Élet és Irodalom, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1971-07-31 / 31. szám - Szegő László: A cigányság két útja • reflexió | Hozzászólás az Élet és Irodalom cikkéhez • Tánczos Gábor: Cigány irodalom. Van-e, legyen-e? (ÉS 1971. július 10.) (2. oldal) - Farkas József: linómetszete • kép (2. oldal) - Major Ottó: Egy kegyetlen humanista • köszöntő • Jegyzetek a 75 éves Lengyel Józsefről (2. oldal)
ÉLET ÉS IRODALOM! Megjelenik minden szombaton 16 oldalon Főszerkesztő: NEMES GYÖRGY Főszerkesztő-helyettes: GARAI GÁBOR szerkesztőség: Budapest, V., Alpári Gyula u. 22. Telefon: 310—920 314—164 111—087 113—221 111—424 Kiadja: LAPKIADÓ VÁLLALAT Budapest, VII., Lenin krt. 9/b. Tel: 221—285 Felelős kiadó: SALA SÁNDOR Nyomja: SZIKRA LAPNYOMDA Terjeszti a Magyar Posta Előfizethető: bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a Posta Hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (Bp. V. Jozef nádor tér 1.) Külföldiek részére előfizethető: Kultúra Könyv- és Hírlap Külkereskedelmi Vállalat, Budapest 62. P. O. B. 149. Előfizetési díj: 1 hónapra 10 forint, negyedévre: 30 forint, félévre: 60 forint, egész évre: 120 forint. KÉZIRATOKAT ÉS RAJZOKAT NEM ŐRZÜNK MEG ÉS NEM KÜLDÜNK VISSZA! INDEX: 25.244 Farkas József linómetszete írtam már arról, hogyan ismertem meg Lengyel Józsefet, 1955 decemberében. Most — hetvenötödik születésnapja előtt — felidézem ismét, mert többnek érzem személyes emléknél, egyszerű találkozásnál. Barta Lajoséknál voltam vendégségben, s ott volt ő is; negyedfél évtizedes emigrációból akkortájt tért haza. „Ez Lengyel Jóska — mondta házigazdánk —, most jött meg Oroszországból. Bizonyára ismered őt” És látva bizonytalanságomat, magyarázatként hozzátette: „Hiszen tudod, tizenkilencben ő szorította sarokba brainingjával a fehéreket, az otthonban.” Bólogattam, s nem kérdeztem meg, miért épp most tért vissza ez a hallgatag ember, ez a tizenkilences forradalmár. Nem is gondoltam erre. Azon az estén minden gondot elhalványított bennem a felháborodás, az indulat, a keserűség; mindaz, amit a Rajkper gyalázatáról frissen megtudatam, és az is, amit csak sejtettem. Annyira feszített, hogy ki kellett vetnem magamból. Sosem feledhetem a gyermekien gyanútlan aggastyán, Barta Lajos döbbent arcát, hitetlenkedő némaságát. Hallgatott a szikár kisember, Lengyel József is. Együtt jöttünk el Bartáéktól. Mégiscsak jó — mondta útközben —, hogy a fiatalok kezdik látni a világot. Saját kálváriájáról ekkor sem beszélt. Lenin végrendeletét mondta el, jellemzését munkatársairól. Ezt tőle hallottam először. Búcsúzóul pedig annak a szavait, ki hazatérte, előtt útjára bocsátotta: „Nehéz idők jönnek. Bálvány omlik a porba, s úgy kell ledőlnie, hogy ne temesse maga alá, amiért élni és dolgozni érdemes.” Másfél évtized telt el azóta. Válságos, nehéz évek. Bálványok omlottak le, hitek teremtődtek újjá. Amiért élni és dolgozni érdemes, nem semmisült meg. A tizenhat év előtti, kevésszavú férfi pedig, akit akkor alig valaki ismert e hazában, ma élő irodalmunk egyik legnagyobb alakja. Társadalmi megbecsülés veszi körül; munkáját Kossuth-díj koszorúzza, írói termése betakarítva, terjedelemre nem nagy, mégis tekintélyes életműve makulátlan és kikezdhetetlen. Klasszikusnak azért nem nevezhetem, mert nem befejezett, maibb, elevenebb, mint akárhány, az élete delén alkotó íróé, s napról napra teljesebbé válik. A magyar irodalom nem ismer ehhez fogható kései virágzást. Az ember, óhatatlanul, a hosszú telet bepótolni siető, sarkköri nyárra gondol, amelyet oly csodálatosan idéz fel ő, az Igéző novelláiban. „ .. . Lenn, a széltől kissé óvott völgyben maiden él és siet élni... A múlt évi kék bogyó és áfonya frissen kerül ki a hó alól, ez a múlt évi termés a tavasz első ajándéka... A kúszó nyírfa betakarja a száraz sziklát és a nedves, mohos földet. A cuppogós mocsár csupa virág. Mintha a Kárpátok magas ormain járnánk, virágok közt, amelyek az örök hó határán teremnek... Ég és föld tele van fénnyel, hanggal, színnel ... Vadludak és hattyúk seregei vonulnak szakadatlanul. És nyílnak a vadrózsák." A vadrózsamotívum visszatért később, kínai útikönyvében. A nankingi festészeti akadémián megfestik portréját. A kép: jelkép. Sziklán nőtt, öreg fenyőt ábrázol. „Könnyedén fut a fenyőfa törzse alatt keresztben a Melvirág ága. Lehelletszerűen illeszkednek rá a vadrózsa színére emlékeztető virágok... Én vagyok — írja 1963-ban — a büszke, sziklán nőtt öreg fenyő, és a télen is, az élet telén is virágzó Meivirág. Hát jó! Bár így lenne .. így lett. És mi, fiatalabbak, ok nélkül elfáradok, s olykor rezignáltak is, töprenghetünk e téli virágzás és termőrefordulás fölött. Mi a titka ennek a csodának? A titok nem titok! Minden írói életmű sorsát kemény törvények szabják meg: művészi jellem, kor adta lehetőség, és a tehetség természete. Bonyolultabban persze, mint talán gondolnánk. Lengyel József karakterének legszembetűnőbb jellemvonása, konoksága. Az újabb magyar irodalomban, Kassák Lajoson kívül, nem ismertem nála keményebb, konokabb embert. Ez a konokság, mely élete során nemegyszer túlzásokba is vitte, művészetének mégis hasznára vált. Élete nyolcadik évtizedében, ő ma is ugyanaz a kegyetlen humanista, aki fél évszázaddal ezelőtt volt. Leírhatná ma is e szavakat: „Kíméletlen, jóra törekvők vagyunk, és oly nagyon szeretjük az életet, hogy meg is tudunk érte halni ..Ez a konokság, ez a lelkében továbbélő ifjúi kíméletlenség magyarázza vonzódását a mozgalmi avantgardehoz, mindahhoz, ami a forradalmi mozgalomban, a művészetben új és fiatal. És van még egy tulajdonsága, ami konokságát vonzóvá teszi. Az, hogy kivételes őszinteséggel párosul. Ez a tiszta jellemű ember, aki a szenvedés legszörnyűbb poklát járta meg, így ír: „Barátaim bizalma nem könnyíti életemet, mert elgondolkoztat, és felerőszakolja bennem a kérdést, saját érdemem-e, hogy a kor nagy bűneinek nem lettem aktív részese? Az, hogy nem lettem, mert nem is lehettem, nem érdem, hanem különös szerencse, a sors kegyelme — vagy nevezzük, ahogy akarjuk ... Ha önéletrajzot írnék, mindig előttem állna ez a kérdőjel: meddig tűrtem volna, ha nem is némán, de csak óvatosan tiltakozva, frendörködve? De még a hetyke legénykedés se lett volna a régi forradalmi elszántság. Miért? Nehéz volna ezt itt tüzetesen elemezni...” Nem tervez hát memoárt, önéletrajzot, hiszen. ..ha nem mindent mondok el, akkor hiába igaz a legutolsó szóig, amit elmondtam, egészében ez mégsem egyéb, mint... csupa igaz részletekből komponált hazugság. Egy ilyenfajta életrajzot szégyenletesebbnek tartanék, mint azokat a dolgokat, amelyek közlésétől tartózkodom.’’ Ezek a szavak nemcsak őszinték, hanem egy — az egész életművet átvilágító, s annak rendhagyó forradalmiságát megfejtő — vallomást tartalmaznak. Azt, hogy ez a kommunista morált sugárzó, írói monumentum a kor ellenében jött létre. Éppen a kizökkent idő következtében, azoknak a szenvedéseknek eredményeként, melyekbe a forradalmár írót a forradalom tragédiája vetette. Azt, hogy ez az életmű formát kapott, és öntörvényű művészi világgá teljesedett, a forradalmi fejlődés újabb fordulata, a XX. kongresszus tette lehetővé. Ez a fordulat Lengyel Józsefnek nemcsak az életet jelentette, hanem csakugyan mindazt, „amiért élni és dolgozni érdemes”. Ha tanulmányt, nem pedig születésnapi köszöntőt írnék, részletesen elemezném még, amit föntebb a tehetség természetének neveztem. Annyit talán így is sikerült érzékeltetnem, mint következik egy írói életmű késői kibontakozása, téli virágbaborulása, magából a korból és Lengyel József írói karakteréből. Nem a kortárs dolga megmérni annak a szellemi és morális örökségnek az értékét, amit az elmúlt negyedszázad magyar forradalmi mozgalma a jövendő nemzedékekre hagy. De ha nincsen okunk restelkedésre, ezt annak az erkölcsi tőkének is köszönhetjük, mellyel — históriánk és művészetünk legjobbjai között — Lengyel József is gyarapította nemzeti történelmünket és literatúránkat. MAJOR OTTÓ: EGY KEGYETLEN HUMANISTA Jegyzetek a 75 éves Lengyel Józsefről ÉLETESAP IRODALOM HOZZÁSZÓLÁS AZ ÉLET ÉS IRODALOM CIKKÉHEZ A cigányság két útja Egyre növekvő érdeklődéssel olvasom az ÉS-ben megjelenő, a cigány irodalom s a cigány nép fejlődésének perspektíváival foglalkozó cikkeket. Gyertyán Ervin már azt is megkísérli, hogy a kérdés legmélyére, társadalmi-történeti vonatkozásainak szférájába hatoljon. Miről is van szó végeredményben? O'*'' hiszem, elsősorban arról az alternatíváról, melyről Gyertyán beszél. Hiszen a hazai cigányság nyomtatott irodalmának megteremtése, cigány nyelvű sajtóorgánumok létrehozása stb. ma még igen nehezen megoldható feladatnak látszik. De mindig is ilyen marad, ha nem tisztázódik egyhamar az ügy leglelkesebb pártfogóinak konceíciója. Cigányságunk ugyanis valóban nem tekinthető homogén tömegnek. Többé-kevésbé egységesíti őket ugyan az a hátrányos helyzet, amit a még sem jelentéktelen tényezőként ható faji előítéletek, s a nyomukban fellépő diszkrimináció okoz. (Nem is szólva arról a fajüldöző politikáról, amely a magyarországi cigányokat néhány évtizeddel ezelőtt biológiai létükben fenyegette.) A modern cigányság tömegeihez viszonyítva fejlettebb társadalomba való integrálódás két lehetséges útját — „a közvetlen asszimilációját vagy a népi-nemzetiségi emancipációját” — ugyanis nem mi és nem most nyitottuk meg a cigányok számára. Hazánkban e két úton a cigányság vagy fél évszázaddal ezelőtt elindult már. Amikor a cigányok társadalmi-gazdasági és kulturális felemelkedéséről, egyenjogúvá válásáról szólunk, nem két (az egységes egyen belüli két ellentétes irányú) fejlődési módot kell részükre megteremtenünk, hanem tudomásul kell vennünk, hogy olyan népről van szó, amely már régen és döntő módon — ha esetleg nem is véglegesen és megváltoztathatatlanul — két különböző perspektíva felé polarizálódott. A muzsikus vagy magyar cigányok (akiknek már neve is mutatja, hogy népi-nemzeti vonásaik asszimilálódásnak indultak) anyanyelvükként a magyar nyelvet használják, századunkra kulturálisan is szinte teljes mértékben beolvadtak a magyarságba, s nagy többségük magyarnak vallja magát. Ők teszik a hazai cigányság harmadát-felét — pontos létszámukról alapos felmérések híján fogalmunk sem lehet. Cigányságunk másik része, a talán többségnyi oláhcigányok nem csupán nyelvüket őrizték meg napjainkig.Hangsúlyozni szeretném, országos viszonylatban egységes nyelvüket. Csányi László tévedése onnét adódik, hogy az általa aposztrofált cigány szövegek — Herrmann Antalnak a Pallas Lexikon 3. kötetében publikált népdalszövegei egy ma már kihalt cigány nyelvjárást tükröznek; a mai Magyarország cigányul beszélő cigányai dialektusokra nem bomló, teljesen egységes nyelvet használnak.) Az oláhcigányok megtartották tradicionális szokásrendszerüket, hagyományaikat is, ám ettől integrálódottsági szintjük gyakorlatilag semmivel sem alacsonyabb a kulturálisan és nyelvileg elmagyarosodott cigányokénál. A két különböző úton haladók tehát nagyjából ugyanott tartanak: ez egyúttal azt is jelenti, hogy a szocialista demokrácia aspektusából tekintve teljességgel szükségtelennek látszik — és e demokrácia alapelveivel összeegyeztethetetlen is volna — a két réteg bármelyikét is meggyőzni a másik réteg által járt út üdvözítőbb voltáról. Napjaink fő feladata sokkalta inkább az, hogy mindkét réteg számára — figyelembe véve fejlődésük törvényszerűségeit — a lehető legmesszebbmenőkig teremtsük meg a lehetőséget a minél nagyobb fokú társadalmi integrálódáshoz. Az eddig elmúlt negyedszázados szocialista fejlődés története igazolja, hogy a felzárkózáshoz mindkét rétegnek, a nemzeti sajátosságaikat elveszített magyar, s a nemzetileg kulturálisan önállóként megmaradni látszó oláhcigányságnak teljességgel egyforma esélyei vannak. De — és itt szeretnék rátérni tulajdonképpeni problémámra — minderről azoknak is tudomást kell szerezniük, akik (helyesen!) a cigányok kulturális felemelkedésének fő zálogát a saját irodalom kialakításában látják. Hogy ilyen irodalom lehetséges-e, legyen-e, arról vitatkozni abszolút fölösleges, hiszen számos publikáció bizonyítja, hogy ilyen irodalom van. A kérdés az: hogyan, milyen elvi koncepciók jegyében fejlődjék a cigány irodalom, azaz — Tánczos Gábor riportjához kapcsolódva, — milyen nyelven bontakozzék ki. A magyar cigányság („muzsikus cigányság”) nemcsak nyelvileg és kulturálisan magyarosodon el: tudati struktúrájuk is sokkalta inkább egy hátrányos helyzetben levő társadalmi rétegé, mintsem egy, a magyarságtól különálló népcsoporté. Lehetséges műköltészeti irodalmuk talaja alapvetően eltér a cigány anyanyelvű oláhcigányokétól. Ez utóbbiak a sajátos kultúrát hordozó cigány népköltészettől indulhatnak el, a magyar anyanyelvűek — minthogy anyanyelvi folklórjuk gyakorlatilag nincsen — csakis magyar irodalmat művelhetnek. (Nem mellékes talán az sem, hogy a régebbi cigány irodalom alkotásai is szinte kivétel nélkül mind cigány nyelvűek voltak — a mai magyar anyanyelvű cigányok ezekkel csak fordításban ismerkedhetnének meg.) Jó példa a magyar nyelvű cigányok irodalmára éppen Bari Károly, akinek verseiben csupán néhány szó, néhány sor mutatja meg a cigányság világát —, de a költemények formája és tartalma is jellegzetesen modern és magyar, mégha tudjuk is, hogy szerzőjük cigány származású. És Csányi Lászlónak kell igazat adnom, mert ugyanez vonatkozik Lakatos Anka idézett versére, melynek egyetlen szava, egyetlen képe sem utal acigány népköltészet egyébként szabadverset és enyembement-t egyáltalán nem ismerő formavilágára. Ebben az esetben ugyanis teljesen lényegtelen, hogy a vers írójának írás közben mik bukkannak fel az emlékezetében. (Félre kell tennünk tehát azt az illúziót, hogy olyanféle differenciálódás jöhetne létre, mint például az egyazon német nyelven alkotott németországi, osztrák és svájci irodalmak között. Hiszen egy irodalom éppen attól lesz egy nép, egy nemzet elidegeníthetetlen sajátjává, hogy annak a népnek nyelvén szólal meg, tartalmában annak a népnek kultúráját hordozza. Ami a cigány kultúrát valóban elkülöníti a magyartól, az a cigány nyelv, és a cigány anyanyelvű cigányok sajátos kulturális tradíciója. És ennek a kultúrának egy magasabb, műköltői szinten történő megvalósítása kizárólag cigány nyelven mehet végbe. Szegő László A HÉT KULTURÁLIS ESEMÉNYEIBŐL Új könyvek SZÉPPRÓza HANA PROSKOVA: LEVELEK A TÚLVILÁGRÓL, öt detektívtörténet. (Európa) HENRI MARKIERE: PILLANGÓ. Szökéseim a pokolból, önéletrajzi regény. (Európa) EÖTVÖS JÓZSEF: A FALU JEGYZŐJE. Regény. (Szépirodalmi, Diákkönyvtár) A. M. BORSCSAGOVSZKIJ: TEJÚT. Regény. (Európa — Kárpáti Kiadó Uzsgorod) ALESSANDRO MANZONI: A JEGYESEK. Regény. (Európa) életrajzok, visszaemlékezések A MÚLT MAGYAR TUDÓSAI I—V. (Akadémiai) KISDEGINÉ KIRIMI IRÉN: GYÁRFÁS. (Corvina, A művészet kiskönyvtára) KERESZTES MIHÁLY: AZ ELSŐ LÉPÉSEK. Visszaemlékezések. (Kossuth) KELLER DEZSŐ: KORTÁRSAK ÉS SORSTÁRSAK. (Szépirodalmi) Filmbemutatók ÖZVEGY ARANYBAN. Színes, szinkronizált francia—olasz-nyugatnémet bűnügyi vígjáték. Bemutató: augusztus 5-én. ZÖLD RAKÉTÁK. Szélesvásznú, szinkronizált szovjet kalandfilm. Bemutató: augusztus 5-én. A KOMP. Lengyel film. Bemutató: augusztus 5-én. Színház VERDI: AIDA.. Bemutató a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, augusztus 1-én. FARKAS FERENC: CSÍNOM PALKÓ. Bemutató a szegedi Dóm téren, augusztus 6-án. Hangversenyek BARÓTI ISTVÁN orgonahangversenye a fóti római katolikus templomban, augusztus 1-én. SZERGEJ DIZSUR orgonaestje a szegedi Dómban, augusztus 2-án. A MAGYAR ÁLLAMI HANGVERSENYZENEKAR Mozart-estje a Pest megyei Tanács díszudvarán, augusztus 3-án. Vezényel: Paul Capolongo. Közreműködik: Fredrich Ádám , SZERGEJ DIZSUR és A MAGYAR HÁRFASTRIÓ hangversenye a tihanyi Apátsági templomban, augusztus 3-án. A MAGYAR ÁLLAMI HANGVERSENYZENEKAR hangversenye a Pest megyei Tanács díszudvarán, augusztus 4-én. Vezényel: Paul Capolongo. Közreműködik: Friedrich Ádám. SZERGEJ DIZSUR és A TÁTRAIVONÓSNÉGYES hangversenye a tihanyi Apátsági templomban, augusztus 4-én. SZERGEJ DIZSUR orgonaestje a köröshegyi római katolikus templomban, augusztus 6-án. 1971. JÚLIUS 31.