Élet és Irodalom, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1959-06-12 / 24. szám - Galgóczi Erzsébet: Így kezdték az újat (4. oldal) - ifj. Szabó István: Palóc menyecske • kép • A VIT Képzőművészeti kiállításából. (4. oldal) - Kazimir Károly: Beszéljünk a Vígszínházról. Egy bemutató és egy kritika alkalmából (4. oldal)
GALGÓCZI ERZSÉBET: Nehéz hitkies képet rajzolni valamiről, ami egyelőre még a cseppfolyósság állapotában van. Háromszor jöttem vissza a faluból s minden alkalommal más képet hoztam magammal. Most kezdenek bennem kialakulni a körvonalak — mert most kezdenek kialakulni a valóságban is. Azzal, hogy aláírta a belépési nyilatkozatot, még senki nem vált szocialista közösségi emberré. Az első esztendő fogja eldönteni, hogy ezek az emberek a termelőszövetkezet igazi hívévé válnak-e, vagy pedig elkedvetlenednek s visszasírják a maguk kis öt-tíz holdas életét Beválik-e az első esztendő? átlépés azon a bizonyos Rubiconon... Demokratikus választások folytán nagyok sok, közéleti szerepet eddig nem játszott tehetséges parasztember került felszínre: valóságos réteg, amelynek alkotó erejét eddig nem lehetett maradéktalanul hasznosítani. Igaz, mihelyt megválasztották, rögtön el is kezdték szidni őket — dehát volt-e már olyan vezető a világon, aki ötszáz embernek igazat tudott adni? A vezetőség is úgy állt a rázúduló problémák sűrűjében, meghökkenten és bizonytalanul, hogy azzal feküdt le minden este, holnap lemondok. Az elnök — a tegnapi középparaszt — hetekig nem evett, nem aludt. Cigaretta és alkoholfogyasztása a duplájára emelkedett. Szerencsére nem sok idő volt a meditációra. A földrendező szakemberek kijelölték a falu új határát — sürgősen meg kellett kezdeni a munkát. A vezetőség úgyszólván észre sem vette, hogyan lépett át azon a bizonyos Rubiconon Pedig mekkorát lépett néhány hét alatt! A járási tanácstól hamarosan jelzőt is kaptak s a jelző így hangzik: szektás. Majdnem mind középparaszt. Középpparaszt, aki szektás. Tessék ezt elképzelni. Úgy tudom, ma már Győr megye minden termelőszövetkezete rendelkezik agronómussal. Ez pedig a járási tanácsoknak köszönhető; megszervezték a más munkaterületeken vagy más vidékeken dolgozó mezőgazdasági szakemberek hazajövetelét. Ezenkívül az a sok mezőgazdasági intézmény —• akadémia, technikum, kísérleti gazdaság, célgazdaság, állam, gazdaság —, ami a megyében van, mind tevékeny szerepet vállalt az új szövetkezetek patronálásában. Segítert csak a termelőszövetkezet érdekeit tartották szem előtt. Hiszen érthető ez: a tagságnak csak a hasára, — de nekik a bőrükre megy a dolog. A tagság a háztáji földek miatt marakodott, minél többet kapjon és minél jobb minőségűt, mert — úgymond — „csak az az enyém, ami a kamrámban van." A vezetőség pedig legszívesebben egy holdat sem osztott volna szét, vagy legalábbis nem a málnásokat és gyümölcsösöket — ha a járás nem kötelezi őket a törvényesség betartására. Az eddigi termelőszövetkezetekben az volt a probléma, hogy a tagság létszámához képest sok volt a föld. Ismertem olyan helyet, ahol 30 kh. jutott egy emberre — valóságos kulákbirtok. Most viszont, miután már nincsenek tartalékföldek, a bevitt föld kevésnek bizonyul. Ménfőcsanakon öt és fél hold jut egy emberre, de van olyan falu is, ahol csak kettő. Ezen az állam nyilvánvalóan nem tud segíteni, mert honnan adjon? Ezen csak a belterjesebb gazdálkodás, jobb talajművelés, több műtrágya és jó időjárás segíthet. Megvannak-e mindehhez a feltételek? (Az időjárást természetesen nem értve bele.) tettek nekik a tervek, a költségvetések elkészítésében, egyegy szakemberüket az őszi zárszámadásig kihelyezték falura, az agronómus teendőit ellátni. A megye az elmúlt hetekben kapott száz vagon mezőgazdasági gépet, százkét traktort a hozzávaló munkagépekkel. Ezeket főleg a nyugati járásokban osztották el- Egyelőre gépprobléma nincsen, mert az új szövetkezetekben az ősszel elvetett parcellák miatt még nem tudták kialakítani a nagytáblákat. Meg is hagyták a fogatokat mindenütt, mégpedig az eddigi hatvan-hetven hold helyett most harminc kataszteri holdra hagytak egy pár lófogatot. De ősztől miután kialakítják a kezdve, nagytáblákat, a meglevő géppark majd ki tud-e minden szükségletet elégíteni? Olvashatjuk az újságokban, hogy innen meg onnan, külföldről kapunk még gépeket, hozzá elég személyzet? Lesz-e képezik-e már azokat a traktoristákat és főleg szerelőket, gépészeket, akik nélkül a géppark egy-két éven belül leromlik? A másik, ami nagyüzemmé teszi a nagyüzemet: a közös gazdasági épületek, amelyekben korszerű állattenyésztés folyhat. 56 előtt sok helyütt úgy oldották meg ezt a problémát, hogy nyolc-tíz kulák meg egy középparaszt nagyobb szállóját ki erre a célra sajátították Nem volt benne köszönet. Egyrészt rengeteg embert vett igénybe a gondozásuk, másrészt a zsúfoltság miatt állandóan selejtezni kellett az állatokat, mégis egyre több lett a selejt. Ménfőcsanak millió forintos hosszúlejáratú hitelt kapott egy százférőhelyes istálló építésére. Nagyon jó, hogy kapott , de kevés. Éppen még egyszer ennyi kellene. 3500 hold földre, 550 család számára kevés a száz tehén. Ezenkívül szerződéses tinóhizlalással, is akarnak majd foglalkozni, mert ennek most nagy a keletje. A megyénél azt tanácsolják a falunak, hogy találjanak valami szükségmegoldást, pl. pajtákból eszkábáljanak össze ideiglenes istállókat. De hát ennél már az is jobb megoldás, ha az állatokat ideiglenesen felüthagyják a régi gazdájuknál. De meddig? A patronálok A megyének valamennyi üzeme úgyszólván vállalta egy vagy két termelőszövetkezet patronálását — s ez a szó ma nem üres formaságot jelent. A Győri Szerszámgépgyár például a téti termelőszövetkezetnek teljesen készre felépít egy száz férőhelyes istállót. Szombaton, vasárnap még Horváth Ede igazgató is ott hordja a munkásaival a maltert, meg a téglát. Emellett még a ménfőcsanaki szövetkezetet is patronálják. Kaptunk tőlük egy esztendőre párttitkárt is — tehetséges falubeli fiatalembert, aki diszpécser volt a gyárban. Nagy segítség ez a vezetőségnek, mert tanult ember bizony a könyvelőn, agronómuson és ezen a párttitkáron kívül nincsen közöttük. S még egy gázolajmotort is adott az Ede — csak így hívják a munkásigazgatót — az öntözéses kertészethez, s néhányszor fuvart az épületanyagok szállításához és rengeteg tanácsot a vezetőségnek. Persze, a parasztokat sem kell félteni: az a véleményük, hogy meg kell szopni minden tőgyet. A vasgerendák lerakodásához szükségük lett volna darura. Ám nem tudtak szerezni, se az építőipari vállalattól, se a gyáraktól. Az elnöknek merész ötlete támadt: elment a szovjet katonai parancsnokságra, s bár oroszul egy szót sem tudott, tolmács meg nem volt a közelben —, mégis megérttette magát a parancsnokkal. S három napra megkapta a darut. ■A faluban a munka jól megy. A brigádokat már az első napokban kialakították, ezeken belül a munkacsapatokat is. Szorgalmukról híresek az itteni parasztok, talán már meg sem tudnának élni szakadatlan munka nélkül. Egyelőre belső munkanélküliség van. Reggelente az emberek egy részét vissza kell küldeni, neked már sok a munkaegységed, most hadd dolgozzék olyan, akinek még kevés van. Az asszonyoknak egyelőre nem tudnak munkát adni. De nagyon sok kapása van a téesznek, s ez meg fogja szüntetni a pillartástigh ’ ■ munkanélküüiséget. Akkor még más problémák lesznek. Nincs óvodája, illetve bölcsődéje a falunak. Most járási tanács egy százötven a férőhelyes óvodára s száz férőhelyes bölcsődére tudna pénzt adni, csak a helyiséget kéri a falunak előteremteni. Igaz, ott van a faluban a Bezerédj-kastély, ami megfelelne erre a célra — de a kastélyban a Győri Vagongyár ötven munkása lakik. S Lakatos Albert, az igazgató, addig nem hajlandó a kastélyt visszaadni, míg a község az ötven munkásnak Győrött nem szerez lakást. A tsz vevezetősége hiába ajánlotta fel, hogy a község területén elhelyezi a munkásokat. Lakatos elvtárs — ha már egyszer elmozdul — győri, lakásokhoz ragaszkodik. Most éppen ekörül folyik a huzavona. Pedig bölcsődére és óvodára a termelőszövetkezetnek mindenképp szüksége van. Hatvanon fölül, harmincon alul... A tagság átlagos életkora 45 év. De hatvanon fölüli ember több van benne, mint harmincon aluli. S a nyugdíjkérdés még mindig nincs megnyugtatóan rendezve, mert számos ember van a szövetkezetben, aki már most munkaképtelen, családja pedig nincs, aki gondoskodna róla. A tsz-költségvetés 49 forint munkaegységet ír elő, s ehhez egészen minimális termésátlagokat vettek alapul: cukorrépából például 100, búzából 8 mázsát. Ha több lesz a termés, aszerint nő a munkaegység is. De a 70—90 forintot, amivel egyes felelőtlen újságírók dobálóznak, fogja elérni. Mert az nem új szövetkezetek az első évben nem tudnak minden üzemágat kihasználni: például az állattenyésztést, a most ültetett málnát, gyümölcsösöket stb. De az emberek nem is táplálnak vérmes reményeket. Azt tudják, hogy aki dolgozik, annak meglesz a kenyere. És dolgoznak becsülettel — akörül nincs hiba. Végül is pedig ez a legfontosabb. Száz vagon gép — meg a személyzete ifj. Szabó István: Palóc menyecske. — A VIT Képzőművészeti kiállításából IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIM - 4 - Nem a magam ügyének elismerését vagy védelmét keresem, hanem az igazságot. Színházi embernek kritikát visszautasítani, kritikával vitatkozni soha nem volt hasznos és célravezető. Jelen esetben is a rendező dolga az volt, hogy megrendezzen egy művet, a kritikusé pedig, hogy megbírálja azt. Tehát ismétlem, nem akarom visszautasítani Nagy Péter bírálatát, amely a Magyar Nemzetben jelent meg Aljosin, szovjet drámaíró Egyedül című drámájának a Néphadsereg Színházában tartott bemutatójáról, de a bírálat lehetőséget ad arra, hogy néhány általános elvi kérdéssel foglalkozzam. Nézzük Nagy Péter megállapításait az előadásról, amelyek engem tulajdonképpen e cikk megírására késztettek: „A rendező az egészet elnehezítette, sőt elnehézkesítette. A Vígszínház társadalmi színjáték-játszó hagyománya érméi a darabnál sokkal több hasznára lett volna a rendezőnek, mint a majdnem mindvégig kísértő Csehov- színjátékemlékek. A darab szövegéből hiányzik a költőiségnek az a szála, amely ezt a lassú, habozó, minden mondatot megjátszó tempót jogossá tehetné." Nézzük a költőiséget, ami a kritikus szerint hiányzik. Egy jelenet a második rész harmadik képéből: PLATONOV: Tudsz nélkülem élni? VARVARA: Nem. PLATONOV: Én sem... VARVARA: Mindenbe beleegyezem ... PLATONOV: Mindenbe?... Ennyi a jelenet. A darab sorsdöntő jelenete. Szerintem, ha az író ezt a rövid, nagyon nehezen játszható szituációt nem költőinek szánta volna, akkor valahogy így hangzana: PLATONOV: Jónapot, Varvara. Sokat töprengtem és rájöttem arra, hogy magát választom. Mi a válasza? VARVARA: Én is így döntöttem. De hol fogunk lakni? PLATONOV: Maguknál az édesapja miatt nem lehet, nálunk az ismert okok miatt.. de majd beszélek a szakszervezettel... VARVARA: Nem lesz könnyű dolgunk stb A darab költőiségét egyébként a kritikus által ugyancsak elismert Fodor József fordítása is hangsúlyozta. Ami a minden mondatot megjátszó tempót illeti, legyen szabad elmondanom, hogy Aljosin négy felvonásban írta meg művét, nyolc képben. Pár évvel ezelőtt realizmus ürügyén még minden kép után leengedtük volna a függönyt, hogy átépítsük „a valóságos” színhelyeket. Képzeljük el, akkor milyen lett volna ez az előadás! Minden mondat megjátszása (nem szerencsés kifejezés) plusz átdíszítés négy felvonásban bírt! (Rajk András, a Népszava kritikusa különben elolvasta a darabot, mielőtt írt róla.) Szeretnék eltérni az Egyedül-től, még akkor is, ha visszatérek hozzá. Nagy Péter egyik megállapításánál ugyanis már nem a vita tárgya a fontos. Ő a Vígszínház társadalmi színjátékjátszó hagyományát kéri számon és elmarasztal azért, mert az Egyedül nél úgynevezett csehovi reminiszcenciák érződnek az előadáson. Ez a megállapítás alkalmat ad arra, hogy elidőzzünk a régi Vígszínház komoly és szép ügyénél. Annál is inkább, mert ideje lenne végre tudományos felkészültséggel értékelni és méltó helyükre tenni a magyar színháztörténet hagyót Hevesi Sándor működésére a Tháliában, a Nemzeti Színházban és Ditrói Mór munkásságára a Vígszínházban. Nem elhanyalható feladat az sem, hogy e korszakok nagy színművészeinek alkotó módszereit komoly felkészültséggel elemezzük, amíg nem késő. Anekdotákat és ízelítőket gyakran adunk egy-egy színház, vagy művész érdemes múltjáról. Jelen esetben helyszűke és a sajtóorgánum jellege miatt én is ezt teszem most. Úgy érzem, a Néphadsereg Színháza nemcsak hely szerinti jogutódja annak a színháznak, amelyet a millenneum évében építettek az akkor még külvárosnak, ócskavas-paradicsomnak számító „Lipócia” egyik üres telkén Annyira külváros volt ez a hely, hogy a villamos végállomás is a Nyugati-pályaudvarnál volt. A polgárság rohamos gyorsasággal építette körül szebbnél-szebb palotákkal az eleinte bizony hivalkodónak tűnő gyönyörű késő-barokk épületet. Ez a körülépítés kicsit jelképes is. A Vígszínház a polgárság színháza volt. A műsora is ennek megfelelően alakult. A pesti polgár megszerette a pikáns francia bohózatokat és mert újak voltak neki, lelkesedett értük. A színház vezetőségének jószándékát és magas művészi igényét bizonyítja, hogy több alkalommal akart és tudott is előre lépni. Ditrói Mór már a század elején óriási tempót diktált az akkori új magyar dráma megteremtése érdekében. Innen indulnak el Molnár Ferenc, Heltai Jenő, Bródy Sándor, Szomory Dezső, Földes Imre, Thury Zoltán és még sokan mások. 1902-ben száz estén át csak magyar szerzőt játszanak a Vígszínházban. Mint mondják, az akkori közönség nagyon bizalmatlan volt a magyar szerzőkkel szemben. Ditrói felrázta tespedtségükből az írókat, a kritikusokat és a közönséget is. Ez a kísérlet azt bizonyította, hogy érdemes írni, alkotni, küzdeni. Ebben a ciklusban mutatták be Bródy Sándor Dada című művét is Varsányi Irénnel a főszerepben. A darab szociális tendenciája közismert és ezért természetesen a kontrapunktok sem maradhattak el, többek között Herczeg Ferenc darabjai. A színház mégis nagy ügyet szolgált. ízelítőnek megemlíthetem még a színház sok jó törekvése közül azt a Csehov-kultuszt is, ami a huszas években bontakozott ki, de sajnos a huszas évek végén elenyészett. (Ványa bácsi, Ivanov, Cseresznyéskert, Három nővér) Érdekes, a Vígszínházban Csehovot is játszottak? Hogy állunk akkor Nagy Péter állításával? A színjátékjátszó hagyomány Csehovra nem lenne érvényes? A Vígszínház jelentőségét akkor tudjuk felmérni, ha belehelyezzük az akkori európai színjátszás áramlatába Nem lehet véletlennek tekinteni, hogy a múlt század végén és a huszadik század elején Európa több nagyvárosában szinte egy időben tört utat magának az új korszak színháza. A régi utakon járó színházak elszakadtak az élettől. Színpadi fogások és trükkök uralkodtak. Ebben a korszakban csak néhány kiemelkedő nagy művész alakítása jelentett maradandó színházi élményt. Ezek a nagy művészek, ha az egyéniségük új színt és frisseséget hozott is, az összjáték, az együttes szempontjából nem jelentettek megoldást. A színjátszás válságba került. Új írók tűntek fel, akiknek műveit nem lehetett a régi módszerekkel előadni. Egyre követelőbben hangzott az élet által feladatot követelmény Együtteseket! Moszkvában Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics Dancsenko megalapították a Művész Színházat. Párizsban egy gázgyári tisztviselő, Antoin állt a „Theatre libre” élére. Berlinben ugyanezt a munkát Brahm végezte el, aki megalapította a „Freie Bühne”-t, amelyből később kifejlődött a ma is működő „Deutsches Theater”. A Vígszínház megszületését elhamarkodott dolog lenne egy nevezőre hozni ezekkel az európai jelentőségű színházakkal. Mert ezek a színházak megalakulásuk első perce óta élénk részvevői voltak koruk politikai és társadalmi harcainak. De mégis tény, hogy a Víg Beszéljünk a Vígszínházról EGY BEMUTATÓ ÉS EGY KRITIKA ALKALMÁBÓL