Élet és Irodalom, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1959-06-12 / 24. szám - Galgóczi Erzsébet: Így kezdték az újat (4. oldal) - ifj. Szabó István: Palóc menyecske • kép • A VIT Képzőművészeti kiállításából. (4. oldal) - Kazimir Károly: Beszéljünk a Vígszínházról. Egy bemutató és egy kritika alkalmából (4. oldal)

GALGÓCZI ERZSÉBET: Nehéz hitkies képet rajzolni valamiről, ami egyelőre még a cseppfolyósság állapotában van. Háromszor jöttem vissza a faluból s minden alkalommal más képet hoztam magammal. Most kezdenek bennem kiala­kulni a körvonalak — mert most kezdenek kialakulni a való­ságban is. Azzal, hogy aláírta a belépési nyilatkozatot, még senki nem vált szocialista közösségi emberré. Az első esztendő fogja eldönteni, hogy ezek az emberek a termelőszövetkezet igazi hívévé válnak-e, vagy pedig elkedvet­­­lenednek s visszasírják a maguk kis öt-tíz holdas életét Beválik-e az első esztendő? átlépés azon a bizonyos Rubiconon... Demokratikus választások folytán nagyok sok, közéleti szerepet eddig nem játszott te­hetséges parasztember került felszínre: valóságos réteg, amelynek alkotó erejét eddig nem lehetett maradéktalanul hasznosítani. Igaz, mihelyt megválasztották, rögtön el is kezdték szidni őket — dehát volt-e már olyan vezető a vi­lágon, aki ötszáz embernek igazat tudott adni? A vezető­ség is úgy állt a rázúduló problémák sűrűjében, meg­­hökkenten és bizonytalanul, hogy azzal feküdt le minden este, holnap lemondok. Az el­nök — a tegnapi középparaszt — hetekig nem evett, nem aludt. Cigaretta és alkoholfo­gyasztása a duplájára emelke­dett. Szerencsére nem sok idő volt a meditációra. A földren­dező szakemberek kijelölték a falu új határát — sürgősen meg kellett kezdeni a munkát. A vezetőség úgyszólván észre sem vette, hogyan lépett át azon a bizonyos Rubiconon Pedig mekkorát lépett néhány hét alatt! A járási tanácstól hamarosan jelzőt is kaptak s a­ jelző így hangzik: szektás. Majdnem mind középpa­raszt. Középpparaszt, aki szek­tás. Tessék ezt elképzelni. Úgy tudom, ma már Győr megye minden termelőszövet­kezete rendelkezik agronómus­­sal. Ez pedig a járási tanácsok­nak köszönhető; megszer­vezték a más munkaterülete­ken vagy más vidékeken dolgo­zó mezőgazdasági szakemberek hazajövetelét. Ezenkívül az a sok mezőgazdasági intézmény —• akadémia, technikum, kí­sérleti gazdaság, célgazdaság, állam, gazdaság —, ami a me­gyében van, mind tevékeny szerepet vállalt az új szövet­kezetek patronálásában. Segí­tert csak a termelőszövet­kezet érdekeit tartották szem előtt. Hiszen érthető ez: a tag­ságnak csak a hasára, — de nekik a bőrükre megy a dolog. A tagság a háztáji földek miatt marakodott, minél töb­bet kapjon és minél jobb mi­nőségűt, mert — úgymond — „csak az az enyém, ami a kamrámban van." A vezetőség pedig legszívesebben egy hol­dat sem osztott volna szét, vagy legalábbis nem a málná­sokat és gyümölcsösöket — ha a járás nem kötelezi őket a törvényesség betartására. Az eddigi termelőszövetke­zetekben az volt a probléma, hogy a tagság létszámához ké­pest sok volt a föld. Ismertem olyan helyet, ahol 30 kh. jutott egy emberre — valóságos ku­­lákbirtok. Most viszont, miután már nincsenek tartalékföldek, a bevitt föld kevésnek bizo­nyul. Ménfőcsanakon öt és fél hold jut egy emberre, de van olyan falu is, ahol csak kettő. Ezen az állam nyilvánvalóan nem tud segíteni, mer­t honnan adjon? Ezen csak a belterje­­sebb gazdálkodás, jobb talaj­művelés, több műtrágya és jó időjárás segíthet. Megvannak-e mindehhez a feltételek? (Az időjárást ter­mészetesen nem értve bele.) tettek nekik a tervek, a költ­ségvetések elkészítésében, egy­­egy szakemberüket az őszi zárszámadásig kihelyezték fa­lura, az agronómus teendőit ellátni. A megye az elmúlt hetek­ben kapott száz vagon mező­­gazdasági gépet, százkét traktort a hozzávaló munka­gépekkel. Ezeket főleg a nyu­gati járásokban osztották el- Egyelőre gépprobléma nin­csen, mert az új szövetkeze­tekben az ősszel elvetett par­cellák miatt még nem tudták kialakítani a nagy­táblákat. Meg is hagyták a fogatokat mindenütt, mégpedig az ed­­digi hatvan-hetven hold he­lyett most harminc kataszte­ri holdra hagytak egy pár ló­fogatot. De ősztől miután kialakítják a kezdve, nagy­táblákat, a meglevő géppark majd ki tud-e minden szük­ségletet elégíteni? Olvashat­juk az újságokban, hogy innen meg onnan, külföldről kapunk még gépeket, hozzá elég személyzet? Lesz-e ké­pezik-e már azokat a trakto­ristákat és főleg szerelőket, gépészeket, akik nélkül a géppark egy-két éven belül leromlik? A másik, ami nagyüzemmé teszi a nagyüzemet: a közös gazdasági épületek, amelyek­ben korszerű állattenyésztés folyhat. 56 előtt sok helyütt úgy oldották meg ezt a prob­lémát, hogy nyolc-tíz kulák meg egy középparaszt na­gyobb­­ szállóját ki erre a célra­ sajátították Nem volt benne köszönet. Egyrészt rengeteg embert vett igény­be a gondozásuk, másrészt a zsúfoltság miatt állandóan selejtezni kellett az állatokat, mégis egyre több lett a selejt. Ménfőcsanak millió forintos hosszúlejáratú hitelt kapott egy százférőhelyes istálló építésére. Nagyon jó, hogy kapott , de kevés. Éppen még egyszer ennyi kellene. 3500 hold földre, 550 család számára kevés a száz te­hén. Ezenkívül szerződéses tinóhizlalással, is akarnak majd foglalkozni, mert ennek most nagy a keletje. A me­gyénél azt tanácsolják a fa­lunak, hogy találjanak valami szükségmegoldást, pl. pajták­ból eszkábáljanak össze ideig­lenes istállókat. De hát ennél már az is jobb megoldás, ha az állatokat ideiglenesen felüt­­hagyják­ a régi gazdájuknál. De meddig? A patronálok A megyének valamennyi üzeme úgyszólván vállalta egy vagy két termelőszövet­kezet patronálását — s ez a szó ma nem üres formaságot jelent. A Győri Szerszámgép­­gyár például a téti termelő­­szövetkezetnek teljesen kész­re felépít egy száz férőhelyes istállót. Szombaton, vasárnap még Horváth Ede igazgató is ott hordja a munkásaival a maltert, meg a téglát. Emel­lett még a ménfőcsanaki szö­vetkezetet is patronálják. Kaptunk tőlük egy esztendőre párttitkárt is — tehetséges falubeli fiatalembert, aki diszpécser volt a gyárban. Nagy segítség ez a vezetőség­nek, mert tanult ember bi­zony a könyvelőn, agronómu­­son és ezen a párttitkáron kí­vül nincsen közöttük. S még egy gázolajmotort is adott az Ede — csak így hívják a munkásigazgatót — az öntö­zéses kertészethez, s néhány­szor fuvart az épületanyagok szállításához és rengeteg ta­nácsot a vezetőségnek. Persze, a parasztokat sem kell félteni: az a vélemé­nyük, hogy meg kell szopni minden tőgyet. A vasgeren­dák lerakodásához szükségük lett volna darura. Ám nem tudtak szerezni, se az építő­ipari vállalattól, se a gyá­raktól. Az elnöknek merész ötlete támadt: elment a szov­jet katonai parancsnokságra, s bár oroszul egy szót sem tudott, tolmács meg nem volt a közelben —, mégis megért­tette magát a parancsnokkal. S három napra megkapta a darut. ■A faluban a munka jól megy. A brigádokat már az első napokban kialakították, ezeken belül a munkacsapato­kat is. Szorgalmukról híre­sek az itteni parasztok, talán már meg sem tudnának élni szakadatlan munka nélkül.­ Egyelőre belső munkanélküli­ség van. Reggelente az em­berek egy részét vissza kell küldeni, neked már sok a munkaegységed, most hadd dolgozzék olyan, akinek még kevés van. Az asszonyoknak egyelőre nem tudnak mun­kát adni. De nagyon sok ka­pása van a téesznek, s ez meg fogja­­ szüntetni a pilla­­rtástigh­ ’ ■ munkanélküü­iséget. Akkor még más problémák lesznek. Nincs óvodája, illetve böl­csődéje a falunak. Most járási tanács egy százötven a férőhelyes óvodára s száz férőhelyes bölcsődére tudna pénzt adni, csak a helyiséget k­éri a falunak előteremteni. Igaz, ott van a faluban a Be­­zerédj-kastély, ami megfelel­ne erre a célra — de a kas­télyban a Győri Vagongyár ötven munkása lakik. S La­katos Albert, az igazgató, ad­dig nem hajlandó a kastélyt visszaadni, míg a község az ötven munkásnak Győrött nem szerez lakást. A tsz ve­­vezetősége hiába ajánlotta fel, hogy a község területén elhelyezi a munkásokat. La­katos elvtárs — ha már egy­szer elmozdul — győri, laká­sokhoz ragaszkodik. Most ép­pen ekörü­l folyik a huzavona. Pedig bölcsődére és óvodára a termelőszövetkezetnek min­denképp szüksége van. Hatvanon fölül, harmincon alul... A tagság átlagos életkora 45 év. De hatvanon fölüli ember több van benne, mint harmin­con aluli. S a nyugdíjkérdés még mindig nincs megnyugta­tóan rendezve, mert számos ember van a szövetkezetben, aki már most munkaképte­len, családja pedig nincs, aki gondoskodna róla. A tsz-költségvetés 49 fo­rint munkaegységet ír elő, s ehhez egészen minimális ter­mésátlagokat vettek alapul: cukorrépából például 100, bú­zából 8 mázsát. Ha több lesz a termés, aszerint nő a mun­kaegység is. De a 70—90 fo­rintot, amivel egyes felelőtlen újságírók dobálóznak, fogja elérni. Mert az nem új szövetkezetek az első évben nem tudnak minden üzemágat kihasználni: például az állat­­tenyésztést, a most ültetett málnát, gyümölcsösöket stb. De az emberek nem is táp­lálnak vérmes reményeket. Azt tudják, hogy aki dolgo­zik, annak meglesz a kenye­re. És dolgoznak becsülettel — akörül nincs hiba. Végül is pedig ez a legfontosabb. Száz vagon gép — meg a személyzete ifj. Szabó István: Palóc menyecske. — A VIT Képzőművészeti kiállításából IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIM - 4 - Nem a magam ügyének elismerését vagy vé­delmét keresem, hanem az igazságot. Színhá­zi embernek kritikát visszautasítani, kritiká­val vitatkozni soha nem volt hasznos és cél­ravezető. Jelen esetben is a rendező dolga az volt, hogy megrendezzen egy művet, a kriti­kusé pedig, hogy megbírálja azt. Tehát ismét­lem, nem akarom visszautasítani Nagy Péter bírálatát, amely a Magyar Nemzet­ben jelent meg Aljosin, szovjet drámaíró Egyedül című drámájának a Néphadsereg Színházában tar­tott bemutatójáról, de a bírálat lehetőséget ad arra, hogy néhány általános elvi kérdéssel foglalkozzam. Nézzük Nagy Péter megállapításait az elő­adásról, amelyek engem tulajdonképpen e cikk megírására késztettek: „A rendező az egészet elnehezítette, sőt elnehézkesítette. A Vígszínház társadalmi színjáték-játszó hagyo­mánya érméi a darabnál sokkal több hasznára lett volna a rendezőnek, mint a majdnem mindvégig kísértő Csehov- szín­játékemlékek. A darab szövegéből hiányzik a költőiségnek az a szála, amely ezt a lassú, habozó, minden mon­datot megjátszó tempót jogossá tehetné." Néz­zük a költőiséget, ami a kritikus szerint hiány­zik. Egy jelenet a második rész harmadik ké­péből: PLATONOV: Tudsz nélkülem élni? VAR­VAR­A: Nem. PLATONOV: Én sem.­.. VARVARA: Mindenbe beleegyezem ... PLATONOV: Mindenbe?... Ennyi a jelenet. A darab sorsdöntő jelenete. Szerintem, ha az író ezt a rövid, nagyon ne­hezen játszható szituációt nem költőinek szán­ta volna, akkor valahogy így hangzana: PLATONOV: Jónapot, Varvara. Sokat töp­rengtem és rájöttem arra, hogy magát vá­lasztom. Mi a válasza? VARVARA: Én is így döntöttem. De hol fo­gunk lakni? PLATONOV: Maguknál az édesapja miatt nem lehet, nálunk az ismert okok miatt.. de majd beszélek a szakszervezettel... VARVARA: Nem lesz könnyű dolgunk stb A darab költőiségét egyébként a kritikus ál­tal ugyancsak elismert Fodor József fordítása is hangsúlyozta. Ami a minden mondatot meg­játszó tempót illeti, legyen szabad elmonda­nom, hogy Aljosin négy felvonásban írta meg művét, nyolc képben. Pár évvel ezelőtt realiz­mus ürügyén még minden kép után leenged­tük volna a függönyt, hogy átépítsük „a való­ságos” színhelyeket. Képzeljük el, akkor mi­lyen lett volna ez az előadás! Minden mondat megjátszása (nem szerencsés kifejezés) plusz átdíszítés négy felvonásban bírt! (Rajk And­rás, a Népszava kritikusa különben elolvasta a darabot, mielőtt írt róla.) Szeretnék eltérni az Egyedül-től, még akkor is, ha visszatérek hozzá. Nagy Péter egyik megállapításánál ugyanis már nem a vita tár­gya a fontos. Ő a Vígszínház társadalmi szín­játékjátszó hagyományát kéri számon és el­marasztal azért, mert az Egyedül­ nél úgyne­vezett csehovi reminiszcenciák érződnek az előadáson. Ez a megállapítás alkalmat ad ar­ra, hogy elidőzzünk a régi Vígszínház komoly és szép ügyénél. Annál is inkább, mert ideje lenne végre tudományos felkészültséggel érté­kelni és méltó helyükre tenni a magyar szín­háztörténet hagyó­­t­ Hevesi Sándor működésére a Tháliában, a Nemzeti Színházban és Ditrói Mór munkás­ságára a Vígszínházban. Nem elhanya­lható feladat az sem, hogy e korszakok nagy szín­művészeinek alkotó módszereit komoly felké­szültséggel elemezzük, amíg nem késő. Anek­dotákat és ízelítőket gyakran adunk egy-egy színház, vagy művész érdemes múltjáról. Je­len esetben helyszűke és a sajtóorgánum jel­lege miatt én is ezt teszem most. Úgy érzem, a Néphadsereg Színháza nem­csak hely szerinti jogutódja annak a színház­nak, amelyet a millenneum évében építettek az akkor még külvárosnak, ócskavas-paradicsom­nak számító „Lipócia” egyik üres telkén An­­­nyira külváros volt ez a hely, hogy a villamos végállomás is a Nyugati-pályaudvarnál volt. A polgárság rohamos gyorsasággal építette körül szebbnél-szebb palotákkal az eleinte bi­zony hivalkodónak tűnő gyönyörű késő-barokk épületet. Ez a körülépítés kicsit jelképes is. A Vígszínház a polgárság színháza volt. A műsora is ennek megfelelően alakult. A pesti polgár megszerette a pikáns francia bohóza­tokat és mert újak voltak neki, lelkesedett értük. A színház vezetőségének jószándékát és magas művészi igényét bizonyítja, hogy több alkalommal akart és tudott is előre lép­ni. Ditrói Mór már a század elején óriási tem­pót diktált az akkori új magyar dráma meg­teremtése érdekében. Innen indulnak el Mol­nár Ferenc, Heltai Jenő, Bródy Sándor, Szo­­mory Dezső, Földes Imre, Thury Zoltán és még sokan mások. 1902-ben száz estén át csak magyar szerzőt játszanak a Vígszínház­ban. Mint mondják, az akkori közönség na­gyon bizalmatlan volt a magyar szerzőkkel szemben. Ditrói felrázta tespedtségükből az írókat, a kritikusokat és a közönséget is. Ez a kísérlet azt bizonyította, hogy érdemes ír­ni, alkotni, küzdeni. Ebben a ciklusban mu­tatták be Bródy Sándor Dada című művét is Varsányi Irénnel a főszerepben. A darab szo­ciális tendenciája közismert és ezért termé­szetesen a kontrapunktok sem maradhattak el, többek között Herczeg Ferenc­­ darabjai. A színház mégis nagy ü­gyet szolgált. ízelítőnek megemlíthetem még a színház sok jó törekvé­se közül azt a Csehov-kultuszt is, ami a hu­szas években bontakozott ki, de sajnos a hu­szas évek végén elenyészett. (Ványa bácsi, Iva­nov, Cseresznyéskert, Három nővér) Érdekes, a Vígszínházban Csehovot is játszottak? Hogy állunk akkor Nagy Péter állításával? A szín­­játékjátszó hagyomány Csehovra nem lenne érvényes? A Vígszínház jelentőségét akkor tudjuk fel­mérni, ha belehelyezzük az akkori európai színjátszás áramlatába Nem lehet véletlen­nek tekinteni, hogy a múlt század végén és a huszadik század elején Európa több nagyvá­rosában szinte egy időben tört utat magának az új korszak színháza. A régi utakon járó szín­házak elszakadtak az élettől. Színpadi fogások és trükkök uralkodtak. Ebben a korszakban csak néhány kiemelkedő nagy művész alakí­tása jelentett maradandó színházi élményt. Ezek a nagy művészek, ha az egyéniségük új színt és frisseséget hozott is, az összjáték, az együttes szempontjából nem jelentettek meg­oldást. A színjátszás válságba került. Új írók tűntek fel, akiknek műveit nem lehetett a ré­gi módszerekkel előadni. Egyre követelőbben hangzott az élet által feladatot követelmény Együtteseket! Moszkvában Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics Dancsenko megalapították a Művész Színházat. Párizsban egy gázgyári tisztviselő, Antoin állt a „Theatre libre” élé­re. Berlinben ugyanezt a munkát Brahm vé­gezte el, aki megalapította a „Freie Bühne”-t, amelyből később kifejlődött a ma is működő „Deutsches Theater”. A Vígszínház megszületését elhamarkodott dolog lenne egy nevezőre hozni ezekkel az európai jelentőségű színházakkal. Mert ezek a színházak megalakulásuk első perce óta élénk részvevői voltak koruk politikai és társadal­mi harcainak. De mégis tény, hogy a Víg­ Beszéljünk a Vígszínházról EGY BEMUTATÓ ÉS EGY KRITIKA ALKALMÁBÓL

Next