Élet és Irodalom, 1966. július-december (10. évfolyam, 27-53. szám)

1966-12-24 / 52. szám - Kóka Ferenc: rajza • kép (10. oldal) - Hernádi Gyula: A hegyek • széppróza | elbeszélés (10. oldal)

HERNÁDI GYULA ELBESZÉLÉSE: A HEGYEK Az út szűk, de nyitható volt. Az autóbusz porosan, pilla­natnyi kanyarokkal, csákóalakú dombokkal küszködve, kény­szerű laposságában elszürkülve ment az országúton. A dombok menetirányban nőttek a fölfelé szökő kövek közé, az utasok fárasztó általánosságok mellett kétszer-há­­romszor harangot is láttak. A negyedik sorban ültek, a férfi átfogta az asszony vál­lát, kinézett az ablakon. Zöld árokpartok mutatták, merre fekszenek a rétek. Mindent eltakart a megmaradó ragyogás. Futkosó ten­gerek játszottak a homályos ólak, trágyadombok fölött, kita­karták, elrendezték a tekintélyes hajlatokat, völgyeket, aztán önmagukba húzódva megálltak. Bolyongó állatok legeltek a réteken, a hőség szemcséi vastag rétegben a folyékony levegő aljára ülepedtek. A férfi nyugodtan, halkan mondta: — Egy szót se kérdezett. Azt hittem, majd elkezdi, hogy nem lehet ütéseit hagy­ni az osztályt, hogy mi lesz, ha va­lami kell. Egy szót se szólt. — Ágoston se. Csak azt kérdezte, nincs-e restanciám — mondta az asszony. — Mire te? — kérezte a férfi. — Mondtam, nincs. — Mit mondtál neki, hova megyünk. — Hogy még nem tudjuk. — Jó. — Nézd, milyen nagy erdő... Ebben miről álmodnak a madarak? — Már mondtam, csak ott mesélek. Most pihenj — vá­laszolta a férfi. — Itt nem lehet. — Akkor beszélj. — Hova megyünk? — A végállomásra. » — Az hol van? — kérdezte az asszony. — Mátraszentimrén. — Szép neve van. — Szép. Húzódj közelebb. — Miért? — Érezni akarlak. Gyere közelebb — mondta a férfi. —­ Nem tudok jobban. Elgyengült domb lejtőjén mentek lefelé. Az árok part­ján juhok legeltek. — Milyen kedvesek — mutatott az asszony a fehér ki­hagyásokat utánzó állatokra. — Igen. Mindig jobbra kerülik az akadályt. — Jobbra? Miért? — kérdezte az asszony. — Nem tudom, megfigyeltem gyerekkoromban. Félnek a vérszagtól. Belebetegszenek. — Szelídek. — Nem lehet őket bevinni a vágóhídra, megvadulnak. Tudod, hogy csalják be őket? — Hogyan? — Minden vágóhídon van egy betanított kos, bevezeti őket.­­ — Nem értem. — Kolompot kötnek a nyakába. A kolompszóra min­dent elfelejtenek, elindulnak; a kos beviszi őket a vágótérre, aztán egy kis eldugott csapóajtón hirtelen kibújik és vissza­fut az udvarra. A csapóajtót csak ő ismeri. — Szörnyű. Hogy lehet így betanítani? — Nem tudom. Ennivalóval. — Szörnyű ... — Igen, mintha emberek lennének. —­ Emberek tanítják be... — Igen, azt hiszem ... — mondta a férfi. Az ég, felbocsátott görbéivel, foltjaival, ellenkező irány­ba haladva egyre üresebb, egyre feltérképezhetetlenebb lett. A fák, a por hullámai nekiütődtek az árkok fáradhatatlan rendszerének, elfeküdtek, felugrottak, falat húztak az autó­busz mögé. Házak, terek úsztak el mellettük, méltóságteljesen, fá­radtan. Gyöngyösön kihirdette a kalauz: negyven perc múlva , indulnak tovább. — Menjünk ki­ a térre. Gyere — mondta a férfi. — Nem érünk vissza — válaszolta az asszony. — Negyven percünk van. — Tíz már elmúlt. — Akkor is van még félóránk. — Jó, menjünk. — Siessünk. — Hány órára érünk fel oda? — kérdezte az asszony. — Fél tizenegyre — válaszolta a férfi. — Nézd, a Halál­katlan. Kiértek a térre. Középen, a fák között húzódó folyosó végén drótkötéllel meghúzott, falapokból épült, magas hen­ger érintette a fák vonalait. A hengeren, alul embermagas­ságú nyílás feketéllett, a kitárt ajtó hajlása pontosan követ­te a henger fomáját. Motorok hangja járta át a várost, aztán fékezetten vissza­tért az utcákból. A férfi közelebb lépett az építményhez. — Láttad már? —­ kérdezte. — Még nem — válaszolta az asszony. — Meg akarod nézni? — Nem, nem akarom. De most nincs is előadás. Hogyan csinálják? — Bezárják az ajtót, alul elkezdenek körbejárni, a vé­gén a sebesség­ annyira a falhoz nyomja a motor kerekét, hogy akkor se esik le, ha a falra merőlegesen megy­ a mo­tor, is, az ember is vízszintes. Olyat is csinálnak, bekötik a szemüket, vakon mennek körbe... A két férfi egyszerre­ el­­lenkező irányba indul el, a nő hátul ül. Az emberek föntről, a karzatról nézik őket... — Bátorság kell hozzá... — Vakmerőség. Nem szeretem... Cirkuszba se járok. Sajnálom őket. — Én is. A bohócokat is. A kutyákat is. Elhallgattak a motorok. A város távoli hangja fehér kö­penyként legelett a tér fölött. Engedetlen csatornák, és a forró gőzben egymást takaró füvek vették körül a Halálkat­lant. Teherhajók emléke siklott az egymásra rakott faleme­zek mellé. A falak el­tömött csendjében minden kép meg­nőtt, követelőző lett. A férfi csendesen mondta: — Gyere, menjünk vissza. Az asszony álmosan válaszolt: — Jó lenne megnézni, hogyan mennek. — Ne nézzük meg. Elkésünk. •­­ — Jó lenne. Vízszintesen megy a motor? — Igen, vízszintesen. — És bekötik a szemüket? — Minden előadáson egyszer... — Ha visszafelé jövünk, megnézzük? — Megnézzük. Menjünk, elkésünk ... — Menjünk — válaszolta az asszony. Fújt a szél a lapos, megsüllyedt házak között, elfogyott hajléknak tekintették a várost, megpróbáltak föléje nézni, de az ég mindent visszalökött, egymásra csatolt, felfokozatlanul hagyott. Elindultak. A férfi a város minden oldalát, szétszórt há­zait és fegyelmét, kendőzetlen örömét az autóbusz ablakába gyűjtötte. Kimérte fókusztávolságát, összevonta a színeket, sugarakat, megfigyelte az éles irányokat, türelmesen egymás alá, egymáshoz illesztette őket. Az autóbusz kikanyarodott a főútvonalra. A ritkuló há­zak között emberek álltak, méltóságteljesen vonultak vissza­felé a part, az egymásba tekeredő ösvények, a levéltelen fák társaságában. Teherautók jöttek szembe. Közellétük — amint elsu­hantak az ablak mellett — szalag volt, melyet a gyors, tá­volodás vékony szeletekre szabdalt. A dombok felöltött környezetükben nőni látszottak, s mire az utolsó, lapos háztető is az árkok mögé ért, váratla­nul, az esők tisztaságával fegyverkezve előtűntek a hegyek. A férfi megszorította az asszony kezét. Az asszony nevetett: — Milyen kékek... — Látod, a középső ott olyan, mint egy fekvő oroszlán — mutatott előre a férfi. — Szeme is van. Az a zöld kis ház. — Nem félsz az oroszlántól? — Nem. Örülök. Ugye, te is örülsz? — Én is. — Mi a neve annak a hegynek? — Nem tudom. Majd elmegyünk, megnézzük. Gyalog megyünk, jó? — Jó. Sokat megyünk. Elmondod majd, miért ilyenek a hegyek. — Elmondom. Mindent elmondok. Az ablak forró négyszöge lassan hűlni kezdett, a csökke­nő meleg nyomai leereszkedtek az útra. A szél és a hegyek lejtői kormány nélküli, de elsüllyeszthetetlen hajókként úsz­tak egymás mellett. Házak, ajtók, függönyök között haladtak előre. A fákat messziről megismerték, egyforma törzsük, áthajtó ágaik min­denütt melléjük, föléjük telepedtek. Az erdő sűrűje mögül mintha törött, végtelenül egyszerű állatok árnyéka húzódott volna az út, az árok felé. A nap kiegyengette görbe hátukat, lereszelt szarvukat, lépegető, szigorú magányukat, és az árok partjára vonta őket. A hűvös szelet elmosta a hőség. Az utazás kényszeréből kiemelkedve a férfi megfordult, a poros útban megkereste a köveket. Az asszony a férfi kar­jára tette a kezét: — Nem zártam be a lakást. Csak becsaptam az ajtót — Nem megy be senki. — Könnyű kinyitni. Egyszer a házmester egy görbe drót­tal kinyitotta. — Nem megy be senki. — Reméljük. Mondd, milyenek azok a parasztszobák? — Tiszták, fehérek. Jó bennük lenni. — Fürödni lehet? — Nem, de van meleg víz. Annyit adnak, amennyit akarsz. Minden órában megmosakodhatsz. — Minden órában nem akarok, de azért naponta kétszer szeretnék. Nem is biztos, hogy elég ilyen melegben. — Azért mondtam, annyiszor melegítenek vizet, ahány­szor kérünk. — Voltál már, hogy ennyire ismered őket? — Nem, de beszéltem olyanokkal, akik voltak. Erdei ház előtt álltak meg. A napfény eltakarta a fenyő­ket, a ház formáit, csak a kéményből emelkedő füst távolo­dott el az olvadt tárgyaktól. A kiegyenlített fény hiánya, a nap jelenléte, állandósága földig nyomta az erdőt. Az autóbusz lemezei szinte füstöltek a hőségben. — Messze van még? — kérdezte az asszony. — Nincs már messze. Még két völgy következik, aztán ott vagyunk. — Szóval mégis jártál erre? — Nem jártam. — Akkor honnan tudod ilyen pontosan az utat? — Megnéztem az órát, tíz óra van. A menetrend szerint még félórát megyünk. Fél óra, két hegy, két völgy. — És ha három? — Akkor bocsánatot kérek tőled. — Máskor is becsapsz? — Nem akarlak becsapni. — Hány völgy lesz még? — Az attól függ, hány hegy van ... — Kérdezzük meg a kalauztól. — Ne kérdezzük meg, találjuk ki — mondta a férfi. — Magunktól nem tudjuk kitalálni. — Találjuk ki. Játsszunk. — Én tudni akarom. — Miért akarod tudni? — Mert szeretlek. — Miért kell ahhoz völgy? — Tudnom kell. Ez olyan, mint amikor az ember útke­reszteződéshez ér; még zöld a lámpa, és elkezd futni, hogy még átmehessen, mert ha nem mehet át, akkor tönkremegy a jó, amire gondolt. Te nem voltál még így? — Nem, még nem voltam. Kalauz úr, hány völgy van még hátra Mátraszentimréig? A kalauz komoly arccal számolgatni kezdett. Mormolva sorolta el magában a völgyeket: — Négy — válaszolta. — Köszönöm — mondta a férfi, aztán az asszonyhoz fordul: — Meg vagy elégedve? — Te kettőt mondtál. — Szerény voltam — nevetett a férfi. — Jó tulajdonság. — Lehet — válaszolta az asszony. Az autóbusz tovább indult. Gyomlálatlan lökésekkel ka­paszkodott fölfelé az emelkedőn. A férfi kinézett az ablakon. A mozgás előre-hátra ugró asztalán dísztárgyak sorakoztak, mérni lehetett az utazás iz­galmát, az érkezés előkészületeit. Az utazás iránya, az egyre egyszerűbb elemekből­­ összetevődő tájékozódás lehetősége megszűrte a bonyolult képeket, egyre egyszerűbb vonatkozás­rendszer falai közé vitt. A hegyek hegyek maradtak, az út mellett húzódó árok, a fák megtartották eredeti jelentésüket, nem keveredtek össze távoli, összemérhetetlen tárgyakkal. A kényszerítő, légszom­jat szuggeráló vastagság elvesztette erejét, s a világ ritkáb­ban, ugyanakkor hűvös tisztaságában pontosabban vette kö­rül őket. A férfi megfogta az asszony kezét. — Nem akarlak becsapni — mondta. Az autóbusz völgynek ment, leállított motorral, csak az ülések rugói nyikorogtak. — Négy kis völgy tulajdonképpen nem több két nagy­nál ... — mondta az asszony. Kóka Ferenc rajza A JÓ MUNKA TITKA Amikor már eldöcögtem angolul, ke­­zem­hez kaptam egy Mr. Spurgeon életbölcsesség gyűjteményét. Én csak nevettem rajtuk, olyan ostobák voltak és mégis igazak . . . Ilyenek vannak benne például: ,,Egy fűrész remek dolog, de nem le­het vele borotválkozni.” Aztán: „He­gedűvel nem lehet nyulat fogni, ga­lambot pedig fügével.” . . . Ez a legfigyelemreméltóbb: 3. víz­szintes, 8., 1. függőleges, 46. vízszintes és 74. függőleges. VÍZSZINTES: 1. Az argon kémiai jele. 3. Az idézet kezdete. 15. Leeresz­kedően nagylelkű. 16. Vonatkozó név­­más. 17. Forrásba hoz. 18. Fájdalmas. 19. Az Alpokban lakó ókori kelta nép. 21. Sörök — németül. 22. Buda német neve. 23 Lugasszerű építészeti kikép­zés. 25. Az éter és az alkohol gyöke 26. Dolog — latinul. 27. A csiriz is ez. 28. Újság. 30 ... és a szocializmus (Be­bel műve). — 31. Nem talál érdekes­nek. 32. Mátyás király sok csatájának részese 34. Ady névjele. 35. Rajztinta. 36. Fogoly. 38. Franciaországi hely­ség. 41 Becézett női név. 43. Madár. 45. Lábbeli. 46. Az idézet negyedik ré­sze. 47. Ész 48. Bő zsírral készült. 50 önteltség. 51. Nagy kiterjedésű víztö­meg. 53 Nariv tudása van. 56. Portu­gáliai helység. 57. Hangtalanul leégi 59. Domború lencséjű szemüveggel ja­vítható. 62. Tüzelőanyag. 64. Érc — la­tinul 66. Tanács — németül. 67. Tíz — angolul. 68. A szerep egyik fele! 70. Hajnali időpont. 73. Folyó — szerbül. 74. Indonézia külügyminisztere. 76 Magyar származású angol filmrendező, producer (1893—1956). 77. Elhantol. 78. Az ipari tanulók egykori neve. 80 Bá­torkodik. 81. Fővárosi főpályaudvar. FÜGGŐLEGES: 1. Az idézet harma­­dik része. 2. Megélni — németül. 3. Női név. 4. Francia város. 5. Titokban figyel 6. Kötőszó 7. Nyugateurópai fo­lyó. 8. Az idézet második része. 9. Eu­rópai államfő. 10. Kölcsey névjele 11. Tömeg — angolul. 12. Az Észak—ame­rikai Nagy-tavak egyike. 13. Idegen női név (Garbo). 14 A kölnivíz első készítője 19. Kettéhasad. 20. Ulmnál ömlik a Dunába. 23. Sütőipari szak­­munkás 24. Svájci folyó. 27. Kubai pénzegység. 29. Liszabon környéki he­lyiség. 32. Jövő idő. 33. Görög szárma­zású ókori római orvos. Írásai 14 szá­zadon át az orvosképzésnek legfonto­sabb forrásai voltak 35. Étkezéshez ké­szíti az asztalt. 37. Együgyű. 39. Egyik megyénk. 40. A hét vezér egyike. 41 Csomó. 42. Hajlott korú. 43. Igekötő mássalhangzó. 44 Madame (asszonyom) rövidítése. 49. Vagy — németül. 52. A metánhoz hasonló gáz. 54. Napszakok. 55 Magyar hegység. 58. Kellemetlen — franciául. 60. ... Salvador 61. Ital. 62. Szín. 63. Dunai kikötőváros Vojvodiná­ban. 65. Égési termék. 68. Reszket. 69. „o”. 71. ... Szelung: kínai helység. 72. Kiváló magyar színész (1876—1937). 73. Vevő-adó rádióállomás. 74. Az idézet befejező része. 75. Nagyobb időszak 77. Ital. 79. Hangtalan akció! 81. Ki­csinyítő képző. Bíró Zsolt Az idézetet 12 napon belül kérjük megírni A megfejtők között tíz példányt sor­­solunk ki Thurzó Gábor: „A szent” című regényéből. A megfejtésekre kérjük feltűnően ráírni: „REJTVÉNY”. Megfejtés az 50. számból. Bármilyen meglepő, írni. A tehetsége törvényei szerint. — Váróterem. — Ciklon. — Jó napot, bácsi! JUTALMAZOTT­AK: Mándy Iván: „Séta a ház körül** cí­mű kötetét nyerték: Bacsur Sándor, Putnok, Szabadság tér 3 — Bartos Györgyi, Piliscsaba, Új utca 30. — Budai Mária, Bp., V., Bá­thory u 20. — Csonka Józsefné, Győr, Táncsics u. 54. — Csuhas Gizella, Bá­­ránd Vasút út 31 — Fáy Lászlóné, Bp., IX., Gabona u. 2. — Geszti Pál, Bp., XIII., Pannónia u. 8. — Kelen Jolán, Bp., XI. Németvölgyi út. 5. — Radó András, Bp., XI., Ulászló u. 22. — Dr. Wolf Ferenc, Pécs, Bem u. 22. A jutalomkönyveket postán küldjük el.

Next