Élet és Irodalom, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1966-02-19 / 8. szám - Szűr-Szabó József: Korszerűsített fogalmak • kép (4. oldal) - Nemes György: A király meztelen • könyvkritika • Várnai György: Csendélet (Corvina) (4. oldal) - Bor Ambrus: Az angyal sem repül igazán • könyvkritika • László Anna: Harkály a vizen. (Szépirodalmi) (4. oldal) - Kis Tamás: Zürzavar és késő bánat • könyvkritika • Fazekas László: A megvallatott gyermekkor (Magvető) (4. oldal) - Koroknai Zsuzsa: Két dühös ember • könyvkritika • Ilf-Petrov: Elsöprő egyéniség. (Európa) (4. oldal) - Lengyel Balázs: A karrierizmus lélektana • könyvkritika • John Wain: Vetélytársak (Európa) (4. oldal)
4 A király meztelen Várnai György: Csendélet (Corvina) 114 rajz van e kötetben, 20-nak van címe, 22-ben pedig betűk, feliratok könnyítik a megértést. Hetven rajz szöveg nélküli, sans paroles, amilyen megjelöléssel korunk egyik legeredetibb francia karikatúra művésze, Síné adta közre műveit, s amely módszerrel a másiknagy karikatúrafilozófus, az amerikai Saul Steinberg mondja el véleményét a világról. Érdekes: Síné is, Steinberg is politikusabb, mint Várnai, az előbbi a francia militarizmuson és klerikalizmuson, az utóbbi az amerikai nagytőkén csúfolódik. Várnai művészete, s ezt nem szabad rossz néven vennie, igen emlékeztet Sínére és Steinbergre, de magyar földön egyedülálló, csaknem úttörő jellegű, a legjobbak egyike, amit eddig a magyar karikatúraművészet produkált. Várnainál a forma másodrendűvé válik; első a mondanivaló, a torz, a visszájára fordított, a dermesztő humor, helyenkint morbid és kegyetlen, de mindenképpen igaz és elgondolkoztató. Várnai éles szemű megfigyelő és figyelemre méltó gondolkodó. Lehántja a leplet az emberi gyarlóságokról, egy kicsit az időtlen, általános gyengeségekről, és megmutatja: a király meztelen. Kedvét leli az analógiákban: az úri batár, hátul két lakájjal s a kuka, hátul két szemetes emberrel; a szerzetes a tízparancsolat kőtábláival s a szendvicsember a totó-lottó reklámtáblával. Megmutatja, milyenek a dolgok fonákjukról: a ketrecben az őr lóg a gyűrűhintán s a majom söpör, a műteremben a pucér piktor festi ruhás modelljét. Leleplezi az emberi hitványságot és gyarlóságot, a fuldoklónak nem segít felebarátja, mert ujját belemártva a vízbe, megállapítja, hogy az hideg. Justitia kozmetikai szalonba jár, s a Pegazus cirkuszi ló, melyen az író nyaktörő mutatványt kénytelen végezni, hogy észrevegyék. Várnai kifigurázza a halált — sorozatnyi rajzban teszi nevetségessé a gyászt és az álgyászt A fanyar bölcsesség nagy találata az a rajza, melyen két karneváli alak leveti álarcát: a szamárfejű álarc tulajdonosának emberfeje Van, az emberálarcúnak szamárfeje — mintha csak a Csoda Milánóban szerelmespárjának nagy tragédiáját látnók: a néger fiút, aki fehérré változott, s a fehér lányt, aki négerré lett. Várnai rajzain nem fölszabadultan nevet az ember, inkább keservesen és töprengve. Mikor egyik rajzán a Szent Ilona szigetén a lemenő napba bámuló Napóleont látjuk, amint egy fa tetejéről kókuszdióval dobálja meg egy majom, nem tudjuk, ki tette jobban nevetségessé a Napóleonban megtestesülő nagy zsarnokot: Várnai-e vagy kongeniális francia társa, Síné, akinél Napóleon a jellegzetes, már-már történelmi mozdulattal nadrágja sliccébe dugja a kezét. Nemes György Az angyal sem repül igazán László Anna: Harkály a vizen. (Szépirodalmi) A kötet valamennyi novellája komoly kérdéseket vet fel. Megkárosíthat-e az igazság konok szolgálata? Segít-e igazán ember az emberen? Mi a magány az emberek között, és magányos-e egy idős férfi, egy öregasszony? S különösen: mi a női önállóság, egyenrangúság? Mi köt össze házastársakat, s könnyű-e elválni? Nagyok is ezek a kérdések, és találó az az illúziótlanság, amellyel az írónő nem vár problémamegoldó merszét, erőszakot, varázslatot az átlagéletét gyakorló átlagembertől. Ám ő se vállalkozik ilyesmire. S így megfigyelővé és leíróvá válik; nem tör le, nem lelkesít, nem ragad magával. Tizenhét példabeszédet ad, nagyon időszerű emberi és társadalmi problémákról. Ezekhez szerkeszt történeteket. Óvatos ez így, okos tanárnő illusztratív előadása, dobogóról. Bár túlozná illúziótlanságát, és támadhatnánk ezért, bár röpítené el vaktában valami szubjektivitás, amiért lelkesedni lehetne! Az izgalmas tételeknek színe, íze vész a szereplők, az alig-hősök önelemző gondolatmeneteiben, s nem csoda, hogy megszürkül a stílus, meglazul a szerkezet is. Az írónőnek ritkán telik öröme egy-egy szép szóban, képben; társadalomkritikai munkaeszköze a nyelv, nem lételeme, éltető közege. (Talán ez sodorja néhol hanyagságig, fülsértő hibákig is.) — Egyszer lendül csak szabadon, magasabbra, a Csónak a boldog szeretőkhöz című írásban, szikrázó nyári tavon szemlélve ellentétük alatt nyögő szerelmeseit, s egyszer ragad meg egy újat ígérő, játékos ötletet, az Egyértelmű fényjelben: röpködő angyalt szerepeltet egy temetésen. De az angyal valahogy itt sem repül igazán: laboránsangyal ez, mintát vesz, szondáz, megfigyel, jegyezget. Ennyi szép gonddal pedig szárnyalnia kellett volna, vagy buknia. Bor Ambrus Zűrzavar és késő bánat Két dühös ember Fazekas László: A megvallatott gyermekkor (Magvető) Senkitől sem lehet megtagadni a jogot, hogy papírra vesse élettörténetét a korai gyermekévekbe visszanyúló első emlékektől kezdve és így kíséreljen meg választ naSF'm^pdS^tulajdSan élő eső foglalkoztató kérrdésé is. Másdolog, hogy mikor érdemes ez az önkeresés a nyilvánosságra, mikor válik közérdekűvé. Oszlassunk el azonnal minden homályt: Fazekas László könyve — annak ellenére, hogy 4100 példányban látott napvilágot — nem tartozik ebbe a kategóriába. Az effajta önéletírást két tényező teheti közlésre érdemessé. Az írói invenció, amely művészi alkotás élményét nyújtja vagy a feldolgozott életanyag újszerűsége, dokumentumértéke. Fazekas László munkájából mindkettő hiányzik: írói kvalitásai, a szó műalkotásteremtő értelmében, még a legszerényebb mértékkel mérve sincsenek, tényközlései önmagáról, környezetéről érdemlegesen újat nem tartalmaznak. Ezek a hiányok még csak érdektelen, lapos művé tennék a könyvét, amilyenből nem kevés akad s amire nem lenne érdemes sok szót vesztegetni. De a szerző a rendkívül szegényes életanyagot bőségesen burjánzó reflexióival duzzasztja fel és az ügy itt válik furcsábbá, bosszantóbbá, érthetetlenebbé. Ezek a gondolatok részben a szerző gyermek- és kamaszkori élményeinek gáttalan és teljesen megalapozatlan általánosításai, részben teljesen elszakadnak tőlük és valamiféle átfogó életfilozófiát akarnak kifejteni. Megdöbbentő, hogy mi mindenről nyilatkozik néhány sorban Fazekas, az alvajáró biztonságával és az univerzális elme megföllebbezhetetlenségével. A pedagógia, lélektan, társadalompszichológia, szociológia, a művészi teremtés folyamata, történelem, történetfilozófia és az általános bölcselet körébe tartozó kérdések légióját veti fel és oldja meg, ex katedra, 149 lapon! Mindez már önmagában is csalhatatlan jele a veszedelmes dilettantizmusnak, amiről az eszmefuttatások tartalma minden mértéket túlhaladóan árulkodik. Lanos közhelyek keverednek bennük többé-kevésbé homályos, néhol azonban kifejezetten hamis és káros téveszmékkel. Ami ebből a zűrzavarból világos, az az egészet átszínező vonzódás az élet írracionális, a tudat befolyásától nem korlátozott motívumai iránt. Valóban van erre napírunk, pénzünk, — és szükségünk. Kis Tamás Ds.Petrov: Elsöprő egyéniség. (Európa) „Igaz-e, hogy az önök nevetése nem a mi nevetésünk, hanem az ő nevetésük?” — kérdezi önmagától egy csúfondáros öninterjúban a híres szovjet szatíraíró ikerpár, Ilf és Petrov (azaz pontosabban: Ilf éspetrov, hiszen tudatunkban semmiképpen sem tudjuk őket kettéválasztani), akiknek ez alkalommal rövidebb, de rangban Az aranyborjúhoz és A tizenkét székhez méltó írásaiból nemrég jelent meg egy kis válogatás. „Ne legyen tökkelütött!” — válaszol a két szerző a maga föltette kérdésre, ők a hecc, a nagyobb mulatság kedvéért lábjegyzetben Shaw-t jelölik meg e válasz forrásaként. Mi viszont bátran komolyra fordíthatjuk a szót: valóban súlyos szellemi süketségben kell szenvednie annak, aki nem képes meghallani, miért és mi ellen gúnyolódik ez a két nagyszerű író. Ha közelebbről vizsgáljuk írásaikat, hamarosan észrevesszük, hogy Ilf meg Petrov tulajdonképpen rettenetesen dühös. Haragszik mindarra, ami a húszas évek végén, a harmincas évek elején mint kinövés, távolról sem veszélytelen, rosszindulatú daganat még ott burjánzik a szovjet társadalom testén: a mindent intézményesítő bürokratákra (Eszmecserék tea mellett, Anyaság, A teljes boldogság jegyében stb.), az Ügyeskedőkre (Ezeregyéjszaka vagy az új Seherezádé, Elsöprő egyéniség), korrupt és gyáva hivatalnokokra (A berelyegrádi szellem), szempontgyártó szerkesztőkre (Hogyan született Robinson?) és szempontmegzenésítő irodalmárokra (Sétáló nénikék). És ez a két dühös ember mégis hallatlanul mulatságos. Humoruk igazi odesszai humor, faarccal mesélnek képtelen, groteszk történeteket, fantasztikussá tágítva nagyon is reális, nagyon is hétköznapi eseményeket. (A nagyvárosi folklór kutatói egyszer még alighanem kimutatják a rokonságot az az odesszai, meg a budapesti éles nyelv természete között.) Kitűnő kötet ez az új Ilfa Petrov. Radványi Ervin gondos válogatása, szerkesztése és főként élvezetes fordítása kellemes órákat szerez majd az olvasóknak. S nem lehet említés nélkül hagyni Gyulai Líviusz kitűnő illusztrációit sem. Koroknai Zsuzsa Szűr-Szabó József karikatúrái A karrierizmus lélektana John Wain: Vetélytársak (Európa) Szolid, jó regényt olvasni, nemcsak izgalmast kísérletit, azért az sem megvetendő. Ha a hagyományosság kezdetben enyhe analompiai önti is el az embert, hiszen azt meglapjuk azt , sejteti, hogy ismert élettartalmak ismert kifejezésével kerül szembe, jó író végül is meggyőz a saját epikus világáról — a szokványos forma ellenére is. John Wain angol író első magyarul megjelent regénye a Vetélytársak, így győzi meg az olvasót egyéni mondani- svalóival fokról fokra. Indulni úgy indul, azzalaz egyes számelső személyes vallomással, mint a ráérős XVIII. századi angol regény. Később azonban kiderül, hogy csak a hang hagyományos, életanyaga, látása nem. S az is lehet, hogy ez a hagyományosság írói fogás csupán, amely az angol olvasó számára csak még jobban kiemeli az új tartalmakat. Ehhez már a mi fülünk nem elég érzékeny. Mert a regény, ha személyes emlékezés is a formája, tartalmában mélyen epikus, jól komponált, kerek története, két egymással vetélkedő társadalmi karrierista jellemfejlődésének tiszta, erős vonalú rajza. John Wain biztos megfigyelő, és, különösen érzékeny a társadalmi etika elleni legapróbb vétségekre is. A vetélkedők történetét bonyolítva sorra pécézi ki a nemtörődömség, vastagbőrűség, önzés, kihasználás legkülönbözőbb jeleit, s rajzolja meg végül a karrierista érzelmi elsivárosodását, a világtól, saját életétől való elidegenedését. Könyvének nem hiába elgondolkoztató mottója: „A siker szükséges rossz az ember életében, de csak a nagyon balszerencséseknek szakad korán a nyakába”. A regény persze, nem egyenlő a mottóval, hanem annak éppen a kifejtése: többet mond, pontosabbat és erőteljesebben. S ha témájában s eleven humorában jellegzetesen angol is, pszichológiájában általános érvényű szereplőivel, ha tetszik, bárhol, bármikor találkozhatunk. Ám a bőr elvastagodásának, a könyök elszarusodásának ilyen pontos, ilyen éles pszichológiájú történetét másutt még nem olvastuk. S kell-e több, nagyobb érdem egy megbízható mesterségbeli tudással megírt, okos és szórakoztató regénynek? A Vetélytársakat Balabán Péter talpraesetten, művészi gonddal fordította magyarra. Lengyel Balázs