Élet és Irodalom, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1959-04-24 / 17. szám - Jobbágy Károly: „Hajnali részegség” egy józan korban • vers (10. oldal) - Fendrik Ferenc: Vörös és fekete • színikritika • Stendhal dramatizált regénye a Petőfi Színházban, rendező Kürti Pál (10. oldal) - Bános Tibor: Örök szerelem • színikritika • Földes Mihály színműve a Jókai Színházban, rendező Pauló Lajos (10. oldal)
JOBBÁGY KÁROLY: „Hajnali egy józan korban A minap hajnali négykor kellett kelnem. — Vonathoz mentem. — Kinn még vaksötét éjjel borzolta korom üstökét, de később, fél-öt tájban, amíg a villamosra vártam, a fény szétömlött s mind jobban tüzelt fenn. Egy lélek nem járt a Vitányi úton, úgy kongott, min egy kipusztult falu, mikor a szürke, derengő falú házak közt elindultam. Bizony előre örültem neki, milyen jó lesz az üres villamosban a párnán ülve, csöndben nézni ki, míg rohanunk a néma utak hosszán. Jött is... A kanyar szélén kibukott a széles, fényes, üvegezett homlok, lehajtott fejű fácskák álltak ott s nézték e sárga, üvöltő bolondot, mely sivítva a Sashegy fele rontott. Megállt... Az ajtó éppen hogy kinyílt... s én csodálkozva néztem szét: Mi van ma? ... Zsúfoltan ringott. Öreg nénikék álltak (arcukon még az alvás hamva) és lehunyt szemű, álmos férfiak ültek, amott kamaszok incselkedtek, vitatkoztak egy könnyű gól miatt. A sarokban, a középső ajtónál két levélkihordó postás számolta: Mennyi lesz a portó? Újságárusok cseréltek lapot (az egyik kevés Népszavát kapott) takarítónők vödrökkel, kefékkel indultak távoli irodákba, — volt aki morgott, viszeres a lába, abbahagyná a munkát, de a pénz kell. — És katonák a laktanyába menve gondoltak már talán egy sashegyi vaktöltényes, játékos küzdelemre. Egy fiatal lány (még az ágy szagát lehelte haja) nézegetve körben az ablaküvegben, mint fényes tükörben csodálta magát... Hát ennyi ember kelt fel már előttem? lepődtem meg, míg álltam, nézelődtem és élveztem, hogy pár perc múlva már mindent elönt a fényes napsugár. Nekik a Hajnal nem a kibukó Nap csodája, hisz naponta itt, ezen a villamoson ülnek, hánykolódnak, míg én az ágy nyugalmát élvezem. Az ablakok még mindenütt bezárva, a kapuk is, mint sötét várkapuk hirdetik: „Aki ezeken kijut ilyen korán azt más Nap várja.” > Ők nyitják ki a világot! S mikorra az ablakomban sorra megjelennek a gyűrött párnák, hogy a végtelennek hirdessék: rajtuk hogy, s mint folyt a torna, a csókcsata ... ők már fütyülve mossák a tejszállító gépkocsik porossát s aminek máskor szidást, ütést adnak, zabot vetnek a gőzölgő lovaknak. És minden reggel... minden reggel így van: Sötétben kelni, várni villamosra, — míg más milliók hevernek az ágyban és agyukat az álom szépre mossa. Tudom, hogy mindez csak megszokás dolga, hogy mindig voltak, akik korán keltek. Síró malacok, gazos konyhakertek gazdája cipelt, kapált mint a szolga .. Hogy nincsen másként s hogy villamosok zúgnak a sötétben ..az első szukák” rajtuk nagyot ásít a kalauz: kint minden, mint az ében s világosban jut a végálomásig .. Mégis miféle hősöket kerestem? (Bocsásd meg nékem bűnöm Kosztolányi, hogy a te versed bűvkörébe estem!) Akiket csodáltam, lehet e csodálni? Milyen vak voltam, hogy ezt meg se láttam. (Pedig hogy lestem mindent e világban) S természetesnek vettem azt, hogy reggel hat órakor — amikor én kelek fel — már jár a világ simán, mint a vekker... S most jöttem rá a férfikorba érve, hogy lassan lassan bizony negyven éve, ezen a Földön, hol éltem s szerettek, hol annyit vívtam s annyiszor botoltam, ilyen hajnali, álmos embereknek a vendége voltam. Sokan, nem egészen fiatalok, diákköri olvasmányaink közt találkoztunk először Julien Sorellel, s tinta és olajozott padló szaga kíséri, amint feltűnik képzeletünkben. Tisztes távolban bukkan fel Old Shatterhand, Winnetou és Némo kapitány csoportjától, és ahogy közeledik hozzánk, egy pipás, pepita kabátos angol gentleman, Sherlock Holmes vizsgálja nagyítójával felénk tartó lábnyomait. De valóságos üldözői is voltak Julien Söreinek, a kedves, jó tanár urak, akik károsnak tartották, hogy megismerjük besangoni papi szeminárium, az érseki paloták és a főúri udvarok világát, egén az osztályharc bárányfelhőivel. És most, a Vörös és fekete hőse megjelenik előttünk a krétaszínű ködön át, a színpadon. Ha dramatizált regényt nézünk, önkéntelenül is eltűnődünk: helyes-e könyvalakban született embereket kivenni abból a keretből, abból az életből, amelyet az író szánt nekik? És mielőtt felmegy a függöny, azt feleljük: természetes, hogy szeretnénk kézzel fogható módon látni azokat, akikkel valamelyik regényben kerültünk össze. Micsoda varázsa lenne, ha pár méternyire tőlünk belépne a színpadra Raszkolnyikov, Anna Karenina vagy Bovaryné! De, sajnos, nem Raszkolnyikov lép be és nem Anna Karenina. Olykor, átlényegülve egy-egy zseniális színész egyéniségébe, azt mondjuk: talán ilyen volt Flaubert vidéki patikusnéja, talán ilyen volt Raszkolnyikov, a gyilkos diák. Ennél a talánnál igazabb életet még nem tudott adni színpad egy regényhősnek se. És aztán kétféle közönség ül a zsöllyékben. Olyanok, akik olvasták a regényt s olyanok, akik nem. Akik olvasták, azokban feltétlenül hiányérzet támad, és számonkérően merednek a szünetekben a függönyre. Vagy a legjobb esetben úgy fogják fel a látottakat mintha egy partitúrának cak a vezérmotívumait hallották volna — és ha nem szóltak ezek a motívumok hamisan vagy rikítóra hangszerelve —, emlékezetükben kegyesen kiegészítik a hiányzó kottasorokat. Akik pedig nem olvasták a regényt? Csak jó színházat, érdekes darabot akarnak. De ha aztán megkapják, a kritikus felvilágosítja őket, hogy tévedés áldozatai: nem a plakáton hirdetett szerző művét élvezték, hanem a dramatizálóét, tehát ne örüljenek olyan nagyon. De beszéljünk végre a Vörös és fekete színreviteléről is. Avatottabb toll nem nyúlhatott volna Stendhalhoz, mint Illés Endréé, akinek írói és stiláris alkata közel áll a lélekelemzésnek ehhez a művészéhez, a teljes Stendhalt azonban szinte lehetetlen dramatizálni. A stendhali hősök cselekedeteinek rugója komplikált, s gyakran egészen kis impulzusok indítanak el bennük egy-egy akciót. Ezt pedig színpadon kibogozgatni minden, csak nem színház. Gondoljunk csak a börtönképre! Hosszú-hosszú szükséges magyarázkodás. Illés Endre nagyokat lapoz a könyvben — a film is csak nekirugaszkodott bakugrások, a kar tudott előrehaladni —, de lapozás közben megcsap bennünket a regény levegője. Ezt írta Stendhal, így írta, ezt akarta mondani. Nem talán. Biztosan. És több félórán át igen jó színházat is kapunk, javarészt valódi stendhali figurával vagy egy-egy jellem hiteles skiccével. De hogy Julien Sorei talán ilyen volt, azt nem mondjuk. Nem ilyen volt. Néha csak egy-egy szón, egyegy gesztuson múlt, de Stendhal alakjainál ennyi éppen elég is. És így a Vörös és fekete színpadi változata Stendhal műve ugyan — de Julien Sorei nélkül. Kürti Pál rendezői munkáját nézve tekintetbe kell venni, hogy a főhős karaktere csak mondó jelzésszerűen s ellentlelki motívumokkal került a szerepbe, s még az a veszély is fenyeget olykor, hogy Julien Sorei nem más, mint csak egy gáttá talán törtető, s nagy vádbeszéde után se igen akarunk neki igazat adni. Ezt a hibát ugyan nem javíthatta volna ki, de talán kissebbíthette volna. Munkája többi része majdnem kifogástalan. Atmoszférát, feszültséget teremt, s sok ötletes játékkal díszíti a pergő előadást. (Milyen korszerű a gyertyajáték!) Csak a hálószoba-jelenetben van egy pillanat, amikor leáll a tempó. „Gyere” — mondja De Renalné Söreinek. Azt hiszük, legalábbis az ágyba hívja, de csak a színpad közepére helyezett székhez mennek. A „gyére’ helyett egyszerűen oda kellett volna játszaniuk magukat a színészeknek a székhez. Fülöp Zoltán díszletei közül a kolostor-képek méltóak Fülöp Zoltánhoz. Márk Tivadar jelmezei kifejezőek, csak De Renalnét öltözteti kissé operett-édesen a leleplező-jelenetben. Szabó Gyula játssza Soreit. Rendkívüli tehetségű színész, tűz, jellemformáló erő van benne, de nem Sorei. Sorei a darab szerint elájul egy kemény tekintettel és nem érzi meg a kolbászos babot. Szabó Gyula Soreije nem ájuldozós és igenis, megeszi a kolbászos babot. Ha kiegyensúlyozott, pontoan megkomponált szerepet kap, feladatát kiválóan meg tudta volna oldani. Szeretetteljes tanács: fegyelmezze magát. Pislog, fintorgatja az orrát, és gyakran nem csukja össze a száját. Bánki Zsuzsa De Renalnéja a máik vázlatos szerep. A hálószoba-képben tündéren „hozza” s meleg, csillogó poézissel hinti meg a játékos mondatokat. Egész alakításában sok tiszta, megható, finoman árnyalt momentum van, de olykor valami kis póz csúszik a játékába. A leleplezőjelenetben pedig inkább betegnek véljük, mint „hipnotizáltnak”. Gordon Zsuzsának viszonylag könnyebb a dolga. Tökéletes Mathilde. Szép, vonzó, szellemes, virtuóz eleganciával játssza végig e szerep változatos skáláját. Bánhidy László túl ridegen exponálja Picard abbét, de aztán fokozatosan a leghitelesebb stendhali alakká építi. Kovács Károly legnagyobb érdeme, hogy belülről márki, alig használ külső eszközt. A kisebb szerepekben nagyon jó Kozák László, Csákányi László, Inke László. És szeretném megemlíteni egy-két mondatáért Peti Sándor, Fellegi István, Pataki Dénes és Petrik József nevét. A Petőfi Színház alig másfél év alatt négy dramatizált regényt mutatott be. Ez elég sok, szürkíti a színház programját, de ezt megjegyezve, a Vörös és fekete műsorba iktatásáért feltétlenül dicsérni lehet. Soe árt elénk tárni egy elsüllyedt világot, sose árt alkalmat adni rá, hogy összevethessük a mi világunkkal. S a végeredmény: nem jelent ugyan élményt a színházban töltött három és fél óra, de kulturált, színes, érdekes színházi estében volt részünk. FENDRIK FERENC Vörös és fekete Stendhal dramatizált regénye a Petőfi Színházban „Szörnyűség, hogy nekem, aki egész életemet lelkiismeretes munkával töltöttem, most, ma, pályafutásom vége felé kell pártfogásért sikoltanom” — írja egyik levelében Jászai Mari 1900 tavaszán, hogy aztán a maga szenvedélyes őszinteségével még egy sorral megtoldja ezt a gondolatmenetet: „Utálatos élet — undorító társadalom, ahol az ilyen megtörténhetik”. Alighanem ennek, a Fáik Miksához címzett levélnek a mottója szabta meg Földes Mihály írói intencióját amikor a múlt századvégi, is, a századforduló eleji magyar színjátszás lenyűgözően tehetséges művésznőjének emlékét felidézte, alakját megörökítette a dráma újjáformálhatóságának eszközével a színpadon. S az író, aki fél évszázadnyi távolságból követi figyelemmel az általa kiválasztott asszony hős jellegzetesen egyéni harcát a hatalom helyi bitorlóinak minden ízléstől, emelkedett eszmei gazdagságtól mentes színházvezetésével szemben, nemcsak arra a kérdésre tud megfelelő hőfokon választ adni, hogy hősét — Miria asszonyt — a művészet, a mesterség iránti szeretet, alázat milyen rendíthetetlenné, milyen eszményi drámai hőssé érlelte, de az igazi, az olthatatlan hazaszeretetnek, a nép szeretetének pátosza is ott sűrűsödik tanulságos tegnapi és mai mondanivalóként három felvonásában.színműve A Földes által modell, Jászai Mari, választott ez a nagyszerű színészasszony a társadalomnak , olyan mélységes mélyéről indult el és később olyan csúcsokat sikerült önerejéből meghódítania, hogy életét méltán tekinthetjük a plebejusi tehetség csodálatra méltó kibontakozásának. Az ő megfogalmazásában a „Hazának” és „hazaszeretetnek” valóságos értéke, tartalma, mondanivalója van. S amikor a színmű záróképében Vörösmarty költeményét recitálja, szimbólummá növekedik, mert szavai egy kivételesen gazdag színészi pálya ars poeticájaként csendülnek fel. Amíg azonban az örök szerelem hőse, Mikia asszony eljut idáig, néhány viharos és a felzaklatott emberi indulatokat jól sűrítő és kifejező drámai képsorban villan elénk. Alakját, emberségét, állhatatosságát részletgazdag írói rajz szövetéből illeszthetjük össze. De Földes miközben a Miria személye körül kibontakozó és a körötte kavargó drámai események valóságos rúgóinak, mozgató erőinek leleplezésére vállalkozott, figyelmét mintha túlságosan is a hősnő variábilis lelkiállapotainak megcsillogtatására fordítaná. Ez az írói munka, noha egy valóban példás szerep-dráma megszületését és sikerét eredményezte, a cselekmény többi szereplőinek gazdag és sokrétű jellemzésére már jóval kevesebb helyet és időt tudott biztosítani. A színművel szemben még két észrevételt szeretnénk megemlíteni. Az egyik — és ezt már a Jókai Színház előadása hangsúlyozza, igen szemléltetően —, hogy a második felvonás tulajdonképpeni befejezése a Mika és a Széll Kálmán között villódzó párbeszéd lenne. Ennek a kitűnően megírt és eljátszott jelenetnek hatását — és egyúttal az egész második felvonás hatását is — csökkenti a Keglevich és Széll miniszterelnök egyezkedése. Viszont a szöveg némi átépítésével ezt az előbb említett és valóban jelenetet felvonásvégnek illő át lehetett volna emelni. A másik kifogásunk, hogy Frohner túlságosan korán — már az első felvonásban — megérkezik és a bécsi szerződés ajánlatával elhalmozza Mikát. Ha ezt az ütőkártyát Földes csak harmadik felvonásban „játszná ki”, úgy erőteljesebben, szervesebben és a dráma anyagához jobban kapcsolódhatna a Szózat s ez egyúttal a hősnő megnövekedett — cselekményileg is megerősített — diadalát jelentené. Földes színműve a kor — a századfordulós év — atmoszférájának felelevenítésével kétségkívül nehéz feladat elé állította a Jókai Színházat. A hősnőnek és környezetének romantikával átszőtt, érzelem-gazdag belső és külső világát nem könnyű a mai színpadon úgy megteremteni, hogy az mentes legyen az érzelmességtől s ilymódon elhárítani a veszélyt, hogy a dráma magvas, valóban a mához szóló mondanivalója félreértelmezhető legyen. Pauló Lajos rendező ettől a veszélytől nem tudta mindvégig következetesen megóvni a Jókai Színház előadását. S ezt a hibát alighanem tetőzi a kísérőzene, amely sem a színpadi alakok, sem pedig a szituációk továbbfejlesztését vagy sokoldalúbb bemutatását nem szolgálja és így feleslegesen, tolakodóan kerül előtérbe, hogy aztán csak méginkább fokozza azt az érzelmesség-hullámzást, amelyet pedig színészi eszközökben is a legmaximálisabban tompítani kellett volna az előadásban. Paulónak töretlenül csak a második felvonás első képében sikerült megtalálnia az írói és színészi kifejező eszközök stílus egybehangolásának, ennek a rendező számára mindig legfontosabb helyzetnek a kulcsát. A Jókai Színház előadásának legnagyobb értéke Dayka Margit felejthetetlen szerepformálása. Dayka nem egy-egy, a Jászaira emlékeztető mozdulattal vagy hangszínnel igyekszik megközelíteni ezt a valóban impozáns tot, hanem úgy, hogy feladaformál, felépít magának megegy tiszta, a maga egyszerű emberségéből hitet kovácsoló asszony figuráját, aki csak annyiban hasonlíthat a nagy elődhöz, hogy annak is hasonló helyzetek között kellett cselekednie. Ez a már alapjaiban is nem a hasonlóságokat vagy a külső maszk mikéntjét kereső, hanem végtelenül tisztán, csak a hősnő belső erejéből, nagyságából felmutatni szándékozó elképzelés biztosítja azokat a varázslatos színházi pillanatokat, amelyeket egymásba fűzve egy kivételesen nagyszerű színész-portré bontakozik ki, egy kivételesen gazdag színész-asszony a színművészet alkotó, teremtő, legcsodálatosabb színeit, legrejtettebb vonzási körét is felcsillantó, kimunkáló alakításában. ... Gáti József kitűnően, nem külsőségekben, hanem belső gazdagságában árnyalt Keglevich intendánsa szinte árasztja maga körül azt rothadt, Miria által annyira a gyűlöletes levegőt, amely ennek a drámának a hajtóereje is egyben. Jávor Pál jól hangsúlyozta Széll Kálmán magatehetetlenségét, és a Mikával való jelenetben sikerült a játék feszültségéig emelkednie. Csákányi László kultúrált, sok színnel megformált bécsi ügynöke mellett Somogyvári Rudolf mértéktartóan alakította Mossóczy Jánosnak, Miria utolsó szerelmének, a fiatal egyetemistának szerepét. Peti Sándor hatásosan, bár nem egészen az írói elképzeléseket fedve játssza a vidéki ripacs színi-direktort. Besztercei Pál, Peéry Piri, Kőműves Erzsi és Almási Albert egy-egy jó, a színmű egészébe illeszkedő epizódalakítást nyújtott, ősi János színészi munkája felszínesen, illúziórombolóan, színpadképtelennek hatott. A Jókai Színház előadásának sikeréhez Neogrády Miklós hozzájárulnak dekoratív, hangulatot teremtő színpadképei és Lackovich Piroska egyszerű, hivalkodás nélküli jelmezei. BANOS TIBOR PÁRIZS SZÍNHÁZAINAK vezetésében érdekes változások történtek. A Comédie Francaise testvérszínházát, az Odeont „Théatre de France’’ címen függetlenítették és Jean Louis Barrault lett az igazgatója. A Comédie Francaise új intendánsa diplomata: Claude Bréart de Bossanger, Franciaország volt prágai követe. A Nobel-díjas Albert Camusből is színigazgató lesz. Ő vezeti majd a francia szerzők elfelejtett vagy ritkán játszott darabjainak színházát. Új kísérleti színpad is nyílik. Ennek élére Jean Vilar-t, a párizsi Nemzeti Népszínház kitűnő igazgatóját szemelték ki. ÖRÖK SZERELEM Földes Mihály szívműve a Jókai Színházban - 10 -