Élet és Irodalom, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1971-07-31 / 31. szám - Szegő László: A cigányság két útja • reflexió | Hozzászólás az Élet és Irodalom cikkéhez • Tánczos Gábor: Cigány irodalom. Van-e, legyen-e? (ÉS 1971. július 10.) (2. oldal) - Farkas József: linómetszete • kép (2. oldal) - Major Ottó: Egy kegyetlen humanista • köszöntő • Jegyzetek a 75 éves Lengyel Józsefről (2. oldal)

ÉLET ÉS IRODALOM! Megjelenik minden szombaton 16 oldalon Főszerkesztő: NEMES GYÖRGY Főszerkesztő-helyettes: GARAI GÁBOR szerkesztőség: Budapest, V., Alpári Gyula u. 22. Telefon: 310—920 314—164 111—087 113—221 111—424 Kiadja: LAPKIADÓ VÁLLALAT Budapest, VII., Lenin krt. 9/b­. Tel: 221—285 Felelős kiadó: SALA SÁNDOR Nyomja: SZIKRA LAPNYOMDA Terjeszti a Magyar Posta Előfizethető: bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a Posta Hírlapüzletei­ben és a Posta Központi Hírlap Irodá­nál (Bp. V. Jozef nádor tér 1.) Kül­földiek részére előfizethető: Kultúra Könyv- és Hírlap Külkereskedelmi Vállalat, Budapest 62. P. O. B. 149. Előfizetési díj: 1 hónapra 10 forint, negyedévre: 30 forint, félévre: 60 fo­rint, egész évre: 120 forint. KÉZIRATOKAT ÉS RAJZOKAT NEM ŐRZÜNK MEG ÉS NEM KÜL­DÜNK VISSZA! INDEX: 25.244 Farkas József linómetszete írtam már arról, hogyan ismer­tem meg Lengyel Józsefet, 1955 decemberében. Most — hetven­­ötödik születésnapja előtt — fel­idézem ismét, mert többnek ér­zem személyes emléknél, egysze­rű találkozásnál. Barta Lajoséknál voltam ven­dégségben, s ott volt ő is; ne­gyedfél évtizedes emigrációból akkortájt tért haza. „Ez Lengyel Jóska — mondta házigazdánk —, most jött meg Oroszországból. Bi­zonyára ismered őt” És látva bi­zonytalanságomat, magyarázat­ként hozzátette: „Hiszen tudod, tizenkilencben ő szorította sarok­ba brainingjával a fehéreket, az otthonban.” Bólogattam, s nem kérdeztem meg, miért épp most tért vissza ez a hallgatag ember, ez a tizen­­kilences forradalmár. Nem is gon­doltam erre. Azon az estén min­den gondot elhalványított ben­nem a felháborodás, az indulat, a keserűség; mindaz, amit a Rajk­­per gyalázatáról frissen megtuda­­­tam, és az is, amit csak sejtettem. Annyira feszített, hogy ki kellett vetnem magamból. Sosem feled­hetem a gyermekien gyanútlan aggastyán, Barta Lajos döbbent arcát, hitetlenkedő némaságát. Hallgatott a szikár kis­ember, Lengyel József is. Együtt jöttünk el Bartáéktól. Mégiscsak jó — mondta útközben —, hogy a fiatalok kezdik látni a világot. Saját kálváriájáról ek­­kor sem beszélt. Lenin végrende­letét mondta el, jellemzését mun­katársairól. Ezt tőle hallottam elő­ször. Búcsúzóul pedig annak a szavait, ki hazatérte, előtt útjára bocsátotta: „Nehéz idők jönnek. Bálvány omlik a porba, s úgy kell ledőlnie, hogy ne temesse maga alá, amiért élni és dolgozni érde­mes.” Másfél évtized telt el azóta. Vál­ságos, nehéz évek. Bálványok om­lottak le, hitek teremtődtek újjá. Amiért élni és dolgozni érdemes, nem semmisült meg. A tizenhat év előtti, kevésszavú férfi pedig, akit akkor alig valaki ismert e hazában, ma élő irodalmunk egyik legnagyobb alakja. Társadalmi megbecsülés veszi körül; munká­ját Kossuth-díj koszorúzza, írói termése betakarítva, terjedelem­re nem nagy, mégis tekintélyes életműve makulátlan és kikezdhe­tetlen. Klasszikusnak azért nem nevezhetem, mert nem befejezett, maibb, elevenebb, mint akárhány, az élete delén alkotó íróé, s nap­ról napra teljesebbé válik. A magyar irodalom nem ismer ehhez fogható kései virágzást. Az ember, óhatatlanul, a hosszú telet bepótolni siető, sarkköri nyárra gondol, amelyet oly csodálatosan idéz fel ő, az Igéző novelláiban. „ .. . Lenn, a széltől kissé óvott völgyben maiden él és siet élni... A múlt évi kék bogyó és áfonya frissen kerül ki a hó alól, ez a múlt évi termés a tavasz első ajándéka... A kúszó nyírfa be­takarja a száraz sziklát és a ned­ves, mohos földet. A cuppogós mocsár csupa virág. Mintha a Kárpátok magas ormain járnánk, virágok közt, amelyek az örök hó határán teremnek... Ég és föld tele van fénnyel, hanggal, szín­nel ... Vadludak és hattyúk sere­gei vonulnak szakadatlanul. És nyílnak a vadrózsák." A vadrózsamotívum visszatér­t később, kínai útikönyvében. A nankingi festészeti akadémián megfestik portréját. A kép: jel­kép. Sziklán nőtt, öreg fenyőt áb­rázol. „Könnyedén fut a fenyő­fa törzse alatt keresztben a Mel­­virág ága. Lehelletszerűen illesz­kednek rá a vadrózsa színére em­lékeztető virágok... Én vagyok — írja 1963-ban — a büszke, sziklán nőtt öreg fenyő, és a té­len is, az élet telén is virágzó Mei­virág. Hát jó! Bár így len­ne .. így lett. És mi, fiatalabbak, ok nélkül elfáradok, s olykor rezig­náltak is, töprenghetünk e téli vi­rágzás és termőrefordulás fölött. Mi a titka ennek a csodának? A titok nem titok! Minden írói életmű sorsát kemény törvények szabják meg: művészi jellem, kor adta lehetőség, és a tehetség természete. Bonyolultabban per­sze, mint talán gondolnánk. Lengyel József karakterének legszembetűnőbb jellemvonása, konoksága. Az újabb magyar iro­dalomban, Kassák Lajoson kívül, nem ismertem nála keményebb, konokabb embert. Ez a konokság, mely élete során nemegyszer túl­zásokba is vitte, művészetének mégis hasznára vált. Élete nyol­cadik évtizedében, ő ma is ugyan­az a kegyetlen humanista, aki fél évszázaddal ezelőtt volt. Leírhat­ná ma is e szavakat: „Kíméletlen, jóra törekvők vagyunk, és oly na­gyon szeretjük az életet, hogy meg is tudunk érte halni ..Ez a konokság, ez a lelkében to­vábbélő ifjúi kíméletlenség ma­gyarázza vonzódását a mozgalmi avantgardehoz, mindahhoz, ami a forradalmi mozgalomban, a mű­vészetben új és fiatal. És van még egy tulajdonsága, ami konokságát vonzóvá teszi. Az, hogy kivételes őszinteséggel pá­rosul. Ez a tiszta jellemű ember, aki a szenvedés legszörnyűbb poklát járta meg, így ír: „Bará­taim bizalma nem könnyíti élete­met, mert elgondolkoztat, és fel­erőszakolja bennem a kérdést, sa­ját érdemem-e, hogy a kor nagy bűneinek nem lettem aktív része­se? Az, hogy nem lettem, mert nem is lehettem, nem érdem, ha­nem különös szerencse, a sors ke­gyelme — vagy nevezzük, ahogy akarjuk ... Ha önéletra­jzot írnék, mindig előttem állna ez a kérdő­jel: meddig tűrtem volna, ha nem is némán, de csak óvatosan tilta­kozva, frendörködve? De még a hetyke legénykedés se lett volna a régi forradalmi elszántság. Miért? Nehéz volna ezt itt tüze­tesen elemezni...” Nem tervez hát memoárt, ön­életrajzot, hiszen. ..ha nem min­dent mondok el, akkor hiába igaz a legutolsó szóig, amit elmond­tam, egészében ez mégsem egyéb, mint... csupa igaz részletekből komponált hazugság. Egy ilyen­fajta életrajzot szégyenletesebb­nek tartanék, mint azokat a dolgokat, amelyek közlésétől tar­tózkodom.’’ Ezek a szavak nemcsak őszin­ték, hanem egy — az egész élet­művet átvilágító, s annak rend­hagyó forradalmiságát megfejtő — vallomást tartalmaznak. Azt, hogy ez a kommunista morált su­gárzó, írói monumentum a kor ellenében jött létre. Éppen a ki­zökkent idő következtében, azok­nak a szenvedéseknek eredmé­nyeként, melyekbe a forradalmár írót a forradalom tragédiája ve­tette. Azt, hogy ez az életmű for­mát kapott, és öntörvényű művé­szi világgá teljesedett, a forradal­mi fejlődés újabb fordulata, a XX. kongresszus tette lehetővé. Ez a fordulat Lengyel Józsefnek nemcsak az életet jelentette, ha­nem csakugyan mindazt, „amiért élni és dolgozni érdemes”. Ha tanulmányt, nem pedig szü­letésnapi köszöntőt írnék, részle­tesen elemezném még, amit fön­tebb a tehetség természetének ne­veztem. Annyit talán így is sike­rült érzékeltetnem, mint követ­kezik egy írói életmű késői ki­bontakozása, téli virágbaborulá­­sa, magából a korból és Lengyel József írói karakteréből. Nem a kortárs dolga megmérni annak a szellemi és morális örök­ségnek az értékét, amit az elmúlt negyedszázad magyar forradalmi mozgalma a jövendő nemzedékek­re hagy. De ha nincsen okunk restelkedésre, ezt annak az erköl­csi tőkének is köszönhetjük, mellyel — históriánk és művé­szetünk legjobbjai között — Len­gyel József is gyarapította nem­zeti történelmünket és literatú­­ránkat. MAJOR OTTÓ:­ EGY KEGYETLEN HUMANISTA Jegyzetek a 75 éves Lengyel Józsefről ÉLETESAP IRODALOM HOZZÁSZÓLÁS AZ ÉLET ÉS IRODALOM CIKKÉHEZ A cigányság két útja Egyre növekvő érdeklődéssel ol­vasom az ÉS-ben megjelenő, a ci­gány irodalom s a cigány nép fej­lődésének perspektíváival foglal­kozó cikkeket. Gyertyán Ervin már azt is megkísérli, hogy a kérdés legmélyére, társadalmi-történeti vonatkozásainak szférájába hatol­jon. Miről is van szó végeredmény­ben? O'*'' hiszem, elsősorban arról az alternatíváról, melyről Gyer­tyán beszél. Hiszen a hazai cigány­ság nyomtatott irodalmának meg­teremtése, cigány nyelvű sajtóor­gánumok létrehozása stb. ma még igen nehezen megoldható feladat­nak látszik. De mindig is ilyen ma­rad, ha nem tisztázódik egyhamar az ügy leglelkesebb pártfogóinak konce­íciója. Cigányságunk ugyanis valóban nem tekinthető homogén tömegnek. Többé-kevésbé egységesíti őket ugyan az a hátrányos helyzet, amit a még­­ sem jelentéktelen té­nyezőként ható faji előítéletek, s a nyomukban fellépő diszkrimináció okoz. (Nem is szólva arról a faj­üldöző politikáról, amely a ma­gyarországi cigányokat néhány év­tizeddel ezelőtt biológiai létükben fenyegette.) A modern cigányság tömegeihez viszonyítva fejlettebb társadalomba való integrálódás két lehetséges út­ját — „a közvetlen asszimilációját vagy a népi-nemzetiségi emanci­pációját” — ugyanis nem mi és nem most nyitottuk meg a cigá­nyok számára. Hazánkban e két úton a cigányság vagy fél évszá­zaddal ezelőtt elindult már. Ami­kor a cigányok társadalmi-gazda­sági és kulturális felemelkedéséről, egyenjogúvá válásáról szólunk, nem két (az egységes egyen belüli két ellentétes irányú) fejlődési módot kell részükre megteremte­nünk, hanem tudomásul kell ven­nünk, hogy olyan népről van szó, amely már régen és döntő módon — ha esetleg nem is véglegesen és megváltoztathatatlanul — két kü­lönböző perspektíva felé polarizá­lódott. A muzsikus vagy magyar­ cigá­nyok (akiknek már neve is mutat­ja, hogy népi-nemzeti vonásaik asszimilálódásnak indultak) anya­nyelvükként a magyar nyelvet használják, századunkra kulturáli­san is szinte teljes mértékben be­olvadtak a magyarságba, s nagy többségük magyarnak vallja ma­gát. Ők teszik a hazai cigányság harmadát-felét — pontos létszá­mukról alapos felmérések híján fogalmunk sem lehet. Cigányságunk másik része, a ta­lán többségnyi oláhcigányok nem csupán nyelvüket őrizték meg nap­jainkig.­­Hangsúlyozni szeretném, országos viszonylatban egységes nyelvüket. Csányi László tévedése onnét adódik, hogy az általa aposztrofált cigány szövegek — Herrmann Antalnak a Pallas Le­xikon 3. kötetében publikált nép­dalszövegei egy ma már kihalt ci­gány nyelvjárást tükröznek; a mai Magyarország cigányul beszélő ci­gányai dialektusokra nem bomló, teljesen egységes nyelvet használ­nak.) Az oláhcigányok megtartot­ták tradicionális szokásrendszerü­ket, hagyományaikat is, ám ettől integrálódottsági szintjük gyakor­latilag semmivel sem alacsonyabb a kulturálisan és nyelvileg elma­­gyarosodott cigányokénál. A két különböző úton haladók tehát nagyjából ugyanott tartanak: ez egyúttal azt is jelenti, hogy a szocialista demokrácia aspektusá­ból tekintve teljességgel szükség­telennek látszik — és e demokrá­cia alapelveivel összeegyeztethetet­len is volna — a két réteg bárme­lyikét is meggyőzni a másik réteg által járt út üdvözítőbb voltáról. Napjaink fő feladata sok­kalta in­kább az, hogy mindkét réteg szá­mára — figyelembe véve fejlődé­sük törvényszerűségeit — a lehető legmesszebb­menőkig teremtsük meg a lehetőséget a minél nagyobb fokú társadalmi integrálódáshoz. Az eddig elmúlt negyedszázados szocialista fejlődés története iga­zolja, hogy a felzárkózáshoz mind­két rétegnek, a nemzeti sajátossá­gaikat elveszített magyar, s a nem­­zetileg­ kulturálisan önállóként megmaradni látszó oláhcigányság­nak teljességgel egyforma esélyei vannak. De — és itt szeretnék rátérni tu­lajdonképpeni problémámra — minderről azoknak is tudomást kell szerezniük, akik (helyesen!) a cigányok kulturális felemelkedésé­nek fő zálogát a saját irodalom kialakításában látják. Hogy ilyen irodalom lehetséges-e, legyen-e, arról vitatkozni abszolút fölösleges, hiszen számos publikáció bizonyít­ja, hogy ilyen irodalom van. A kérdés az: hogyan, milyen elvi koncepciók jegyében fejlődjék a cigány irodalom, azaz — Tánczos Gábor riportjához kapcsolódva, — milyen nyelven bontakozzék ki. A magyar cigányság („muzsi­kus cigányság”) nemcsak nyelvileg és kulturálisan magyarosodon el: tudati struktúrájuk is sokkalta in­kább egy hátrányos helyzetben le­vő társadalmi rétegé, mintsem egy, a magyarságtól különálló népcso­porté. Lehetséges műköltészeti iro­dalmuk talaja alapvetően eltér a cigány anyanyelvű oláhcigányoké­tól. Ez utóbbiak a sajátos kultúrát hordozó cigány népköltészettől in­dulhatnak el, a magyar anyanyel­vűek — minthogy anyanyelvi folk­lórjuk gyakorlatilag nincsen — csakis magyar irodalmat művel­hetnek. (Nem mellékes talán az sem, hogy a régebbi cigány iroda­lom alkotásai is szinte kivétel nél­kül mind cigány nyelvűek voltak — a mai magyar anyanyelvű ci­gányok ezekkel csak fordításban ismerkedhetnének meg.) Jó példa a magyar nyelvű cigányok irodal­mára éppen Bari Károly, akinek verseiben csupán néhány szó, né­hány sor mutatja meg a cigányság világát —, de a költemények for­mája és tartalma is jellegzetesen modern és magyar, mégha tudjuk is, hogy szerzőjük cigány szárma­zású. És Csányi Lászlónak kell igazat adnom, mert ugyanez vonat­kozik Lakatos Anka idézett ver­sére, melynek egyetlen szava, egyetlen képe sem utal a­­cigány népköltészet egyébként szabad­­verset és enyembement-t egyálta­lán nem ismerő formavilágára. Eb­ben az esetben ugyanis teljesen lé­nyegtelen, hogy a vers írójának írás közben mik bukkannak fel az emlékezetében. (Félre kell tennünk tehát azt az illúziót, hogy olyanféle differenciá­lódás jöhetne létre, mint például az egyazon német nyelven alkotott németországi, osztrák és svájci iro­dalmak között. Hiszen egy iroda­lom éppen attól lesz egy nép, egy nemzet elidegeníthetetlen sajátjá­vá, hogy annak a népnek nyelvén szólal meg, tartalmában annak a népnek kultúráját hordozza. Ami a cigány kultúrát valóban elkülöníti a magyartól, az a cigány nyelv, és a cigány anyanyelvű cigányok sa­játos kulturális tradíciója. És en­nek a kultúrának egy magasabb, műköltői szinten történő megvaló­sítása kizárólag cigány nyelven mehet végbe. Szegő László A HÉT KULTURÁLIS ESEMÉNYEIBŐL Új könyvek SZÉPPRÓza HANA PROSKOVA: LEVELEK A TÚLVILÁGRÓL, öt detektívtörté­­net. (Európa) HENRI MARKIERE: PILLANGÓ. Szökéseim a pokolból, önéletrajzi regény. (Európa) EÖTVÖS JÓZSEF: A FALU JEGYZŐ­JE. Regény. (Szépirodalmi, Diák­­könyvtár) A. M. BORSCSAGOVSZKIJ: TEJÚT. Regény. (Európa — Kárpáti Kiadó Uzsgorod) ALESSANDRO MANZONI: A JEGYE­SEK. Regény. (Európa) életrajzok, visszaemlékezések A MÚLT MAGYAR TUDÓSAI I—V. (Akadémiai) KISDEGINÉ KIRIMI IRÉN: GYÁR­FÁS. (Corvina, A művészet kis­könyvtára) KERESZTES MIHÁLY: AZ ELSŐ LÉ­PÉSEK. Visszaemlékezések. (Kos­suth) KELLER DEZSŐ: KORTÁRSAK ÉS SORSTÁRSAK. (Szépirodalmi) Filmbemutatók ÖZVEGY ARANYBAN. Színes, szink­ronizált francia—olasz-nyugatné­met bűnügyi vígjáték. Bemutató: augusztus 5-én. ZÖLD RAKÉTÁK. Szélesvásznú, szink­ronizált szovjet kalandfilm. Bemu­tató: augusztus 5-én. A KOMP. Lengyel film. Bemutató: augusztus 5-én. Színház VERDI: AIDA.. Bemutató a Margit­szigeti Szabadtéri Színpadon, augusztus 1-én. FARKAS FERENC: CSÍNOM PALKÓ. Bemutató a szegedi Dóm téren, augusztus 6-án. Hangversenyek BARÓTI ISTVÁN orgonahangversenye a fóti római katolikus templom­ban, augusztus 1-én. SZERGEJ DIZSUR orgonaestje a sze­gedi Dómban, augusztus 2-án. A MAGYAR ÁLLAMI HANGVER­SENYZENEKAR Mozart-estje a Pest megyei Tanács díszudvarán, augusztus 3-án. Vezényel: Paul Capolongo. Közreműködik: Fred­­rich Ádám­ , SZERGEJ DIZSUR és A MAGYAR HÁRFASTRIÓ hangversenye a ti­hanyi Apátsági templomban, augusztus 3-án. A MAGYAR ÁLLAMI HANGVER­SENYZENEKAR hangversenye a Pest megyei Tanács díszudvarán, augusztus 4-én. Vezényel: Paul Ca­­polongo. Közreműködik: Friedrich Ádám. SZERGEJ DIZSUR és A TÁTRAI­­VONÓSNÉGYES hangversenye a tihanyi Apátsági templomban, augusztus 4-én. SZERGEJ DIZSUR orgonaestje a kö­röshegyi római katolikus templom­ban, augusztus 6-án. 1971. JÚLIUS 31.

Next