Élet és Irodalom, 1974. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1974-06-29 / 26. szám - Bertók László: Mit tudnak ők? • vers (11. oldal) - Kurucz Gyula: Sugárzás • könyvkritika • Gion Nándor: Virágos katona (Fórum) (11. oldal) - Alföldy Jenő: Interpelláció • könyvkritika • Szalai Csaba: Tűzvigyázó (Magvető) (11. oldal) - Lengyel Balázs: A hiány költője • könyvkritika | Verseskönyvről - verseskönyvre • Pilinszky János: Végkifejlet (11. oldal) - Németh Miklós: Maszkok • kép (11. oldal)

BERTÓK LÁSZLÓ: Mit tudnak ők? 0. Mindig, mindig csak ünneplőben, kaptákban, hetykén, ijedten, képiró úr kedvére, kiveszőben, mindig a más csapdáiban, a hit kihullott tolla mentén halandó házi bálványokhoz, hogy legalább ne önkezükkel, hogy még a holnapi napig, mintha az utolsó tehén szemében, de ott halálig tisztességben, hát kifordítva, kimerevítve, akár faluvégi kereszten. Mit tudnak ők, a képírók arról, hogy isten szabadságon, hogy ameddig a kéz elér, addig terjedhet a mennyország, hogy ez is az, e lepkegyűjtemény, fölgombostüzve a papír lidérces temetőiben, hogy önmaguk istentiszteletét rendezik itt a vasárnapi trírnyok maradék holdudvarán? Mit tudnak ők, maguk is benne a tétova gyülekezetben, az idő elé bukó képírók arról, hogy mögötte mi volt? Sugárzás Gion Nándor: Virágos katona (Fórum, 267 old.) Nem várt könyv Gion Nándoré, a legkellemesebb meglepetés. Nem „modern” regény, nem mai témájú, nem dolgoz fel „aktuális” anyagot — csak jó. Az lenne ilyenkor a legtisztességesebb, ha a recenzens megkérné a laptól kijelölt terjedelmet és egymás alá írná: Jó könyv. Jó könyv. Jó könyv.* Esetleg befejezésként: Olvassák el önök is. Kevés történik a két és fél száz oldalon: Bácskában megszületik egy magyar parasztgyerek, felnő, svábok és szerbek között, él a Monarchiában. Citerázni tanul, táblából az emberek között. És álmodozik, nézelődik a Kálvária tizennégy stációja közt, a dombon. Nem hős, nem iskolázott, nem filozofál. Mégis olyan súlyos szimbólum-terhet hord, amilyet kevés túlbonyolított rokona viselnek el. Legnagyobb élménye, hogy fölfedezi a Kálvária képen a Virágos katonát, egy Jézust ostorozó alakot, akinek kezében ügyetlenül áll a korbács, és az arca földöntúli boldogságot tükröz. Egy álmodozó disznópásztor gyerek halálával érti meg a katona titkát: „Ugyanolyan szakállas arc, mint a többieké, de hiányzik róla valami. Tudniillik a Virágos Katona nem szenved... a Virágos Katona mindent roszszul csinál.” A katona nincs jelen: álmodik — boldog. E bölcsesség lesz a citerás életcélja is. A halott pásztorfiú módszerével „álmondja el” magát a valóságból. Nem hiszi el a háborút sem, nem szökik előle. Itt fordul meg a regény és az alaptétel: a háború iszonyú két éve után a Virágos Katona nem mosolyog többé. Nem sikerült az álomút, elveszett az addigi élet, ám megszületett egy másik, színtelenebb, de valóságos élet lehetősége. A kettő nincs egymás nélkül, de nincsenegyszerre sem. Most kellene „besorolni” a művet. Színtere a parasztregények közé utalna. Az álmodozó gyerekévek motívumaival akár gyermekkönyv is lehetne. De ugyanúgy érezhetjük művészregénynek, valójában mindhárom együtt. Külön értéke az igazi internacionalizmus. Kurucz Gyulá nak”, együtt küszködik vállalt sorstársaival, az alföldi sár és por szelidítőivel az emberibb életért. Magyarország tájai ma is kitermelik azt a népével élő értelmiségi típust, aki a szegényeknek elkötelezett költő-magatartás példáját tekinti örökségének. A sötét tónusok nem hiányoznak Szalai verseiből; komor világot fest: istenháta mögötti tanya, sivár kunhalom, lecsupált kukoricaföld, gyászos varjak, levarrt szemmel alvó kotlóstyúk, madarakat fagylaló, szuronyos jegű tél, ingerültség, tespedés, delirium, eső, sár, hant, rög és por a világa. S bár ez a világ szépségeket is rejteget, szemernyit sem romantikus. A tanyavilágból elszármazók nyomában „hull feketén feledés, ország iszonyú feledése". Ezért ápolja a tüzet, „Tűzvigyázó”-ként, hogy a kétkeziek életerejét átmentse a modernebb világba: „Mert tűznek lenni kell, / mert úgy süt a hideg, / kehes lángot vigyázok / kifázott emberek". Pátosza ritkán csap dagályba, pedig ennél a költőtípusnak ez a leggyakoribb veszélye. Szép képekkel igazolja tehetségét, kissé még József Attilásan, de gazdagodó szókinccsel, mozgékony képzelőerővel. Dalszerű versei keresetlenek, tiszták: „Fekete fecske dandár, / szabad az égi hangár, de te hová repíted / fekete furcsa szíved?” — énekli, s bár manapság korszerűtlennek tartják a jelzők gyakori használatát Szalai általában hitelt ad az élénk, telített színeknek, plasztikus formáknak. „Csak magában mormolt versimát” arról árulkodnak, hogy akikről és akiknek beszél, nem figyelnek szavaira Versei ezért fölfelé szólnak — interpellálnak —, hátha majd meghallják figyelmeztetését akik az ország legszegényesebb vidékeinek is „gondját viselik”. Alföldy Jenő o E *hu Interpelláció Szalai Csaba: Tűzvigyázó (Magvető, 88 old.) Szalai Csaba verseinek tiszteletreméltó emberi-szociológiai fedezete van. Hajdúsági tanyán, majd Balmazújvárosban tanítóskodik, s ahogy egy kortárs-beli novellájában is elárulja, „beáll paraszt 1974. JÚNIUS 29. KÖNYVEK LENGYEL BALÁZS. Verseskönyvről verseskönyvre • A hiány költője Pilinszky János költészetének nemcsak lelkes és titkos szektája van, mint mondjuk, valaha a Füst Milánónak (akit értékeihez mérten, sajnos, ma sem olvas eléggé a versszerető nagyközönség.) Nem, Pilinszky, bár egykor évekre számon kívül maradt, már elég régóta vitathatatlanul, csaknem divatként népszerű — nagy költői értékeihez, teljesítményeihez mérten az. Honnan, miért ez a szélesebb népszerűség? Érdemes elgondolkozni rajta, mert a dolog nem is olyan természetes, nem is olyan magától értetődő. • Kezdjük mindjárt Pilinszky tartalmain, az életszemléletén, amely a mai olvasó előtt, első látszatra a leginkább lehet különleges. Nem katolicizmusára célzok itt; a hit által színezett humánum művészi megelevenítése — lásd például Rónay György költészetét — már a sokszáz éves hagyomány következtében is természetes számunkra. Másról van szó, egyedibb szemléletről. Pilinszky egy hajó orrán áll, de a menetiránynak háttal. A távolodót látja, a múlót, a reménytelenül múlttá válót, de azt is csupán egyetlen szemszögből: elmúlásából, önnön lényegét mintegy felizzítva a vég előtt. („Egyedül az, ami elveszett világobat”) Ezt a sűrítő, kihagyásos szemléletet, jól tudjuk, a háború élménysora alakította ki, véglegesítette Pilinszkyben. Századunk történelmének kami tette —, hogy a vallási jelképrendszerben maradjunk — vagy modern, több milliós áldozata Szent Bertalan-éje — hogy vallástörténeti hasonlattal éljünk. Ennek a Szent Bertalan-éjnek (Bergen-Belsen, Mauthausen, Auschwitz stb.) ő még a fenyegetettje sem volt. Csupán mint véletlen tanú élte át látványként és képzelte tovább látomásként, ahogyan egy költő idegzete szabadulásra képtelenül átél valamit. Vagyis hogy lélekben belerokkant, be-lepusztult. Nem annyira a bűnbe (pedig attól is meg lehet bomolni), hanem a szenvedés apokalipszisába. Az az egyszer megpillantott, éhező francia fogoly —, hogy egyik legismertebb versét idézzem — emlékképeiben visszajárva, nemcsak követelte a szívét, de meg is kapta. Pilinszkynek a létet kísérő fájdalom, a szenvedés lett legfőbb ihletője. Az az egyetemes szenvedés, amely egyfelől „az örökös sötétet” tapossa itt „hasadt patákon, hártyás lábakon”, másfelől facipőben botladozik a halál sarkig kitárult kapuja felé. A kiszolgáltatott lét, a fenyegetett emberi egzisztencia. Tudálékosan úgy mondhatjuk: a képzelettel meghosszabbított egyszeri tapasztalás alapvető és általános létélményévé lett, és viszont — mert a folyamat reciproka; létélményének kifejezési formája lett a KZ-láger és persze az egész háborús élménycsoport. Költészetének magja: a létezés tragikuma. S ugyanakkor a vele való küzdelem. Ebben az utóbbi-ban bukkan felszínre szemléletének másik különleges jegye. Hiszen mégis élünk, az a bizonyos hajó mégiscsak halad velünk. „De szállva ím elsők között a sorban — biztatta magát Arany János a legnagyobb kétségbeesésben — zászlónk dagad, hajónk előre megy”. Pilinszky azonban nem így, nem ott tudja a tragikum ellensúlyát. Remény csillog az ő képzetei között is. Fényesség van ott, tűző napkorong, de az valami más: a végítélet napja. Ez a vágyott, kietlen és fenyegető napkorong az ő bizonyos úticélja. A boldog pusztulásé? Vagy a boldogtalan megigazulásé? Nem tudható, hiszen tévedés azt képzelni, hogy valamilyen üdvözüléstan tételeivel nem egy heves közérzet meghajszolt, szomjú látomásaival kerültünk szembe. E látomásokban a végítélet nem is annyira megméretés, hanem sokkal inkább lét-és teremtéskorrekció. Mintha volna utána még folytatás. Mintha helyre állna vele a lét „aranyegyensúlya”, mely a költő visszatérő képzetei szerint csak a búcsú pillanatában állhat helyre. Figyel- ■ tjük csak: „Mint vesztőhelyen, olyan vakító — és olyan édes. Úgy igazi minden." Vesztőhely és édes, pusztulás és öröm — így párosan újra és újra visszatérő motívumok. Pilinszky különben mostani még inkább lecsupaszított és a régieket már-már magyarázó új korszakában maga így összegez: „A jövőről nem sokat tudok, — de a végítéletet magam előtt látom. — Az a nap, az az óra — mezítelenségünk felmagasztalása lesz.” Az előzmények ismeretében talán nem merészség úgy értelmezni: az emberi egzisztencia kiszolgáltatottságának megszűnése. Másfelől is indokolni lehet ezt a nem szószerinti értelmezést. Pilinszky a hiány költője. Egyfelől elvont formában mindannak a hiánynak, amelyet az emberiség java évezredes erőfeszítéssel be akar tömködni. Másfelől a lét rendjéből fakadó, betömhetetlen hiányénak. Annak, ami a semmi megsejtéséből, átéléséből következik. Művészete a konkrét, szubjektív élményből kiindulva egyre inkább az elvont, az általános felé halad. A tapasztalat felől a törvény felé. Kezdetben volt a háború. Ez konkrétum. Egzisztenciát formáló alaptapasztalat. De már ezt a tapasztalatot is mily minimális szubjektív elemmel, micsoda roppant, szigetelő tárgyiasítással írta meg. Kell is ez, nagyon kell, hiszen huszadik századi képtelen tapasztalataink — már csak méreteiknél fogva is — szinte szinte elérik az emberileg felfoghatatlan, a nem-antropomorf határait. Ólomköpeny rajta ez a tárgyiasítás, mely megóvja — már amennyire — az élményben rejlő sugárhatástól. Mennyi mindent elhagy és feláldoz a költői eszköztárból, hogy ezt a tárgyiasítást megvalósítsa: nincsenek szokványos értelemben vett témakörei, alanyi megnyilatkozásai, nincs itt táj, nincs természet, vagy ami van, az csupán kivetített megelevenítője a kiszolgáltatottság pőre léthelyzetének.’ Pilinszky, mint a forrasztólámpa a lángot, erre az egy pontra tartja rá költészetét. • És itt, ennél a világító pintfénynél pillanthatjuk meg, hogy költői vállalkozása milyen nagyszabású. A legnagyobb vállalkozások közül (való mai líránkban: a század legsúlyosabb, szorongató élményét a lehető legkisebb helyen, maximális tömörítéssel, a lézersugár élességével fejezni rá. Hogyan, mivel éri el ezt a jellegzetes pilinszkys élességet, a kifejezés intenzitását? Nos, szavakkal. És itt a lényeg megvilágítására hadd kérjek kölcsön egy Babits-gondolatmenetet: „Minden igazi író — írja Babits Mihály Minden a szón múlik című jegyzetében —, aki önnön alkotásának folyamatát figyeli, rájön előbb-utóbb, hogy az írói mű kitűnősége vagy elhibázott volt a legvégső fokon stíluskérdés. Szavak, átmeneteik és fordulatok ügye — legalább amennyire az író azt láthatja és megállapíthatja... A legmélyebb tanulmányokat végeztem; gazdag vagyok élményben és emberismeretben; őszinte és erős érzelmek hevítenek. Mindez nem ér semmit. Ha a kellő szó a kellő helyen nem áll rendelkezésemre, művem papirosízű, rajzom érdektelen.” Pilinszkynek a szóválasztás és a szóelhelyezés a legfőbb erőssége. Nem úgy persze, hogy szép stílusa van, ez ostobaság. Hanem úgy, hogy szavai láttató erejét, versbeli súlyát, jelzőképességét a maximálisra tudja fokozni. Sőt, ami mármár kivételes sajátság: csaknem állandóan a maximumon tudja tartani. Erre minden eszközt felhasznál, ha tetszik, a tömörítés, szóöszszevonás, vágás, bújtatott képi látomás minden modern eszközét, csak trükköt nem, puszta stílfordulatot nem. Vagyis hogy a stíluskérdés — ennyiben ki kell egészíteni Babits szavait — nála nem stíluskérdés. (Különben jobban utána gondolva, Babits se tartja annak.) A szó, a kép, a látomás mindig a valóságból fakad, annak párlata, lényegének felismerése, törvényének megfogalmazása. Pilinszky nemhiába talál rokon szavakra (és persze a semmi átélése körül rokon élményekre) József Attilával — mint ahogyan ezt Beney Zsuzsa részletesen meg is írta —, szavai felfedező szavak. Versbeli közlései heurisztikus közlések. Nehéz ezt ilyen szűk helyen, a szövegösszefüggésből kiragadva, példákon is bizonyítani. De mégis, pusztán ízelítőül: „plakátmagány”, a kivégző osztagra utaló „kockacsend”, „hamunéma fal”, „a múlandóság ránca”, „a magány extatikus torlaszai”, „a haragos ég infravöröse.” Képi erejére (a szóválasztáson és elhelyezésen túl ez a legerősebb eszköze): „a jelenidő vitrinében égek”, „felöltöm ingem és ruhám — begombolom halálomat”, „mint tagolatlan kosárember — csak ül az idő szótalan — nincs karja-lába már a vágynak — csupán ziháló törzse van”. Folytathatnánk bár, de ehelyett inkább húzzuk alá azt a gondolatot, hogy a stiláris lelemények magja nem stiláris. Pilinszky hatása meglehetősen érződik a hatvanas évek magyar líráján. Visszatérő szavai, motívumai, poénre kihegyezett verslezárásai egy sereg költő művében fel-felbukkannak. Éspedig nemegyszer hatástalanul. Miért? Mert a pilinszkys szavakhoz a mindig velük együtt járó felfedezés is szükséges — elkerülhetetlenül. De hát azt mondtam, az érkezőnek háttal áll, a dolgokat elmúlásukban látva. Hogy volna mégis felfedező? S azt is mondtam, népszerűségén érdemes elgondolkozni, hiszen létköltészete lírai divatainktól eléggé elütő. Csakhogy a múló jelenségvilág számunkra nem múló híradást közvetít vele rokon egzisztenciákról. Ez örök és mély mondanivaló. Pilinszky specialitása, felfedező különlegessége, hogy a mélyben lappangó létérzetet éppen azok között a tömeges és képtelenül szélsőséges körülmények között tárta fel, melyeket századunk teremtett kataklizmáival és megismétlődő válságaival a kataklizmák után. A Nagyvárosi ikonok című kötetben összesített Pilinszky-líra a létérzet topográfiai leírása. (Az újabb kötetek, a Szálkák, és a most megjelent Végkifejlet, mindehhez megvilágító kiegészítés, egyszersmind kísérlet a létélmények általános egyenleteinek, mintegy algebrájának felállítására.) Vagyis hogy az egész mű együtt, töményebb és konkrétabb kezdeti, oldottabb-elvontabb mai állapotában, olyan problémákra szegeződik egy látcső célratartásával, amelyek végiggondolása, végigélése nélkül századunk emberét megérteni nem lehet. S ha közben a szemlélet és jelképrendszer hellyel-közzel, mint mondottam, tartalmaz is speciális, nehezebben átélhető elemeket a rejtett kínjaiban megszólaltatott, a kiszolgáltatott és felmagasztalására váró humánum mindnyájunk vágyott ismerőse. Azt hiszem, ebben van, itt van a Pilinszky-líra népszerűségének kulcsa. S ha Pilinszky a dolgoknak, a jelenségvilágnak háttal fordul is, e minden rezdüléséből feltörő, humánumvágy révén nem háttal áll: teljes mellel fordul a jövő felé.