Élet és Irodalom, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1959-04-24 / 17. szám - Jobbágy Károly: „Hajnali részegség” egy józan korban • vers (10. oldal) - Fendrik Ferenc: Vörös és fekete • színikritika • Stendhal dramatizált regénye a Petőfi Színházban, rendező Kürti Pál (10. oldal) - Bános Tibor: Örök szerelem • színikritika • Földes Mihály színműve a Jókai Színházban, rendező Pauló Lajos (10. oldal)

JOBBÁGY KÁROLY: „Hajnali egy józan korban A minap hajnali négykor kellett kelnem. — Vonathoz mentem. — Kinn még vaksötét éjjel borzolta korom üstökét, de később, fél-öt tájban, amíg a villamosra vártam, a fény szétömlött s mind jobban tüzelt fenn. Egy lélek nem járt a Vitányi úton, úgy kongott, min egy kipusztult falu, mikor a szürke, derengő falú házak közt elindultam. Bizony előre örültem neki, milyen jó lesz az üres villamosban a párnán ülve, csöndben nézni ki, míg rohanunk a néma utak hosszán. Jött is... A kanyar szélén kibukott a széles, fényes, üvegezett homlok, lehajtott­ fejű fácskák álltak ott s nézték e sárga, üvöltő bolondot, mely sivítva a Sashegy fele rontott. Megállt... Az ajtó éppen hogy kinyílt... s én csodálkozva néztem szét: Mi van ma? ... Zsúfoltan ringott. Öreg nénikék álltak (arcukon még az alvás hamva) és lehunyt szemű, álmos férfiak ültek, amott kamaszok incselkedtek, vitatkoztak egy könnyű gól miatt. A sarokban, a középső ajtónál két levélkihordó postás számolta: Mennyi lesz a portó? Újságárusok cseréltek lapot (az egyik kevés Népszavát kapott) takarítónők vödrökkel, kefékkel indultak távoli irodákba, — volt aki morgott, viszeres a lába, abbahagyná a munkát, de a pénz kell. — És katonák a laktanyába menve gondoltak már talán egy sashegyi vaktöltényes, játékos küzdelemre. Egy fiatal lány (még az ágy szagát lehelte haja) nézegetve körben az ablaküvegben, mint fényes tükörben csodálta magát... Hát ennyi ember kelt fel már előttem? lepődtem meg, míg álltam, nézelődtem és élveztem, hogy pár perc múlva már mindent elönt a fényes napsugár. Nekik a Hajnal nem a kibukó Nap csodája, hisz naponta itt, ezen a villamoson ülnek, hánykolódnak, míg én az ágy nyugalmát élvezem. Az ablakok még mindenütt bezárva, a kapuk is, mint sötét várkapuk hirdetik: „Aki ezeken kijut ilyen korán azt más Nap várja.” > Ők nyitják ki a világot! S mikorra az ablakomban sorra megjelennek a gyűrött párnák, hogy a végtelennek hirdessék: rajtuk hogy, s mint folyt a torna, a csókcsata ... ők már fütyülve mossák a tejszállító gépkocsik porossát s aminek máskor szidást, ütést adnak, zabot vetnek a gőzölgő lovaknak. És minden reggel... minden reggel így van: Sötétben kelni, várni villamosra, — míg más milliók hevernek az ágyban és agyukat az álom szépre mossa. Tudom, hogy mindez csak megszokás dolga, hogy mindig voltak, akik korán keltek. Síró malacok, gazos konyhakertek gazdája cipelt, kapált mint a szolga .. Hogy nincsen másként­ s hogy villamosok zúgnak a sötétben ..az első szukák” rajtuk nagyot ásít a kalauz: kint minden, mint az ében s világosban jut a végálomásig .. Mégis miféle hősöket kerestem? (Bocsásd meg nékem bűnöm Kosztolányi, hogy a te versed bűvkörébe estem!) Akiket csodáltam, lehet e csodálni? Milyen vak voltam, hogy ezt meg se láttam. (Pedig hogy lestem mindent e világban) S természetesnek vettem azt, hogy reggel hat órakor — amikor én kelek fel — már jár a világ simán, mint a vekker... S most jöttem rá a férfikorba érve, hogy lassan lassan bizony negyven éve, ezen a Földön, hol éltem s szerettek, hol annyit vívtam s annyiszor botoltam, ilyen hajnali, álmos embereknek a vendége voltam. Sokan, nem egészen fiata­lok, diákköri olvasmá­nyaink közt találkoztunk elő­ször Julien Sorellel, s tinta és olajozott padló szaga kíséri, amint feltűnik képzeletünk­ben. Tisztes távolban bukkan fel Old Shatterhand, Winnetou és Némo kapitány csoportjá­tól, és ahogy közeledik hoz­zánk, egy pipás, pepita kabá­tos angol gentleman, Sherlock Holmes vizsgálja nagyítójával felénk tartó lábnyomait. De valóságos üldözői is voltak Julien Söreinek, a kedves, jó tanár urak, akik károsnak­­ tartották, hogy megismerjük besangoni papi szeminá­rium, az érseki paloták és a főúri udvarok világát, egén az osztályharc bárányfelhőivel. És most, a Vörös és fekete hőse megjelenik előttünk a kréta­színű ködön át, a színpadon. Ha dramatizált regényt né­zünk, önkéntelenül is eltűnő­dünk: helyes-e könyvalakban született embereket kivenni abból a keretből, abból az életből, amelyet az író szánt nekik? És mielőtt felmegy a függöny, azt feleljük: termé­szetes, hogy szeretnénk kézzel fogható módon látni azokat, akikkel valamelyik regényben kerültünk össze. Micsoda va­rázsa lenne, ha pár méternyi­re tőlünk belépne a színpadra Raszkolnyikov, Anna Kareni­na vagy Bovaryné! De, saj­nos, nem Raszkolnyikov lép be és nem Anna Karenina. Olykor, átlényegülve egy-egy zseniális színész egyéniségébe, azt mondjuk: talán ilyen volt Flaubert vidéki patikusnéja, talán ilyen volt Raszkolnyi­kov, a gyilkos diák. Ennél a talán­nál igazabb életet még nem tudott adni színpad egy regényhősnek se. És aztán kétféle közönség ül a zsöllyékben. Olyanok, akik olvasták a regényt s olyanok, akik nem. Akik olvasták, azokban feltétlenül hiányérzet támad, és számonkérően me­rednek a szünetekben a füg­gönyre. Vagy a legjobb eset­ben úgy fogják fel a látotta­kat mintha egy partitúrának c­ak a vezérmotívumait hal­lották volna — és ha nem szóltak ezek a motívumok ha­misan vagy rikítóra hangsze­relve —, emlékezetükben ke­gyesen kiegészítik a hiányzó kottasorokat. Akik pedig nem olvasták a regényt? Csak jó színházat, érdekes darabot akarnak. De ha aztán meg­kapják, a kritikus felvilágo­sítja őket, hogy tévedés áldo­zatai: nem a plakáton hirde­tett szerző művét élvezték, ha­nem a dramatizálóét, tehát ne örüljenek olyan nagyon. De beszéljünk végre a Vö­rös és fekete színreviteléről is. Avatottabb toll nem nyúlha­tott volna Stendhalhoz, mint Illés Endréé, akinek írói és stiláris alkata közel áll a lé­lekelemzésnek ehhez a művé­széhez, a teljes Stendhalt azonban szinte lehetetlen dra­matizálni. A stendhali hősök cselekedeteinek rugója komp­likált, s gyakran egészen kis impulzusok indítanak el ben­nük egy-egy akciót. Ezt pedig színpadon kibogozgatni­­ minden, csak nem színház. Gondoljunk csak a börtön­­képre! Hosszú-hosszú szüksé­ges magyarázkodás. Illés Endre nagyokat lapoz a könyvben — a film is csak nekirugaszkodott bakugrások, a kar tudott előrehaladni —, de lapozás közben megcsap bennünket a regény levegője. Ezt írta Stendhal, így írta, ezt akarta mondani. Nem talán. Biztosan. És több félórán át igen jó színházat is kapunk, javarészt valódi stendhali fi­gurával vagy egy-egy jellem hiteles skiccével. De hogy Ju­lien Sorei talán ilyen volt, azt nem mondjuk. Nem ilyen volt. Néha csak egy-egy szón, egy­­egy gesztuson múlt, de Stendhal alakjainál ennyi ép­pen elég is. És így a Vörös és fekete színpadi változata Stendhal műve ugyan — de Julien Sorei nélkül. Kürti Pál rendezői munká­ját nézve tekintetbe kell venni, hogy a főhő­s karaktere csak mondó jelzésszerűen s ellent­lelki motívumokkal került a szerepbe, s még az a veszély is fenyeget olykor, hogy Julien Sorei nem más, mint csak egy gáttá talán tör­tető, s nagy vádbeszéde után se igen akarunk neki igazat adni. Ezt a hibát ugyan nem javíthatta volna ki, de talán kissebbíthette volna. Munkája többi része majdnem kifogás­talan. Atmoszférát, feszültsé­get teremt, s sok ötletes játék­kal díszíti a pergő előadást. (Milyen korszerű a gyertya­játék!) Csak a hálószoba-jele­netben van egy pillanat, ami­kor leáll a tempó. „Gyere” — mondja De Renalné Söreinek. Azt hiszük, legalábbis az ágyba hívja, de csak a színpad közepére helyezett székhez mennek. A „gyére’ helyett egyszerűen oda kellett volna játszaniuk magukat a színé­szeknek a székhez. Fülöp Zoltán díszletei közül a kolostor-képek méltóak Fü­­löp Zoltánhoz. Márk Tivadar jelmezei kifejezőek, csak De Renalnét öltözteti kissé ope­rett-édesen a leleplező-jelenet­­ben. Szabó Gyula játssza Soreit. Rendkívüli tehetségű színész, tűz, jellemformáló erő van benne, de nem Sorei. Sorei a darab szerint elájul egy ke­mény tekintettel és nem érzi meg a kolbászos babot. Szabó Gyula Soreije nem ájuldozós és igenis, megeszi a kolbászos babot. Ha kiegyensúlyozott, ponto­an megkomponált szere­pet kap, feladatát kiválóan meg tudta volna oldani. Sze­retetteljes tanács: fegyelmez­ze magát. Pislog, fintorgatja az orrát, és gyakran nem csuk­ja össze a száját. Bánki Zsuzsa De Renalné­ja a má­ik vázlatos szerep. A hálószoba-képben tündéren „hozza” s meleg, csillogó poé­­zissel hinti meg a játékos mondatokat. Egész alakításá­ban sok tiszta, megható, fino­man árnyalt momentum van, de olykor valami kis póz csú­szik a játékába. A leleplező­jelenetben pedig inkább be­tegnek véljük, mint „hipnoti­záltnak”. Gordon Zsuzsának viszony­lag könnyebb a dolga. Tökéle­tes Mathilde. Szép, vonzó, szellemes, virtuóz eleganciával játssza végig e szerep változa­tos skáláját. Bánhidy László túl ridegen exponálja Picard abbét, de az­tán fokozatosan a leghitele­sebb stendhali alakká építi. Kovács Károly legnagyobb ér­deme, hogy belülről márki, alig használ külső eszközt. A kisebb szerepekben nagyon jó Kozák László, Csákányi Lász­ló, Inke László. És szeretném megemlíteni egy-két monda­táért Peti Sándor, Fellegi Ist­ván, Pataki Dénes és Petrik József nevét. A Petőfi Színház alig más­fél év alatt n­égy drama­tizált regényt mutatott be. Ez elég sok, szürkíti a színház programját, de ezt megjegyez­ve, a Vörös és fekete műsorba iktatásáért feltétlenül dicsérni lehet. So­e árt elénk tárni egy elsüllyedt világot, sose árt al­kalmat adni rá, hogy össze­vethessük a mi világunkkal. S a végeredmény: nem jelent ugyan élményt a színházban töltött három és fél óra, de kulturált, színes, érdekes szín­házi estében volt részünk. FENDRIK FERENC Vörös és fekete Stendhal dramatizált regénye a Petőfi Színházban „Szörnyűség, hogy nekem, aki egész életemet lelkiismere­tes munkával töltöttem, most, ma, pályafutásom vége felé kell pártfogásért sikoltanom” — írja egyik levelében Jászai Mari 1900 tavaszán, hogy az­tán a maga szenvedélyes őszinteségével még egy sor­ral megtoldja ezt a gondolat­menetet: „Utálatos élet — un­dorító társadalom, ahol az ilyen megtörténhetik”. Alighanem ennek, a Fáik Miksához címzett levélnek a mottója szabta meg Földes Mihály írói intencióját amikor a múlt századvégi, is, a századforduló eleji magyar színjátszás lenyűgözően tehet­séges művésznőjének emlé­két felidézte, alakját megörökí­tette a dráma újjáformálha­­tóságának eszközével a szín­padon. S az író, aki fél év­századnyi távolságból követi figyelemmel az általa kivá­lasztott asszony­ hős jellegze­tesen egyéni harcát a hatalom helyi bitorlóinak minden íz­léstől, emelkedett eszmei gazdagságtól mentes színház­vezetésével szemben, nemcsak arra a kérdésre tud megfelelő hőfokon választ adni, hogy hősét — Miria asszonyt — a művészet, a mesterség iránti szeretet, alázat milyen ren­díthetetlenné, milyen eszmé­nyi drámai hőssé érlelte, de az igazi, az olthatatlan haza­szeretetnek, a nép szereteté­­nek pátosza is ott sűrűsö­dik tanulságos tegnapi és mai mondanivalóként három felvonásában.színműve A Földes által modell, Jászai Mari, választott ez a nagyszerű színészasszony a társadalomnak , olyan mély­séges mélyéről indult el és később olyan csúcsokat sike­rült önerejéből meghódíta­nia, hogy életét méltán te­kinthetjük a plebejusi tehet­ség csodálatra méltó kibonta­kozásának. Az ő megfogal­mazásában a „Hazának” és „hazaszeretetnek” valóságos értéke, tartalma, mondaniva­lója van. S amikor a színmű záróképében Vörösmarty köl­teményét recitálja, szimbó­lummá növekedik, mert sza­vai egy kivételesen gazdag szí­nészi pálya ars poeticájaként csendülnek fel. Amíg azonban az örök sze­relem hőse, Mikia asszony el­jut idáig, néhány viharos és a felzaklatott emberi indu­latokat jól sűrítő és kifejező drámai képsorban villan elénk. Alakját, emberségét, állhatatosságát részletgazdag írói rajz szövetéből illeszthet­jük össze. De Földes miköz­ben a Miria személye körül kibontakozó és a körötte ka­vargó drámai események va­lóságos rúgóinak, mozgató erőinek leleplezésére vállal­kozott, figyelmét mintha túl­ságosan is a hősnő variábilis lelkiállapotainak megcsillog­­tatására fordítaná. Ez az írói munka, noha egy valóban példás szerep-dráma meg­születését és sikerét eredmé­nyezte, a cselekmény többi szereplőinek gazdag és sok­rétű jellemzésére már jóval kevesebb helyet és időt tu­dott biztosítani. A színművel szemben még két észrevételt szeretnénk megemlíteni. Az egyik — és ezt már a Jókai Színház elő­adása hangsúlyozza, igen szemléltetően —, hogy a má­sodik felvonás tulajdonkép­peni befejezése a Mik­a és a Széll Kálmán között villódzó párbeszéd lenne. Ennek a ki­tűnően megírt és eljátszott jelenetnek hatását — és egy­úttal az egész második fel­vonás hatását is — csökkenti a Keglevich és Széll minisz­terelnök egyezkedése. Vi­szont a szöveg némi átépíté­sével ezt az előbb említett és valóban jelenetet felvonásvégnek illő át lehetett volna emelni. A másik kifogásunk, hogy Frohner túlságosan ko­rán — már az első felvonás­ban — megérkezik és a bécsi szerződés ajánlatával elhal­mozza Mik­át. Ha ezt az ütő­kártyát Földes csak harma­dik felvonásban „játszná ki”, úgy erőteljesebben, szerveseb­ben és a dráma anyagához jobban kapcsolódhatna a Szózat s ez egyúttal a hősnő megnövekedett — cselekmé­­nyileg is megerősített — dia­dalát jelentené. Földes színműve a kor — a századfordulós év — atmoszfé­rájának felelevenítésével két­ségkívül nehéz feladat elé állította a Jókai Színházat. A hősnőnek és környezetének romantikával átszőtt, érze­lem-gazdag belső és külső vi­lágát nem könnyű a mai színpadon úgy megteremteni, hogy az mentes legyen az ér­­zelmességtől s ilymódon elhá­rítani a veszélyt, hogy a drá­ma magvas, valóban a mához szóló mondanivalója félre­értelmezhető legyen. Pauló Lajos rendező ettől a veszély­től nem tudta mindvégig kö­vetkezetesen megóvni a Jó­kai Színház előadását. S ezt a hibát alighanem tetőzi a kísérőzene, amely sem a szín­padi alakok, sem pedig a szi­tuációk továbbfejlesztését vagy sokoldalúbb bemutatá­sát nem szolgálja és így fe­leslegesen, tolakodóan kerül előtérbe, hogy aztán csak méginkább fokozza azt az ér­­zelmesség-hullámzást, ame­lyet pedig színészi eszközök­ben is a legmaximálisabban tompítani kellett volna az elő­adásban. Paulónak töretle­nül csak a második felvonás első képében sikerült megta­lálnia az írói és színészi ki­fejező eszközök stílus egybe­hangolásának, ennek a rende­ző számára mindig legfonto­sabb helyzetnek a kulcsát. A Jókai Színház előadásá­nak legnagyobb értéke Dayka Margit felejthetetlen szerep­formálása. Dayka nem egy-egy, a Jászaira emlékeztető moz­dulattal vagy hangszínnel igyekszik megközelíteni ezt a valóban impozáns tot, hanem úgy, hogy felada­formál, felépít magának meg­egy tiszta, a maga egyszerű em­berségéből hitet kovácsoló asszony figuráját, aki csak annyiban hasonlíthat a nagy elődhöz, hogy annak is ha­sonló helyzetek között kellett cselekednie. Ez a már alap­jaiban is nem a hasonlósá­gokat vagy a külső maszk mikéntjét kereső, hanem vég­telenül tisztán, csak a hősnő belső erejéből, nagyságából felmutatni szándékozó elkép­zelés biztosítja azokat a va­rázslatos színházi pillanato­kat, amelyeket egymásba fűz­ve egy kivételesen nagyszerű színész-portré bontakozik ki, egy kivételesen gazdag szí­nész-asszony a színművészet alkotó, teremtő, legcsodálato­sabb színeit, legrejtettebb vonzási körét is felcsillantó, kimunkáló alakításában. ... Gáti József kitűnően, nem külsőségekben, hanem belső gazdagságában árnyalt Keg­­levich intendánsa szinte árasztja maga körül azt rothadt, Miria által annyira a gyűlöletes levegőt, amely en­nek a drámának a hajtó­ere­je is egyben. Jávor Pál jól hangsúlyozta Széll Kálmán magatehetetlenségét, és a Mi­­k­ával való jelenetben sike­rült a játék feszültségéig emelkednie. Csákányi László kultúrált, sok színnel megfor­mált bécsi ügynöke mellett Somogyvári Rudolf mérték­tartóan alakította Mossóczy Jánosnak, Miria utolsó szerel­mének, a fiatal egyetemistá­nak szerepét. Peti Sándor hatásosan, bár nem egészen az írói el­­képzeléseket fedve játssza a vidéki ripacs színi-direktort. Besztercei Pál, Peéry Piri, Kő­műves Erzsi és Almási Albert egy-egy jó, a színmű egészébe illeszkedő epizód­alakítást nyújtott, ősi János színészi munkája felszínesen, illúzió­­rombolóan, színpadképtelen­nek hatott. A Jókai Színház előadásá­nak sikeréhez Neogrády Miklós hozzájárulnak dekoratív, hangulatot teremtő színpad­képei és Lackovich Piroska egyszerű, hivalkodás nélküli jelmezei. BANOS TIBOR PÁRIZS SZÍNHÁZAINAK vezetésében érdekes változá­sok történtek. A Comédie Francaise testvérszínházát, az Odeont „Théatre de France’’ címen függetlenítették és Jean Louis Barrault lett az igazgatója. A Comédie Fran­caise új intendánsa diploma­ta: Claude Bréart de Bossan­­ger, Franciaország volt prágai követe. A Nobel-díjas Albert Camusből is színigazgató lesz. Ő vezeti majd a francia szerzők elfelejtett vagy rit­kán játszott darabjainak színházát. Új kísérleti szín­pad is nyílik. Ennek élére Jean Vilar-t, a párizsi Nem­zeti Népszínház kitűnő igaz­gatóját szemelték ki. ÖRÖK SZERELEM Földes Mihály szívműve a Jókai Színházban - 10 -

Next