Élet és Irodalom, 1964. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1964-08-29 / 35. szám - Hámos György: Eltékozolt téma • TElevíziókritika • Dobozy Imre-Keleti Márton: Váltás Rendező: Keleti Márton (9. oldal) - Kovács Sándor: Csendélet • kép (9. oldal) - Lengyel József: Vigyázat, várépítés. Köpönyeg még el nem múlt esőkre • glossza (9. oldal) - Dér Rózsa: Kiállítási napló • tárlat • Juan Carlos Castagnio. Kulturális Kapcsolatok Intézete | Antal Irén. Május 1. mozi előcsarnoka (9. oldal) - Rónay László: Mozart és kora - reflektorfényben • könyvkritika • Balassa Imre: Mozart regénye (Gondolat) (9. oldal)
HÁMOS GYÖRGY TÉVÉ-KRITIKÁJA óta azokt téma A kritikus, mikor leül írni, sok mindentől fél, mégis leginkább attól, hogy igazságtalan lesz. Mennyi keveset mondó, könnyű kézzel megszerkesztett, anekdotából kiterebélyesített tv-játék és film láttán vontunk már vállat, s adtuk rá „áldásunkat". Most pedig itt állunk egy valódi és súlyos problémával küszködő mű előtt (Dobozy Imre—Keleti Márton: Váltás) s egyszerre megjön a harci kedvünk. Persze, éppen a probléma súlyossága s vitára ingerlő megoldása miatt. Annyival azonban tartozunk a mű alkotóinak, hogy elismerjük, nagyon is mai, kínzó és eleven témához nyúltak. Vagy, hogy a tv nyelvén szóljunk: vállalták a veszélyt. Arra kerestek megoldást, mi történjék azzal a tiszta jellemű, bátor, múltú kommunistával, aki már férfifejjel nekivág a tanulásnak, jól elvégzi az egyetemet, művezetőből főmérnökké lesz , de úgy érzi, itt már nem állja meg a helyét, nála tehetségesebb beosztottainak segítségére szorul, s emiatt lelki válságba kerül. Amilyen szövevényes a probléma, olyan sima a megoldása: Márkus főmérnök, miután fia a szemébe vágja, amit úgyis sejt, hogy kevés a képessége a főmérnöki állás betöltéséhez, lemond pozíciójáról és üzemmérnökként dolgozik tovább. Megbékülve magával és fiával, író és rendező tehát megoldást keres a nehéz problémára, s ezzel gyengíti a témában rejlő drámai lehetőségeket. Az igazi drámának nem feladata a megoldás. A probléma igaz feltárásával, a hősök tragikumának megmutatásával kell felzaklatnia, katarzisával sürgetni a megoldásra. S hogy ez mennyire nem pusztán esztétikai követelmény, megmutatja az előttünk pergő tv-film megfontolt bonyolítása. A megoldásra (vagy a megoldás receptjének közlésére) készülőszerző — még ha nem is tudatosan — úgy állítja fel a képletet, hogy azt meg is oldhassa. Ebből az íróilélektani törvényszerűségből keletkeznek a mű hibái. Majdnem elképzelhetetlen, hogy az éleslátású s politikai tapasztalatokban annyira gazdag Dobozy éppen olyan hőst válasszon például (arra, hogy miként viselkedik egy igazi kommunista, ha képességeit meghaladó állásba kerül), aki szinte megtestesíti társadalmunkban a jó vezető típusát. Most ne is beszéljünk Márkus múltjáról, az új rendszer megteremtésében való érdemeiről (bár nincsen társadalom, mely ilyesmit számításba ne venne, s erre ne építkezne), de minden jel arra utal, hogy Márkus kitűnően megállja helyét a tervosztály élén. Bár az új, modern gépek megtervezéséhez segítségül veszi Verasicsot, a gyár tehetséges fiatal mérnökét — egy pillanatig sem igyekszik azt a látszatot kelteni, hogy a gépet maga tervezte. Túlzottan is hangsúlyozza Verasics érdemét. A gyár, mióta ő a főmérnök, pontosan teljesíti tervét, a munkások, munkatársai szeretik, felismerik a tehetséget, megbecsüli s belevonja a legfontosabb munkába. Mitől hasonult hát meg ez a harcedzett ember s merül hamleti töprengésbe, hogy lenni vagy nem lenni (ti. főmérnök)? Attól, hogy úgy érzi, Verasics jobb mérnök, mint ő, tehát méltóbb a vezetésre. S főként attól, hogy ezt fia (a húszéves filozopter) is szemébe vágja. Kétezernégyszáz éve, hogy Platon megírta nevezetes művét az államvezetésről. Ebben azt tanácsolja, hogy az államot a filozófusok vezessék, közülük is a legbölcsebbek. Amint tudjuk, tanácsát azóta sem fogadták meg, s ez (ahogy írni szoktuk) nem véletlen. Először is nem bizonyos, hogy az államot a legbölcsebb filozófusok vezetnék a legjobban. (Nem is szólva a különböző filozófiai irányzatokról.) Továbbá, ki, hivatott megállapítani, hogy a filozófusok közül melyik a legbölcsebb? Nyilván a náluk is bölcsebbek. De havannak bölcsebbek, akkor azoknak kellene vezetniük. És így tovább, a végtelenségig. Maradnak tehát a politikusok, akik a legbölcsebbeket kijelölik, s így, íme, nem változott semmi... Egy nagyüzem mérnökei közül — kevés kivétellel — épp ilyen bonyolult folyamat lenne a legtehetségesebbet kijelölni. Ha Márkusnak ez sikerült, kivételes vezetői képességeit igazolja. De, hogy a tehetséges fiatal mérnök jobb vezető is lenne nála , Márkusnak sem hisszük el. Az író tulajdontétele ellen perdöntő bizonyítékokat sorol fel. Verasics maga mondja el, hogy a jó vezetéshez a tudáson kívül tapasztalat, emberismeret, tekintély stb. szükséges. S az igazgató, mikor Márkus maga helyett Verasicsot javasolja főmérnöknek , kijelenti, hogy Verasics a régi főmérnök alatt szinte semmit sem produkált. Ez pedig már nemcsak Márkus rátermettségét igazolja, hanem Verasics jellemére is fényt vet. Olyan ember ő, akit jól kell vezetni. Az író is (megintcsak tétele ellen) meglehetősen szélesnek, hebehurgyának formálja meg. Igaz, mindettől még lehetne jó vezető főmérnök egy nagyüzemben — de nem egy drámában. Nem találtak volna ennél végletesebb esetet az alkotók? Olyan vezetőt, aki hiúságból, hibás tekintélyféltésből ragaszkodik rossz elképzeléseihez , amelyek megvalósítása akár tragédiát is okozhatna? Az ilyen vezetőnek volna drámája, katarzisa. S tragikuma felrázó hatású, tisztító erejű lehetne. Persze hogy találtak volna ilyet, ismernek is ilyet, hiszen ennek lélektani drámáját akarták feltárni. De a szelíd és szolid megoldásból visszafelé komponálva: a „tragikus hős” is megszelídült Drámai vétség nélkül szenvedi el szerény „drámai bűnhődését”: főmérnökből üzemmérnök lesz. S minthogy annak kitűnő, mert egy üzemrészleget, mint halljuk, félkézben tud tartani, s ha ehhez hozzáveszszük politikai múltját, jellemét, vezetői képességét és népszerűségét — könynyen lehet, hogy Verasics „bukása” után ismét ő lesz a főmérnök. Egy jól meglátott nagy téma tehát eltékozlódott. S nemcsak a békés megoldás, hanem a műfaj megválasztása miatt is. Az ötvenöt perces tv-film valósággal sugallja a legömbölyített, kiegyenlítő befejezést. Egy képességeit meghaladó feladattal megbízott igaz embernek küszködését a feladattal s önmagával: a felismerést és következményét — szinte lehetetlen ennyi idő alatt elmondani. Ez mindenképpen olyan leegyszerűsítéshez, szinopszis-szerűséghez, a folyamatok jelzéséhez vezet, melyekben az igazságnak is jelei maradnak csupán. Pedig, hogy Dobozynak van írói ereje a felismert, s nem kis erőt kívánó drámához, nem egy jelenete bizonyítja. Közülük talán a legfelzaklatóbban az apa és fia összecsapása. Márkus dühe és kétségbeesése, mikor fia szájából hallja az általa már régen felismert igazságot: írói telitalálat. S a párbeszédek is olyan okosak és szuggesztívek, hogy már-már elhitetik a hihetetlent. Ebben a jó színészek is segítenek: elsősorban Páger Antal. Kállai Ferenc játékán már megérezni az írói megformálás tétovaságát. A fiatal szerelmesek, Tímár Éva és Bujtor István, rokonszenvesen, kellemesen játszanak, de sajnos (főként az időhiány miatt), nem élhetik tulajdon életüket. Keleti Márton rendezése jól átgondolt, lényegretörő, szinte puritán munka. Neki is része van abban, hogy a képernyő előtt ülve sok mindent elhiszünk, amiben később kételkedni kezdünk. KIÁLLÍTÁSI NAPLÓ Juan Carlos Castagnino Magyarországon első ízben rendez bemutatót argentin festőművész. Közönségünk előtt Amerika művészete jórészt ismeretlen, s a gyakori uniformizálás, amellyel e földrész művészetét kezelték, ide is kiterjedt. Kivételként csupán Mexikó modern művészetét említhetjük, amelynek megismertetéséért jó néhány éve folyik a harc. Igaz, hogy Mexikó művészetében, Orozco, Rivera, Siqueiros törekvéseiben sok rokonvonást találunk a szocialista országok művészetével. Hogy érdeklődésben nincs hiány, bizonyítja már az első napok nagy látogatottsága. Az anyag valóban csak ízelítőt ad Castagnino művészetéből, mégis úgy érezzük, méltó reprezentánsa hazájának. Néha egy múzeumnyi kép nem mond el annyit egy országról, mint amennyit ez a harminc tussrajz, grafika, pasztell- és olajkép elmond. Ez pedig a rendezők szerencsés válogatását is dicséri. Nagyon nehéz dolga van annak, aki a művész bármely képét ki akarja emelni. Ugyanaz a drámai, szuggesztív, tömör realitás jellemzi a Martin Fierro- vagy a Tango-sorozat fejeit, mint a szilajon tomboló Lovak, vagy a Vaddisznó és kutyafalka című alkotásokat. Ezek a romantikus hévvel megfogalmazott állatalakok nemcsak egymással küzdenek, hanem a beléjük zárt, de néha elemi erővel kitörő ősi ösztönnel, a pusztulásig való vágtatás ösztönével is. A mozgás feszültségét a színek feszültségében teremti újjá a művész az Útmenti gabonavetés érett sárga és vörös színorgiájában, amelynek káprázata túlharsogja a Nap ragyogását. Az immár klasszikussá vált, de örök aktualitású témát — anya és gyermeke — eleveníti meg Castagnino az Argentin anya több változatában. A kiállítás láttán csak dicsérni lehet a Kulturális Kapcsolatok Intézete kezdeményezését, amely lehetővé tette, hogy egy földrajzilag távol eső ország művésze bemutathassa ábrázolásmódjában hozzánk közel álló műveit. Antal Irén A bécsi és olaszországi útirajzait bemutató művész előtt két lehetőség nyílott: vagy még melegében rögzíti a b első impresszióit, szinte válogatás nélkül, vagy hoszszabb idő eltelte után, lehiggadtan, átgondoltan, csak a legfontosabbakat örökíti meg. Az első esetben nyerhet frisseségben, az utóbbi esetben pedig a kifejezés mélységében. Antal Irén az előbbi lehetőséget választotta. Útja során sok mindent látott, sok mindent lerajzolt. Emlékezetesek maradnak az érzékenyen ábrázolt Nápolyi kikötő, vagy a Capri-i kikötő és utca villódzó, ezernyi színben játszó kis képei. Jó megfigyelésről, karakterizáló képességről tanúskodnak a Bécsi espresso csevegő nőalakjai. Az itáliai hangulatteremtés kedves példái az Olasz házak és a Nápolyi halászat című képek. A művészi kifejezőeszközök jól alkalmazkodnak a témákhoz. A pasztell-, tuss- és vízfesték-technikával készített kis képeknek formai, tartalmi egyensúlyt biztosítanak. A Május 1. mozi előcsarnokának tárlóiban kiállított rajzokat naponta százan és százan nézik végig, a mozielőadások látogatói tehát kétszeres élménnyel gazdagodnak. DÉR RÓZSA 9 Kovács Sándor: Csendélet Vigyázat, várépítés Köpönyeg még el nem múlt esőkre !y égi váraink tucatját építették fel a legutóbbi évektélben. Jó, rendben van. Talán szükség is volt erre, vagy errefelé. De nem volna elég? Nemrég olvastam, hogy a sümegi vár építése után most Szigliget várának építéséhez látnak. Drága mulatság lenne és szerény véleményem szerint felesleges. A romot persze konzerválni kell: a rom mutatja igazában hazánk múltját, a nyugati, az osztrák barbárságot. Szigliget, úgy ahogy van, komor felkiáltójel; rekonstruálva nem történelemtanítás, de sznobisztikus idill. Ha valaki szükségesnek látja a szigligeti vár rekonstrukcióját — tessék, csinálja gipszmakettel, de ne kővel, cementtel és építőmunkásokkal. Az Esti Hírlap augusztus 22-i számában újabb hír: A LEGENDÁS SALGÓ FELLEGVÁR helyreállítása ez évben elkezdődik. A várról annak idején Petőfi hosszabb költeményt írt. A rekonstruált romok mellé a tervek szerint kilátótornyot is építenek. Tévedés ne essék! Semmi kifogás, ha megőrzik az állagot. De vajon csak az állag megőrzéséről van szó? És hogyan őrzik az állagot, például Szigligeten? Hát, ha megnézzük a vár alatt még meglevő kúriát, bizony nem dicsérhetjük a műemlékvédelmet. Igaz, ezt a kúriát nem kellene rekonstruálni — féligmeddig még áll. Alig-alig él a szentgyörgyhegyi présház, a Balaton környék úgy lehet legszebb présháza. Roskadozik a tetőzet, viharvertek a gyönyörű homokkő pultok. Az épület felhasználási módja a lehető legszerencsétlenebb. Ezt és az ehhez hasonlókat kellene rendbehozni. Persze századrészébe kerülne a szigligeti vár ... felépítésének...Ez baj? ...... Az eddig mondottakból is világos, hogy nem történelmi múltúnk feltárása ellen íródnak a jelen sorok. De igenis arról, hogy ne költsék felesleges dolgokra az ország pénzét, munkaerejét, olyan dolgokra, amik költséges cifraságok és többe kerülnek, mint művészi és kultúrhistóriai értékük. Ha ugyan van ilyen értékük. Én tagadom, hogy Salgó vagy Szigliget felépítésének értéke volna. Vagy talán egy presszó is épül oda? Vagy borkóstoló? Félek, hogy drága lesz... ★ Nem adtam fel a reményt, hogy az illetékesek felelnek az Élet és Irodalom június 13-án megjelent „Ócskán épült újdonságok” című cikkem kérdéseire. Nem adhatom fel a reményt, mert minisztertanácsi határozat kötelez a feleletre. Akkor egy füst alatt talán írják meg azt is, hogy még milyen várakat aka■ ík újraépíteni és mennyi pénzt áldozzon erre az ország? Itt, most, egy még csak hullásra készülő eső ellen teríték köpönyeget. Lengyel József Mozart és kora - reflektorfényben Balassa Imre: Mozart regénye. (Gondolat) A TÖMÉRDEK SZAKKÖNYV, életrajz, ismeretterjesztő mű és regény után Mozart életének újabb regényes feldolgozására vállalkozott Balassa Imre, a neves zeneesztéta. Könyvének utóhangjában élesen elhatárolja magát a zenetörténettől. Regényt írtam — mondja —, s ez a regény a „valóság regénye”. Persze, ha valaki éppen a „legregényesebb” témát, Mozart életét választja, nyilván többre vállalkozik egyszerű életregénynél, hiszen a kor tudománya, művészete és történelme mind jelentkezik az életmű egyegy vetületében, s mindről magyarázatot kell adni az olvasónak. Az írónak tehát korlátlanul kell uralkodnia nemcsak témája, hanem jóformán egy évszázad eseményei, eszmeáramlatai fölött is. S Balassa Imre regényének talán egyik legnagyobb érdeme a gondosan árnyalt, pontos és hiteles korrajz. Szubjektív meglátásai még színesebbé teszik a képet, s ezek az ítéletek is helyükön vannak (legfeljebb II. József alakját rajzolta el kissé az író). Mozart regénye természetesen nem lehet a teljesség regénye. Balassa Imre azonban szerencsés kézzel az életrajz legfontosabb és legjellemzőbb részleteit emelte ki, ezeket olvasztotta regénnyé. A regény szerkezetének bizonyos hiányosságait majdnem mindig pótolja a zenetudós egy-egy közbeszúrt magyarázata és elemzése, amely hála Balassa Imre érzékletes stílusának, nem „lóg ki” a regényből, viszont fényt derít a látszólag elhanyagolt részletekre is. BALASSA IMRE ÍRÓI TEHETSÉGE és ereje azokon a lapokon érvényesül leginkább, ahol Mozart operáiról és általában a kor operaműfajáról szól. Puccini Rolandjának bemutatója, a francia nagyopera körüli harcok, a Szöktetés a szerályból, a német nemzeti opera sikerének ábrázolása az olvasót is magával ragadja, s a cselekmény részesévé teszi. A szerző — mintha érezné adottságait — szívesen dramatizálja a hétköznapokat is. Mozart velencei gondolázásának leírása valósággal félelmetes: a ködbe vesző hídon pengék csattogása hallik, míg a vizen idillikus békeséggel száll a gondolások ősi éneke. Ugyanilyen színpadias hatásossággal írja le Balassa Imre a Requiem megrendelésének alighanem a valóságban is elég kísérteties históriáját. A „fináléban”, Mozart halála után felidézi az öregedő Beethovent, így érzékeltetve, hogy Mozart ugyan tragikusan elbukott, zenéje azonban már folytonosan él és hódít tovább. Fel lehet vetni a kérdést: az élet valóban ennyire színpadias-e, nincsenek-e gyakrabban hétköznapok? Balassa Imre szenvedélyes, patetikus stílusa azonban inkább a „nagy” események megelevenítésére alkalmas. S ez talán nem is hiba. Az olvasó így bizonyára még inkább belefeledkezik Mozart életébe, s talán zenéjéhez is kedvet kap. Akkor pedig célt ért Mozart regénye. (Ebben a szerencsésen válogatott műmellékletek is segítik.) RÓNAY LÁSZLÓ