Élet és Irodalom, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)

1967-05-13 / 19. szám - Nagy Péter: A hozzáértés veszedelme • színikritika • Gáspár Margit: Ha elmondod, letagadom; rendező Lengyel György, Madách Kamara (9. oldal) - Koroknai Zsuzsa: Emigráció a semmibe • könyvkritika • Jack Kerouac: Úton (9. oldal) - B. Nagy László: Emberszabású hősök • filmkritika • Karel Kachyna: Szekérrel Bécsbe | Jiŕi Menzel: Szigorúan ellenőrzött vonatok (9. oldal) - Bartl József: Leányfej • kép (9. oldal)

NAGY PÉTER: A HOZZÁÉRTÉS VESZEDELME »és mily komor a vígság.” Kosztolányi Ha elmondod, letagadom a Gáspár Margit szatirikus játéknak mondott társadalmi vígjátéka, melyet a Madách Kamaraszínháza mutatott be, kellemes estét szerez a nézőknek. Talpraesetten, valóban „életközelből” választott cselekményével, a mese fordulatos és eleven színpadi pergetésével, ügyes dialógusokkal, jó szövegpoénekkel köti le a nézőteret, mely a szerző intésére felnevet, elérzékenyedik, derül, háborog stb. Alaptétele — melynek jegyében s melynek illusztrálására az egész színmű született — „az etikai életszínvonalat is emelni kell”, aktuális, politikailag helyes, sőt üdvös és nagy mélységeket rejt magában; ezekre a mélységekre valóban mély, s művészileg is maradandó dráma is épülhetne. Azért nem kell megijedni, ebben az esetben ez nem fenyeget. Kaptunk egy kellemes, a problémákat a felületükön borzoló színpadi egyveleget, melynek valószínűleg az emlékét is elsodorja a következő újdonság. S ez bizony bára a kritikusnak mindig fáj a szíve, mikor azt látja, hogy a művészi elsőszülöttség jogát a szerző eladja a siker egy tál lencséjéért. Ebben az esetben ez még fondorlatosabban történik, mint szokott — a darab ugyanis azt a látszatot kelti, mintha irodalom és művészet lenne, nem egyszerűen szórakoztatóipari termék, az aktualitás számos elemével szerencsésen ékítve. Gáspár Margit igazán nagyon sokat tud a színházról, a színpadról, s a drámáról. És ez nála kétségtelenül aktív tudás, némely más szerzőkkel ellentétben, akik beszélgetésben, felszólalásban, tanításban szintén mindent tudnak, de íráskor mintha mindezt elfelejtenék. Gáspárban ez a tudás ható tényezőként van jelen darabírás közben. Nem csak azt tudja, hogyan lehet néhány vonásból színpadon megálló alakot teremteni, de azt is, hogyan kell hatásos „abgang”-ot adni a színésznek, hol lehet elhelyezni a poént, hogyan kell úgy meglepni a nézőt, hogy az „ráismerjen” a meglepetésre; sőt még azt is, hogyan kell és lehet a modern színpad vívmányait úgy használni, hogy azért a nézőt ne hozzuk ki megszokottságai sodrából: látszatmerészséggel látszat-modemet adni neki, mely simogatóan megnyugtatja, hogy hiszen modern ő, amint jól szájba rágott, közérthető modernséggel traktálják. Így jön létre ez az egyveleg — melynek zenei műszava azonban, sajnos a „rothadt fazék”. S e fazék főzetét leginkább az jellemzi, hogy az ízek egybemosódnak —, igaz, hogy így mindegyik dúsabb lesz a másikkal, de egyben hatálytalanítja, felismerhetetlenné is teszi a másikat. Ebben az esetben a szatirikus szándékot oldja magába a vígjátéki generálszaft, az aktualitást teszi idézőjelbe (ahelyett, hogy kiélezné, akutabbá tenné) a színpadi absztrakció, az antik kórus-reminiszcenciákat közömbösíti szövegük nem is groteszk kisszerűsége, a társadalmi-erkölcsi jobbátakarás szándékát hatálytalanítja a megfogalmazás (és mögötte a szemlélet), közhelyessége. Ismétlem, mindez azért különösen bántó, mert az anyagban nagy lehetőségek vannak, csakúgy, mint a szerző tudásában, képességeiben, de a „kellemes este” kegyetlen istensége felfalta a „jelentős este” lehetőségét Az előadás is a kevésbé kihasznált nagyobb lehetőségek jegyében zajlik. (Valószínűleg ez az oka, hogy véleményem a darabot illetően is eltér egynémelyest Lukácsy András véleményétől, aki a hírek szerint kitűnő veszprémi előadásról számolt be e lap hasábjain.) Igaz, hogy a két főszereplő kitűnő: Mensáros László eszköztelen intenzitása nemcsak egy életpályát állít elénk, de még a lehetetlent is hihetővé változtatja. Márkus László számtalan, villódzó apró mozzanatból építi fel a minden húron virtuózan játszó törtető hiteles portréját — csak éppen azt nem próbálja elhitetni, hogy tudóst, országos jelentőségű embert játszik. De már a rendező, Lengyel György nem tudott határozottan választani, mit és hogyan akar. Sisci Emil jó színhatású konstruktivista díszlete és Füzi Sári vidáman ötletes op-artos jelmezei egy irányba húznak, s egy másik irányba az inkább naturalista-realista modorban tartott színészek; arról az idegesítő furcsaságról nem is beszélve, hogy az azonos díszletben zajló, nagyon sok színváltozás között újra meg újra kioltják a villanyt, s húsz-harminc sötét alak nyüzsög a nyitott színpadon, hogy egy asztalt, meg két széket kicseréljenek. Nem lenne belőle forradalom, valószínűleg a színpadi munkások szakszervezete sem tiltakozna, s ma már nagy újítás se lenne, de a darab szellemében való, ha a változás fény mellett, nyílt színen történne, s uram bocsá’, a színészeit maguk hoznák be azt a két-három kelléket, amire szükségük van. A női főszerepet Nagy Annának adni tévedés volt, ennek a színésznő s a darab egyaránt kárát látja. Sem szögletes-darabos mozgása, sem a sziszegő hangokat hibásan ejtő, leszorított hangja, sem egész megjelenése nem sugallja azt az angyalt, aki mindenkit azonnal levesz a lábáról, s akit az írónő megírt, vagy elképzelt. Viszont kisebb szerepében igen kedves Csűrös Karola és Löte Attila, Huszti Péter színtelenebb, mint várni lehetett volna. KOROKNAI ZSUZSA: EMIGRÁCIÓ A SEMMIBE Az utolsó óra 34. percében újra felfedezték a Fordított Bezárhatóság Törvényét; gyufaskatulyába zárták a világmindenséget, két bolhát állítva fegyőrnek... (Dan Propper: Az utolsó óra története). Jack Kerouac Ütőn című regénye, s néhány elszórt híradás után, borítólapján Allen Ginsberg programmá vált Üvöltésének címét viselve most hát megjelent egy áttekintő igényű magyar válogatás a sokat emlegetett amerikai beat-irodalomból. Mintaszerűen szerkesztett kötet, négyes tagolása — „Háttér és környezet” címmel Norman Mailer beatideológiai tanulmánya, s két, vele vitázó állásfoglalás, egy csokor vers, azután prózai szemelvények, végül a beat-nemzedék legnevesebb irodalmárainak műhely- és világnézeti önvallomásai — nem utolsósorban pedig Sükösd Mihály tájékoztató-elemző bevezetője remek fogódzókat nyújt a beatirodalom problémakörével lényegében most ismerkedő magyar olvasónak. S a fogódzókra bizony nagyon is szükség van. Az olvasó ugyanis szédül — s tán kicsit émelyeg — amikor így hirtelenében elébe ömlik ez az egész kábítószerekkel átitatott, világvége-hangulattal aláfestett, brutális, egyszersmind gyámoltalan, országúton rohanó meg végeérhetetlen meditációkba süppedő, Krisztus, Buddha, Marx nevét egyaránt zászlajára tűző nem-tudom-hova-tegyem lázadásigaza van az előszó-író Sükösdnek: a beat-nemzedék eddigi irodalma inkább szociológiai jelenségként, semmint esztétikai értékében érdemel figyelmet. Ami ebben az irodalomban esztétikai szempontok szerint ítélve közös — a rossz életérzés formátlan, nyers tagolatlan kifejezése — nem szokatlan jelenség sem az amerikai, sem a világirodalomban. Legfeljebb itt már az abszolutum fokára emelkedett: a formátlanság épp olyan formája a tiltakozásnak, mint az ápolatlan szakáll, a koszos kéz, a mezítelen saru; látványos és némiképp gyermeteg, de a maga módján kétségkívül őszinte és meggyőző. Fejtörésre késztet viszont e tiltakozás értelme és iránya. A beatirodalmárok — jóllehet mindnyájan értelmiségiek — feladták azt a hagyományos értelmiségi magatartást, amely a világban mindig és minden körülmények között megpróbál tájékozódni. Ők egyszerűen elutasítják a világot. A Semmibe emigrálnak: „az őrült csavargó és az angyali beatnik’ valósághoz nem kötött, lebegő létformájába, a kábítószer- és alkoholmámor területenkívüliségébe, nem ok nélküli, de oktalan lázadókként, félúton a személyiség teljes felbomlása, a világkatasztrófa — vagy netán egy közönséges autóbaleset felé. Milyen cement és alumínium szfinx törte fel koponyáikat és falta fel agyvelejüket és képzeletüket? — kérdezhetnénk Ginsberggel, és fordulhatnánk tanácsért a beat-en inneni, ám hangsúlyozottan nonkonformista írókhoz (Salingerhez, Albee-hoz, Tennessee Williams-hez például), de hisz tulajdonképpen ők sem tudnak más választ adni, legfeljebb töprengőbben, csiszoltabban, líraibban adják meg a választ, mint ez a kétségbeesett, a téboly határszélein bolyongó Üvöltés: Moloch! Magány! Szenny! Utálatosság! Szemétvödrök és elérhetetlen dollárok.Az iszonyú nyomás, amit a jólszervezett, jólétben és gépi civilizációban fürdő, dollárhajszában és atomhisztériában izzó amerikai társadalom jelent, szemünk láttára pusztítja a gyengébb idegzetű jobbak szellemi erőit. A beat-generáció tragédiája mellett nem lehet megrendülés nélkül elmenni Még akkor sem, ha műveiket — különösen így, egy csomóban — vegyes érzésekkel olvassuk Néhány felkavaró önvallomás mellett túlságosan sok bennük az önismétlés. Fárasztó és öncélú a burzsoá-puszkasztó durva szavak áradása — származzanak bár a nemi élet, a biológiai bomlás, vagy akár a politika témaköréből; valami tehetetlen dühöt érzünk mögöttük, jó adag infantilizmust, szánalmas magamutogatást — mintha ez az egész beat-irodalom nemcsak a társadalomnak, de magának az irodalomnak is alaposan a perifériájára szorult volna. „Gyufaskatulyába zárt világmindenség, két bolha az őrizője” — idézhetném rosszmájúan a mottóul választott Dan Propper próza vers-részletet. Vagy sajnálkozva Seymour Krim vallomását: „Persze, akár csak Jack Kerouac társadalmon kívüli hősei, ha szembetalálják magukat a hivatalos világ gépezetével, én is csak kócból és rongyból lettem volna belül, holott — minden gyengeségünk ellenére — éppen hogy kőből és vasból kellene lennünk.” ★ (Zárójelben, utóirat helyett: Ennek a recenziónak eredetileg ezt a címet akartam adni: Pederaszta lázadás. Hamarosan meggondoltam azonban. Olcsó utalásnak érezhették volna egyik-másik beatnik-író tényleges homoszexualitására. Pedig a tervezett címmel én valami mást szerettem volna kifejezni. Nevezetesen, hogy — megítélésem szerint — az egész beat-lázadásban határozottan van valami az egynemű szerelem terméketlenségéből. Lehet, hogy tévedek. Jó lenne, ha várhatnánk még valami mást is, valami gyökeresen újat ezektől a tehetséges és érzékeny emberektől.) B. NAGY LÁSZLÓ: EMBERSZABÁSÚ HŐSÖK Két cseh filmet is mutattak be a héten, amelyek fölött lehetetlen napirendre térni. Karel Kachyna Szekérrel Bécsbe és Jiri Menzel Szigorúan ellenőrzött vonatok című alkotásai nemcsak az évad legnagyobb filmélményei közé sorolhatók: önmagukon túlmutatva, egy nemzeti filmművészet megújulásának, egy új filmszemlélet győzelmének bizonyságai is. Ez pedig mindenekelőtt új emberszemlélet. Kiindulópontja: érzéseink, viselkedésünk belső ellentettsége, a formális logika szerint összeegyeztethetetlen volta. De valóban csak kiindulópont, már-már közhelyes lélektani evidencia: a fenségesben ott a nevetséges, a hősben a gyáva, az aszkétában a kicsapongó, a gyűlöletben a szerelem, és vica versa, a végtelenségig sorodhatón, sokszor a körülmények szeszélye, belvilágunk kiismerhetetlen véletlenei döntik el, mi lesz a „leitmotívum”, azok határozzák meg a sokat emlegetett hangulati átcsapásokat. A nagy kérdés, hogy ezt a kaotikus ellentettséget miképp lehet esztétikai élménnyé tenni, értelmes egységbe fegyelmezni — más szóval előremutató emberi tanulságot belőle kicsiholni. Gyakran ajánlott módszer az irónia. Ma már valósággal kánon: jelenléte vagy hiánya sokak szemében a műalkotás értékét dönti el E két cseh film nyomán kételkednünk kell a kétely eme esztétikájában. Menzel filmjében jókora dózisú iróniában lehet részünk, Kachyna tudatosan a nagy tragédiák emelkedett nyelvén beszél. És filmje semmivel sem kevésbé színváltó, rejtélyeket föltáró alkotás, mint a Szigorúan ellenőrzött vonatok. Sőt, még inkább ezekre a rejtélyekre döbbentő. De a Menzel-filmben nyilvánvaló irónia is arra kényszerít, hogy megváltoztassuk, vagy legalábbis gondosabban árnyaljuk az iróniáról alkotott fogalmainkat. Egy tébláb, kissé együgyű kamasz a fasiszta megszállás komor, hősi tettekre kényszerítő napjaiban a saját szexuális mizériájától szenved. Elpárállt sóvárgással lesi a kis vasútállomás forgalmistájának férfifölényét, aki üres óráiban — tehát a hivatali ügyelet alatt áll— sorra döntögeti alkalmi nőismereseit az állomásfőnök díványára. No, mellékesen egy szabotázs is készülődik. Föl kell robbantani egy „szigorúan ellenőrzött vonatot”. A tett a fiúra vár, de ő az ejakulatio precox betege. Olyannyira, hogy a hősi tett helyett fölvágja az ereit. Végül éppen az ellenállási mozgalom öszszekötője — egy kedves, gunyoros fiatalasszony — szabadítja meg szerelmi gondjaitól, így most már semmi akadálya, hogy a lőszervonat a levegőbe repüljön. Mi ez? Alantas turkálás egy kamasz zűrzavaros érzelmi életében, sötét blaszfémia, hogy nemes eszményeket a sárba rántson? A tartalmi kivonat szerint az is lehetne. Ráadásul egy csomó „terhelő adatot” el is hallgattunk. A forgalmista például az állomás nagy pecsétjével hitelesíti érzelmeit — a szeretett hölgy ülepén. A vonatrobbantást megelőző sorsdöntő éjszakán éppoly nagy hangsúlya van a főnök kiszakadt bőrdíványának, mint a robbanóanyag elrejtésének. Ám éppen ebben az egyidejűségben rejlik Menzel iróniájának titka. A kis kamaszt a halállal jegyezte el a körülmények kényszerűsége. Legszentebb joga, hogy megismerje az életet, hogy szabad emberként nézzen szembe a halállal. E belső szabadságnak szerelmi ügyének megoldása is föltétele; a légyott a bőrdíványon, a fiatalaszszony adakozó kedve, a másik ember iránti figyelem, nemes áldozat. Az irónia mögött gyakorta a csalódottság, a kiürültség munkál. Nem vagyunk képesek emelkedett érzésekre, nosza, szállítsunk le mindent képtelenségünk szintjére. Menzel iróniája ellenkezőleg: az életörömé. Hitvallás a teljes ember mellett, mindenirányú felszabadultsága mellett. Nem nyugodhatunk bele lényünk megcsonkításába, alapösztöneink elfojtásába és eltorzításába s a szabadságért az harcolhat, aki belül is szabad. Igen, a kis Milos számára kamaszbaja éppoly fontos, mint a vonatrobbantás. S legyen „objektíve” a kettő között óriási különbség: az emberi megértés alapföltétele, hogy tekintettel vagyunk ki-ki szubjektív értékrendjére, kivált, ha az egybeesik a személyiség elidegeníthetetlen jogaival és integritásának alapföltételeivel. Bármilyen meghökkentően hangzik is, az ügyefogyott Milos és a Szekérrel Bécsbe végletes szenvedélyű parasztasszonya, testvérek. Kachyna filmjéről már beszámoltunk e lap hasábjain. De ebben az összefüggésben érdemes még szót ejteni róla. Hiszen a filmet hazájában is bírálták — egyesek a freudi séma illusztrációját látták benne. Tény, hogy Kachyna tanult Freudtól, de az általa föltárt vastényekből s nem a világnézeti konklúzióiból. A fiatal özvegy, akinek urát megölték a fasiszták, tulajdon szenvedélye — a gyűlölete sodrában éli meg azt, amit a fasiszta brutalitás benne és bennünk, a nézőkben, e kor kárvallottjaiban eltakart: a humanitás megoszthatatlan, s mértékét, kötelezettségét semmiképp se szabályozhatja a nemzeti hovatartozás. Kachyna parasztasszonya ösztönlény, nincs a tudatában annak, hogy mikor a gyűlölettől megtisztulva, kiszemelt áldozata karjaiba esik, tisztább — és teljesebb! — énjét követi. A rendező azonban tudja, amit hősnője nem. De tán még fontosabb, hogy ezt a tudását hatalmas önfegyelemmel késlelteti: kényszeríti a nézőt, hogy átélje hősnője minden ellen tett érzését, azonosít vele, s így visz el a meghökkentő, mégis szükségszerű katarzisig. Vagyis éppen az ellenkezőjét teszi, mint némely mai recept kívánja: esze ágában sincs „elidegeníteni”. Pontosabban: fenntartásait hősével szemben akkor érezteti, mikor annak általunk is átélt érzései túlcsapnak az emberi mértéken, mikor már csak gyűlöl, személyre való tekintet nélkül. Kachyna ezt már képtelen elfogadni és tiltakozását hangsúlyozza a hátborzongató befejezéssel is, hogy ez az emberi mértéket túlhaladó gyűlölet az asszonyt is áldozatul szedi, mert másokban még tovább él. E befejezés nélkül a film nem lenne teljes, mert nem lenne veszélyre — a tekintetnélküliség túlélő magatartására — döbbentő. Igen, Milos és a Szekérrel Bécsbe Kristája — bármily különbözőek is alapindulataikban, sorsuk és a műalkotás csúcspontján a teljes emberséget élik meg és ezt hagyják maguk mögött kötelező mértékként ; ez a mérték — egy sűrített drámai pillanat — dönti el a stílus és művészi módszer karakterét. E két film alkotója nem ingyen jutott el a továbbmutató katarzisig. Semmi sem volt idegen tőlük, ami emberi, de minden gyűlöletes, ami embertelen — ez a közös, és modern köntösben is ősi igazságuk. Bartl József: Leányfej.