Élet és Irodalom, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1973-12-01 / 48. szám - S. Gy.: Mit akarnak a főszerkesztők? • Tájékozódás • A varsói Kultura cikke. (6. oldal) - B. F.: Új dadaizmus • Tájékozódás • Karin Thomas: Művészet és mai gyakorlat (DuMont Schaubert, Köln) (6. oldal)

híreink LÁTÓHATÁR-VITA Hétfőn este a Kossuth klubban vitát rendeztek a Látóhatár című folyóiratról, amelynek első szá­ma egy évvel ezelőtt jelent meg. A magyar kulturális sajtóból vá­logató folyóirat sokat változott első száma óta. A vitát is azért rendezték, mondta Szabolcsi Mik­lós főszerkesztő, hogy a megszív­lelendő tanácsokat és tanulságo­kat gyakorlatra váltsák a szer­kesztésben. Czine Mihály beve­zető előadásában, ismertette a lap szerkesztőinek elképzeléseit, cél­jait, megvalósításra váró ötleteit. Szükség van a tanácsra és a vi­tára, mondta, mivel a Látóhatár más feladatot igyekszik betölteni, mint laptársai, más közönséghez szól azzal, hogy összegyűjti a leg­fontosabb cikkeket, szépirodalmi publikációkat, tanulmányokat. Néhány adat is sokat mond el az egyéves lapról; példányszáma 24 200, körülbelül fele-fele arány­ban közölnek szépirodalmat és társadalomtudományok körébe tartozó cikkeket. Ez utóbbiakat újabban már egy-egy vitakérdés, egy meghatározott téma köré cso­portosítva. Sükösd Mihály fel­szólalása nyomán vita kerekedett arról, érdemes-e a Látóhatárnak 50 százaléknyi szépirodalmat kö­zölnie, s hogy milyen szempontok alapján válogassák az újra kö­zölt verseket, kisregényeket, no­vellákat. Nem rontja-e a minősé­get, ha olyankor is átvesznek írá­sokat a vidéki lapokból, amikor nincs arra igazán érdemes. Kocz­­kás Sándor szerint még sok fel­adat vár a Látóhatárra, felfedez­het és szélesebb körben ismertté tehet fiatalokat, akiknek publi­kációi észrevétlenek maradná­nak a megjelent írások rengete­gében. Kétségtelen, hogy az új válogató folyóiratra jelentős sze­rep vár az irodalom és a tudo­mány eredményeinek népszerű­sítésében — ezt bizonyították a hétfői vita hozzászólói. TAXI-MECÉNÁS Egy New York-i árverésen a je­lenkori amerikai képzőművészet ötven alkotása került kalapács alá, összesen két és egynegyed millió dollárért, egy Robert Scull nevű ismert műgyűjtő tulajdo­nából. A legmagasabb árat Jas­per Johns érte el. „Kettős fehér térkép” című festményéért két­száznegyvenezer dollárt fizetett ki a vásárló, a két Ballantine sö­­röskonzervet ábrázoló híres szob­ráért kilencvenezer dollárt Az esemény érdekessége, hogy né­hány híres amerikai alkotást az európai műkereskedők vásárol­tak meg. Az esemény főszerep­lője azonban Scull, a műgyűjtő, aki „civilben” egy New York-i taxihálózat tulajdonosa. Most hobbyja, a képzőművészet is szé­pen jövedelmezett. Johns emlí­tett bronztárgyáért annak idején kilencszázhatvan dollárt fizetett, a festményért 10 200-at — ez utóbbinál 2300 százalék tiszta ha­szonra tett szert. Nemcsak kép­zőművészek nyilatkoztak kese­rűen erről: New York-i taxisofő­rök — nem­ Scull alkalmazottai — tüntettek az árverésen ilyen táblákkal: „Ne bízz a vagyonos hippiben”; „A sofőröket kifoszt­ja, a művészeket megvásárolja”. Maga a gyűjtő ezt mondja: „Az­zal vádolnak, hogy a társadalmi ranglétrán akarok feljebb mász­ni, erre használom fel a művé­szetet. És ez igaz. Feljebb aka­rok mászni — és inkább a mű­vészetet használom fel, mint bár­­mi mást.” A valósághoz hozzá­tartozik, hogy Scull valóban me­cénása is a legújabb képzőmű­vészeti törekvéseknek. Most, amikor régebbi támogatottjai és felfedezettjei — köztük Andy Warhol, de Kooning és Jasper Johns már világhírűek —, isme­retlen fiatal művészek alkotásait vásárolja, akiknek nevét még a beavatottak is alig ismerik: John Tweddle, Peter Young és Dan Christensen. A képzőművé­szeti alkotások értéke évről évre magasabbra szökik világszerte, így bizonyos, hogy Scull ezúttal sem fog ráfizetni. Mint mondja, legértékesebb tulajdona ma az „a dolog”, amit Michael Heizer „csinál”. Nem egyszerű megha­tározni az alkotás műfaját. Scull arra adott megbízást a művész­nek, hogy kilenc formát alakít­son ki a nevadai sivatagban, 540 mérföld hosszan. A csak madár­távlatból látható „föld­munka” a „nevadai bemélyedések” néven vált ismertté. „MÉLA LOMBOS FŐ" Magyar költők Csokonai Vitéz Mihályról szóló verseit adta ki Csokonai koszorúja címmel a Hajdú-Bihar Megyei Tanács, Bé­­nyei József szerkesztésében. Az évfordulós kiadványhoz Kiss Ta­más írt előszót. Ebben végigkísé­ri kétszáz éve született klasszikus költőnk fogadtatását és utóéletét a közreadott versek tükrében. Pálóczi Horváth Ádám verses le­velétől (1792) a szerkesztő tiszte­letadásáig (1972) százhúsz költő írását foglalja magában az iroda­lomtörténeti tanulmányrészletek­kel is gazdagított kötet. A téma­körök szerint hat ciklusra osztott könyv Petőfi, Ady, Tóth Árpád, Juhász Gyula klasszikussá vált művein kívül számos kevésbé is­mert lírai megnyilatkozást gyűjt egybe. A Csokonai halálát sirató költemények közül a legszebbe­ket talán Fazekas Mihály, Édes Gergely és egy sárospataki sza­tíraíró, Terhes Sámuel írta. 1833 márciusában a „Rómábann lakó magyar nemes Ferenczi István úrhoz” Széll Sámuel, a későbbi Csanád megyei táblabíró intézett dokumentum értékű sorokat, mi­kor a szobrász „az általa faragott néhai Csokonai Vitéz Mihálynak melyképét” a kollégiumnak meg­küldte. Ugyanerről a carrarai márványszoborról írta később Szép Ernő, hogy a Canova „szép kezét szolgáló” Ferenczy „egy méla lombos főt képzett a kőből, az édes bús Vitéz Mihályt”. DIVATJAMÚLT MODERNEK Mi jön a modern irodalom után? — kérdezi Heinz Piontek a no­vemberi Kulturbriefben, előszám­lálva a hatvanas évek nyugatné­met irodalmi divatáramlatainak Válságjeleit. Mindenki unja azt az irányza­tot, amely a társadalomkritikát a nyelvhasználat bírálatával helyet­tesítette. Bármily éleselméjűen rakosgatja össze Heissenbütte­ és Mon, vagy Wondratschek és Kri­­vett a leleplező közhely-idézete­ket és nyelvi üresjáratokat, ma már egyiküket sem lehet epigon­­jaiktól megkülönböztetni. A tö­megek „felvilágosítására” szánt ironikus montázsokat különben sem a megbíráltak olvasták, ha­nem az írók, akik tovább szapo­rították ezt a montázsirodalmat. Szűk körű, ezoterikus, a társa­dalom dolgaiba nem avatkozó, kísérleti irodalom is. A bécsi is­kola — Harig, Chojewitz, Ror Wolf vagy Brandner — a hatva­nas évek elején még keltett bizo­nyos érdeklődést ötletes nyomda­technikai játékaival, tipográfiai gegjeivel, a szokványszövegek ironikus felboncolásával és újjá­­rendezésével. A korábban felhor­kanó közönség később egyszerűen hozzászokott­­ ezekhez a játszado­zásokhoz. Így váltak izgalom­mentessé, érdektelenné a divat­jamúlt modernek. Mi jöhet a terméketlen irónia és az irodalmi akrobatika után? — teszi föl újra a kérdést Pion­tek. A kísérletezésben kifáradt írók talán megkísérlik, hogy visz­­szatérjenek azokhoz az elemi élet­­tapasztalatokhoz, amelyek min­den felnövekvő nemzedék számá­ra újat jelentenek. ISMERETLEN LEONARDO DA VINCI FESTMÉNY Macerata olasz városban egy ház padlásszobájában Leonardo da Vinci egy eddig ismeretlen festményére bukkantak. Az 50x73 centiméter nagyságú kép Jézus Krisztust ábrázolja. Egy helybeli lakos találta meg a vásznat, amely szerinte legalább száz éve lehe­tett a padlásszobában. Négyhóna­pos tanulmányozás után Mario Panepucci római szakértő megál­lapította: a festmény kétségkívül a nagy reneszánszkori mester al­kotása.­­ PILINSZKY JÁNOS VERSEI SVÉDÜL Thomas Tranströmer, a kiváló svéd költő így nyilatkozott Stigar (Utak) című kötetéről: „Köny­vem nagyobb részében fordítások találhatók, versek, amelyek olyan közel állnak hozzám, mintha ma­gam írtam volna őket.” A kötet­ben Tranströmer versei mellett két „idegen” költő szerepel, az amerikai Robert Bly és a magyar Pilinszky János. Pilinszky nyolc verse (Ravens­­brücki Passió, önarckép 1944-ből, Négysoros, A szerelem sivataga, A hóhér naplójából, Kis éjizene, Hideg szél, Passió) arról tanús­kodik, hogy Transtrümert nem­csak a rettenetes kor költői csend­hez vezető élménye ragadta meg, hanem a költészet olyan képi, nyelvi hagyományainak tovább­élése és fejlesztése is, amelyek Svédországban mindig különös visszhangra találtak. A svéd nyelv egyformán éles és lágy, szikár és zenei közegében a magyar ver­sek szinte új­ életre kelnek. A sikeres fordítások a nyers­­fordításokat készítő Thinsz Géza jó munkáját is dicsérik.­ Szemethy Imre rajza rrensa 8 IRO­DALOM! TÁJÉKOZÓDÁS■ TEODORAKISZ AMERIKÁBAN Mikisz Teodorakisz, a görög ze­neszerző, párizsi otthonát, elhagy­va koncertturnét tett az Egyesült Államok huszonkét városában. A zeneszerző, akinek lemezeiből Gö­rögországban ma is rengeteget adnak el, New Yorkban kezdte hangversenykörútját. New York a legnagyobb Görögországon és Cypruson kívüli „görög város” a világon: négyszázezer amerikai görög él itt. Teodorakisz egyik legsikeresebb fellépése a wa­shingtoni Kennedy kultúrköz­­pontban zajlott le. Az előadott dalok egy részét a saját verseire írta, másokat Szeferisz és Pablo Neruda költeményeire. A wa­shingtoni koncert után, ahol a héttagú, zenekar és a három éne­kes produkcióját vezényelte, a közönség körülvette a dobogót, és mindenki kezet akart szorítani a zeneszerzővel. Teodorakisz ame­rikai turnéja közben is hű ma­radt politikai eszméihez. Például: külön engedélyt kért és kapott a sztrájkban álló New York-i fil­harmonikusoktól arra, hogy a manhattani Lincoln kultúrköz­­pontban lépjen fel. Ezen a napon azzal kezdte az előadást, hogy a közönséghez fordulva bejelentet­te: „Teljes szolidaritást vállalunk az amerikai zenészek harcával.” MIT A­KARNAK A FŐSZERKESZTŐK? A kérdést négy lengyel hetilap, a Zycie Literackie, a Literatura, a Polityka és a Kultúra főszerkesztői intézték önmagukhoz a varsói kul­túra hasábjain. Az Élet és Iroda­lomhoz hasonló lapok Lengyelor­szágban rendkívül népszerűek, pél­dányszámuk általában eléri, néha meghaladja a százezret. A népsze­rűség nem újkeletű, már a háború előtt is egy-egy hetilap tömörítet­te a haladó értelmiségieket, és a hagyományokat a szocialista sajtó továbbfejlesztette. Az egyes hetila­pok profilja, hangja, stílusa állan­dó és jellegzetes, amiben nem­­kis szerepet játszik, hogy a lapok rit­kán cserélnek gazdát. A csúcsot Wladyslaw Machejek tartja, több mint húsz éve megszakítás nélkül áll a krakkói Wycie Literackie élén. A népszerűség nagy lehetőségeket kínál, amelyekkel — a főszerkesz­tők véleménye szerint — még nem élnek eléggé. Horodynski, a Kultú­ra főszerkesztője úgy véli, hogy a hetilapoknak következetesebben kell vállalniuk a közvetítő­ szerepet a párt és az állam vezetése és az olvasók széles rétegei között. Ez a szerep kétirányú: nemcsak a dön­tések, határozatok értelmezését je­lenti, hanem azt is, hogy a lapok­nak a valóság minél mélyebb és pontosabb feltárásával a felelős szerveket informálniuk és orientál­niuk kell. A sajtó közéleti szerepé­nek növelésére az újságírás felada­tain túlmutató kezdeményezések is vannak. A Polityka című lapnál például külön rovatot hoztak létre az olvasók leveleinek feldolgozásá­ra, ami nem új dolog, az azonban már igen, hogy a rovat társadalmi intézménnyé­ válva, egyre inkább valóban intézi az olvasók ügyes­bajos dolgait. A gondok közül a főszerkesztők fontosnak tartják, hogy a cikkek túlságosan hosszúak, sok a felesle­ges csevegés, kevés a valóban ér­dekes, elvi vita, egy-egy számba kevés anyag fér. (Mind a négy he­tilap jóval terjedelmesebb az ÉS- nél.) Ennek okát részben abban lát­ják, hogy valamennyi hetilap a PAP hírügynökségre van utalva, saját utazási keretük igen szűkös, igen sok jelentős külföldi esemény­ről késve vagy egyáltalán nem tá­jékoztatnak. A másik gond a szer­kesztőségek elavult szervezete. Ra­­kowski főszerkesztő szerint — aki hosszú évek óta vezeti az igen ma­gas színvonalú, gyakran mélyen elemző, bátran és felelősséggel kri­tizáló közgazdasági, politikai cik­keket közlő Polityka­ —a szerkesz­tőségekben túlságosan sok az olyan munkatárs, aki maga is alkotó ember lévén húzódozik a szer­kesztőségi „robotmunkától”. Ugyancsak Rakowski szerint, a lap mindig olyan, amilyen a fő­­szerkesztője. A főszerkesztő a párt­irányítással dolgozó, szocialista vi­lágnézetű egyéniség, akinek önálló nézeteitől függ a lap színvonala és sajátos arculata. Más szavakkal ugyanezt fejezi ki Horodynski vé­leménye: „Valamennyien ugyanazt a pártot képviseljük, de szerkesz­tőségek vagyunk — különbözünk egymástól nemcsak érdeklődési kö­rünkben, hanem tendenciákban is. Meggyőződésem szerint az egységen belüli különbségek az élet tapasz­talatait fejezik ki. Ezeket a különb­ségeket nem kell mesterségesen megalkotni, maga az élet hozza őket létre.” S. Gy. Új dadaizmus Tézisek és téveszmék, tettek és rögeszmék sorozatának felidézésé­vel, példák elemzésével és beszél­getésekkel mutatja be egy új esz­tétika forradalminak ítélt változa­tait Karin Thomas, a kölni DuMont Schauberg kiadónál meg­jelent, Művészet és mai gyakorlat című antológiában. Legfőképp a mai nyugati társadalmi gyakorlat és a művészet kölcsönhatásait kö­veti nyomon, bevezetőjében fejlő­désvonalat próbál felvázolni, a „szembenállás művészetének” út­ját ismerteti a „parlagiasságtól a problémák elmélyültebb szemléle­téig”. Egy új képi kifejezésmód alakulását vizsgálja. Ebben a ste­ril rendszerben a művész csak afféle „médium”, aki a növekvő elégedetlenség fokozatait jeleníti meg, főképp provokálni akar és kiábrándultságát dokumentálja. Az alkotás eredménye szinte má­sodlagos: háttérbe szorul az „ak­ció” mögött. Úgy látszik, hogy a könyvben egybefogott 72 alkotó és hét „mű­közvetítő” a ’ dada egykor valóban új esztétikáját és szemléletét ele­veníti fel. Csakhogy az egykori röhögő titánok derűje és kamaszos kedvessége nélkül, ma minden öt­let végzetesen komoly, már első pillanatában igényt tart a teljes megértésre és elismerésre. A mai akciós­ művész egyedül üdvözítő­nek önmagát tartja, nincs közös­sége sem, individuális a véglete­kig. A neodada ismét fétisek el­len harcol. De útja talán nem ki­zárólag a happeningeken, az ön­magukat (és csupán önmagukat) különböző pózokban kiállító „mű­vészek” keserű mimikáján át ve­zet. Hiszen a puszta ötlet idővel közhellyé szárad. Figyelmet érdemel az album második, a művészeket személye­sen bemutató része: a szerkesztő valóban keresztmetszetet ad az ifjúság mai lázadásairól. Bár van­nak elviselhetetlenül kellemetlen jelenségek (mint Renate Wei „folyékony kaucsukbabái”, Inge­­borg Lüscher cigarettával telera­gasztott, tüskés csizmája, kabátja, próbababúi, Günter Weseler pré­mes műanyag babája), akadnak emlékezetes és megrázó dokumen­tumok, alkotások is. George Segal például eleven és dolgozó embe­rekről készített gipszöntvényeket. Otto Piene műanyag hurkákba szorított könnyű és színes gázok­ból, léggömbkígyókból szerkesz­tett „szélplasztikájához” hasonlót láthattak a müncheni olimpia zá­róünnepélyének nézői is. A bolgár származású Christo a tengerpart szikláit csomagolja hatalmas mű­anyag fóliákba, hogy védje a világ szennye elől. Látványos és védeke­ző művészi gesztusok ezek. A modern technika és fizika eredményeit alkalmazók művei közül kiemelkednek Heinz Mack fényreliefjei, fénymadarai, Adolf Luther fényjátékai, a Bachel-test­­vérek „hangplasztikája” (feltehe­tően fülsiketítő lehet), s a már világhírű Takis elektromágnes­ségre szerkesztett kinetikus fém- és fénykompozíciói. A görög szár­mazású Takis egyébként az ame­rikai Cambridge-ben Kepes György tanítványa volt. A bemutatott művészek harma­dik csoportja pusztán „akciós” je­lenlétét kívánja dokumentálni, al­kotás helyett „emlékműveket” te­remt. Richard Serra értelmetlen falsíkokat emel a szántóföldeken, Ferdinand Spindel „művészi mó­don megtervezett vidékek és tá­jak” makettjét készíti el Mathias Goeritz hatalmas emlékműtornyo­kat tervez az autóutak kanyarjai­ba. Elgondolkodtató összeállítás a „DuMont Aktuele’-sorozatban megjelent album, elsősorban indí­tékaiban és tanulságaiban. Témá­ja a művészi igényű szembeszál­lás a fogyasztói társadalommal, a háborúval és a környezetszennye­zéssel. Lázadás és provokáció — a teljes kiábrándultság, a céltalan rombolás dokumentációja­ ­­­. 1973. DECEMBER 1.

Next