Élet és Irodalom, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1973-11-24 / 47. szám - Illés Endre: Babits-emlékek (5. oldal) - Szemethy Imre: Babits-illusztráció • kép (5. oldal)
ILLÉS ENDRE. Babits-emlékek Lépcsőfokok Végül a kiadója is lehettem. De ez már egy hosszú lépcsőn a legutolsó, legfelső fok. Ismeretségünk, egyoldalúan, Lőcsén kezdődött. Tizenötéves gimnazista voltam, a magyartanárom a nyári vakációban megbízott a tanári könyvtár rendezésével. Az első napokban velem tartott, későbbmagamra hagyott Félig leeresztett redőnyök mögött dolgoztam, fénycsíkokban, porban, melegben. Nagy könyvtár volt, rendetlen. Írtam-írtam az új katalóguscédulákat, a beakasztható, könnyű létrával emeletmagasan mászkáltam a hosszú vaspolcok között. Délre olyan piszkos lettem, mint egy kályhássegéd. Megmosakodtam, s utána már csak a saját gyönyörűségemre turkáltam a könyvek között, leggyakrabban olvastam. Így találtam rá valamelyik délben, az egyik polc alatt, a porosodó, régi Nyugat-számokra — egy vastag, karácsonyi füzetben Babits regényére, A gólyakalifára. Az ablakhoz ültem vele, a merev fénycsíkvilágításban két napig olvastam. Riadtan olvastam, valami felborult bennem, megsejtettem, hogy az életünk aláaknázott, bármikor lebillenhetünk a mélybe, szörnyűségekbe. Még ma is a régi élmény fűz A gólyakalifához: ez a regény volt az első nyugtalanító, nagy írás, amit fel tudtam törni. Nem adták a kezembe, nem magyarázta senki: magam törtem fel, s magamnak. Az íze olyan volt, mint a csonthéjba búvó keserű manduláé. Majd Pestre kerültem, nagy professzorok tanítványa lettem az egyetemen, Lenhossék Mihályé, Korányi Sándoré, Verebély Tiboré, sok zenét hallgattam, már írtam is, az írásaim megjelentek, nagyon mohón olvastam. A távoli vidékről érkező fiatalok ismerhetik csak ezt a naiv, zöld mohóságot, mindenütt ott akartam lenni. Shakespeare-t rendezi Hevesi Sándor a Nemzeti Színházban? Feltétlenül meg kell hallgatni, legelőször is a Vihart, természetesen Babits fordításában. De a Nemzeti Színház nem így gondolta, ők még kitartottak Szász Károly mellett. Babits fordítása éppen akkor jelent meg az Athenaeumnál, s én a halványsárga fedelű, fűzött könyvvel vonultam be a nézőtérre, s mint az Operában szokás, a harmadik emeleti karzaton, partitúrából ellenőrizni a karmestert s az énekeseket, így tettem én is. Babits fordításában követtem sorról sorra a színpadon elhangzó Szász-fordítást — nem kis feltűnést keltve a közeli széksorokban. A harmadik lépcsőfok már az ő hívása: keressem fel a lakásán. Az még a Reviczky utca volt. Olvasta néhány kritikámat, novellámat, szeretne megismerni, írókról beszéltünk, a világirodalomról, talán Goethéről a legtöbbet, ő éppen az Iphigeniát fordította, a Taurisba érkezőt. Iszrtérem-e? És szeretem-e ezt a komoly, okos lányt, aki az ész szelíd hatalmával győz a barbárokon. Akkor ő még hitte ezt a győzelmet... vagy csak szerette volna elhinni Goethének? Talán éppen a reménységért fordította le a dráma szép verseit, a klasszicizmus felhőtlen, tág égboltjáért. Hogy mit kaptam tőle ezen a délutánon, s annyi rákövetkezőn, itt a Reviczky utcában, majd vérmezei lakásaiban? Azt: ne sokalljak semmilyen árat, hogy megszerethessem, ami nehéz — és amikor már könnyűvé válik valami, tudjam: a mondatot meg kell szakítanom. És újabb lépcsőfokok Esztergomban, az Előhegyen, nyári fényekben, a kis nyári lakban, a lefelé zuhanó, teraszos kertben — itt filmeztem őt kis Pathé-gépemmel, s ő megható készséggel csattogtatja a fűnyírót, és a fanyeső hálót, veri az írógépe billentyűit, dobja a labdát a kislány Ildikó felé — a mozgást, mindig ármozgást kínálja a berregő gépnek. Olyan hévvelmozog, hogy végül felborul a vászonszalagos, kerti székkel — ezzel a csattanóval zárul előhegyi Babits-filmem. S mennyi minden még. És a sok között a legszorongatóbb ismétlődés: ott ülök ágya mellett, műtétek előtt, műtétek után, bénultságommal küzdve, ő engedelmesen fekszik, itt még átmetszetlen torokkal, amott már átmetszettél, s végül az utolsó emlékképekben: már ezüsti gégével. Ez idő tájt hív meg egyik könyvkiadónk: vállaljam irodalmi irányítását. Legelső utam hozzá vezet. Dante — Csak a Dantém szabad! — suttogja. Mert ekkor már csak suttogni tud. Minden más írása az Athenaeumé, jórészt meg is jelentek már a nagy alakú, kék vásznas életműsorozatban, csak a Dante-fordítás kiadói jogával rendelkezik szabadon. Ágyban fekszik, barna, könnyű teveszőr takaró alatt, s az ablakon betűző, sápadt, téli napfényben, a fűtött szoba jó melegében, izgatottan, rekedten végigsuttog egy rémtörténetet, harcát a kiadóival, éppen Dante fordítása ügyében. Szavait ilyesféleképpen őrizte meg az emlékezetem: — Soha... soha nem szedték úgy, ahogy én akartam ... Úgy, hogy a magyarázat... a legrövidebb magyarázat rögtön ott legyen még ugyanannak a lapnak az alján ... mert Dantét nehéz olvasni ... nagyon nehéz... jegyzetek nélkül nem is , lehet... Váratlanul megkérdezi: — Te például tudod-e, kik a Pierida-lányok? Nem tudom. — Könnyítés... — mondja. — A Purgatóriumban szerepelnek. Ingatom a fejem, így sem tudom. — Pedig olvastad a Purgatóriumot... És nem tudod, mert nem lapoztad fel a könyv végén a jegyzeteket... A Pieridák? ... Nélkülük is értetted azokat ,a sorokat ... persze csak félig értetted ... De nem akartad megszakítani a folyamatos olvasást... hiszen olvastad Dantét... olvastad és nem preparáltad.. hát átsiklottál a Pierida-lányokon ... Pieriosz thessaliai király lányai ők, akik a Múzsákkal akartak versenyezni... és ezért a fennhéjázásukért Kalliope... a költészet múzsája szarkákká változtatta őket... Megakadt, lihegett — de az indulat tovább hajtotta. — Dante minden ötödik-hatodik sorában ilyen titkos utalások rejtőznek ... persze a kortársak jobban ismerték a mitológiát... és még jobbanismerték egymást... Tudták, hogy a pokolban ki az útonálló és ki a császár... De ma nem tudjuk... csak a dantológus filoszok tudják... A mai olvasó nem ismeri Dante kortársait ... Nem ismerheti az egész középkori világot... a szellemét, filozófiáját, mitológiáját, a hőseit és a gazembereit, a harcokat, a pápákat... Szeretné megismerni őket, mert nélkülük nem értheti Dantét... de belefárad, hogy minden ötödik sor megfejtéséért hátralapozzon, a jegyzetek közt keresgéljen ... inkább továbbmegy, és soha nem ragyog fel neki Dante teljes égboltozata... az égboltozat minden csillagokkal ... Ma nem olvassák Dantét, csak megveszik ... De nem, is olvashatják, mert nem adunk a kezükbe egy olvasható kiadást... Pedig én azért fordítottam le Dantét magyarra, hogy Magyarországon is olvassák ... Milyen könnyű lenne olvasni, ha a titkok megfejtését még ugyanannak az oldalnak alján megtalálná az olvasó ... A teveszőr takarón egy Pascalválogatás feküdt, nem rendhagyó kiadás, éppen ellenkezőleg, a legegyszerűbb, ha jól emlékszem, a Bibliothéque de Cluny klasszikus sorozatának egyik kötete. Felkapta, felnyitotta, hosszú, száraz, csontos ujjaival bökdöste az oldalakat ... — így... így!... Az oldal alsó harmada az apróbetűs jegyzeteké volt, s fölötte a szöveg. — Daniéhoz nem is kellene ennyi jegyzet... Mire idáig értünk, kifulladt, de nem is kellett tovább fárasztania magát. — Megcsináljuk! — nyugtattam lihegését. — Nálunk úgy jelenik meg, ahogyan te kívánod. Fordult velem és körülöttem a világ: eddig minden lépcsőfokon én kaptam tőle valamit, s most, ezen a legfelsőn és legutolsón, ő lesz a megajándékozott. A megajándékozott? Hiszen megint csak ő akar adni. Az olvasónak: Dantét, a teljességében. Kiderült, hogy az újfajta jegyzetelést jóformán már elkészítette. S hogy évekig, évtizedekig miért nem valósult meg ez az aluljegyzetes magyar Dante, a külföldi példák ellenére sem? Szinte restelltem neki elmondani, mert valamivel bonyolultabb a szedése és a tördelésére is jobban kell ügyelni, s persze drágább is. Megkaptam a kéziratot, hamarosan ki is szedtük, betördeltük. Megoldásainkat átvette az életműsorozatban az Athenaeum is. És Babits — két évvel halála előtt — írói végakarataként a kötethez, közös kiadói munkánkhoz, rövid előszót írt: „Dante-könyvem egymást követő kiadásai mindeddig változatlan lenyomatok voltak. Régi szándékomat követve ... most a kommentárt oly módon csoportosítottam át, hogy az olvasót a visszalapozásoktól megkíméljem. Mindez bizonyára növeli használhatóságát művemnek, mely ezzel az átalakítással kapta meg a végleges formát. Elismerés illeti a kiadót, ki a nagy könyv költséges újraszedésére vállalkozott, s ezt a kiadást már az új alakban adja a közönség kezébe.” Az utókor És most hogyan jelenik meg a magyar Dante, Babits Dantéja? Abban a formában, amit Babits megtagadott. A jegyzetek megint eltűntek egy-egy oldal aljáról — hátrakerültek, egészen hátra, s minden ötödik-hatodik sor magyarázatáért változatlanul a kötet végére kell lapozni, a tagolatlan, apróbetűs zsúfoltságba. Kell? Kellene. De nem hiszem, hogy erre folyamatosan bárki vállalkoznék. Aki pedig mégis megtenné, a sűrű ide-oda lapozgatásokban éppen Dantét vesztené el. Költészetének áramát szakítaná meg tíz-húszharminc másodpercenként. A tájékozatlan olvasó nyilván azt gondolja: egy-egy nagy írói alkotás, s Babits Dante fordítása valóban az, közkincs is, de anynyira „magántulajdon” is, hogy az író kötelezheti az utódokat: tartsák tiszteletben munkájának formáját is, az olvashatóságát, azt a könnyítést, amit az olvasó kapott Dante fordítójától, a művészet és a tanítás legnemesebb ötvözetét — tartsák meg a „hogyan”-t, amit élete utolsó éveiben, a nagy átsimításkor, alkotója adott művének és a mű híveinek. Így gondolja a tájékozatlan olvasó? Téved, í Az Isteni színjáték új jegyzeteiét másképp gondolják. Hadd formáljam át Camus híres mondatát a törvényekről Babits végakaratára: „Az író végakarata csak azt kötelezi, aki tiszteletben tartja — mindenki másra feltételes.” Cirkusz Az elsötétülő emlékeket fel kell derítenem némi fénnyel is. Egyszer a Vérmező sarkán találkoztunk, Ildikóval állt az autóbuszmegállónál, a Pestre tartó kocsit várták. — Hová? — Cirkuszba! — kiáltotta boldogan Ildikó. Magam is ugyanarra az autóbuszra vártam, beszélgettünk. Kiderült, hogy nemcsak Ildikó, hanem Babits is szereti a cirkuszt. Nagyon szereti. Kíváncsi lettem, mit szeret benne. — A bohócokat? Csak ingatta a fejét. — Nem, nem. — A bűvészeket? — Nem. — Az állatokat? — Nem szeretem az idomított állatokat. — Hát mit szeretsz a cirkuszban? — A dobpergést. Nem tudtam, tréfál-e, vagy valóban azt a feszültséget szereti, amikor a cirkuszban elhallgat a zene, emberi testek repülnek a levegőben, félelmetes csend van és csak a dobok peregnek. Kissé ostobán feleltem — olyasmit. — Bartóknak is a dob a kedves hangszere. Csak mosolygott. A Lánchídnál elbúcsúztam tőlük, leszálltam. Ekkor jutott eszembe kísérteties, szép, fiatalkori novellája, a Karácsonyi Madonna . Artur lovag látni szeretné Miasszonyunkat, amint karácsony éjjelén egyedül járkál a templomban. Belopódzik a székesegyházba, felmászik a karzatra, az egyik belső párkányszögletről átlép a csillárra, ráül, lábát lelógatja a homályba, s az aranyzsinórba kapaszkodva hintázni kezd a mélység fölött. Dialógus a kritikáról Egy halinába kötött, magyar sikerkönyvről szerettem volna megírni, milyen silány, miért silány. Helyeselte. — De nem a Nyugatnak írnám ... Az a regény legalább ötvenezer példányban jelent meg s a számot bátran megszorozhatjuk hárommal: a család is végigolvasta, kölcsön is adták, egy-egy kötetet legalább százötvenezren forgattak áhítattal. — És? — A Nyugatot jelenleg kétezer példányban nyomjuk. Ezt a számot eloszthatjuk hárommal, oszthatjuk és nem szorozhatjuk: talán hatszáz-hétszáz előfizető csakugyan elolvassa a kritikámat. Százötvenezer ellenében hétszáz... Olyan csüggesztő aránytalanság, hogy nem is érdemes megírni. — Csak írd meg. — De egy napilapnak. Az legalább ötvenezer példányban jelenik meg, ugyanannyiban, mint az a regény. Nem szerette a bölcs, apai fölényt, mosolya most mégis ilyen volt. — Nyugodt lehetsz, itt is, ott is ugyanaz a hétszáz ember olvassa el a kritikádat. Magyarországon körülbelül ennyien olvasnak kritikát. — De én olyan kritikát szeretnék írni, amelyik mégis több emberhez tud szólni. — Csak ha, botrányt vagy politikát keversz hozzá. — És ha olyan kritikát írnék, amelyik az érmekhez hasonlít? Egyik oldalán az írás, a túlsón a fej. Azaz nemcsak a műről szólnék, hanem az írójáról is. Ha például egy Szomory-tanulmányba bele tudom lopni a párizsi nyomoréveket és a Sütő utcai desnoit, talán Szomory is érthetőbb lesz és az írásom is érdekesebb. Csáth Géza bármelyik novellája teljesebbé válik attól, ha megtudom, hogy írója morfinista volt. Tersánszky portréját is fontos lenne végre megrajzolni: olvasói és kritikusai ne tévesszék össze minduntalan saját hősével, Kakuk Marcival. Klasszikus igazolásom is van: Mikszáth monográfiája Jókairól. Te magad mondtad: Mikszáth legjobb regénye. Rosszkedvűen kérdezte: — Hát novellát, szépprózát akarsz írni kritika helyett? — Miért ne? — Talán még dialógussal is élénkítenéd ? — Ha odavaló. Kakaskodtam, de komolyan is gondoltam. Miért ne lehetne olyasmire vállalkozni, ami áttöri a műfaji korlátokat. Későbbi krétarajzaim felé tapogatóztam. Miért tagadjam: Babits nemegyszer fanyar kedvvel fogadta ilyen írásaimat Húzott is belőlük, néha még egész oldalt is. Megkurtította, amit Gulácsy Irénről, Oláh Gáborról és másokról írtam, Csontváry-tanulmányomat nem is közölte. Csontváryt különben Farkas Zoltán, a Nyugat képzőművészeti kritikusa ütötte ki. — De én sem szeretem — mondta Babits. — Miért? — Sok a megszállott lélek a vásznain. Milyen kár, hogy kissé sértetten nem kérdeztem őt tovább, miért nem szereti Csontváry megszállottait, hiszen ő maga is elhelyezett már jó néhány megszállott figurát különböző kompozícióiban. És talán a Levelek írisz koszorújából költője, már fiatalon is, a megszállottak közé tartozott Meglepődtem, amikor Kardos László nemrégiben megjelent könyvében, az író, írás, irodalomban, Babitsról s magamról olvastam néhány sort. Egy ízben meglátogatja Babitsot , és a folytatást már Kardos Lászlóra bízom: „Megkérdezte, hogyan vélekedem Illés Endre kritikáiról? Azt válaszoltam, hogy Illés cikkei kitűnőek, de érzésem szerint nagyon is szépírói tónusúak. Szeretném, ha szárazabbak lennének. Babits nem értett velem egyet. Illést nagyra becsülte, s amit én a szépírói tónusról mondtam, azt éppenséggel nem tartotta a kritikák fogyatkozásának.” Hát mégis szerette volna ilyen írásaimat? El kell hinnem, hogy szerette. És talán csak azért titkolta el: ne harapjak még nagyobbakat a mézes kenyérből 1973. NOVEMBER 24. Hieran