Élet és Irodalom, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1965-02-06 / 6. szám - Szabó György: Jó válogatás, bonyolult szöveg • könyvkritika • Itália virágoskertje (Európa) (4. oldal) - Medgyessy Ferenc: Lovas • kép (4. oldal) - Kelemen János: Fanyarság és derű • könyvkritika • Sipos Gyula: Gyümölcs és virág (Szépirodalmi) (4. oldal) - Lengyel Balázs: Miért szép a kép? • könyvkritika • Passuth Krisztina: A festészet műhelyében (Móra) (4. oldal) - Lázár István: Konzervált konferanszok • könyvkritika • Kellér Dezső: Kis ország vagyunk (Szépirodalmi) (4. oldal) - Tóth Eszter: Élettárs, öltömiglen-öltödiglen • glossza (4. oldal)
Jó válogatás, bonyolult szöveg Itália virágoskertje (Európa). RÉGÓTA HIÁNYZOTT egy olyan „reprezentatív reneszánsz-olasz elbeszélésgyűjtemény” (hogy az előszó meghatározását használjuk mi is), mely korszerű válogatásban és apparátussal mutatja be az európai prózairodalom első nagy korszakát. Közönségünk jószerivel csak Boccaccio Dekameronját, tehát a legkiemelkedőbb olasz novellista munkásságának legnevezetesebb darabját ismeri a Rinascimento terméséből, holott ez a termés igen gazdag és változatos, elgondolkoztatóan mulatságos vagy megejtően lírai műalkotások egész sora tanúskodik benne az „újjászületéskor” sokféle kötöttségből megszabaduló ember egyre mélyülő látásmódjáról, mindinkább erősödő valóságigényéről. A kötetet válogató, fordító, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátó Rónai Mihály András figyelemre méltó szorgalmának jelentős eredménye, hogy erre az örökségre irányítja most figyelmünket. Az Itália virágos kertje mind ez ideig legsokoldalúbb prózai antológiánk lett az olasz reneszánszról; színességét és vizsgálódási körét tekintve, lényegesen felülmúlja a korábbi időszak legjobb (ma már egyébként szinte hozzáférhetetlen) ilyen természetű összeállítását, Honti Rezső Régi olasz novellák című kötetét is. S noha külön-külön például Dantelj Élete vagy Cellini önéletírása — más fordításokban — már jól ismert, nem vált a kötet kárára, hogy a hagyományos olasz reneszánsz novellától eltérő műveket is bemutat, s hogy Dante meghatározhatatlan műfajú lírai monológjának szépprózai erényeire is külön emlékeztet. A körképet legfeljebb néhány, eredetileg latin nyelvű, ám jellegzetesen reneszánsz-olasz prózai alkotással lehetett volna kiegészíteni (mindenekelőtt Petrarca „családi leveleire” meg Poggio Bracciplini anekdotáira gondolásuk), akár a kissé terjedelmes bevezető tanulmány és jegyzetanyag rovására is. Az előszóban a téma iránti rokonszenv Rónai Mihály Andrást amúgy is indokolatlanul messzire kalandozó, túlfűtött hevületű fejtegetésekbe csábítja: a nagyközönségnek szóló reneszánsz-olasz elbeszélésgyűjtemény élén még arról is olvashatunk, hogy „a felvilágosodás százada óta tartó francia forradalmiságban átmenetileg s egyelőre elnyomott munkásforradalmiság a maga végső gyelmét Pétervárt érte meg”, vagy hogy „a magyar Ronsardok s Tassok csak Mohács történelmi szakadékénak túlpartján, még azon is csak messze túl szólalhattak meg, miután a szakadékba, nemzeti nagylétünknek valóban sírjába s létünknek, fejlődésünk lépteinek századokra elbotlató gödrébe belehullt a magyar reneszánsz”. A kiragadott idézetek a stílus néhol szeceszsziós eredetieskedését ugyancsak bizonyíthatják; hasonló problémákkal a fordításokban is találkozhatunk. NEM HAT MEGGYŐZŐNEK a bevezető írásnak az a része sem, mely a tolmácsolásban követett sajátos koncepció jogosultságát szándékozik bizonyítani. A korábban már sikeresen megoldott fordításokhoz viszonyítva (például Dante, Machediavelli vagy Cellini esetében) Rónai Mihály András túlbonyolítja és egyfajta — az egész köteten, századokon át azonos hangnemű — stíluseszményt követve keresetté teszi a szövegeket. (Míg Honti Rezső például a Belfagor történetének kezdő mondatát, mely az olaszban — prepozíciókkal együtt —, 72 szóból áll, a magyar nyelv természetének megfelelően 65 szóra egyszerűsíti le, addig Rónai Mihály András — a különféle archaizáló kötőszók és jelzők vonzásában — 76 szavasra növeli.) Nehezen olvasható szöveg kerekedett így, melynek néhol egyenesen bravúros megoldásai csak néhány kapcsolásban élvezhetők, egészében nem talán helyesebb lett volna, ha a sok esztendős fordítói munka nem a szóhangulati effektusok mesterséges felerősítésében, hanem az eredeti művek közérthetőbb és cikornyák nélküli magyarításában realizálódik. Szabó György Medgyessy Ferenc: Lovas Miért szép a kép ? Passuth Krisztina: A festészet műhelyében (Móra). IGAZÁN POMPÁS kiállítású kis könyvvel (színes reneszánsz iniciálé a fedőlapja s benne csaknem száz illusztráció) vezeti be Passuth Krisztina az olvasót a festészet műhelyébe. Vagy, hogy pontosabban helyére tegyük ezt az okos és világosan megírt ismeretterjesztő könyvet, vezeti végig olvasóját a festészet legkülönbözőbb műhelyeinek környékén, olykor átfogó, tömör képet adva mindarról, ami a laikusnak a műhelyküszöbről elmondható, olykor meg tapintatosan belépve és otthonosan mozogva, a mesterek, viaskodással telített műtermeiben. Miért szép a kép? —ez a kérdés adta kezébe a tollat. A festészet műhelyében stílustörténeti összefoglalással kezdődik; az ősember barlangképeitől kezdve, reneszánszon át egészen napjaink főbb irányzataiig elemzi a különböző korok változó festő-technikáját, majd a második részben rátér az egyes képfajták részletesebb tárgyalására (csoportkép, portré, tájkép és mások), s végül a harmadik, talán legsikerültebb részben beavatja az olvasót a festői ábrázolás eszközi kérdéseibe: a szín, a fény, a vonal, stb. problémáiba, egészen a perspektíva és a kompozíció nehéz művészetéig. AZ IFJÚSÁGNAK szól Passuth Krisztina könyve, azt akarja rákapatni a festészet mélyebb élvezetére, de mégsem szól csak az ifjúságnak. Igaz, a fiatal olvasóknak mindent életről kell elmondani, de Passuth Krisztina ezt a csigázó feladatot olyan szép logikai rendben, olyan helyéretevő összefoglalásokban oldja meg, hogy rendszerezése annak is élvezetes, akinek bő ismeretei vannak a tárgyban. Alighanem úgy igaz, hogy a szétszórt, egymással nem társított ismeretek logikai felfűzésében mindenki számára van valami szórakoztató vagy gyönyörködtető. Ám könyve helyenként ennél többet is ad: egy-egy festői eszköz fejlődésének képről képre való bemutatásában, egy-egy kép egyedi elemzésében annyi találó, pontos megfigyelést lop bele, hogy számos megkapó, gyakorlati példát szolgáltat arra, amit egész könyve céloz: az esztétikai tudatosságra. Mindehhez szabatosan és világosan ír. Legföljebb a dolgok tálalásában, érdekessé tételében nincs mindig elég gyakorlata. Mennyi kultúrhistóriais anekdotával, kis történettel lehetett volna még színesebbé tenni az elvontabb részeket. A stílusok és a tárgyi, eszközi fejlődés tárgyalásánál a dátumok rögzítésével lehetett volna még világosabbá tenni az összképet. Elvégre a művészet az idő függvénye. Egy századdal előbb remeklés és forradalmi újítás az, ami esetleg egy újabb század múlva ósdi és meghaladott. De elég. Passuth Krisztina írt egy hasznos, okos, jól tájékoztató könyvet. Képzőművészeti kultúránk elmélyülésére bár minél többen forgatnak. Lengyel Balázs WADVL vagt engedékenyen Fiatalok, akik az élet értelmét, az igaz szerelmet keresik. Magyarul beszélő angol film, széles változatban is. 14 éven aluliaknak nem ajánljuk. Bemutató: február 11. — 4 — Fanyarság és derű sípos nyma: nyomolcs és virág (Szépirodalmi) Sípos Gyula új verseiben sajátosan keveredik a rezignáció és a békétlenség, a fanyarság meg a derű. Kollégista emlékek, fiatalkori kóborlások élményei, a kezdeti hőskor mámora, egy tevékeny élet csalódásai és örömei színezik verseit. Csalódásai, megtorpanásai nem teszik pesszimistává, öröméből, bizakodásából pedig hiányzik a lendület pátosza. Nemzedéki vallomást tesz itt a költő, éppen hangjában, tartózkodásában is. Mintha visszatartaná a feltoluló szavakat, a költői szemérem fegyelmével rögzíti a természet képeit, a kínzó látomásokat egyaránt. Bár szókincse gazdag, a verbalizmus buktatóit gondosan kerüli. Hogyan tájékozódik a költő „ebben a félig kész Világban”? Az elmúlt fiatalság élményvilágától nem tud elszakadni, de a régi emlékek íze megkeseredik: „ ... nem tudod visszaperelni a percet, amely tehetetlen mögötte maradt, mint a semmi, vagy elmúlt ásító-üresen. Mégsem a kiábrándultság adja meg a kötet alaphangját. Kétségtelen ugyan, hogy valamifajta melankolikus hangulat árnyalja be legtöbb versét, s ez a hangulat az olyan versekbe is belopakodik, mint például a himnikus hangütésű „Rorate coeli”, a kötet legmegrázóbb költeménye, e hittel és kétséggel teli gyötrő vallomás. Leginkább a természet képei, az erdő, a fák derűje nyugtatja meg, s az emberek közelsége.„ Nem élhet az, ki társtalan. Az önmagát temette el. Kell az ember és kell a szó, ha tudom is, hogy csak tehetem az erős indulatok, a feltörő emóciók költője. Reális ember- és természetlátása, szavainak bölcs gazdaságossága gyakran vegyül humorral. A humor mai költőinknél eléggé ritka adomány, de Sipos gyakran aknázza ki egy-egy játszi képben vagy kifejezésbeli fordulatban. „Érvényes vagy érvénytelen” című verse a humoros látásmód egyik remeke s ezzel válik komoly hitvallássá, mert az ő humora nem a mindent megbocsátás elnéző gyöngédsége, hanem az erejét és igazságát érző férfi fölényes derűje. Fütyörészve című ciklusában ez a humoros látásmód is megfanyarodik kissé. Legnagyobb ereje költői realizmusa. Gondolatai, élményei is a konkrét, köznapi valóság érintésére pattannak ki, s képszerűen vagy reflexió alakjában szólalnak meg. Egyik, testamentumszerű versében így összegezi fiatal életét: Napjaimat számlálatlan szórtam. Ideje, hogy számlálva szeressem. Jó volt minden és ami van, jól van. Elhatároztam, hogy megöregszem. De még hosszú, küzdelmes utat kell megtennie, hogy eljusson az öregkor lírájához. Kelemen János in Élettárs, örtömiglen-öltödiglen Örvendetes jelenség, hogy a megértés, a tapintat, a szocialista humanizmus szelleme, mindinkább áthatja nyelvünket. Mai szóhasználatunkból eltűntek az olyan durva kifejezések, mint „zabigyerek”, agy „fattyú”, s a nem törvényesen egybekelt párokat sem bélyegezzük többé „Vadházasok”-nak. Az utóbbiakat kedvesen és finoman „élettársaknak” hívjuk. Szép elnevezés ez, szinte irigylem is egy kissé, hogy a gyakorlatban már kizárólagosan foglalódon le egy olyan családi állapot megjelölésére, amely nem az enyém. Kissé irigylem, mert bár talán túlságosan is patetikus és érzelmes szó az „élettárs”, pátosza és érzelmessége őszinte. Hangulati velejáróként csupa hűséget, szívmetegséget, lelkierőt éreztet. Az élettárs nem csupán a múló szenvedélyben partnerkedik, hanem megosztja élettársával a gondokat is, derék szövetségesként, vállalja a nehézségeket és kitart a veszedelem óráiban. Igen, a nehézségvállalás, a veszedelmekben való kitartás pátosza és lírája kétségtelenül kicseng az „élettárs” szóból! Ha tehát azt olvasom egyik napilapunkban, hogy ő, rablógyilkos, áldozatának megkaszabolása és kifosztása után, „a Nyugati pályaudvarról élettársával taxin Vácra utazott, s itt a rablott pénzből tetőtől talpig felöltözködték”, úgy érzem, el kell érzékenyülnöm. Istenem, micsoda próbája az élettársi mivoltinak! Mennyi nehézség a véres ruhákkal, menynyi veszélyérzet a vonaton Vácig, míg tetőtől talpig föl nem lehet öltözködni! Nem is szólva az olyan esetekről, melyekben hosszabb összeszólalkozás után vagy spontán, részegen vagy józan tervteljesítéssel, féltékenységből vagy anyagi okok miatt, fejszével vagy késsel, de egyként halálos kimenetelűen végzett élettárs az élettárssal, ahogyan újságjaink e közös háztartásban együtt öröket nevezni szokták. Még egy-két ilyen hírfogalmazás, és már nem is irigylem másoktól az „élettárs” elnevezést. Tóth Eszter Konzervált konferanszok Kellér Dezső: Kis ország vagyunk (Szépirodalmi). Kis ország vagyunk, fejlett humorérzékkel. Ezért azután nem könnyű hivatásos mulattatónak lenni nálunk. Könnyen és szívesen nevetünk, de annyi az amatőr — az ő remek szavával, a maszek — szatirizáló, s oly gazdag a nagy elődök hagyatéka, hogy humorista legyen a talpán, akinek a nevét tartósan megjegyezzük. A következő mondatot, mely úgy kezdődik, hogy ,Mondanom sem kell, Kellér Dezső nevét...” — valóban felesleges tovább mondanom. Új kötete 1957—63 között írott konferanszainak és jeleneteinek javát adja. Szinte valamennyit hallottam — láttam a Vidám Színpadon, a rádióban, esetleg itt is, ott is, így most szembesíthetem az írott betűt az eredeti élménnyel. Megkoptak-e, s ha igen, miért és mennyire, a mindig kedves-mulattató, solykor telibe találó, sziporkázó csevegések, melyeket sajátos kellőn gráciával ad elő, a függönybe kapaszkodva, a legtermészetesebb modorban, amit valaha színpadon élveztem. Megkoptak? Meg. De kevésbé, mint vártam. Előadásmódja csalóka,mintha ott megismételhetetlenül rögtönözne. Bizonnyal rögtönöz is néha, de ez a szöveg most nemcsak témáit, poénjait hanem szemléletének általános vonásait is reprodukálja; a szóhasználattal, a mondatfűzéssel, mondanivalója felépítésével optimálisan hű kottáját adja mindannak, amit ebből a személyes varázst annyira igénylő műfajból papírra lehet menteni. Lehet? .Az ő konferanszaiból érdemes is. Amikor párizsi beszámolóját tartja, amikor töpreng, lehetne-e nálunk kínai módra irtani a legyeket amikor a szerencsejátékok fonák osztályozásáról cseveg, valóban mérföldekkel jár túl a — különben néha általa is csépelt — KIK-FIK, Közért-kalauz profolematikán Az írott szövegek elmondva, felolvasva általában hoszszabbnak tűnnek. Kellér legjobb konferanszairól bizony sohase gondoltam volna, hogy terjedelmük eléri a 3— 4—5 nyomtatott oldalt is. A jelenetek közül ezúttal csak a Nyugdíjasokat említeném, melyben a dokumentumfilmek éshangjátékok, a cinema verité és a rejtett mikrofon — de azt is mondhatjuk: az illetlen hallgatózás — tapasztalatait hasznosította kitűnően,, s mely a többinél jobban állta a nyomtatás próbáját kifejezésül valamiről, ami már kevésbé vidámító. Keller többször szól konferanszaiban a bátorságról, azaz inkább arról, hogy mit szabad ma a kabarénak és mit nem. Sajna, most látszik igazán, hogy azok a „merészségek”, melyek hallatán esetleg elismerően szisszentünk fel a Vidám Színpad nézőterén, gyakran mennyire szolidak voltak. Nem vagy nemcsak arról van itt szó, hogy igazgatóig, főosztályvezetőig vagy miniszterig bírálunk-e. A témaválasztás, a megcsipdesett viszszásságok köre szűk. Pedig a kötetből éppúgy, mint például az egymást követő évek szilveszteri műsoraiból, az is kiolvasható, hogy amikor az egyik évben tabunak számít valami, a másikban a szatíra „szabad prédája” lesz, akkor mindenki nyer, a humorista is, a közönsége is. — tehát bízvást elmondhatjuk, hogy az egész társadalom. Lázár István B