Élet és Irodalom, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1973-12-01 / 48. szám - S. Gy.: Mit akarnak a főszerkesztők? • Tájékozódás • A varsói Kultura cikke. (6. oldal) - B. F.: Új dadaizmus • Tájékozódás • Karin Thomas: Művészet és mai gyakorlat (DuMont Schaubert, Köln) (6. oldal)
híreink LÁTÓHATÁR-VITA Hétfőn este a Kossuth klubban vitát rendeztek a Látóhatár című folyóiratról, amelynek első száma egy évvel ezelőtt jelent meg. A magyar kulturális sajtóból válogató folyóirat sokat változott első száma óta. A vitát is azért rendezték, mondta Szabolcsi Miklós főszerkesztő, hogy a megszívlelendő tanácsokat és tanulságokat gyakorlatra váltsák a szerkesztésben. Czine Mihály bevezető előadásában, ismertette a lap szerkesztőinek elképzeléseit, céljait, megvalósításra váró ötleteit. Szükség van a tanácsra és a vitára, mondta, mivel a Látóhatár más feladatot igyekszik betölteni, mint laptársai, más közönséghez szól azzal, hogy összegyűjti a legfontosabb cikkeket, szépirodalmi publikációkat, tanulmányokat. Néhány adat is sokat mond el az egyéves lapról; példányszáma 24 200, körülbelül fele-fele arányban közölnek szépirodalmat és társadalomtudományok körébe tartozó cikkeket. Ez utóbbiakat újabban már egy-egy vitakérdés, egy meghatározott téma köré csoportosítva. Sükösd Mihály felszólalása nyomán vita kerekedett arról, érdemes-e a Látóhatárnak 50 százaléknyi szépirodalmat közölnie, s hogy milyen szempontok alapján válogassák az újra közölt verseket, kisregényeket, novellákat. Nem rontja-e a minőséget, ha olyankor is átvesznek írásokat a vidéki lapokból, amikor nincs arra igazán érdemes. Koczkás Sándor szerint még sok feladat vár a Látóhatárra, felfedezhet és szélesebb körben ismertté tehet fiatalokat, akiknek publikációi észrevétlenek maradnának a megjelent írások rengetegében. Kétségtelen, hogy az új válogató folyóiratra jelentős szerep vár az irodalom és a tudomány eredményeinek népszerűsítésében — ezt bizonyították a hétfői vita hozzászólói. TAXI-MECÉNÁS Egy New York-i árverésen a jelenkori amerikai képzőművészet ötven alkotása került kalapács alá, összesen két és egynegyed millió dollárért, egy Robert Scull nevű ismert műgyűjtő tulajdonából. A legmagasabb árat Jasper Johns érte el. „Kettős fehér térkép” című festményéért kétszáznegyvenezer dollárt fizetett ki a vásárló, a két Ballantine söröskonzervet ábrázoló híres szobráért kilencvenezer dollárt Az esemény érdekessége, hogy néhány híres amerikai alkotást az európai műkereskedők vásároltak meg. Az esemény főszereplője azonban Scull, a műgyűjtő, aki „civilben” egy New York-i taxihálózat tulajdonosa. Most hobbyja, a képzőművészet is szépen jövedelmezett. Johns említett bronztárgyáért annak idején kilencszázhatvan dollárt fizetett, a festményért 10 200-at — ez utóbbinál 2300 százalék tiszta haszonra tett szert. Nemcsak képzőművészek nyilatkoztak keserűen erről: New York-i taxisofőrök — nem Scull alkalmazottai — tüntettek az árverésen ilyen táblákkal: „Ne bízz a vagyonos hippiben”; „A sofőröket kifosztja, a művészeket megvásárolja”. Maga a gyűjtő ezt mondja: „Azzal vádolnak, hogy a társadalmi ranglétrán akarok feljebb mászni, erre használom fel a művészetet. És ez igaz. Feljebb akarok mászni — és inkább a művészetet használom fel, mint bármi mást.” A valósághoz hozzátartozik, hogy Scull valóban mecénása is a legújabb képzőművészeti törekvéseknek. Most, amikor régebbi támogatottjai és felfedezettjei — köztük Andy Warhol, de Kooning és Jasper Johns már világhírűek —, ismeretlen fiatal művészek alkotásait vásárolja, akiknek nevét még a beavatottak is alig ismerik: John Tweddle, Peter Young és Dan Christensen. A képzőművészeti alkotások értéke évről évre magasabbra szökik világszerte, így bizonyos, hogy Scull ezúttal sem fog ráfizetni. Mint mondja, legértékesebb tulajdona ma az „a dolog”, amit Michael Heizer „csinál”. Nem egyszerű meghatározni az alkotás műfaját. Scull arra adott megbízást a művésznek, hogy kilenc formát alakítson ki a nevadai sivatagban, 540 mérföld hosszan. A csak madártávlatból látható „földmunka” a „nevadai bemélyedések” néven vált ismertté. „MÉLA LOMBOS FŐ" Magyar költők Csokonai Vitéz Mihályról szóló verseit adta ki Csokonai koszorúja címmel a Hajdú-Bihar Megyei Tanács, Bényei József szerkesztésében. Az évfordulós kiadványhoz Kiss Tamás írt előszót. Ebben végigkíséri kétszáz éve született klasszikus költőnk fogadtatását és utóéletét a közreadott versek tükrében. Pálóczi Horváth Ádám verses levelétől (1792) a szerkesztő tiszteletadásáig (1972) százhúsz költő írását foglalja magában az irodalomtörténeti tanulmányrészletekkel is gazdagított kötet. A témakörök szerint hat ciklusra osztott könyv Petőfi, Ady, Tóth Árpád, Juhász Gyula klasszikussá vált művein kívül számos kevésbé ismert lírai megnyilatkozást gyűjt egybe. A Csokonai halálát sirató költemények közül a legszebbeket talán Fazekas Mihály, Édes Gergely és egy sárospataki szatíraíró, Terhes Sámuel írta. 1833 márciusában a „Rómábann lakó magyar nemes Ferenczi István úrhoz” Széll Sámuel, a későbbi Csanád megyei táblabíró intézett dokumentum értékű sorokat, mikor a szobrász „az általa faragott néhai Csokonai Vitéz Mihálynak melyképét” a kollégiumnak megküldte. Ugyanerről a carrarai márványszoborról írta később Szép Ernő, hogy a Canova „szép kezét szolgáló” Ferenczy „egy méla lombos főt képzett a kőből, az édes bús Vitéz Mihályt”. DIVATJAMÚLT MODERNEK Mi jön a modern irodalom után? — kérdezi Heinz Piontek a novemberi Kulturbriefben, előszámlálva a hatvanas évek nyugatnémet irodalmi divatáramlatainak Válságjeleit. Mindenki unja azt az irányzatot, amely a társadalomkritikát a nyelvhasználat bírálatával helyettesítette. Bármily éleselméjűen rakosgatja össze Heissenbütte és Mon, vagy Wondratschek és Krivett a leleplező közhely-idézeteket és nyelvi üresjáratokat, ma már egyiküket sem lehet epigonjaiktól megkülönböztetni. A tömegek „felvilágosítására” szánt ironikus montázsokat különben sem a megbíráltak olvasták, hanem az írók, akik tovább szaporították ezt a montázsirodalmat. Szűk körű, ezoterikus, a társadalom dolgaiba nem avatkozó, kísérleti irodalom is. A bécsi iskola — Harig, Chojewitz, Ror Wolf vagy Brandner — a hatvanas évek elején még keltett bizonyos érdeklődést ötletes nyomdatechnikai játékaival, tipográfiai gegjeivel, a szokványszövegek ironikus felboncolásával és újjárendezésével. A korábban felhorkanó közönség később egyszerűen hozzászokott ezekhez a játszadozásokhoz. Így váltak izgalommentessé, érdektelenné a divatjamúlt modernek. Mi jöhet a terméketlen irónia és az irodalmi akrobatika után? — teszi föl újra a kérdést Piontek. A kísérletezésben kifáradt írók talán megkísérlik, hogy viszszatérjenek azokhoz az elemi élettapasztalatokhoz, amelyek minden felnövekvő nemzedék számára újat jelentenek. ISMERETLEN LEONARDO DA VINCI FESTMÉNY Macerata olasz városban egy ház padlásszobájában Leonardo da Vinci egy eddig ismeretlen festményére bukkantak. Az 50x73 centiméter nagyságú kép Jézus Krisztust ábrázolja. Egy helybeli lakos találta meg a vásznat, amely szerinte legalább száz éve lehetett a padlásszobában. Négyhónapos tanulmányozás után Mario Panepucci római szakértő megállapította: a festmény kétségkívül a nagy reneszánszkori mester alkotása. PILINSZKY JÁNOS VERSEI SVÉDÜL Thomas Tranströmer, a kiváló svéd költő így nyilatkozott Stigar (Utak) című kötetéről: „Könyvem nagyobb részében fordítások találhatók, versek, amelyek olyan közel állnak hozzám, mintha magam írtam volna őket.” A kötetben Tranströmer versei mellett két „idegen” költő szerepel, az amerikai Robert Bly és a magyar Pilinszky János. Pilinszky nyolc verse (Ravensbrücki Passió, önarckép 1944-ből, Négysoros, A szerelem sivataga, A hóhér naplójából, Kis éjizene, Hideg szél, Passió) arról tanúskodik, hogy Transtrümert nemcsak a rettenetes kor költői csendhez vezető élménye ragadta meg, hanem a költészet olyan képi, nyelvi hagyományainak továbbélése és fejlesztése is, amelyek Svédországban mindig különös visszhangra találtak. A svéd nyelv egyformán éles és lágy, szikár és zenei közegében a magyar versek szinte új életre kelnek. A sikeres fordítások a nyersfordításokat készítő Thinsz Géza jó munkáját is dicsérik. Szemethy Imre rajza rrensa 8 IRODALOM! TÁJÉKOZÓDÁS■ TEODORAKISZ AMERIKÁBAN Mikisz Teodorakisz, a görög zeneszerző, párizsi otthonát, elhagyva koncertturnét tett az Egyesült Államok huszonkét városában. A zeneszerző, akinek lemezeiből Görögországban ma is rengeteget adnak el, New Yorkban kezdte hangversenykörútját. New York a legnagyobb Görögországon és Cypruson kívüli „görög város” a világon: négyszázezer amerikai görög él itt. Teodorakisz egyik legsikeresebb fellépése a washingtoni Kennedy kultúrközpontban zajlott le. Az előadott dalok egy részét a saját verseire írta, másokat Szeferisz és Pablo Neruda költeményeire. A washingtoni koncert után, ahol a héttagú, zenekar és a három énekes produkcióját vezényelte, a közönség körülvette a dobogót, és mindenki kezet akart szorítani a zeneszerzővel. Teodorakisz amerikai turnéja közben is hű maradt politikai eszméihez. Például: külön engedélyt kért és kapott a sztrájkban álló New York-i filharmonikusoktól arra, hogy a manhattani Lincoln kultúrközpontban lépjen fel. Ezen a napon azzal kezdte az előadást, hogy a közönséghez fordulva bejelentette: „Teljes szolidaritást vállalunk az amerikai zenészek harcával.” MIT AKARNAK A FŐSZERKESZTŐK? A kérdést négy lengyel hetilap, a Zycie Literackie, a Literatura, a Polityka és a Kultúra főszerkesztői intézték önmagukhoz a varsói kultúra hasábjain. Az Élet és Irodalomhoz hasonló lapok Lengyelországban rendkívül népszerűek, példányszámuk általában eléri, néha meghaladja a százezret. A népszerűség nem újkeletű, már a háború előtt is egy-egy hetilap tömörítette a haladó értelmiségieket, és a hagyományokat a szocialista sajtó továbbfejlesztette. Az egyes hetilapok profilja, hangja, stílusa állandó és jellegzetes, amiben nemkis szerepet játszik, hogy a lapok ritkán cserélnek gazdát. A csúcsot Wladyslaw Machejek tartja, több mint húsz éve megszakítás nélkül áll a krakkói Wycie Literackie élén. A népszerűség nagy lehetőségeket kínál, amelyekkel — a főszerkesztők véleménye szerint — még nem élnek eléggé. Horodynski, a Kultúra főszerkesztője úgy véli, hogy a hetilapoknak következetesebben kell vállalniuk a közvetítő szerepet a párt és az állam vezetése és az olvasók széles rétegei között. Ez a szerep kétirányú: nemcsak a döntések, határozatok értelmezését jelenti, hanem azt is, hogy a lapoknak a valóság minél mélyebb és pontosabb feltárásával a felelős szerveket informálniuk és orientálniuk kell. A sajtó közéleti szerepének növelésére az újságírás feladatain túlmutató kezdeményezések is vannak. A Polityka című lapnál például külön rovatot hoztak létre az olvasók leveleinek feldolgozására, ami nem új dolog, az azonban már igen, hogy a rovat társadalmi intézménnyé válva, egyre inkább valóban intézi az olvasók ügyesbajos dolgait. A gondok közül a főszerkesztők fontosnak tartják, hogy a cikkek túlságosan hosszúak, sok a felesleges csevegés, kevés a valóban érdekes, elvi vita, egy-egy számba kevés anyag fér. (Mind a négy hetilap jóval terjedelmesebb az ÉS- nél.) Ennek okát részben abban látják, hogy valamennyi hetilap a PAP hírügynökségre van utalva, saját utazási keretük igen szűkös, igen sok jelentős külföldi eseményről késve vagy egyáltalán nem tájékoztatnak. A másik gond a szerkesztőségek elavult szervezete. Rakowski főszerkesztő szerint — aki hosszú évek óta vezeti az igen magas színvonalú, gyakran mélyen elemző, bátran és felelősséggel kritizáló közgazdasági, politikai cikkeket közlő Polityka —a szerkesztőségekben túlságosan sok az olyan munkatárs, aki maga is alkotó ember lévén húzódozik a szerkesztőségi „robotmunkától”. Ugyancsak Rakowski szerint, a lap mindig olyan, amilyen a főszerkesztője. A főszerkesztő a pártirányítással dolgozó, szocialista világnézetű egyéniség, akinek önálló nézeteitől függ a lap színvonala és sajátos arculata. Más szavakkal ugyanezt fejezi ki Horodynski véleménye: „Valamennyien ugyanazt a pártot képviseljük, de szerkesztőségek vagyunk — különbözünk egymástól nemcsak érdeklődési körünkben, hanem tendenciákban is. Meggyőződésem szerint az egységen belüli különbségek az élet tapasztalatait fejezik ki. Ezeket a különbségeket nem kell mesterségesen megalkotni, maga az élet hozza őket létre.” S. Gy. Új dadaizmus Tézisek és téveszmék, tettek és rögeszmék sorozatának felidézésével, példák elemzésével és beszélgetésekkel mutatja be egy új esztétika forradalminak ítélt változatait Karin Thomas, a kölni DuMont Schauberg kiadónál megjelent, Művészet és mai gyakorlat című antológiában. Legfőképp a mai nyugati társadalmi gyakorlat és a művészet kölcsönhatásait követi nyomon, bevezetőjében fejlődésvonalat próbál felvázolni, a „szembenállás művészetének” útját ismerteti a „parlagiasságtól a problémák elmélyültebb szemléletéig”. Egy új képi kifejezésmód alakulását vizsgálja. Ebben a steril rendszerben a művész csak afféle „médium”, aki a növekvő elégedetlenség fokozatait jeleníti meg, főképp provokálni akar és kiábrándultságát dokumentálja. Az alkotás eredménye szinte másodlagos: háttérbe szorul az „akció” mögött. Úgy látszik, hogy a könyvben egybefogott 72 alkotó és hét „műközvetítő” a ’ dada egykor valóban új esztétikáját és szemléletét eleveníti fel. Csakhogy az egykori röhögő titánok derűje és kamaszos kedvessége nélkül, ma minden ötlet végzetesen komoly, már első pillanatában igényt tart a teljes megértésre és elismerésre. A mai akciós művész egyedül üdvözítőnek önmagát tartja, nincs közössége sem, individuális a végletekig. A neodada ismét fétisek ellen harcol. De útja talán nem kizárólag a happeningeken, az önmagukat (és csupán önmagukat) különböző pózokban kiállító „művészek” keserű mimikáján át vezet. Hiszen a puszta ötlet idővel közhellyé szárad. Figyelmet érdemel az album második, a művészeket személyesen bemutató része: a szerkesztő valóban keresztmetszetet ad az ifjúság mai lázadásairól. Bár vannak elviselhetetlenül kellemetlen jelenségek (mint Renate Wei „folyékony kaucsukbabái”, Ingeborg Lüscher cigarettával teleragasztott, tüskés csizmája, kabátja, próbababúi, Günter Weseler prémes műanyag babája), akadnak emlékezetes és megrázó dokumentumok, alkotások is. George Segal például eleven és dolgozó emberekről készített gipszöntvényeket. Otto Piene műanyag hurkákba szorított könnyű és színes gázokból, léggömbkígyókból szerkesztett „szélplasztikájához” hasonlót láthattak a müncheni olimpia záróünnepélyének nézői is. A bolgár származású Christo a tengerpart szikláit csomagolja hatalmas műanyag fóliákba, hogy védje a világ szennye elől. Látványos és védekező művészi gesztusok ezek. A modern technika és fizika eredményeit alkalmazók művei közül kiemelkednek Heinz Mack fényreliefjei, fénymadarai, Adolf Luther fényjátékai, a Bachel-testvérek „hangplasztikája” (feltehetően fülsiketítő lehet), s a már világhírű Takis elektromágnességre szerkesztett kinetikus fém- és fénykompozíciói. A görög származású Takis egyébként az amerikai Cambridge-ben Kepes György tanítványa volt. A bemutatott művészek harmadik csoportja pusztán „akciós” jelenlétét kívánja dokumentálni, alkotás helyett „emlékműveket” teremt. Richard Serra értelmetlen falsíkokat emel a szántóföldeken, Ferdinand Spindel „művészi módon megtervezett vidékek és tájak” makettjét készíti el Mathias Goeritz hatalmas emlékműtornyokat tervez az autóutak kanyarjaiba. Elgondolkodtató összeállítás a „DuMont Aktuele’-sorozatban megjelent album, elsősorban indítékaiban és tanulságaiban. Témája a művészi igényű szembeszállás a fogyasztói társadalommal, a háborúval és a környezetszennyezéssel. Lázadás és provokáció — a teljes kiábrándultság, a céltalan rombolás dokumentációja . 1973. DECEMBER 1.