Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-24 / 26. szám - Palotai Erzsi: Gyermekkori varázs • könyvkritika • Szabó Magda: Ókút (15. oldal) - Pintér Tamás: Hinta-hanta (15. oldal) - Perhács László: metszete • kép (15. oldal)
PINTÉR TAMÁS: Engedjétek volánhoz a kisdedeket Csak szombaton és vasárnap használták a kocsit. Ilyenkor menetrend szerint a kijelölt útvonalon közlekedtek. Indulás 15 óra 00 perc. A vasárnapi járat első állomása a „Stop” autóscsárda: egy cola a mamának, egy cola a papának, egy cola a gyereknek. Második állomás a Nagy Kanyar, az igazán csokodá hála hatodos panorámával. — Legeslegszebb rész-az egészúton-itt-muszáj megálljd-egy pillanatranemde-szívem? — Muszáj volt. Aztán a harmadik és egyben utolsó állomás, a „Betérő” autós csárda, ahol is három cola, de persze csak kettő hűtve. Végül visszaérkezés 20 óra 00 perckor, mert a gyereknek még meg kell fürdenie, és a kocsit is tisztába kell tenni a „Hogyan gondozzuk Trabantunkat” utasításai szerint. A májkrém színű Trabant-járat ezen a vasárnapon is menetrend szerint indult. Már túl voltak az első állomáson, következett az enyhe emelkedő, amelynek a tetején majd feltűnik a legeslegszebb részaz-egész úton stb. A gyerek a papa mellett unatkozott, az első ülésen, biztonsági övvel gondosan leszíjazva. Már másodszor közölte, hogy a volánhoz akar ülni. A papa nem hallotta. A papa ilyenkor mindig feszülten koncentrál a „Vezetni nem csak szeretni, de tudni is kell” tanácsai szerint. Csak semmi vagánykodás, semmi szükségtelen allűt, semmi felelőtlenség. A villamosokon is ki van írva, hogy menet közben a vezetővel beszélgetni tilos. — Szólt hozzád a gyerek — bökte meg hátulról a mama. — Hallottam. — A gyerek vezetni akar. — Tudom. — Na, mi lesz? — türelmetlenkedett a gyerek. — Mindjárt, drágaságom. A gyerek nyűgösen lógázta a lábait. — Vezetni akarok. Most akarok vezetni! — Rossz napja volt. Már délelőtt felingerelték azzal, hogy beadják az óvodába, ha még egyszer megharapja a francia nevelőnőt. Ezen kívül undorodott a meleg Colától, meg különben is frontátvonulást jelzett a rádió. — Vezetni akar — tolmácsolta a mama. A papa büszkén oldalra sandított. — Szóval vezetni szeretnél. — Akarok. — Nocsak... — Minek ingerled? — szólt rá az aszszony. — Ne a gyerek előtt, szivecském — motyogta a papa „A helyes gyermeknevelés aranyszabályai” megfelelő passzusára emlékezve. Amikor a legeslegszebb részhez értek, a papa nagy szakértelemmel megállította a kocsit. A mama kibontotta a biztonsági övét, segített a gyereknek kikászálódni. — Nem kell pipilned, kicsikém? — kérdezte azzal a fáradhatatlan és önzetlen gondoskodással, amelyre csak a gyermeküket szerető és féltő anyák képesek. — Pipilj, kicsikém. — Az autóscsárdában pipiltem, jól tudod — hangzott a válasz. — Elfelejtettem, kicsikém. A gyerek kényelmesen elhelyezkedett a vezetőülésen. — Van zsebkendőd? — kérdezte a papa. — Van. — A gyerek megszívta az orrát. — Van neki — jegyezte meg a mama. — Ne idegesítsük most ezzel. — Gyerünk, Indíts! — rendelkezett a gyerek. A Trabant gurulni kezdett a betonúton. A férfi a kilométerórát figyelte. — Hatvannál gyorsabban nem engedem. — Nem is — egyezett bele a mama. A nagymama is ehető — Mi leszel, ha megnősz? — kérdezte a nagymama százhuszonötödször. A kisfiú legyűrt egy rántott csirkecombot. — Nőgyógyász — felette rezignáltam — Okos kisunokám vagy. Lassan lement a csirke melle is. Jókora mell volt. — Egyél még — biztatta a nagymama. — Azt hiszem, már nem kérek — próbált ellenállni unokája százhuszonötödször. A nagymama tetőtől talpig végigcsókolta. — Enned kell. — Jóllaktam. — Nem szereted a te ősz, öreg nagyikádat? — De igen. Szeretlek. — Ezt az incifincit még meg kell enned. — Telerakta pörkölttel a tányért. — Egyél csak, egyél, drágaságom. Hálistennek, nem kell éhezned. — A nőgyógyászok sokat esznek? — Az a tied, amit megeszel — mondta a nagymama bölcsen. A kisfiú gépiesen lapátolta magába az ételt. A pörkölthegy fölött nehéz, sötét felhők torlódtak össze. — Akkor vagyok a legboldogabb, ha jó étvággyal eszel. — A nagymama elérzékenyülten nézte az unokáját. A levegőben lágy orgonahangok úsztak, a szobán csendes suhogással átrepült egy galamb. Fehér galamb, természetesen. — Egyél még, kisunokám. — Egy szép adag töltött húst tett a tányérra. — Igazán jóllaktam. — A fiú hangja mélyen, zsírosan bugyborékolt. Gyíkbőrből készült nadrágja diszkrét reccsenéssel szétszakadt, hátrább kellett tolatni a székkel, hogy dagadó hasa elférjen. Nyomta, tömte magába az ételt. — Van még egy kis pirított máj — duruzsolta a nagymama. — Ö-ö-ö... — nyögte a fiú. A mennyezet lassan lefelé ereszkedett, a falak alattomosan beljebb jöttek. — Ezt még az én kedvemért. — U-u-u ... — Ilyen korban enni kell. — A galambok párosával röpködtek. — A túrós palacsintát neked sütöttem. Mazsola van benne. — E-e-e... — Csak még ezt, hogy holnap szép idő legyen. A kisfiú nőni kezdett. A szék lábai recsegtek a nagy túlterheléstől. — Most jön a meglepetés — mondta a nagymama, és fürgén a konyhába szaladt, hogy a hűtőből kivegye a tejszínhabos epret. Amikor visszament, a kisfiú helyén egy hájas majomember ült, szakadt, kinőtt gyíkbőrnadrágban. A majomember lustán eszegette a fehér galambokat. Klotildékra várva Anyuci beesett az ajtón. Kissé ziláltabb volt, mint máskor.— Jönnek — lihegte. Apuci vigyázattal lerakta a vörös erezetű, fényes folyami kavicsot, a gyűjtemény legújabb darabját. — Miért vagy így kiborulva? Kik jönnek? — Kérdezd meg Gabucit. — Jönnek az óvónénik — újságolta Gabuci izgatottan. — Igazán? — Azok a rohadt kavicsok... — sziszegte anyuci. — Mi bajod a kavicsaimmal? , — Fogadjunk, hogy azt sem tudod, miről van szó. — Apuci, téged tényleg csak a kavicsaid érdekelnek? — kérdezte Gabuci. Anyuci letette mind a harminckét szatyrát. Határozottan gondterheltnek látszott. — Amikor Gabuciért voltam az óvodában, Melánia mondta, hogy a jövő szerdán eljönnek hozzánk. Ö, meg Klotild. Szerdán, körülbelül hatkor. — Minek? — Családlátogatás. — Na, de miért vagy ennyire kiborulva? — érdeklődött apuci. A kavicsozásnak egyelőre vége volt. — Hát nem érted? — Jönnek, és kész. — Apuci, igaz, hogy neked az agyadra mentek a kavicsok? — érdeklődött Gabuci. — Csak gondolj bele... — folytatta anyuci. — Miszerint? — Gabuci egész nap az ő kezükben van. — Ez tény. — Nem fogadhatjuk őket akárhogy. — Nagyon igaz. — Ixilovitsék Napóleon konyakot adnak nekik. Ixilovitsné mondta. Napóleon konyakot, töltött fácánt, meg ... — Ixilovits ablakmosó. Könnyen teheti. — Ne szakíts félbe ... Zéerné azt mondta, hogy ők hidegtálat hozatnak a GundeltóL Inast is akarnak fogadni, azt mondta. — Apuci, tényleg az ágyba is magaddal viszed a kavicsaidat? — tudakolta Gabuci. Anyuci lehúzta magáról az átizzadt ruhát, kombinéban roskadt le a heverőre. — Nézz szét ebben a lakásban — mondta drámai hangsúllyal. Apuci szófogadóan körbebámult. — Mit nézzek rajta? Egy lakás. Kilencszázhatvan ugyanilyen van még itt. Nem lakhat mindenki a Rózsadombon. Mit akarsz a lakással? — Ronda. — Ez van. — Téged nem érdekel Gabuci jövője. Apuci a vörös erezetű kavicsra sandított. Kissé közelebb húzta. — Tapétáztatni kellene.. — merengett anyuci. — Ez a tapéta koszos. Nem veszed észre? — De. Valóban koszos. — Egy-két nap alatt felrakják az újat. — Elég sokba kerül. — Adnunk kell magunkra. Gabuci az asztalhoz somfordált. — Apuci, igaz, hogy egy szép napon kavicsbányát nyitsz? — Itt van ez az undorító szekrényfal — morfondírozott anyuci. — Mit fognak rólunk gondolni? Ixilovitséknak fehér szekrényfaluk van. — Még ki sem fizettük ezt. — Át fogjuk tolni a másik oldalra, és csak a hangulatlámpát gyújtjuk fel. — Jó ötlet. — Legalább két rendes skay-fotelt kellene venni. — Mondasz valamit. — Most nem lehet kicsinyeskedni. — Nehéz ügy — ismerte el apuci. — A szőnyeg sem az a kimondottan vadonatúj. — Arra gondoltam, hogy megsüthetnék nekik egy kis malacot. Mit szólsz hozzá? — Az jó. — Aperitiffel kezdenénk, a húshoz száraz tokaji, utána pezsgő és persze kávé meg torta. — Ez elég lesz, gondolod? — Talán. — Gabuciért mindent. — Csak nehogy a rohadt kavicsaidról kezdj majd nekik szónokolni. — Elolvasok valami gyermekpszichológiai könyvet, hogy legyen témánk. — És a kölcsönzőből vegyél ki egy szmokingot. Gabuci ártatlan képpel bámult a levegőbe. — Apuci, igaz, hogy a diliházban majd annyit kavicsozhatsz, amennyit csak akarsz? — Fogd be a szád, Gabuci — szólt rá anyuci majdnem ingerülten. HINTA-HANTA Perhőcs László metszete 1972. JÚNIUS 24. Ki nem érezte a vágyat valaha: meglesni, hogy nő a fű? Gyerekkoromban azt hittem, éjszaka nő, azért nem látom. Éjjel meg hogy mehettem volna ki a kertbe!... Az a tilalmak ideje volt, fogmosás után már nem volt szabad enni, az esti ima után meg már csak jó éjszakát lehetett kívánni, még pusmogni sem volt szabad a testvéreimmel. Szabó Magda Oscutjában meglesheti az ember a rejtelmet, a fű titokzatos éjszakai növekedését, meglesheti, hogyan lesz valaki költő! Micsoda varázsos könyv ez! Csak most olvastam, a második kiadásban, az első megjelenését, hogy-hogy nem, elmulasztottam. Pedig szeretem a nőírókat. Mansfield novellái: A babaház, A gardenparty, Mary McCarthy: Egy katholikus lány emlékezései, Kaffka Margit nosztalgiával átszőtt lehengerlő kritikája a Színek és években, Galgóczi Erzsébet mázsás erejű Mínusza támaszaim és vigaszaim, Beauvoir meg egyenesen példakép volt számomra, tudása, műveltsége, bátorsága, de legfőképp erkölcsi mércéje hatott rám — ma már talán jobban szeretem Colettet, a mindentudót, aki olyan gyöngéden ír egy szál csapzott virágról, amilyen kíméletlen éleslátással a szeretőjéről. Szeretem a nőírókat, s különösen az önéletrajzi ihletésű vagy bevallottan önéletrajzi írások érdekelnek; az, hogy milyen mélyen ereszkedik az író az önismeretbe, mennyire mer belevágni magába, micsoda érzékeny mérlege van, hogy Shylockként épp csak egy kilónyit, egyetlen kilót hasítson ki magából, egy grammal se többet, se kevesebbet ... De ami nemcsak felkavaró, hetekig izgalomban tartó olvasmánysokk, hanem egyfajta bűvölet, inkább zene, azt talán nőírók közt csak Colette-nél éreztem, a Claudine háza olvasásakor, és most az Ókútnál. Belémászik, körülzsong az Ókút összetéveszthetetlen dallama — önző vagyok, tudom, egy költő szenvedéssel, kínnal kiásott kincsei láttán csak a zsugori örömét érzem: ez most már az enyém is! Nem titokzatos percek illannak-suhannak, nem álomszerű és párává foszló világ ez, de nem is a Gellértre szabott, telibetaláló „tündéri realizmus” világa. Az Okat egyszerre líra, vallomás, rajongás, önirónia, kor, társadalom- és lélekrajz, szenvedély és humor. Olyan humor, amely az érzelmek túlságának kitárulása — nem az érzelmet, csak a túlságot ellenpontozza ... Egy költő gyermekkora: Szabó Magda olyan frissen látja a kisgyerek körül bontakozó, rejtvényfejtő világot, mintha az élet egész bonyolultsága és szépsége most történne vele — újraéli a gyerek csodálkozásait, eszmélését, felfedezéseit, hitét, csalódásait, indulatait, s olyan vérrel telítetten, olyan tragikus, mert védtelen tehetséggel, olyan törékeny bájjal, hogy az ember lehajtja a fejét és átengedi magát a bűvöletnek. „Kegyetlen” — mondják Szabó Magdáról — „pengeéles a gyűlölete”. Én inkább negatív előjelű szeretetnek mondanám ezt a kicsapó, gáttalan indulatot. Az Ókút csodálatos kislánya ugyanolyan szenvedélyes hévvel gyűlöl, mint, ahogy szeret. És ezt a heves érzelmet teljes intenzitásában menti át a mába az író, a csodálatos kislány szemével tudja látni szüleit, „a két költőt, akinek házasságából született”. És mennyi részvét van benne, mennyi üvöltő fájdalom az elbotló, s levágásra ítélt állatok iránt! Hogy sajnálja a hóembert, aki tavasszal majd beleolvad a földbe! És ha gyűlöl, csak mert nem kap elég szeretetet, nem kap annyi szeretetet, amennyi a puszta létezéséhez kell, kell, mint az oxigén! S ha nem magáért, akkor a közösség nevében gyűlöl. A csöppecske lány, aki a Debrecenben ragadt kis osztrák ezredessel találkozva, maró gyűlölettel sorolja fel magában a tizenhárom aradi vértanú nevét, némán, bedagadt torokkal — a kis kopott ezredes pedig a számára cellává szűkült Debrecenből egyszer csak eltűnik, előbb a kutyája, aztán ő maga az immár rácsok nélküli semmibe ... De mikor a cukrászdában a nemzet hősi talapzatára ágaskodó elszánt kis honleány hozzávágja a kis kopott ezredeshez az ajándéksüteményt, az emlékező író már részvétbe szelídül, a kijelölt ellenségben felismeri az áldozatot, s megérezteti a magány, a kiátkozottság feloldhatatlanságát. Egy költő gyermekkora... Debrecen. A környezet. A boldogság, hogy egy közösséghez tartozik. Tagja a közösségnek. Már kisgyerekkorában is, alkotója. A debreceni kálvinizmus. És a család a páratlan szülők, az okosak, gyöngédek, értők! akik a gyermek lelkének rezdüléseit már akkor megérzik, amikor az még moccanatlan, fodrozatlan tó. Akik a kislányukban már akkor meglátják a gyönyörű hattyút, amikor az hattyúságának még nyomait sem mutatja, mikor még csak szalongarnitúrákat szabdal szét megsértett kacsaságában___ Szabó Magda könyve mámorba ejti az embert, olyan mámorba, amilyet még vers sem, talán csak zene ad. Ez a rendkívüli kislány, ez a bátran szerető, bátran gyűlölő, ahogy ez végigjátssza, ajándékozza, makacskodja, élvezi az életét, a szüleit, a játékait, a betegségeit! És ahogy felfedezi a költészetet! Mikor először olvassa az V. Lászlót, olyan kicsi még, hogy a római számokat sem ismeri, Vé-nek olvassa a római ötöst. Vé László! De a vers szíven üti. Az, hogy „sűrű, sötét az éj”. Nem tudja pontosan, miért, de érzi, hogy a sötét sokkal sötétebb a sötétnél... Valahogy az olvasó is így van ezzel a könyvvel. Nem tudja, miért hűvösebb ez az önéletrajz más önéletrajzoknál, csak érzi a bűvöletet... Minden zengeni kezd — az apa végigcsúszik a jégcsúszkán! Egy édesapa! Csak úgy könnyedén, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy ha ott az a csúszka, akkor csússzon is rajta! És az egész könyv légköre olyan sűrű és mégis olyan lebegő, olyan valóságos és olyan hihetetlen, olyan pontos, szinte lerajzolható, és mégis olyan fátyolszerű, szakadékony , mesébe illően bájos és megejtő, és ugyanakkor fel lehetne használni szociográfiai dokumentumnak is. Sajnálom azokat, akik nem akarnak vagy nem tudnak azokat bűvöletébe esni, akiket nem „hörpöl be” utánozhatatlan bája és igazsága — és kitüntetésnek veszem, hogy engem behörpöl! S ha a zenéjét nem is tudom hibátlanul eldalolni, körülleng, átfon, áthatja saját gyerekkori emlékeimet, átitatja az én múltamat is, feltámad a gyerekkorom, hasonlít és különbözik, együttárad és elágazik. .. GYERMEKKORI VARÁZS