Irodalmi Ujság, 1956. július-november (7. évfolyam, 27-43. szám)
1956-10-20 / 42. szám - Szendrő József: Orosz színjátszás • színház • Moszkvai Művész Színház (4. oldal) - Bárány Tamás: Olympia • színház • Molnár Ferenc: Olympia. Rendező: Egri István, Petőfi Színház (4. oldal)
A Irodalmi Újság Orosz színjátszás mesterségbeli tudás tökélye & a legforróbb invenciók találkozása nyűgözte le és döbbentette meg magyar közönséget, mikor a Moszkavai Művész Színház „Karenina Anna” és „Holt lelkek” előadását megtekintette. Ez a színjátszás esszenciája, magasiskolája volt és mikor szóban vagy írásban történő méltatására vállalkozunk, valóban zavarba kell esnünk, mert a kapott élmények kifejezésére bizony csakis a szuperlatívusz méltó. Ez a színjátszás utoléri a fantázia legveszedelmesebb tűzijátékait, az árnyalatok alig érzékelhető mélységeit — élet és színház egyesülésének valóságos csodája. A kiszámítottság és megkomponáltság az elevenségnek és rögtönző indulatnak, sőt a mámornak olyan fokával esik egybe, amely a klasszicitás és újítás, a hagyomány és a merészség ölelkezésében borul virágba. A játék itt-ott eléri a hangulat cirkuszi frivolitását hangok és maszkok torzításában a karikatúra pokoli egyvelegét, ugyanakkor félelmetesen tapad a valósághoz, a „megtörténhetőség”, a „lehetségesség” arányaihoz. Amit látunk, az így volt az életben, annak így kellett lennie, a múlt század Oroszországa ilyen volt, szóról szóra és betűről betűre. De amíg az életet adják, ezzel együtt adják az írót is, történetesen Gogolt — aki szintén egyszerre festett és bírált, mondott ki igazságot és iróniát. A „Holt lelkek” szemünk előtt elvonuló galériája, e végsőkig egyénített és ugyanakkor tipizált figurák, egy kisváros válogatott baromcsordája, melynek minden egyes tagja nemének egy-egy őspéldánya. Ezeknek megmintázásában nem utolsósorban a nálunk újabban méltatlanul elhanyagolt maszknak óriási jelentősége van Festmény- és szoborhűséggel formálták meg a színészek a testet és az arcot. Gribov maszkjához hasonlót magyar színpadon néző még nem láthatott. De filmen is inkább a Quasimodo-k, az embertelen szörnyek eseteiben Gribov arca a teljes felpuffadás, a zsírjában fuldokló földesúr disznófeje — benőtt haja és húspárnái között két ravasz szeme az egyetlen, ami e lajhár testben még él. Alig tud megmozdulni és megfordulni, a sertésóriás idomtalanságával szinte döcög a földön és ezen közben zaftosan, ármány csap,és fanyarul szövi az üzleteit. Két nagy, szinte lapátformájú cipő ormótlankodik lábán (majd mint a bohócoké) puffadt kórkép egy korban, melynek dísze és haszonélvezője. Ez a látvány az emberi elhájasodás, a rabló önérdek monumentuma, ami egy ilyen merész és mégis hiteles maszk nélkül nem volna megvalósítható. De a színészek között alig játszik bárki a „saját arcával” ebben a darabban. Az átalakulás gyönyöre, az átváltozás boldogsága fénylik, ragyog a művészeken, akik valóban bőrükből kibújva vesznek részt a szerepek bőrében, szőrzetében és ruháiban. S hangjuk sem a sajátjuk sokszor, ismert szóval úgy mondhatnék talán, hogy „felvett hangokat” használnak, melyek azonban minden mélységben és magasságban a maguk természetes zengését rezonálják. Nincs ebben semmi hamis, semmi művi, ez a hang az átélt és ábrázolt embereké. Kedrov például szinte kukorékolva beszéli végig jelenetét, folytonosan visítozó és trillázó feleségének társaságában és ezzel a tónussal szinte az egykori vidéki vendéglátás üres szívélyeskedésének nagyáriáját szolgáltatja. Ez a leleplezésnek nem jelzése, hanem kíméletlen és véres parádéja. Ezek a tojásfejű alakok, vérbő iszákosok és gyermeteg tudatlanok nem szándékolnak semmit, nem hivalkodnak; félszegségükkel — inkább jól belemerülve, azonosulva szokásaikkal, az állat buzgóságával áldoznak létük parancsának. A kártyázókat, a dáma-játékot, a küszöbátlépés udvariasság-paródiáját, a pipa-kínálgatást soha sem felejti, aki látta. Igen, ezek „csak játékok”, a színházi tájszólás szerint, de az emberi lény és jellem ösztönéletére jellemző, a szerep lelkületéből származó játékok, amiket soha nem találhat ki író és amivel legtöbbet tehet hozzá a színész az íróhoz. Siemeli színjátszásnak nevezhetem csak azt, amit láttam. Az orosz sors látomásának és egy új generáció ítéletének szintézise. Orosz művészek áldozatteljes, az embert elemeire szétszedő és újból élővé alkotó műve volt ez a színjáték. Ebben „rengeteg próba fekszik” s a művészet végtelen tisztelete és bizonyára egy rendkívüli zseni a többi között: a rendező. Ezek az előadások ma is Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics Dancsenko rendezésének szellemében folynak. A két mester kompozíciója épen maradt és bizonyára felfrissült azóta újonnan beálló szereplőkkel, akik elsajátították egy szerepéleten belül a teljes élet felvillantását. Megtanulták a külsőségek lefosztása és semlegesítése árán az emberábrázolás egyedülvalóságát a színjátszásban, ahol a cél a meg nem alkuvó tökéletesedés. A rendező instrukciói nem az utasítások formájában, de az ihlet alakzatában maradtak fenn, valóban úgy, ahogyan cselezzenek a hősök — és ez az a forrás, amit az író sem tárhat fel a színészek előtt. Az, amit nálunk „cizellálásnak” neveznek, vagyis ami a készet és egészet be nem fejezett anyagként kezelve újrakezdi annak megépítését, a soha be nem fejezhető iránti tisztelettel és bizalommal, ez a határtalanság az, ami a műben s annak összhatásában szikrát vet. A művészek közötti nyilvánvaló értékkülönbségek egyrészt elmosódnak, másrészt emelik, kiegészítik egymást, az összjáték tökélyében, a „főszerep” csak tartósságával, többletrészvételével emelkedik ki. Az ember a saját otthonában nem élhet fesztelenebbel, aprólékosabban, mint e színpadi világ alakjai, akik ezúttal díszlet nélkül, függöny előtt mutatták be a darabokból kiragadott jeleneteket. Csakugyan történt valami ott a színjátszásban, ahol ez létrejött, ahol a „haladó hagyomány” ilyen káprázatos még ma is. Egy valamit vethetek közbe talán: az új generációt nem láttuk. Ezeken a művészeken megbámultuk és megéreztük, hogy évtizedeken át szíttak? magukba az alkotóművészet legnemesebb anyagát, a meg nem alkuvó ízlést, az ösztön és tudat találkozásának, együttfejlődésének módszerét. Kisujjukban is ez lüktet, nem is tudják már másképpen csinálni. Abban, amit nyújtanak, alig érezhetően bizonyos fokú történelmi illat is átszáll, lehelletnyi finom súlya a múló időnek, s talán azért, mert az ifjúság hangját, nem halljuk felcsendülni. Olyan volt mindez, mintha Varsányi, Hegedűs, Pethes, Csortos, Sugár Károly, s a többiek együtt lennének színen, egyszerre árasztanák teljes intenzitással egyéniségük erejét, tehetségük javát egy vérbeli magyar színjátékban. Lenyűgöző élményhatások alatt az ember lelke és elméje kibúvókat is keres, mert az osztatlan nagyság súlyától kissé meggörnyed. És ez a kibúvó az a feltevés csupán, hogy amit láttunk, azt orosz színész csak orosz műben és miliőben produkálhatja ilyen színvonalon. S ez az, amit nemzeti vonásnak, jellegnek, ornamentikának tekintek, ez az, ami utánozhatatlan és utólérhetetlen benne, vagyis: egy éppen ennyire magyar lélegzetvétellel volna csak megismételhető. Taraszova szintén a régi generáció szeme fénye és klasszikusa. A Karenina Annában — nyilván szándékosan — forma és tartalom szerint egyaránt kül" elevenítette „kritikai utalás nélmeg a XIX. század asszonyát. Annál meggyőzőbben artisztikus pózaiban és enthuziasmusában, a páthosz fegyverétől sem riadva vissza. Ez a művész „mindent tud abból, amit meg lehet tanulni és nagyon sokat abból is, ami megtanulhatatlan”. Ezernyi színben foszforeszkál, igazi könnyet ejt, a csőiktől szinte lángba borul a szája, szemünk láttára veszti el eszméletét, Jászay fensége, gőgje és Bajor Gizi pompája vibrál a szemében, gesztusaiban. Kedrovval ketten a dráma forrpontjain már-már magyarul beszélnek .. . és mikor eljut a végső monológhoz, amelyben Anna végzetét meséli el, vagyis dramatizálja ... színész legyen a megmondhatója, hogyan csinálja ezt. Mint ahogyan össze is néztünk egynehányan már magunk sem egészen fiatalok és nem szégyeltünk egy húsz év előtti rajongás hangján töredékesen áradozni egy hivatás szépségéről és hatalmáról. Szendrő József (Folytatás a 3. oldalról.) Ismétlem, ez nem himnusz a vályogház dicsőítéséről, hanem becsületes és józan, „realista” magyarázat a vályogház elviselhetőségéről. Van azonban ennek a kérdésnek még egy eddig nem tárgyalt nagy oka-foka is és ez a fűtőanyagkérdés. A fűtőanyag nálunk nemcsak ma kevés, hanem holnap se lesz bőségben. Márpedig milliónyi parasztházat fával, szénnel vagy elektromossággal fűteni: ez egyelőre a mi szegény országunk számára túlságosan messze látszó álom. Attól tartok, hogy atomfűtés itt még sokáig nem lesz és még addig elfüstölögtetjük a mi kevés szenünk, lignitünk és olajunk van. De ha lesz is valamikor, azt a mi szegény népünk éppen úgy nem bírja megfizetni, mint ma a fát és szenet. Aki olcsó terményeket, búzát, tengerit, burgonyát és répát termel, annak nem tudom mikor telik majd vásárolt fűtőanyagra, így hát nekünk a nemzeti önfenntartás parancsából sem közömbös, hogy egy vályogházban kevés tűzre valóval is könnyebben ki tud telelni egy parasztcsalád. S hogy ez ne csupán az én „maradi" okoskodásomnak tűnjék, hadd tegyem hozzá, hogy a kemence, a lej- és kevésfájú és hidegtelű KeKözépázsia, aztán a délorosz és magyar puszták fűtőmódszere nem véletlenül alakult ki. Ez a legtakarékosabb fűtési módszer, mert minden éghető hulladékot fel lehet használni benne és igen jól tartja és osztja a meleget. A központi fűtés sem különb nála. Valószínűleg Észak-Kína fátlan és hideg telű, de termékeny és ezért dult ki sűrűn lakott löszvidékeiről més Oroszországon át egészen az erdős Alpesek aljáig terjedt. A kínaiak és a szlávok rajta is alusznak, úgy még gazdaságosabb. A magyarokat a sok liba és a tollából készült dunyha szabadította meg ettől, mert a Kárpát medencében az évi csapadék nem 2—300 milliméter, mint a többi kemencés országban, hanem 5—800, tehát a vízimadarak tenyésztése itt nagyon gazdaságos volt. így jutottak a mi őseink a sátor földjéről és az állatbőrökről nem a kemencére, hanem a libatollas ágyba és így lett itt a kemence nemcsak fűtőtest, hanem szobadísz is. Nagyon meggondolandónak tartom, hogy amíg csakugyan nem látjuk azokat az atomkályhákat, elhagyjuk a bevált ezeréves, takarékos életformánkat és szokásainkat. A világ szerény és szapora népei csak úgy lakhatnak valamilyen házakban, hogy helyben kitermelt anyagból építkeznek az idők kezdetei óta. Az erdővidékek: Oroszország, Finnország, Lengyelország stb. fából, a sztyeppevidékek, Kelet- és Közép-Ázsia, Dél-Oroszország, Magyarország pedig földből és sárból. (Ahol van, persze kőből is.) Ebből nem lehet 5—10 évek alatt átugrani az összkomfortos civilizációba. Mert ahhoz, hogy egy szerény 2—3 szobás városi lakást felépítsünk, az egyik vidékről követ kell hozni, a másikról téglát, a harmadikról cementet, a negyedikről meszet, az ötödikről fát, a hatodikról homokot így tovább. Ehhez a sok szállításhoz mindhez munkaerő kell, vasút kell, teherautó kell, azt is mind építeni és gyártani kell; olaj kell, szén kell és ezt a mi népgazdaságunk — ezer más baja mellett — nehezen bírja. Értsük meg: a szegény nemzet is fejlessze az iparát, mert máskülönben örökre szegény és kiszolgáltatott marad, de ne növelje túl nagyra a városokat, mert elszívják az életerejét. Egy kétszobás lakáshoz ugyan Pest-Belvárosban sem kell több anyag, mint falun, de tessék hozzászámítani a közvetett munkaerő felhasználást és anyagelhasználódást is. Nem szabad elfelejteni egy pillanatra sem, hogy Nyugat- és Dél- Európa csodálatos építészeti kultúrája nem néhány évtized alatt alakult ki s azt sem, hogy sok van abban a kirabolt és kizsákmányolt Kelet- Európa, Ázsia, Afrika és Amerika kunyhóban és viskókban élő népeinek a zsírjából, véréből-verítékéből is. Kár is kapkodnunk és erőlködnünk a hirtelen civilizálódásért, mert az úgysem sikerülhet, de közben meztelenek maradunk és gondozás híján továbbpusztulnak az eddigi hajlékaink is, amelyekben pedig mégis eléltünk valahogy. De — mondhatják — én itt inkább csak a faluról és abban is főleg az Alföldről beszéltem, holott a legnagyobb lakásínség a városokban van. Igen, de ha egy sereg ember a falvakban és a külvárosokban házat tud építeni magának, ezzel tágul a hely a többiek számára is, akik nem tudnak. Szinte hallom az ezerféle ellentmondást és a még többféle félreértést és félremagyarázást, mert még nem szoktunk hozzá, hogy a sorsunkról igazán önállóan gondolkozzunk és azt őszintén ki is mondjuk. Nem tesz semmit, nem szentenciákat mondtam ki, hanem egy megbeszélést indítanék el. Ám cáfoljanak meg a szakemberek és a politikusok jó érvekkel, de azt még jobban szeretném, ha összkomfortos kőházak százezreivel cáfolnának meg. 1956. október 20, OLYMPIA Tudott dolog, hogy a fantomok a homályt szeretik legjobban. Éppen ezért az a legcélszerűbb eljárás velük kapcsolatban, ha felgyújtjuk a lámpákat és világosságot teremtünk. Ilyenkor vagy eltűnik a hazajáró lélek, vagy való voltában láthatóvá lesz valaki, akiről nyomban kiderül, hogy nem is kísértet. A lámpagyújtó szerepét ezúttal — igen helyesen — a Petőfi Színház vállalta magára, amikor elhatározta, hogy világosságot teremt Molnár Ferenc fantom-alakja körül. Az elmúlt esztendőkben ugyanis, amikor a színműíró Molnár Ferencnek csak a nevét is kiejteni szeplőt cseppenthetett a meggondolatlan ember káderlapjára, mind sűrűbb homály vette körül ezt az egykor oly népszerű írót —■ s minél inkább bélyegezte munkásságát az egyik oldal „burzsoá rothadásnak“, annál nagyobb lett a másik oldalon a hajlam arra — ez már a dolgok természete —, hogy személyét, szerepét s hozzáférhetetlen műveit felmagasztalják. Habent sua fata libelli. S most itt van, őszinte örömünkre és megelégedésünkre az Olympia, amely szinte metszetben mutatja be szerzője tehetségét a mai színházlátogatónak. Nem a legjobb Molnár- darab ez, s nem a legrosszabb. Nem legköltőibb, nem a legprózaibb. Már-már azt mondanám: az író képességeinek középarányosa. A színház épp ezért aligha választhatott volna szerencsésebben, amikor vállalta, hogy évtizedes szünet után ismét teret ad magyar színpadon Molnár Ferencnek. Semmi sem volna egyszerűbb, mint az elmúlt esztendők kritikai tolvajnyelvén most arról értekeznem, hogy Molnár Ferenc ebben a darabjában, harminc évvel ezelőtt, kemény kritikáját akarta adni a további harminc évvel ezelőtti állapotoknak, magyarán: a huszas évek végének bethleni konszolidációja idején „le akarta leplezni“ a századforduló ferencjózsefi monarchiáját.. Mondom, semmi sem volna ennél egyszerűbb, de semmi sem állna távolabb az igazságtól, s a szerző szándékától és szellemétől. Dehogy akart ő ekkor már — a huszas évek legvégén — leleplezni, dehogy akart kritizálni. Szórakoztatni akart. Ahhoz aztán félelmetesen értett. Az a társadalom, az a polgárság, amely a kiegyezés óta szakadatlanul gyarapodott, ekkorra mér, hogy unokáit, is felcseperedett, a vagyonszerző nagyapák, s a megőrző apák vérbeli unokáinak módján „élvezni” akarta az életet. S mert amúgy is annyi bizonytalanság volt körülötte, háború, forradalmak emléke nyomasztott, gazdasági válságok árnyéka kísértett, el akarta terelni figyelmét a saját életéről. Elég volt a gondokból délelőtt — estére szórakozni akart. Egy más világba merülni. Mert lelkében, igényében primitív volt ez a jóllakott társadalom, s mint a természeti népek vagy a gyermekek: mesét akart. Idegen környezetet, egzotikus embereket, mesebeli világot, akár tündérekkel és sárkányokkal is. Vagy az ördöggel. Gnóti séautón? Nem, az „ismerd meg magad” legmagasabbrendű emberi igénye idegen volt tőle. A realizmust nem neki találták ki. S ha már szórakozni akart, élvezni az életet, mindenből a legjobbat akarta. A legjobb nőt, a legkényelmesebb lakást, a legpompásabb autót és — természetesen — a legszellemesebb írót. S mert ebben a polgárságban nem volt annyi fanyar humor, sőt önirónia, mint például az angolban, hogy a szellemességért akkor is fizessen, ha az történetesen borsot tör az orra alá. hamar rá lehetett ébredni, hogy a magyar glóbuson egy Shaw-féle író aligha élhet meg. Kereslet, az itteni színpadokon az Oscar Wilde-ok iránt mutatkozott. És Molnár Ferenc, aki szép kezdetei idején ragyogó karcolataiban annyi tehetséggel és szikrázó szellemmel tárt tükröt ez elé a polgárság elé, al?i annyi melegséggel mesélte el a Pál utcai fiúk megindító történetét, aki a Széntolvajokban és az Éhes városban oly tiszta hittel vállalta még az igazság kimondását, a shawi szerepet — pályája derekára elfáradt, engedett a kereslet és kínálat megalázó törvényénél?, megalkudott a wildei aforizmák kissé kiagyalt, talmi csillogású világával. Innét kezdve lesz aztán darabjainak is szinte központi mondanivalójává a kompromisszum. — Túlságosan mai, illetve tegnapi csengésű volna ez a megállapítás? Nos, hadd adjam át a szót Schöpflin Aladárnak (aki aligha vádolható azzal, hogy az ötvenes évek kultúrpolitikai iskoláin szívta magába irodalomszemléletét) s aki 1937-ben ezt írta: „Molnár drámaírásának leggyakoribb alaptémája ez: valaki, rendszerint nő, érzelmi kielégületlenségénél fogva egy pillanatra kizökken normális élete vonalából, aztán visszatér, anélkül, hogy komoly baj esett volna. Az író megmutatja azokat a veszélyeket, melyek a polgári erkölcsöt fenyegetik, de a végén helyreállítja annak rendjét. Az erkölcsi kompromisszum polgári szelleme ez, nár sikereinek egyik forrása.”MásNincs mit hozzátenni ehhez a megállapításhoz, ma is érvényes. S ami különösen érdekessé teszi: szinte szóról-szóra illik az Olympiára is. Olympia hercegnő is kizökken normális élete vonalából, amikor beleszeret a pusztafi Kovács András huszárkapitányba, de végül is helyreáll a polgári erkölcs rendje, hiszen a kapitány ráébred arra, hogy szakítania kell a hercegnővel, mert paraszti vére sosem vegyülhet annal a kéken csörgedező vérével. Józanul félreáll — s ezzel megoldódik a hercegnő benső konfliktusa. Egy ideig még szenvedni fog ugyan, de végül is bizonyítva megvigasztalódik egy hozzávaló arisztokratával. A suszter pedig maradjon csak a kaptafánál. Ez tehát vázlatosan a darab jólnevelt mondanivalója — de persze végtelenül szűkkeblűek, szektásan igaztalanok volnánk, ha csak ezt vennők észre, s nem látnók meg e satnya kis váz körül a pompás színdarabot, a ragyogó dialógusokat, a remekül megformált figurákat, azt az egész kitűnő, igazi színházi légkört, amit oly régóta nélkülözünk a magyar színpadokról. S itt kell látnunk Molnár sikereinek másik forrását: a fölényesen biztos színházi ismeretet, a kulturált, sziporkázóan szellemes előadásmódot, s főként a pompás szerepek megformálását, amelyek után kapva kapott három világrész minden színtársulata. Ritka, régen nélkülözött szakmai öröme lehetett a Petőfi Színháznak is ezt a darabot színrehoznia —• hálából, hoev megtehette, csapott is olyan parádés előadást, hogy évekig emlegetheti, aki látta. A színház előadásának két fő erőssége van: Egri István rendezése és Sulyok Mária játéka — s ezeken kívül még igen sok további erőssége. Egri István rendezői munkája minden dicséretet megérdemel. Ez a kitűnő művész esztendők óta egyre nagyobb feladatok megoldására vállalkozik, s rendezői útját mind jelentősebb sikerek szegélyezik, de talán az Olympiával érkezett el eddigi legfontosabb, mert legteljesebb eredményéhez. E rendezése valóban nagyvonalú művészi munka, sikere a darab légkörének tökéletes megérzéséből, a molnárferenci atmoszféra hiánytalan színpadraviteléből származik. Esztendők óta nem érezte az ember annyira „színházban” magát, mint e darab bemutatóján —* lehet-e ennél nagyobb dicsérete a rendezőnek? Sulyok Mária EHingen hercegnéje feledhetetlen alakítás. Az a mély benső komikum, amely minden mozdulatából árad. az a figura velejéig leásó gond, amely egyetlen gesztust, fővetést, szemvillanást nem enged elsikkadni, a legjobb értelemben vett vígszínházi hagyományokra emlékeztet: minden bizonnyal onnét is táplálkozik bővérű, szatirikus s mégis finom komédiázó kedve. Bánfai Zsuzsa Olympiája méltó társa Sulyok Mária alakításának. Gőgös, tulajdon magasrendűségének tudatába már-már belebódult fiatal özvegy hercegnője is igen találó, s ugyanakkor lehel letfinom eszközökkel felépített figura. Ami a legnehezebb Olympia életre keúésében, éppen ez sikerül Bánky Zsuzsának: jól érezteti hercegnője merev külseje alatt a dobogó asszony szívét, s a kék vérhez szokott erekben ezúttal vörösen lüktető vért. Karau Teri a legfőúribb körökben is fellelhető „szegény rokon” alakjában állít elénk emlékezetes, markáns figurát, egyszerű, de hatásos eszközökkel formálván meg a kellemetlenkedő, „pikírt” Lina egyéniségét. A férfiak közül hadd szóljunk elsőül Pongrácz Imre kiváló alakításáról, Krehl János Farkas császári és királyi csendőr alezredesről. Régóta tudtuk Pongráczról, hogy tehetsége sok reményre jogosít— ez az alakítása most mégis meglepetés. Fiatal kora ellenére, úgy érezzük, érett művész: eszközei — csak most láthattuk ezt — jóval gazdagabbak eddig szegényes feladatainál. A szívrabló huszárkapipányt Soós Lajos formálta meg, kedvesen, természetesen, tehetséggel. Az ő pályájén is előre tett lépés ez a szerep; hangja higgad, skálája bővül. Etűin °en hemeg, császári főhadseréd Kovács Károly alakjában kelt életre a színpadán. Albertet, a főlovászmestert Benedek Tibor formálta meg. Mindkettejük játéka ízes és meggyőző — talán csak annyit jegyeznénk meg, hogy nem ártana, ha Kovács kissé arisztokratábban volna arisztokrata. Bárány Tamás