Élet és Irodalom, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1966-03-05 / 10. szám - Frank János: Kurucz D. Istvánnál • riport • Kurucz D. István festő (8. oldal) - Bor Ambrus: Derű és viharszünet • rádió • Ifjúsági Rádió (8. oldal) - Kéry László: Játék és többlet • színház • Giraudoux: Párizs bolondja, ford. Hubay Miklós, r. Kazán István, József Attila Színház; Müller Péter: Szemenszedett igazság, r. Lengyel György, Madách Kamara (8. oldal)
KURUCZ D. ISTVÁNNÁL A „vásárhelyi iskola” markáns tagja, mondhatnám egyik hagyománya ő. Budapesti műterme a Százados úti művésztelepen van. Az egyik sarkot különleges ízléssel összeválogatott, régi népművészeti darabokkal rendezte be a festő. A néprajzi tárgyak környezetében arra kell gondolnom, mennyien félreértik ezt a művészt. Kurucz művészetét vidéki, alföldi témái alapján a folklór körébe sorolják. — Mindig az Alföldet festi? — Mindig. Nagy István, a festő, szeretett volna egy lovaskocsit, hogy vándorlásait megkönnyítse. Nekem van egy kopott Moszkvicsom, nyáron kimegyek a Hortobágyra, sátrat verek, és úgy három napig egy helyben maradok, festem. Télen is kijárok, akkor a kocsiban akvarellezek, rajzolok. Lajosmizsétől délre és Füzesabonytól keletre. Ez a területem. — Másfelé nem is jár? — De igen. Például jól ismerem Olaszországot. 1942—43-ban római ösztöndíjas voltam, a Collegium Hungaricumban laktam. Azóta, amikor csak lehet, elmegyek Itáliába. 1962-ben részt vettem a Velencei Biennálén. 1964-ben Rómában, 1965-ben Milánóban volt kiállításom. — De térjünk vissza az Alföldre. — Vásárhelyen születtem. Onnan jöttem föl 1933-ban Budapestre, Szőnyi magániskolájába. Megragadott Szőnyi egyénisége — a festészetét sohasem utánoztam —, és iskolájának haladó, baloldali légköre. Aztán vettek fel a főiskolára. 1943-ban visszamentem Vásárhelyre és ott éltem 1947-ig. Voltam újságíró, rendeztem hangversenyeket. 1951-ben, én vittem le tanítványaimat, a fiatalok első csoportját Vásárhelyre. Tanyán helyeztem el őket, a városba csak moziba mentek. Nem akartam szokványos művésztelepet. Mindenki találja meg a maga motívumát, próbáljon önállóan dolgozni. 1953-ban a vásárhelyi — Tükör utcai — házamat felajánlottam a festőknek. Ezzel indult meg újra a vásárhelyi művésztelep. — A Képzőművészeti Főiskolán a freskófestészetet tanította. — A gödöllői festőtől, Nagy Sándortólőt is elfelejtettük, mint annyi értékes tradíciót) tanultam a freskó műfaját. Az ötvenes évektől kezdve, pedig Szőnyi mellett voltam — mint freskó technikai szakoktató — a haláláig. — Saját freskói? — A Kossuth Akadémia éttermébe festettem egy faliképet, 1848-as népfelkelők toborzása volt a címe. Az akkori kritika elmarasztalta, mint naturalista szemléletű képet. Aztán mint formalista művet semmisítették meg, leverték az egész vakolatot... Évekig nem is szerepelhettem a kiállításokon. De van két új freskóm: Vásárhelyen és Pápán. — Beszéljen valamit a táblaképeiről, a festészetéről. — Az első impresszióim Vásárhelyhez kötődnek. Ott nőttem föl. Ez piktúrám alapja. A Tiszántúl, a Hortobágy, Nagy Balogh, Nagy István, Koszta, Endre Béla, Tornyai, Rudnay visszaadták az Alföld alapszínét, az embereket, a tájat, a pusztát. De ilyen nagy elődök után a mai kornak megfelelően, az átalakulásban, mozgásban levő tájat máshogyan kell festeni. Ehhez kerestem azt az anyagot, ami az új tartalmat másképp fejezi ki.— Ez a tojástempera? — Kitartottam a tojástempera mellett. A Cennino Cennini (XIV— XV. század) féle recept szerint. Egy tojássárgája, fél tojáshéjnyi lenolaj, kétszer fél tojáshéj víz. Összedolgozom, emulgálom, ez adja a porfestékem kötőanyagát. Szilárd, sima, gipsz, vagy hegyikréta alapra festek vele. Ez az anyag nem sötétedik, nem sárgul, mint az olajfesték. De beérik, és akkor még szebb. Száz-százötven év kell a beéréshez, de már öt év után is látható a bársonyos, hamvas patina. A tojástempera viszszaadja a rajzosságot, a színvilágot, és dekoratív is. Ez a technika „leírja” a nagy formátumot, de az aprólékosságot is. És a kettő nem üti egymást. Átnézem az otthon található képanyagot: Kurucz makacs következetességgel festi a vásárhelyi részleteket, parasztokat, a pusztát, a Hortobágyot. Kézenfekvő volna, hogy valaki ebből népszínművet, giccset csináljon. De Kurucz D. István őszinte indulata, festői alkatára jellemző a majdnem fanyar tárgyilagossága, képzőművészeti kultúrája azt a sajátos megfogalmazást adja, amit csak tőle ismerünk. Dekoratív, nagyon színes képek ezek, harsányság nélkül. A festmény egzakt, rajzos, mégis elkerüli a grafikus keménységet. A képtárgy leírása pontos, de a kép mindig a festészet formanyelvén beszél, a művész ösztönösen is távol tartja magát az „irodalmiságtól”. A készülő új képek közül soknak keskeny, haránt formátuma van, a puszta is, a tárgy is ezt kívánja. Ég és föld. Találkozásukat olykor az aranymetszés szabályai szerint vonja meg a festő, olykor pedig szabadon. A szemhatáron apró, kopár fák, gémeskutak arabeszkjei, tanyák, háztetők. Gazdagon barnás a föld, az ég tartózkodóan poétikus. Kurucz mostanában kedveli ezt a témában és színeiben redukált festészetet. Egyszerre több képen dolgozik. Lassan, aprólékosan fest, rétegesen. Az ilyen képeknél a legfelső réteget, az utolsó ecsetvonásokat nem lehetne elhagyni, mert ez a festés csak befejezetten teljes. Kurucz D. István új festményei lényegében éppen olyanok, mint a régiek. Talán észrevették, hogy a művészettörténészek — e sorok írója is — az egyik művésznél a merész fordulatokat ünnepüik, a másiknál a konzekvenciát így van. Mindkettő erénye lehet a művésznek. A műteremben érzékelhetjük igazán, amikor együtt, egymás mellett láthatjuk több évtized termését, hogy Kurucz festészete — lassan haladva — egyre elmélyültebb. Jegyei ugyanazok, de másképpen ugyanazok. Frank János v Brandys, K.: Levelek Z. asszonyhoz ....----Kibédy Albert: Üdvözlégy, idegen .................. ■ • 18.Kolozsvári Grandpierre Emil: A boldogtalanság művészete ........................................................ 28,50 Ft Rádió és Televízió Évkönyv 1960 ............... 34.Varga Domokos: Kutyafülűek ..................... Kaphatók az Állami Könyvterjesztő Vállalat könyvesboltjaiban és az üzemi könyvterjesztőknél! .. 6,80Ft ... 18,—Ft ... 28,50Ft ... 34,—Ft .. 11,-Ft BOR AMBRUS: Derű és viharszünet A kamaszkorról, amelyet sokan tekintenek kóros tünetek idejének, kis torzítás és viszonylag csekély fáradság árán kacagtató műsort is adhatott volna az Ifjúsági Rádió. Akár röhögtetőt is. Egy-két fokos hajlású görbe tükör elég ahhoz, hogy a kamasz nevetséges figurává váljék benne. A Húszas Stúdió- műsor „kamasz-kortanának” szerkesztői és szerzői könnyen csinálhattak volna groteszk kamaszkabarét. De nem tették ezt, gyermekismeretből és emberszeretetből. Szelíden karikíroztak, a mindennapjainkban oly gyakori ideges kamasz-gúnyolás fölé emelkedve készítettek „kórismét”, derűs kora tavaszt adtak. Szívderítő „srácok, ürgék, krapekok, csórók, manók és fejek” keltek életre azokról a „kórlapokról”, amelyeket ifjúsági írók emeltek ki kamaszmegfigyeléseik anyagából. A magánszámok, jelenetek, riportok, vers, táncdal színvonala természetesen nem sikerült egyenletesre. De ha többel nem, egy-egy kedves ötlettel, gondolattal valamennyi műsorszám felderítette a hallgatók és a gyakorló szülők szí- í vét A kamaszlány éppen nem tudta, mi legyen, mert aznap még nem nézett tévét, tehát nem láthatta a legfrissebb ideált. A fiú szakállt növesztett — elvégre szakállas volt Lincoln meg Szókratész is —, hanem valami odaégett lekvárkoszmnához hasonlított végül a szakáll, s a kislánynak a szava is elállt a rémülettől, mikor meglátta. S így tovább: a kedves esetlenség találó ábrázolásában és a derűszínvonalban nem volt hiba. A mértéktartásról szerkesztő és rendező (Erdős Mária — Horváth Tibor) gondoskodott, a legjobb írás Janikovszky Éváé volt („Pocsék vagyok”). A riportok pedig távolabbra mutattak, a derűs műsoron túli területre. Kamasz-nevelők és jó riporterek következő, izgalmas feladatának ízelítői voltak: legközelebb „vérité”-t kellene adni, csak azokkal a rekedtes hangokkal, dadogó fiúkkal és idegesen nevetgélő bakfisaikkal, azokkal a gyakran sokkal hűvösebb, mint nyegle kamaszokkal elmondatni, mi nehéz, mi bajos, mi bántó. Valóban kóros jelenségekről is ..yallő szavaikat szintén hangszalagra kellene venni, s ezekből szerkeszteni dokumentum-műsortömböt. Az Ifjúsági Rádió ilyen vállalkozásai bizonyára sikerülnének: a problémák felelősségtudattal való megközelítését a humorban tanúsított mértéktartás is garantálja, a múlt szerdai „kórtan” kedves derűje. Néhány hallgatót ez a derű még kárpótolhatott is a két nappal korábbi korúért, pontosabban viharszünetért, amely miatt veszendőbe ment egy szépnek ígérkező óra. A viharszünetről csak a szeszélyes időjárás tehetett. Ámbár a Pécsi Balettről készített hatvan perces műsort nemcsak az adóállomás felett elvonuló zivatar miatt vesztették el a hallgatók, csak a makacsul igényesek mérgelődtek az elnémult hangszóró mellett, a rádiózók többsége semmiképpen se hallotta volna, mert ezt a jelentősnek ígérkező műsort érthetetlen oknál fogva déli 13 órától 14 óráig terjedő időre tűzték ki, vagyis holtidőre. Aztán tizenöt percnyi töredék maradt az Olthatatlan szerelem (Szilágyi János és Vértessy Sándor összeállítása) elmosta a februári zivatar. A rádióhallgató, aki üzemi étkeztetés és ebéd után megújuló hétköznapi hajsza időpontjában mégis módot talált arra, hogy rádióhoz üljön, a viharszünet alatt megütődve gondolkozhatott azon, miért kellett volna éppen ilyenkor debütálnia annak a műsornak, amelynek színvonala felől a még éppen szóhoz jutott Eck Imre, Szokolay Sándor, Mátrai Betegh Béla is meggyőzték? Hát még ha arra gondolt, hogy művészeti életünk egyik nagy eredményéről, tánckultúránk kimagasló hazai és európai sikeréről készült az összeállítás, és ennek fontosságát csak növelte az, hogy a Pécsi Balett sikere a szó szép értelmében vett szenzáció minálunk, hiszen végre nem pesti vállalkozás, hanem azé a vidéké, amely már nem provincia. Néhány hete azt tettem szóvá, hogy miért ismétel meg olyan sok műsort a rádió? Most abban reménykedem, hogy az Olthatatlan szerelem megismétlését hamarosan várhatjuk. Talán két ismétlését is, hiszen a premiert elvitte a viharszünet, s ez az anyag — ha azt kell ismételni, ami fontos — megérdemel két adást. Gondolom, jut neki majd rangosabb, esti időpont. KÉRY LÁSZLÓ SZÍNHÁZI LEVELE: Játék és Lassanként megszokjuk, hogy úgyszólván minden második bemutató újabb utánpótlással gyarapítja a budapesti színpadokon sürgölődő hibbantak, félnótások vagy éppenséggel klinikai őrültek számát, s noha Peter Weiss teljesítményét e tekintetben is nehéz lesz egy darabig túlszárnyalni, azért Giraudoux posztumusz, s nálunk jó nagy késéssel jelentkező színműve, a Párizs bolondja sem kullog nagyon hátul azzal a négy habókos nővel, akik közül különösen a címben jelzett chaillot-i hölgy foglal el nevezetes helyet. A bolondok persze nagyon eltérő funkciókat tölthetnek be a különböző drámafajtákban Shakespeare-től a XX. századi groteszk színpadig. Giraudoux ebben a szatirikus párizsi tündérmeséjében főképp a gyötrelmessé és értelmetlenné vált hétköznapok felett győzedelmeskedő költészet, a valóságot legyűrni, kijavítani, átalakítani igyekvő fantázia mulatságos-érzelmes letéteményeseiként állítja elénk őket. Mellettük és mögöttük felsorakoznak a párizsi „alvilág” jól ismert alakjai, a kallódó, kisemmizett egzisztenciák, az öngyilkosjelölt fiatalember, a mosogatólány, a cipőfűzőárus, a kintornás, a szemétguberáló, a csatornatisztító, a süketnéma és a többiek. Velük szemben pedig ott vannak a lárvaszerűen — és persze nagyon szándékosan — sematizált kizsákmányolók: a részvénytársaság-alapítók, a vezérigazgatók, az alkuszok a „talajkutatók”, akik máris megfosztották a kisemberek életét minden szépségtől és melegségtől, s akik most a végső, nagyszabású összeesküvésre készülődnek, le akarják rombolni Párizst, s ha kell, az egész világot, hogy profitjukat növelhessék. De a számon kívül maradtak ellen-összeesküvést szőnek — Aurélie-nek, a chaillot-i bolond nőnek a vezetésével. Mi teszi éppen őt alkalmassá a vezéri szerepre? Bizonyára életének az a félresiklottsága, amelyet ő mindannyiuknál tragikusabban szenved meg, egy szerelmi csalódás, amelynek látszólag semmi köze sincs a szegények és gazdagok harcához, de amely mégis híven tükrözi az érzelmi kapcsolatok lehetetlenné válását, a szerelmi árulás szükségképességét a harácsolás embertelen törvénye alatt nyögő világban. S mikor egy csatornatisztítótól elsajátított varázsfogással Aurélienek sikerül az egész kizsákmányoló bandát örökre föld alá süllyesztenie, egyszeriben tisztává és ragyogóvá szépül a levegő, vízözön utáni könnyűséggel repkednek a galambok, ismeretlenek is összecsókolóznak, újra lehetségessé válik az emberi érzelem. Szegény Aurélie ugyan továbbra is bolond marad, de mégis az ő okossága és bátorsága segítette győzelemre a szegényeket a világ őrülete fölött. Szokatlan vegyülékben fordulnak itt elő az osztályharc bizonyos nyers tényei s a legsivárabb nyomorúságot is folytonosan kiszínező fantázia mítoszteremtő játékossága. Érvényesül egy múltba révedő romantika is, a „régi világ”-nak, a XIX. századnak eszményítő beállítása, amely ellentmondásosan gyengíti a kapitalizmus bírálatát, teljességgel XX. századi jelenségnek tüntetve föl a tőkés kizsákmányolás elembertelenítő hatását. De talán nem is helyénvaló ilyesfajta történelmi kritériumot alkalmazni: minden mitológiának szüksége van az elvesztett boldogság hajdani Edénkertjére, amelyet valóságosnak álmodott előzményként felidézhet, s amely végül is itt, Giraudoux-nál sem egyéb, mint a jövő felé tekintő vágyakozás múltbavetítése. Fontosabbnak, korunk számára is többet mondónak érezzük ennél annak a poézisnek a hatalmát, amely elviselhetővé teszi az elviselhetetlennek látszót és képessé tesz bennünket arra, hogy a prózai felszín mögött megsejtsük a rejtettebb tartalmakat — esetleg olyanokat, amelyekkel csak képzeletünk ruházza föl a dolgokat. Szép példáját nyújtja ennek Aurélie a maga tragikusan sivár, de ihletetten átmitologizált napirendjének ismertetésével, amelytől az öngyilkosságra készülő Pierre visszakapja életkedvét, s ugyanez a költőiség érvényesül Aurélie-nek és a csatornapucolónak egy későbbi beszélgetésében, ahol a kanálisok föld alatti birodalma nem is gyanított szépség és életgazdagság jelképévé magasodik. Veszélyes ábrándozás? önmagában az lenne. De párosulva a kapitalista rend embertelenségének, a forradalom szükségképességének felismerésével talán inkább jelzése annak, hogy az ember egy eldologiasodásra hajlamos világban még kevésbé mondhat le a dolgok túlhaladásának, a viszonylatok emberi tartalommal való telítésének szándékáról, mint korábban, amikor az általánosan elfogadott, nagy mitológiák többékevésbé elvégezték ezt a feladatot. A darab színpadra állítása bizonyára nem könnyű. A karakterek jó része csak általános körvonalakkal jelzett, a cselekmény sovány, s a legmetszőbb szatíra elemei keverednek a legérzelmesebb lírával. A József Attila Színházban Kazán István rendező és színészei érdekes, és többnyire meggyőző interpretációt nyújtottak. Szerencsés ötletnek éreztük a maszkok, pótorrok, pamuthajak stb. alkalmazását, jól megoldottnak a többnyire hármasával fellépő típusok bábszerű egyformaságát. Aurélie-t Gobbi Hilda alakította elmélyülten és sok emberséggel, de helyenként talán a kelleténél visszafogottabban. Dicséret illeti a másik három bolond nő megjelenítőit is: Náray Terit, Örkényi Évát és Lóránd Hannát. A guberáló szerepében kitűnő teljesítményt mutatott fel Mádi Szabó Gábor, érdekesen tanúsítva, hogy az arc jellegét megváltoztató és az arcjátékot eltüntető maszk mennyire a színész addig esetleg észre sem vett belső arcvonásaira képes terelni a figyelmet. Hubay Miklós fordítása olyan, amilyennek minden színpadi fordításnak lennie kellene, de amilyennel csak nagyon ritkán találkozunk. Teljes nyelvi és stiláris biztonság, a legkisebb félrecsúszástól is mentes hitelesség. Élvezet hallgatni. Ha Giraudoux színművének egy végeredményben naív mese mögött meghúzódó költői mitológia adja meg valódi értékét, Müller Péter új darabjának, a Szemenszedett igazságnak talán az a legfőbb baja, hogy semmiféle mögöttes dimenzióval nem rendelkezik. „Bűnügyi komédia”, amely XV. Lajos idején játszódik Bresse városában. Az esetnek — valóságban megtörtént história — nem lehet tagadni furcsa komikumát, sőt még társadalmi tipikusságát sem: beszédes példája annak, hogy az igazságszolgáltatás nem az igazságot, hanem az uralkodó osztályt, illetve egyik vagy másik uralkodó klikket szolgálja. A fiatal szerzőnek van érzéke a fordulatos cselekményalakításhoz, a farce-szerű komikumhoz, s futja erejéből bizonyos karakterek érdekkeltő színpadraállítására is, igaz arra már nem nagyon, hogy az érdeklődést fenn tudja tartani irányukban. De hát mi egyebet kívánunk még egy „bűnügyi komédiá”-tól? A szerző adta műfaji megjelölést szándékosan tesszük idézőjelbe, feltételezve, hogy egy fiatal író, ma, Magyarországon, a „krimik” dühöngő ragálya idején még akkor is többet kíván ennél nyújtani, ha a tréfa kedvéért látszólag ilyen szerény igénnyel jelentkezik. Feltételezzük, hogy azért ír darabot, mert van mondanivalója, s nem egyszerűen az emberi butaságról és elvetemültségről kíván anekdotázni. Ha volt komolyabb szándéka, valahol félbetört, elsülylyedt. A néző egyre érdektelenebbül figyeli a furcsa eset fejleménnyeit, mert egyre világosabbá válik előtte, hogy nem sok köze van az egészhez. A Madách Kamara előadásán, amelyet Lengyel György rendezett, Revalier bíró szerepében jobb ügyhöz méltó igyekezettel komédiázott Pécsi Sándor. Mellette Körmendi Jánost és Gyenge Árpádot találtuk legmulatságosabbnak. többlet