különös módon, most mégsem a jelenlevő, hanem a Horthy, időben távol, emigrációban élt Lányi Sarolta tűnik fel emlékezetemben. Akkor alig-alig jutottunk hozzá új verseihez. Azonban a Szovjetunióban írt műveinek ismerete nélkül is valami szép varázslat vette körül alakját, mint mindazokét, akik tőlünk távol, emigrációban éltek. Halkan, szinte szertartásos tisztelettel szoktuk csak kimondani annak idején a nevüket. Lányi Saroltáról unokahúga, Ági hozott néha, néha hírt; ilyenkor félrehívott bennünket a Vajda János Társaság előadóestjein, csillogó, csendes örömmel. — Saskáról hír jött! — Új versei, műfordításai közül a moszkvai Új Hang Magyarországra került példányaiból ismertünk néhányat. Hadd írjam meg, hogy Radnóti Miklós sokat emlegette a költőnő kezünkbe került verseit, egy Új Hang-számról s Lányi Saroltának itt megjelent verseiről naplójában is olvashatunk feljegyzéseket. Radnóti nem mindennapi a Szovjetunióban megbecsüléssel ír élő költőasszonyLányi Sarolta modern irodai, munk ama kisszámú tagjai közé tartozik, akik ott indultak el Ady Endre és társai oldalán, megérték a tanácsköztársaság győzelmét, de bukása után — ő 1922-től — nem Horthy Magyarországában, hanem emigrációban éltek, a fasizmus közvetlen nyomásától távol, a magyar 919-ben felvillant szocialista életet folytathatták tovább, s végül megérhették és alkotó tagjaivá válhattak a felszabadult haza életének. Az életútnak ez a politikailag egyenes vonala különleges színt, különleges sajátosságokat biztosít költészetének. Persze az emigrációban élő író, költő művének különleges színei ellentmondásos sajátosságokat tartalmaznak. Évtizedekig távol élni a hazától, még akkor sem nehézségek nélkül való ha a távollét a szocializmus hazájában telik el. Fokozott problémákat jelent a száműzetés az írónak, akinek alkotó, munkája a hazai élet és az művészi anyanyelv közösségéből kiszakadva megtorpanhat, gyakran áthidalhatatlan nehézségekkel találhatja magát szemben. Az ő életpályájának küzdelmes útja, és a küzdelmes útnak versekben való tükröződése lehetőséget A kiragadott „tájak", jelzők, címek, témák és verssorok — úgy vélem — feleslegessé teszik, hogy névszerint hivatkozzunk a költőkre, akiknek ihletése nyomán megtalálja Lányi Sarolta a maga mondanivalóinak kifejezőeszközeit. A század első évtizedének végén hatol lírájába Ady és vele párhuzamosan Babits versalkotó módszere. Kettejük költészetének termékenyítő befolyását érzékelhetjük, midőn Lányi Sarolta így fogalmaz: „Feküdjek akkor fekete párnán, Fekete selyem legyen a párnám. — Felettem valaki fáklyát tartson, Fesse aranyra viaszos arcom,“ Azt hiszem nem tévedek — ha azt állítom —, hogy Ady költészete tágítja ki Lányi Sarolta távlatait, talán fokozottabb mértékben akkor, midőn a század legnagyobb magyar költőjének versformálása már kevésbé fog hatni reá. Azt olvastam nem régen egy antológia jegyzetanyagában, hogy a háború és a forradalmak kitágítják Lányi Sarolta individualista költészetének eszmeiségét és szocialista tartalommal telítik meg. Lányi Sarolta eszmei kitárulása korábbi keletű. Ezt kifejező versei mellett más dokumentumok is tanúskodnak erről. Az 1912. május 23-i tüntetésre Kaffka Margit verssel válaszol (Hajnali ritmusok): „Most már jönni fog robogva minden!... Ne feledjétek férfiak, hogy az asszonyvér se drágább harcra, mint szerelemre...“ Lányi Sarolta levélben üdvözli Kaffkát a Hajnali ritmusok megjelenésekor. Kaffka Margit válasza Lányi Sarolta levelére ról, Kaffka Margit kommunista kishazáról. A távol volt helyett szóljunk a tíz éve hazatért költőnő életművéről, ha csak utalásokra, jelzésekre telik is e helyen. Lányi Sarolta közel kétszázötven verset vett fel gyűjteményébe. Közel két és félszáz vers, a több mint négyszázötven oldalas kötetben. Mi mindenről beszél ez a csaknem kétszázötven vers, ez a négy és félszáz oldalt meghaladó kötet? Az őszi kert legkorábbi darabja 1906-ból való. Egy tizenötéves lány írta a verset, egy esztendővel a 905-ös forradalom után. A kötet legkorábbi verse óta ötven esztendő telt el. Az ötven esztendőben benne foglaltatik: modern irodalmunk kibontakozása és teljessé érése, az első világháború, a tanácsköztársaság győzelme és bukása. Lányi Sarolta csaknem negyedszázados emigrációja, a második világháború és végül, a szabad Magyarország első évtizede. Micsoda fél évszázad volt ez! Kérlelhetetlen évek és évtizedek követték egymást, hajcsár kegyetlenséggel, a népek életében és az ő személyes sorsában egyaránt. Mennyit kellett szenvednie ennek a költőasszonynak, míg 1945-ben, a győzelem tavaszán leírhatta e dísztelenségükben is ragyogó sorokat: nyújthatna a kritikusnak — túl egy könyvismertetés keretein — nem mindennapi elemzésre. 1906-ban — a kötet legkorábbi versének esztendejében — még messze volt Lányi Sarolta a forradalomtól, de mélységesen átélte már ekkor a századeleji nő „csendes válságait“, a modern nő önálló társadalmi létért harcoló, tétovázva is forradalmas gondolkozását. Korai versei az akkori nő kérdéseit visszhangozzák. Bár jegyezzük meg, hogy Lányi Sarolta egész költészetének hogy nem akar kilépni jellemvonása, az asszony szemléletvilágából, kommunistává teljesedő gondolkozásában is az asszony világát tükrözik versei. Kezdeti versei a 10-es évek előtt megújuló magyar líra világából, hanganyagából táplálkoznak. Ennek a világnak tájai, környezete: a szőnyeg, a kerevet, a csipke, a bársony, a virágszál, a lom, a könyv. Jelzői: néma, ódon, szépművű, muzsikátlan, gubbasztó, csendes, szellős, bronzos. Címei és témái: a mosoly, a vágy, az álom, dalok a holdról, seknek ködbenézők. Ezeknek a vera hangulatát a „gyilkos unalom’* hatja át. Lányi Sarolta önmagát a „bánat szobrá”i nak nevezi, s az „életre nem valóság” himnuszát írja: fennmaradt. Néhány mondatos idézet a levélből jobban jellemzi a modern asszonyköltő gondolkozását, minden elemzésnél; Kaffka Margit gondolkozását nem kevésbé, mint Lányi Saroltáét: „Gazdag vagy, fiatal vagy. tele érzéssel, hittel, verssel, látással, szenvedéssel, — hát nem tudod mekkora vagyon mindez?’* — Majd odébb: „Az élet mérhetetlenül sok és gazdag és nagyszerű szépségeket adhat, szívszakasztóan gyönyörű hiedelmeket —, és egészen rettenetes összeomlásokat, vagy elfáradást is, végső mindegyebet —, mindent.“ Lányi Sarolta költészetének kezdettől, ötévtizedes pályája során máig legszebb tulajdonságai: az érzéssel, bensőséges asszonyi érzéssel telített látás, a szenvedés telített erejű kifejezése, a humánum; mindez bensőséges lírai hangon, a nagy kérdések kapcsán, nem egyszer zengő pátosszal fejeződik ki. A társadalmi kérdéseknek 10-es évek elején végbement felismerése után tovább tisztul, világosodik szemlélete, mind biztosabbá válik eligazodása az életben, a valóságban. Nem mindennapi a jelentősége annak, hogy lírája a háború kitörésétől kezdve határozott háborúellenes hangon szól. (Bizonyára szerepe volt ebben annak, hogy 1914-ben megismerkedik későbbi férjével Czóbel Ernővel, a magyar munkásmozgalom kiváló képviselőjével, aki ebben az időben már megtette az első kísérleteket a marxista irányú magyar irodalomtörténetírás terén.) A világnézeti kitágulás persze — költőről van szó — a versformálásban is kifejezésre jut. Eszközei tisztulnak, egyszerűsödnek s hangjának szárnyalása ugyanakkor még erőteljesebb. Szép példa erre Lányi Sarolta jól ismert antológia darabja, háborúellenes költészetünk kiemelkedő verse, a Verdun. A költemény kemény, zártformájú megfogalmazása, egysége, emelkedettsége úgy csendül most fülembe, midőn újra olvasom, mintha Radnóti eclogáinak előhírnöke lenne. Nem tartom valószínűtlennek, hogy Radnóti Miklós a tibullusi ihletés mellett tanult ebből a ragyogó versből. Csupán a kitűnően érzékeltető verskezdést és a politikai érettséget kifejező befejezést idézem:,at ádáz keselyű ébred mindennapi kimra ágyús sáncaidon, s falaid közt, francia Verdun! Egy szikládon a két tűz közt, verdes a leláncolt Ember. Vérzik a teste halódó Prométeuszként, ám nem hal meg azért, pedig őt is eléri a nagy harc minden gyilka, de szenvedi, tűri. Ha egyszer a láncát végre letépi örökre —, felszabadult vasököllel tesz keserű igazat a kevély keselyűk viadalján. Az idézett sorok — s rajtuk kívül idézhetnénk még sok hasonlót, ha nem is ilyen hőfokú versből — azt jelképezik, hogy Lányi Sarolta már idehaza, az emigráció előtt elérkezett a közösségi témák művészi erejű, érett politikai ihletésű kifejezéséhez. Hasonló erejű verseket idézhetnénk a majd hazájától távolkerülő, s azután a felszabadult hazába visszatérő költőnő műveiből. Szovjetunióban keletkezett verseit áthatja a proletárnemzetköziség szelleme, s az emigráns költőnő kettős hazafisága, amit moszkvai költeményeinek egész sorában harmonikusan fejez ki. Idézzük példának a tömör szabad versben fogalmazott Ének a mardugról-t, a dalszerűen csengő Moszkvai magyar énekét, A szovjet munka dalát és Az álom az ibolyáról című bensőségesen szép versét. Az utóbbiban mutat példát Lányi Sarolta arra, hogy az intim, bensőséges asszonyi képzeletből fakadó vers miként tárulhat ki szélestávlatú politikai mondanivalóvá. A vers három zárószakasza. .. Egyszer majd szép tavaszidőben Repülőgép száll föl az égre S ibolyamagot hint e földre. Legyen még szebb erdője tőle. Mert így álmodta ezt a költő. Ki messziről jött, s úgy regélte, Hogy: volt egyszer, Budán, egy erdő, Ibolyaillatban merengő... S mert itten semmi nem megy kárba. Költő sem álmodik hiába. Ibolyazáport szór a vágya A dolgozók szép országára. Idehaza, a felszabadult hazában, új állomásról indul tova lírája. „Talajomból kiszakadtam, De gyökerem bennehagytam” — írta még 1928- ban Moszkvában. — S most, visszaérkezve arra a talajra, amelyen költészetének gyökerei kihajtottak, első szavai a boldog öröm hangján szárnyalnak, majd következik a valóság felismerése. Feltolulnak előtte a teendők: a felszabadult, de még fel nem épített új Magyarország valóságában. E rövid írásban nincs mód arra, hogy részletesen elemezzük Lányi Sarolta költői pályáját, így — már említettük — csupán jelzésekre van lehetőség. Ugyancsak jelzésszerűen utaljunk még arra, hogy hazai fejlődésének utolsó szakaszában a legszemélyesebb lírai mondanivaló terén költészete gyönyörű teljességhez érkezett. Valamikor, a Szovjetunióba való távozása előtt, a Horthy idő első éveiben, az egyedül maradt asszony fájdalmával szóltak versei a börtönben raboskodó — s a rabságban is marxista szemináriumot vezető — férjéhez. Most elhúnyt élettársát siratja, olyan versciklusban, amelynek számos darabja új líránk legszebb költeményei közé tartozik: Mindig őt akartam követni, Amit ő szeret, azt szeretni. Vele sírni, vele nevetni, Csak egyet, jaj, nem: őt temetni. Nyomában futottam zihálva , elérni nem tudtam, hiába! Erőtlen voltam, renyhe, kába? Mért nem követtem a halálba? Rövid ismertetésünket nem fejezhetjük be annak megemlítése nélkül, hogy az őszi ken az új magyar könyvkiadás legszebb darabjai közé tartozik. A könyvnek — mint könyvnek — a szépségét Czóbel Bélának, a kiváló festőnek az őszi kerthez készített rajzai és borítólapja teszik még teljesebbé. Tolnai Gábor ŐSZI KERT (Lányi Sarolta verseinek gyűjteménye, Magvető, 1956) , hogy háláljam meg, hogyan köszönjem meg Néked orosz hon, szivem hajléka, szovjet haza. Hogy visszaadtad veszendő szülőföldem Az életnek, s nekem, Hogy áldó énekem Vá#yam szárnyán már szállhat — haza! ó, de sokan vannak, akik hasonlók hozzám! Akik születtek, mint ém, életre nem valónak. S mégis élnek, mint én s gyermekek is valának. Élték a gyermekévek ezer szent pillanatját. Vívták a szívbevágó megismerések tuséit. S magukra eszméltek, mint én, keservesen. 1956. július 7. Jegyzetek Bihari BEVALLOM, hogy Bihari Klára elbeszéléskötetét, a „Brigitta nővér”-t, azzal a szorongó bizalmatlansággal vettem a kezembe, amelyre némileg rászoktattak azok a sokszor csak riportszagú, hangulatrögzítő, komponálatlan kis írások, amelyeket rövid terjedelmük miatt odacsaptak a „szépirodalomhoz”, s amúgy kedélyes hetykeséggel novellának kereszteltek el. (Félreértés ne essék, nem egyre fejlődő és nagyon tetszetősen kibontakozó új novellisztikánkra gondolok általánosságban.) Ez a „Brigitta nővér” ilyenformán nagy meglepetést okozott, mert ezúttal csakugyan elbeszéléseket olvastam, jókat, gyengébbeket, vegyest, de olyanokat, amelyekben a tudatos, két lábon álló kompozíció sohasem hiányzik, s a mese vagy cselekmény kötelező követelménye mindenütt kielégítést is nyer. Nem mondom én, hogy Bihari Klára a novellisztikai ökonómia nagymestere. Azt se, hogy mindig tudja, hol kezdődik törvényszerűen a történet és hol végződik, de ezt legjobb íróink is csak kevésszer tudják az életben. Nem mondom én, hogy a kötet húsz novellája mind egy szinten mozog, ilyen kötetet alig ismerek, és azt sem, hogy nincs benne néhány, amiben ne lennének meg a sematizmus foszló rekvizitumai; van ebből a „Brigitta nővér"-ben, az „Esti iskoládban és főként a „Juliska lelkem”’-ben. De Bihari Klára mindig kötelezőnek érzi, hogy elmondjon valami kereket és egészet. Okosan, jó műgonddal kerüli el a tanmese buktatóit és a nyomban ható hasznosságot, amely a művészet gyakorlatában a legtöbbször teljesen haszontalanná válik. S ami az én fülemnek fontos, s amelynek élvezeti lehetősége nem is túl gyakori e minden műfajok legbonyolultabb műfajában: gondos, formás mondatokkal mondja el Bihari a maga sajátos mondanivalóját, nem ízeskedik, nem sznoboskodik, nem pipeskedik stiláris finnyásságokkal, amelytől végül olvasó és író egyaránt kifullad, mint katona a túlhajtott díszlépéstől. A BIHARI KLÁRA okos, kerek, gondozott történetei javarészét a munkásemberek, az üzemek világából meríti. Tetszik nekem az a mód, ahogyan az üzemekbe nyúl anyagáért. Tudom — magamról is tudom — hogy bizony kibicsaklik az ember tolla, ha olyan világban kapirgál vele, amelyet csak szeret, de nem ismer hitelesen. Persze, ehhez az „írói ismeretihez néha elegendő (az írói fogékonyság fokán múlik a legtöbb) akárcsak egy elejtett szó, impresszió, a többit elvégzi az élet egészének ismerete, az áldott, s nélkülözhetetlen fantázia, amelyről az okos Osvát Ernő azt mondta, hogy „a valósághoz kell csak az igazi fantázia”. És persze — ezt már én mondom — a tudat, a világnézet, amely a szabad asszociációk kalandosságát eréllyel szedi ráncba. Érdeme szerint jutalmazni kívánom Bihari Klárának azt a jó tulajdonságát, hogy a máról ír, noha pontosan nem is tudom meghatározni hogy e „máról”’ szónak mi is az irodalmi időhatározói tartalma, hogy a kalendáriumi mai napot kell-e rajta érteni, vagy lehet-e a három év előttit is. A „maiságot” nemcsak az időpont határozza meg, hanem a szemlélet maisága is és akkor egy ma írt regény Hunyadiról vagy a harmincas évekről ugyancsak mai lesz, önmagában tehát ez a „maiság” aligha lehet egyedüli értékmérő eszköze valamely mű megítélésének. Olvastam „mai tárgyú regényt“, amely ósdibb volt már csak módszereinél fogva is egy húsz év előtti regénynél — és fordítva. De ez a Bihari Klára tud valamit, amiről szólni kell. Azt ugyanis, hogy ez a „maiság” az ő számára nem valami kirándulás a mába, az aktuálisba, írótollát nem mártogatja a maiságba, „a mai problémák tengerébe”, mint a vasárnapi horgász, akit megcsodál a család, ha pontyot fogott a Dunában. Biharinak a ma, az üzem, a munkások gondja-baja természetes közege, amelyben otthonosan mozog. Nem a gép és az ember relációja meríti ki ihletét. Emberekről, emberi normákról, a valóságban létező konfliktusokról, szerelemről, a történelem szülte természetes metamorfózisokról és általában emberek közt előadódó dolgokról ír, nem küzd lihegve a sematizmus mindenáron való elkerülésével, amiből rendszerint másfajta írói görcs és sematizmus jön létre, nem is harcol az optimistaság és pesszimistaság irodalmi mumusaival, mert tudja, hogy a munkások élete is jóból, rosszból tevődik össze és tudja, azt is, hogy az író szocialista szemlélete amú»y se billenti akár a l»rre«hökkentőbb mondanivalót a polgári objektivitás oldalára. Egy pillanatig sem fél, hogy a valósághűségből fakadó objektivitás valami Klára könyvéhez féle igaztalan, hátrányos képet rajzolna a munkásosztályról. NEM TARTOM FELADATOMNAK, hogy Bihari Klára könyvének előnyös és előnytelen tulajdonságait afféle patikázusi adagolással osztályozzam, sem azt, hogy a kritikát valamiféle nagyszabállú bölcs tanácsadásra használjam föl. Ezt végezzék el azok a kritikusok, akik az írótól elvárnák, hogy bölcs tanácsaikat (de valamennyit!) kövessék és elfeledkeznek róla, hogy az írók a legbölcsebb tanácsot is képtelenek követni, ha erre alkatilag alkalmatlanok. Ezért hasznosabb kritikai célkitűzés egyeev író művészetének erényeit kibogarászni és azt erősíteni benne, ami jó és ami természeténél fogva egyre jobbá lehet. Nem kegyes, hahasznos módszer ez. Gondolom, Biharinak is hasznos, ha mondom neki, hogy őrizze és gyarapítsa novelláinak drámaiságát, hiszen megoldva-megoldatlanul jelen van ez az igény kötetének mind a húsz elbeszélésében. Gondolom, az is hasznos, ha bátorítom benne az elbeszélő készségnek azt a szép higgadtságát és körültekintő megfontoltságát, amely nem éri be jelzésekkel, egyegy odavetett fénylő szó mindent megvilágító csodálatos rezgésével. Lám, őt nem erre kell bátorítani, holott ezek az odavetett, zseniális, fénylő szavak hány nagy elbeszélő legdicséretesebb pillanatai. De kérdem, mit érne vele az a Bihari Klára, aki a legzengőbb konfliktusok pillanataiban is, írói alkatánál fogva ki nem lő a sodrából, egy világért sem, hanem higgadt, nyugodt és kontemplatív marad, anélkül, hogy tolla alól elsikkadna a kötelező feszültség. Így van ez „A családfő" című elbeszélésében és abban a ma döbbentően izmos „Cipő” című novellájában, amelyet legjobbjaink is méltán megirmrthetnek. Hiába adnám Bihari Klárának azt a formális tanácsot, hogy lehetőleg mindent fejez?e ki cselekményben és minél kevesebbet bízzon az írói magyarázatra. Ez elvileg okos és jó tanács, egészen úgy hangzik, mintha igazi „írói” tanács lenne. Igen ám, de mit érne Bihari Klára ezzel a látszólagos írói tanáccsal? Csak azt, hogy feladná hősei gondolatainak s érzéseinek gyakran nagyon is pontos, a történethez tapadó árnyalatos tolmácsolását, amit pedig Bihari Klára jól csinál és olyasmire uszítanám, ami csak papírforma szerint jobb „szisztéma“. Nem, csak írjon úgy, egészen úgy Bihari Klára, ahogyan ez számára a legtermészetesebb. Ezzel az epikus jellegű novellisztikával, sajátos lassúdadságával is képes volt néhány olyan elbeszélést írni, amely a jók közt is kiemelkedik, s amely miatt a kötet jelentőségét elközömbösíteni egyszerűen kritikai tehetségtelenség volna. Ilyenek a „Van családja”, egy kisfiú visszafogadásának lélektanilag is szép története. Ilyen a „Jancsi és Juliska”. Ez a fiatalok elhirtelenkedett szekszualitásáról szól, amely kényszerű házassággal végződik; a fiú megunja az új otthont és visszavágyik a megszokott környezetbe, de szülei visszaküldik gyermek-feleségéhez; ott felfedez valami új, nagy dolgot a világon: a saját családját. Emlékezetes írás a „Hegedű”. Ebben azt beszéli el az írónő, hogy a volt cigányprímás üzemi munkás lett, de régi szenvedélye újra csak visszakényszeríti a vonóhoz; egy este az urakhoz hívják muzsikálni, de már nem tud nekik Hegedülni és megszökik a mulatságról. (Én itt fejeztem volna be.) Kiemelkedő erős írás a „Méltóságos asszonyok”, amely témájában egy fordított maupassant-i „Gömböc”-re emlékeztet, a könyörtelenségében is bátor „Bűnös" című elbeszélés és „Az erősebb’’, amely példája annak, hogy a valóságábrázolás hűsége mint kerülteti el az íróval a sematizmus buktatóit. E NOVELLÁKAT, tudomásom szerint, Bihari Klára önmagának írta, talán csak kettő jelent meg az Irodalmi Újságban. Mitől ijedt meg Bihari Klára annyira, hogy írásait nem jelentette meg más folyóiratokban is? Csak nem tartották érdemtelennek őket a megjelentetésre? Goda Gábor --------------------------------------- VACLAV REZAC kétszeres államdíjas kiváló cseh író 55 éves korában hosszas betegség után elhúnyt. * AZ IDEI VELENCEI BIENNALEN 33 nemzet művészei vettek részt mintegy ötezer képpel, szoborral és rajzzal. A festészeti nagydíjat a zsűri a francia Villonnak, a szobrászatit az angol Lynn Chadwicknak ítélte, míg a grafikai nagydíjat a japán Murakata kapta,