Élet és Irodalom, 1966. július-december (10. évfolyam, 27-53. szám)
1966-12-24 / 52. szám - Kóka Ferenc: rajza • kép (10. oldal) - Hernádi Gyula: A hegyek • széppróza | elbeszélés (10. oldal)
HERNÁDI GYULA ELBESZÉLÉSE: A HEGYEK Az út szűk, de nyitható volt. Az autóbusz porosan, pillanatnyi kanyarokkal, csákóalakú dombokkal küszködve, kényszerű laposságában elszürkülve ment az országúton. A dombok menetirányban nőttek a fölfelé szökő kövek közé, az utasok fárasztó általánosságok mellett kétszer-háromszor harangot is láttak. A negyedik sorban ültek, a férfi átfogta az asszony vállát, kinézett az ablakon. Zöld árokpartok mutatták, merre fekszenek a rétek. Mindent eltakart a megmaradó ragyogás. Futkosó tengerek játszottak a homályos ólak, trágyadombok fölött, kitakarták, elrendezték a tekintélyes hajlatokat, völgyeket, aztán önmagukba húzódva megálltak. Bolyongó állatok legeltek a réteken, a hőség szemcséi vastag rétegben a folyékony levegő aljára ülepedtek. A férfi nyugodtan, halkan mondta: — Egy szót se kérdezett. Azt hittem, majd elkezdi, hogy nem lehet ütéseit hagyni az osztályt, hogy mi lesz, ha valami kell. Egy szót se szólt. — Ágoston se. Csak azt kérdezte, nincs-e restanciám — mondta az asszony. — Mire te? — kérezte a férfi. — Mondtam, nincs. — Mit mondtál neki, hova megyünk. — Hogy még nem tudjuk. — Jó. — Nézd, milyen nagy erdő... Ebben miről álmodnak a madarak? — Már mondtam, csak ott mesélek. Most pihenj — válaszolta a férfi. — Itt nem lehet. — Akkor beszélj. — Hova megyünk? — A végállomásra. » — Az hol van? — kérdezte az asszony. — Mátraszentimrén. — Szép neve van. — Szép. Húzódj közelebb. — Miért? — Érezni akarlak. Gyere közelebb — mondta a férfi. — Nem tudok jobban. Elgyengült domb lejtőjén mentek lefelé. Az árok partján juhok legeltek. — Milyen kedvesek — mutatott az asszony a fehér kihagyásokat utánzó állatokra. — Igen. Mindig jobbra kerülik az akadályt. — Jobbra? Miért? — kérdezte az asszony. — Nem tudom, megfigyeltem gyerekkoromban. Félnek a vérszagtól. Belebetegszenek. — Szelídek. — Nem lehet őket bevinni a vágóhídra, megvadulnak. Tudod, hogy csalják be őket? — Hogyan? — Minden vágóhídon van egy betanított kos, bevezeti őket. — Nem értem. — Kolompot kötnek a nyakába. A kolompszóra mindent elfelejtenek, elindulnak; a kos beviszi őket a vágótérre, aztán egy kis eldugott csapóajtón hirtelen kibújik és visszafut az udvarra. A csapóajtót csak ő ismeri. — Szörnyű. Hogy lehet így betanítani? — Nem tudom. Ennivalóval. — Szörnyű ... — Igen, mintha emberek lennének. — Emberek tanítják be... — Igen, azt hiszem ... — mondta a férfi. Az ég, felbocsátott görbéivel, foltjaival, ellenkező irányba haladva egyre üresebb, egyre feltérképezhetetlenebb lett. A fák, a por hullámai nekiütődtek az árkok fáradhatatlan rendszerének, elfeküdtek, felugrottak, falat húztak az autóbusz mögé. Házak, terek úsztak el mellettük, méltóságteljesen, fáradtan. Gyöngyösön kihirdette a kalauz: negyven perc múlva , indulnak tovább. — Menjünk ki a térre. Gyere — mondta a férfi. — Nem érünk vissza — válaszolta az asszony. — Negyven percünk van. — Tíz már elmúlt. — Akkor is van még félóránk. — Jó, menjünk. — Siessünk. — Hány órára érünk fel oda? — kérdezte az asszony. — Fél tizenegyre — válaszolta a férfi. — Nézd, a Halálkatlan. Kiértek a térre. Középen, a fák között húzódó folyosó végén drótkötéllel meghúzott, falapokból épült, magas henger érintette a fák vonalait. A hengeren, alul embermagasságú nyílás feketéllett, a kitárt ajtó hajlása pontosan követte a henger fomáját. Motorok hangja járta át a várost, aztán fékezetten visszatért az utcákból. A férfi közelebb lépett az építményhez. — Láttad már? — kérdezte. — Még nem — válaszolta az asszony. — Meg akarod nézni? — Nem, nem akarom. De most nincs is előadás. Hogyan csinálják? — Bezárják az ajtót, alul elkezdenek körbejárni, a végén a sebesség annyira a falhoz nyomja a motor kerekét, hogy akkor se esik le, ha a falra merőlegesen megy a motor, is, az ember is vízszintes. Olyat is csinálnak, bekötik a szemüket, vakon mennek körbe... A két férfi egyszerre ellenkező irányba indul el, a nő hátul ül. Az emberek föntről, a karzatról nézik őket... — Bátorság kell hozzá... — Vakmerőség. Nem szeretem... Cirkuszba se járok. Sajnálom őket. — Én is. A bohócokat is. A kutyákat is. Elhallgattak a motorok. A város távoli hangja fehér köpenyként legelett a tér fölött. Engedetlen csatornák, és a forró gőzben egymást takaró füvek vették körül a Halálkatlant. Teherhajók emléke siklott az egymásra rakott falemezek mellé. A falak eltömött csendjében minden kép megnőtt, követelőző lett. A férfi csendesen mondta: — Gyere, menjünk vissza. Az asszony álmosan válaszolt: — Jó lenne megnézni, hogyan mennek. — Ne nézzük meg. Elkésünk. • — Jó lenne. Vízszintesen megy a motor? — Igen, vízszintesen. — És bekötik a szemüket? — Minden előadáson egyszer... — Ha visszafelé jövünk, megnézzük? — Megnézzük. Menjünk, elkésünk ... — Menjünk — válaszolta az asszony. Fújt a szél a lapos, megsüllyedt házak között, elfogyott hajléknak tekintették a várost, megpróbáltak föléje nézni, de az ég mindent visszalökött, egymásra csatolt, felfokozatlanul hagyott. Elindultak. A férfi a város minden oldalát, szétszórt házait és fegyelmét, kendőzetlen örömét az autóbusz ablakába gyűjtötte. Kimérte fókusztávolságát, összevonta a színeket, sugarakat, megfigyelte az éles irányokat, türelmesen egymás alá, egymáshoz illesztette őket. Az autóbusz kikanyarodott a főútvonalra. A ritkuló házak között emberek álltak, méltóságteljesen vonultak visszafelé a part, az egymásba tekeredő ösvények, a levéltelen fák társaságában. Teherautók jöttek szembe. Közellétük — amint elsuhantak az ablak mellett — szalag volt, melyet a gyors, távolodás vékony szeletekre szabdalt. A dombok felöltött környezetükben nőni látszottak, s mire az utolsó, lapos háztető is az árkok mögé ért, váratlanul, az esők tisztaságával fegyverkezve előtűntek a hegyek. A férfi megszorította az asszony kezét. Az asszony nevetett: — Milyen kékek... — Látod, a középső ott olyan, mint egy fekvő oroszlán — mutatott előre a férfi. — Szeme is van. Az a zöld kis ház. — Nem félsz az oroszlántól? — Nem. Örülök. Ugye, te is örülsz? — Én is. — Mi a neve annak a hegynek? — Nem tudom. Majd elmegyünk, megnézzük. Gyalog megyünk, jó? — Jó. Sokat megyünk. Elmondod majd, miért ilyenek a hegyek. — Elmondom. Mindent elmondok. Az ablak forró négyszöge lassan hűlni kezdett, a csökkenő meleg nyomai leereszkedtek az útra. A szél és a hegyek lejtői kormány nélküli, de elsüllyeszthetetlen hajókként úsztak egymás mellett. Házak, ajtók, függönyök között haladtak előre. A fákat messziről megismerték, egyforma törzsük, áthajtó ágaik mindenütt melléjük, föléjük telepedtek. Az erdő sűrűje mögül mintha törött, végtelenül egyszerű állatok árnyéka húzódott volna az út, az árok felé. A nap kiegyengette görbe hátukat, lereszelt szarvukat, lépegető, szigorú magányukat, és az árok partjára vonta őket. A hűvös szelet elmosta a hőség. Az utazás kényszeréből kiemelkedve a férfi megfordult, a poros útban megkereste a köveket. Az asszony a férfi karjára tette a kezét: — Nem zártam be a lakást. Csak becsaptam az ajtót — Nem megy be senki. — Könnyű kinyitni. Egyszer a házmester egy görbe dróttal kinyitotta. — Nem megy be senki. — Reméljük. Mondd, milyenek azok a parasztszobák? — Tiszták, fehérek. Jó bennük lenni. — Fürödni lehet? — Nem, de van meleg víz. Annyit adnak, amennyit akarsz. Minden órában megmosakodhatsz. — Minden órában nem akarok, de azért naponta kétszer szeretnék. Nem is biztos, hogy elég ilyen melegben. — Azért mondtam, annyiszor melegítenek vizet, ahányszor kérünk. — Voltál már, hogy ennyire ismered őket? — Nem, de beszéltem olyanokkal, akik voltak. Erdei ház előtt álltak meg. A napfény eltakarta a fenyőket, a ház formáit, csak a kéményből emelkedő füst távolodott el az olvadt tárgyaktól. A kiegyenlített fény hiánya, a nap jelenléte, állandósága földig nyomta az erdőt. Az autóbusz lemezei szinte füstöltek a hőségben. — Messze van még? — kérdezte az asszony. — Nincs már messze. Még két völgy következik, aztán ott vagyunk. — Szóval mégis jártál erre? — Nem jártam. — Akkor honnan tudod ilyen pontosan az utat? — Megnéztem az órát, tíz óra van. A menetrend szerint még félórát megyünk. Fél óra, két hegy, két völgy. — És ha három? — Akkor bocsánatot kérek tőled. — Máskor is becsapsz? — Nem akarlak becsapni. — Hány völgy lesz még? — Az attól függ, hány hegy van ... — Kérdezzük meg a kalauztól. — Ne kérdezzük meg, találjuk ki — mondta a férfi. — Magunktól nem tudjuk kitalálni. — Találjuk ki. Játsszunk. — Én tudni akarom. — Miért akarod tudni? — Mert szeretlek. — Miért kell ahhoz völgy? — Tudnom kell. Ez olyan, mint amikor az ember útkereszteződéshez ér; még zöld a lámpa, és elkezd futni, hogy még átmehessen, mert ha nem mehet át, akkor tönkremegy a jó, amire gondolt. Te nem voltál még így? — Nem, még nem voltam. Kalauz úr, hány völgy van még hátra Mátraszentimréig? A kalauz komoly arccal számolgatni kezdett. Mormolva sorolta el magában a völgyeket: — Négy — válaszolta. — Köszönöm — mondta a férfi, aztán az asszonyhoz fordul: — Meg vagy elégedve? — Te kettőt mondtál. — Szerény voltam — nevetett a férfi. — Jó tulajdonság. — Lehet — válaszolta az asszony. Az autóbusz tovább indult. Gyomlálatlan lökésekkel kapaszkodott fölfelé az emelkedőn. A férfi kinézett az ablakon. A mozgás előre-hátra ugró asztalán dísztárgyak sorakoztak, mérni lehetett az utazás izgalmát, az érkezés előkészületeit. Az utazás iránya, az egyre egyszerűbb elemekből összetevődő tájékozódás lehetősége megszűrte a bonyolult képeket, egyre egyszerűbb vonatkozásrendszer falai közé vitt. A hegyek hegyek maradtak, az út mellett húzódó árok, a fák megtartották eredeti jelentésüket, nem keveredtek össze távoli, összemérhetetlen tárgyakkal. A kényszerítő, légszomjat szuggeráló vastagság elvesztette erejét, s a világ ritkábban, ugyanakkor hűvös tisztaságában pontosabban vette körül őket. A férfi megfogta az asszony kezét. — Nem akarlak becsapni — mondta. Az autóbusz völgynek ment, leállított motorral, csak az ülések rugói nyikorogtak. — Négy kis völgy tulajdonképpen nem több két nagynál ... — mondta az asszony. Kóka Ferenc rajza A JÓ MUNKA TITKA Amikor már eldöcögtem angolul, kezemhez kaptam egy Mr. Spurgeon életbölcsesség gyűjteményét. Én csak nevettem rajtuk, olyan ostobák voltak és mégis igazak . . . Ilyenek vannak benne például: ,,Egy fűrész remek dolog, de nem lehet vele borotválkozni.” Aztán: „Hegedűvel nem lehet nyulat fogni, galambot pedig fügével.” . . . Ez a legfigyelemreméltóbb: 3. vízszintes, 8., 1. függőleges, 46. vízszintes és 74. függőleges. VÍZSZINTES: 1. Az argon kémiai jele. 3. Az idézet kezdete. 15. Leereszkedően nagylelkű. 16. Vonatkozó névmás. 17. Forrásba hoz. 18. Fájdalmas. 19. Az Alpokban lakó ókori kelta nép. 21. Sörök — németül. 22. Buda német neve. 23 Lugasszerű építészeti kiképzés. 25. Az éter és az alkohol gyöke 26. Dolog — latinul. 27. A csiriz is ez. 28. Újság. 30 ... és a szocializmus (Bebel műve). — 31. Nem talál érdekesnek. 32. Mátyás király sok csatájának részese 34. Ady névjele. 35. Rajztinta. 36. Fogoly. 38. Franciaországi helység. 41 Becézett női név. 43. Madár. 45. Lábbeli. 46. Az idézet negyedik része. 47. Ész 48. Bő zsírral készült. 50 önteltség. 51. Nagy kiterjedésű víztömeg. 53 Nariv tudása van. 56. Portugáliai helység. 57. Hangtalanul leégi 59. Domború lencséjű szemüveggel javítható. 62. Tüzelőanyag. 64. Érc — latinul 66. Tanács — németül. 67. Tíz — angolul. 68. A szerep egyik fele! 70. Hajnali időpont. 73. Folyó — szerbül. 74. Indonézia külügyminisztere. 76 Magyar származású angol filmrendező, producer (1893—1956). 77. Elhantol. 78. Az ipari tanulók egykori neve. 80 Bátorkodik. 81. Fővárosi főpályaudvar. FÜGGŐLEGES: 1. Az idézet harmadik része. 2. Megélni — németül. 3. Női név. 4. Francia város. 5. Titokban figyel 6. Kötőszó 7. Nyugateurópai folyó. 8. Az idézet második része. 9. Európai államfő. 10. Kölcsey névjele 11. Tömeg — angolul. 12. Az Észak—amerikai Nagy-tavak egyike. 13. Idegen női név (Garbo). 14 A kölnivíz első készítője 19. Kettéhasad. 20. Ulmnál ömlik a Dunába. 23. Sütőipari szakmunkás 24. Svájci folyó. 27. Kubai pénzegység. 29. Liszabon környéki helyiség. 32. Jövő idő. 33. Görög származású ókori római orvos. Írásai 14 századon át az orvosképzésnek legfontosabb forrásai voltak 35. Étkezéshez készíti az asztalt. 37. Együgyű. 39. Egyik megyénk. 40. A hét vezér egyike. 41 Csomó. 42. Hajlott korú. 43. Igekötő mássalhangzó. 44 Madame (asszonyom) rövidítése. 49. Vagy — németül. 52. A metánhoz hasonló gáz. 54. Napszakok. 55 Magyar hegység. 58. Kellemetlen — franciául. 60. ... Salvador 61. Ital. 62. Szín. 63. Dunai kikötőváros Vojvodinában. 65. Égési termék. 68. Reszket. 69. „o”. 71. ... Szelung: kínai helység. 72. Kiváló magyar színész (1876—1937). 73. Vevő-adó rádióállomás. 74. Az idézet befejező része. 75. Nagyobb időszak 77. Ital. 79. Hangtalan akció! 81. Kicsinyítő képző. Bíró Zsolt Az idézetet 12 napon belül kérjük megírni A megfejtők között tíz példányt sorsolunk ki Thurzó Gábor: „A szent” című regényéből. A megfejtésekre kérjük feltűnően ráírni: „REJTVÉNY”. Megfejtés az 50. számból. Bármilyen meglepő, írni. A tehetsége törvényei szerint. — Váróterem. — Ciklon. — Jó napot, bácsi! JUTALMAZOTTAK: Mándy Iván: „Séta a ház körül** című kötetét nyerték: Bacsur Sándor, Putnok, Szabadság tér 3 — Bartos Györgyi, Piliscsaba, Új utca 30. — Budai Mária, Bp., V., Báthory u 20. — Csonka Józsefné, Győr, Táncsics u. 54. — Csuhas Gizella, Báránd Vasút út 31 — Fáy Lászlóné, Bp., IX., Gabona u. 2. — Geszti Pál, Bp., XIII., Pannónia u. 8. — Kelen Jolán, Bp., XI. Németvölgyi út. 5. — Radó András, Bp., XI., Ulászló u. 22. — Dr. Wolf Ferenc, Pécs, Bem u. 22. A jutalomkönyveket postán küldjük el.