Élet és Irodalom, 1974. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-27 / 17. szám - Szepesy Gyula: Nyelvi közérzet • reflexió | Visszhang • Vargha Balázs: Rossz nyelvi közérzet (ÉS 1974. április 20.) (8. oldal) - Tóth Lajos - Füzesi István: Szoknyák, lábjegyzettel • reflexió | Visszhang • -óv- (ÉS 1974. április 13.) (8. oldal) - Erdődy János: Józanész • reflexió | Visszhang • Lukácsy Sándor Táncsics cikke (ÉS 1974. április 20.) (8. oldal) - (máriássy): Sírkertkultúra (8. oldal)
Lánaan ■IRODALOM I BIRODALOM I Nyelvi kö Azt tapasztalom, hogy egyre többen vannak, akik aggodalommal figyelik a mindennapi beszédünk ellen mostanában meg-megújuló „hivatalos” és „félhivatalos” támadásokat. Az egyik nyelvművelő írás szerint az emberek „csúnyán eltorzítják, meghamisítják” a magán- és mássalhangzókat. A másik írás a változatosság kedvéért „torz kiejtésről” beszél, a harmadik negyedik egészen szelíden csak „kiejtési hibákról”, a „kiejtési hibák elburjánzásáról.”. S miért ez a nagy fölháborodás? Pusztán azért, mert az emberek, beszéd közben nem tartják szem előtt a helyesírási szabályzatot — amelyet írásban bizonyos fenntartásokkal elfogadnak — és a kiejtésben az évszázadok óta nemzedékről nemzedékre öröklődő anyanyelv íratlan szabályait követik. Annak az anyanyelvnek a szabályait, amelyen családtagjaik, hozzátartozóik, ismerőseik, barátaik beszélnek. Engem, be kell vallanom kétségekkel tölt el ez a rohamozás. Vargha Balázs múlt heti (Rossz nyelvi közérzet) című cikkében megállapítja, hogy a németeket utánozzák az egységes köznyelvi kiejtésnek azok a túlbuzgó szószólói, akik tűzzel-vassal keresztül akarják hajszolni, hogy az egész magyar nép egy szigorúan megszabott kiejtési szabályzat szerint beszéljen. Arra is rámutat, hogy az egységes magyar köznyelvi kiejtés szorgalmazása túlhaladott álláspont, mert a magyarok, bármelyik nyelvjárást beszélik is, megértik egymás szavát. S nemcsak, hogy megértik, de soha egy pillanatra sincs az az érzésük, hogy a más vidékről való beszélgető társ valamiféle „eltorzított”, számára idegenül hangzó nyelven beszél. (Pedig „jó magyar szokás” szerint ugyancsak meg szoktuk mosolyogni, ha a nyelvünket egyébként elég jól beszélő idegenek egy kicsit is eltérnek a magyar kiejtéstől.) Ha Zalában, vagy Veszprémben járunk, szinte jól esik hallani az a felé hajló e-ket, Salgótarjánban a palócosan ejtett akat, Szegeden, illetve Érsekcsanádon a köznyelvünket elárasztó e hang helyett mondott e-ket, vagy zárt e-ket. Ha pedig egy vidéki értelmiségivel beszélünk, aki a köznyelvi kiejtést itt-ott a saját tájszólásának sajátosságaival (hangszín, kifejezés, mondatszerkezet) fűszerezi, akkor a hallgató szívből óhajtja: bárcsak ilyen lenne a köznyelvünk! De messzebb, a határon túl, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, Borszéken alkudjunk a főtéren a szobáért, beszélgessünk a háziakkal, és azt tapasztaljuk, hogy ottani házigazdáink is szakasztott, ugyanazt a nyelvet beszélik, amihez hozzá vagyunk szokva. A kiejtés szabályozásának kérdése már 1937-ben szóba került, mégpedig konkrét javaslat formájában. Akkoriban többek között Laziczius Gyula, kiváló nyelvtudósunk bírálta a javaslatot, és lényegében ugyanazt a véleményt nyilvánította, mint most Vargha Balázs. Laziczius szó szerint ezeket írta: A németek „ma is azon fáradoznak, hogy ... egységes köznyelvi ejtést biztosítsanak a műveltebb rétegek számára. Nálunk ilyesmire nincs szükség. Nálunk más a helyzet, pontosan fordítottja a németnek... Nálunk a pécsi színház ugyanazt a nyelvet beszéli, mint a debreceni, vagy a pesti... Van egy nyelvjárások fölött álló köznyelvünk, amelyet a magyar intelligencia beszél... Hosszú, természetes fejlődés ajándékaképp hullott az ölünkbe, és nem kellett mesterséges eszközökkel küzdenünk érette, mint másoknak” (Magyar Nyelv, 34 : 315—6). Ha ez igaz volt több mint 35 évvel ezelőtt, mennyire igaz napjainkban, amikor sokkal többen sajátították már el a köznyelvet. A kiejtés rigorózus szabályozásának szorgalmazói a legmerevebb kiejtési szabályokat akarják bevezetni, amelyek semmilyen eltérést, változatot nem engednek meg. Ráadásul ezt a szabályozást, úgy látszik, „örök időre” szánják, amit az is bizonyít, hogy sok esetben, az utóbbi időben bekövetkezett nyelvi változásokkal nem törődve, a kisebbségben levő kiejtést erőszakolják az általánosabban elterjedt kiejtéssel szemben. Vargha Balázs nagyon helyesen, a változatok együttélése mellett száll síkra. Laziczius annak idején a nyelvi változások figyelembe vételét és az erőszakos beavatkozás mellőzését hangsúlyozta. Ezt írta: „Érdekes megfigyelni a hangok keletkezésének és pusztulásának e pici drámáit, de belenyúlni a természetes folyamatokba ki merészelne?” (i. h. 309). Ezen el kell gondolkoznunk manapság, amikor szinte példátlanul álló belső népvándorlás, migráció folyik évtizedek óta az ország egész területén. Ebben a népesség-keveredésben a különböző tájegységek képviselőinek nyelvhasználata — köznyelvi keretbe foglalva — kölcsönösen hat egymásra, és szüntelenül gyúrja, formálja azt a köznyelvet, amelynek továbbfejlesztéséből ilyen módon az egész nép kiveheti a részét. Ezen a téren a nyelvészeknek, nyelvművelőknek is bőven akadna feladatuk (persze, nem a helyesírás indokolatlan fetisizálása). Elmarasztalja Vargha Balázs a „félelem” szülte, lámpalázas, szürke fölolvasásokat, előadásokat, és szembeállítja velük az egyszerű emberek oldottabb, frissebb beszédmódját. Attól tart, hogy egyikmásik nyelvhelyességi szabály fölött eljárt az idő. Egyetértek vele egy kis módosítással: egy sereg nyelvhelyességi szabály fölött alaposan eljárt az idő, és jónéhány nyelvhelyességi elv is revízióra szorul.• Csupán egyetlen dologban nem értek egyet Vargha Balázzsal, az ellentmondások föloldásában. Vargha Balázs — ha jól értelmezem — attól tart, hogy a szabályok módosítása, helyesebben, enyhítése esetén a rossz nyelvi közérzet „görcsei” nem oldódnának föl a kívánt mértékben. Megoldásképpen azt javasolja, hogy amíg az idejétmúlt regulák fönnmaradnak, addig ösztönözzük az embereket, köztük a pedagógusokat és másokat, valamilyen félig aktív, félig passzív rezisztenciára. Buzdítsuk őket arra, hogy ne vegyék halálosan komolyan a nyelvhelyességi szabályokat, és „nem félve a farkastól”, szuverén módon éljenek anyanyelvükkel. Véleményem szerint nem kell túlzottan aggódni a szabályok módosítása következtében várható esetleges „megrázkódtatásoktól”. Mert miről van szó? Arról, hogy a Föld kering-e a Nap körül, vagy a Nap a Föld körül. Az emberek — a csillagászok is — sokáig azt hitték, hogy a Nap kering a Föld körül. Kopernikusz bebizonyította az ellenkezőjét. Ettől semmi megrázkódtatás nem érte az emberiséget. Hasonlóképpen semmilyen megrázkódtatás nem fogja érni sem a magyar nyelvet, sem a beszélő embereket, ha rámutatunk arra, hogy nem a „magyar nyelv forog a nyelvművelés körül”, hanem ellenkezőleg. Igenis, fölül kell vizsgálni a több mint 100 éve dajkált rozsdás nyelvhelyességi szabályokat, s az élő nyelv alapján meg kell tanítani a magyar embereket a színes, folyamatos, szabatos fogalmazásra, előadásra, beszédre és még sok más egyébre. Addig azonban hiába bátorítjuk az embereket, hogy ne féljenek. A szabályokról mit sem tudók — sokan vannak ilyenek is — nem ismerik a „helytelen” nyelvhasználat szorongó érzését. De gátlásokkal küzdenek és a bátorítás ellenére továbbra is félni fognak a „farkastól” mindazok —, mint ahogy Vargha Balázs is tapasztalta —, akiknek ott zsong az agyukban, vagy legalábbis a fülükben a szabályok megszámlálhatatlan sokasága. Egyetlen megoldás kínálkozik tehát: a farkast kell megszelídíteni ! Szepesy Gyula Perei Zoltán metszete Szoknyák, lábjegyzettel Lelkendezik április 13-i gloszszájában —no—, hogy a lányok fittyet hánynak a divatdiktátoroknak, és továbbra is miniszoknyában fognak kirajzani az utcákra, mert tudják, hogy a lábuk „néznivalóan szép”. Ez tévedés. A lányok nem tudják, hogy szép a lábuk, hanem azt hiszik. Nagyon-nagyon kevés ugyanis az igazán széplábú lány! Elszomorító látvány, hogy milyen csúf lábú lányok libegnek végig az utcákon boldogan, büszkén abban a hitben, hogy szép látványt nyújtanak. Pedig dehogy. Ezer lány közül, ha egynek van igazán szép, „megnéznivalóan” ingerlő lába. De ezt —óv— nem veszi észre, bocsásson meg, de leírom: „színvak” ebben a tekintetben, akárcsak a férfiak többsége. Fogalma sincs arról, milyen az igazán szép női láb, amit mutogatni érdemes. Ilyen is akad, de ismétlem — és udvariasan fogalmazok! — ezer közül egy. A többi lány jobban teszi, ha mellőzi a tenyérnyi szoknyát, mert ezzel nem gyönyörködteti, hanem elszomorítója a hozzáértő férfiszemet. Tóth Lajos Budapest Lábjegyzet: A hozzáértés mindig lefegyverez bennünket. De épp ezért úgy gondoljuk, csak egy pártatlan szakértői férfizsűri dönthetné el: Tóth Lajos szigorú statisztikai becslése, vagy —óv— színvak engedékenysége áll-e közelebb az igazsághoz. Az a bökkenő csak, hogy sokan vannak a szakértők és kevesen a pártatlanok. Szoknyaügyben valamilyen módon mindnyájan elfogultak vagyunk. Hogy a vélemények mennyire megoszlanak, azt a következő levél is jól dokumentálja: A Kálvin tér munkagödrei fölé ácsolt deszkaátkelőkön naponta csaknem 400 fiatal hölgy halad keresztül miniszoknyában. Ebből következően a lent dolgozó honvédek ugyanennyi esetben kénytelenek elvonni tekintetüket a szocialista építőmunka fontos területéről. A népgazdaságot ért veszteség igen jelentős. Füzesi István Budapest Józanész • Érdeklődéssel olvastam az Élet és Irodalom legutóbbi számában Lukácsy Sándor Táncsics-cikkét. Meglepett a cikk első bekezdésének végén olvasható közlés, és alig tudom elhinni, hogy: Táncsics egyik legfontosabb írása, a Józanész egyetlen példányban maradt fönn, és ha elvész? ha megsemmisül? ...” Nem hittem volna, hogy ily szegények vagyunk, és csak a cikkíró szavára hiszem el. De az általa említett egyetlen példány nem várt bántódása esetén sem ér bennünket pótolhatatlan veszteség, mert egy példány mindenesetre van még a könyvből Magyarországon — itt van, a kezemben. (És remélem, lappang más máshol is egy-kettő.) Könyveim közt megvan a Józan ész. (Irta Táncsics Mihál — Budapest, 1848. Nyomatott Kozma Vazul betűivel — 383 oldal, teljesen hibátlan példány, valamivel későbbi bekötőtábla. — A könyv előszavának keltezése: „Budapest, szeptemberben 1848.”) A könyvtől természetesen meg nem válok, hiszen könyvtáram egyik ékessége, de készséggel kölcsönadom meghatározott időre, akár intézménynek, akár komoly kutatónak, lemásolásra, fotografálásra, elolvasásra, vagy bármiféle szükséges használatbavételre. Erődy János m. Sajnos, most megjelent számunkban ismételten foglalkoznunk kellett az ÉS-ben megjelent írásával. Kis lapunk két számát levelemhez mellékelem. Szeretném érzékeltetni, hogy milyen erőfeszítésekkel igyekeznek az érdekeltek korszerűbbé, kulturáltabbá tenni az utolsó aktust. Egy évtizede foglalkozom a temetkezéssel, sírkertkultúrával. A Népszabadság vasárnapi mellékletében, a Magyarországban, az Élet és Tudomány kalendáriumában megjelent írásaim visszhangja érezteti, mennyire tájékozatlan a nagyközönség, milyen sok a tennivaló a felvilágosítás terén. Több intézeti dolgozóval beszélgettem az ÉS-ben megjelent írásokról. A humor, a csipkelődés érthető és elviselhető, de a meg nem értés keserűséget okoz azok körében, akiket a társadalmi munkamegosztás erre a szomorú, de nélkülözhetetlen munkahelyre állított. Tisztelője vagyok önnek, mindig érdeklődéssel olvasom írásait. Ezt a levelet is azért írom, hogy egy kis megértéssel legyen a sírkertek dolgozói iránt. Érzem, hogy szívesen visszatér erre a témára — sajnos kevesen foglalkoznak rangosan e kérdéssel —, ezért küldöm a Tájékoztató két számát, minden bántó szándék nélkül. Papp Rezső A megtisztelő levelet egy kis példányszámú s a maga nemében páratlan időszaki kiadvány felelős szerkesztője írta. Papp Rezső munkája cseppet sem irigylésre méltó. A Temetkezési Társulási Tájékoztató ugyanis nem egyszerűen szakmai tájékoztatást kínál a temetők dolgozóinak, hanem színes híreket, vonzó leírásokat is tartalmaz a sírkertekről. Élénken reagál az irodalomra, művészetekre, sajtóközleményekre is, minden, a temetésekkel kapcsolatos versről, kabarétréfáról, glosszáról, elbeszélésről véleményt nyilvánít. Hol dicsérőt, hol elmarasztalót. Az ilyen temetőcentrikus szemlézés és bírálat a kívülálló olvasót olykor meghökkenti. Elmúlt évi utolsó számában a lap Kovács István „Egyedül” című verséből idézett hat sort. „A krematóriuméjben ragyognak a nap kitépett aranyfogai” — így szól az első kettő. Hogyan került a Tájékoztatóba? A válasz világos: a krematórium temetkezési szakterület. Hogy a vers a „nap kitépett aranyfogai"val egy egészen másfajta, a hazai modern krematóriumoknál sokkal nagyobb kapacitású, szörnyű emlékű krematóriumra utal, az elkerülte a szerkesztőség figyelmét. „Temetkezési vonatkozású” tévéfilmek és könyvek között elismerően foglalkozik a lap Vladimir Frantar jugoszláviai rendező „Temetés” című filmjével valamint a ,Saját halottunknak tekintjük ..című humoros tévéjelenettel, melyben Kibédy Ervin az özvegyet alakító Váradi Hédihez kopogtat be kondoleálás végett, majd „Ügyesen rátért a szakszervezet embere arra, amiért jött: vásároljon az özvegy egy kettős, családi kolumbáriumot, mert jelenleg csak az áll rendelkezésre és a szakszervezet csak szimplát tudna kifizetni. Szellemes negyedóra volt, bántó részek nélkül.” Egy érdekes házi hírt is közöl a Tájékoztató: „Szilveszteri fekete humor. ” Ezzel a címmel jelentetett meg az óév végén nyolcoldalas, rajzos, vidám alkalmi lapot a Fővárosi Temetkezési Intézet... Bizony az elmúlás állandó téma a humoristák számára. A kis alkalmi lapról az elismerés hangján írt a Fővárosi Közmű című üzemi újság.” Mi tagadás, fájlalom, hogy jómagam már három ízben voltam elmarasztaló bírálat tárgya a Tájékoztatóban. „Sírkő barkács” című glosszámat például ezzel a megjegyzéssel rója meg P. R.: „különös, hogy ilyen témáról egyes szerzők csakis gúnyolódva, csipkelődve tudnak írni". Ismét moralizálunk című írásomból a Tájékoztató részletesen idéz: „Miért tűr borravalót mindenki a gyászolóktól? Miért nyüzsgi őket körül a temetői fényképész? Ki nem állhatom a halált.” S íme a rendreutasítás. .. így nem szabad írni a sírkert munkásairól. Vidéken, fővárosban számos utolsó aktust láttam. Ezért mondom jogosan: méltánytalan ez a hangnem. Lehet, hogy hatást keltő, de elgondolkoztató.” A kapott bírálaton én is elgondolkoztam. Vajon csakugyan én lennék az egyetlen ember, akit bánt a temetkezések egy részének (nem is kis részének) gépiessége, az egymás lábára lépő temetési menetek, a ravatalozókban egyszerre zajló szertartásom kínos párhuzama? Papp Rezső legutóbb egy másik glosszám egyetlen mondatáért ró meg, a korszerűség jegyében. Azt írtam: „Cserben hagy a humorunk akkor is, ha a temetkezési intézet a hagyományos komorságot árasztó gyászjelentésekkel szemben új típusú partecédulákat kínál...” Meglehet, itt van a titok nyitja. A temetői szaklap a korszerűtlen komorsággal ellentétben a korszerűbb derűt óhajtja meghonosítani a temetések körül. Ha cikkeit figyelmesen olvassuk, végül megbarátkozunk az elmúlással. Hiszen kitűnő szakemberek, a legmodernebb gépi eszközökkel, friss, tempós munkával gondoskodnak majd zavartalan urnába kerülésünkről. Ne ódzkodjunk hát. Az utolsó szolgáltatás körül minden rendben lesz. A temetői szépirodalomban és a haláli tévéjátékokban jártas emberek gondoskodnak majd róla, hogy „a gyors lebonyolítás” könnyítse ,a gyászesetekben érdekeltek érzelmi megterhelését”. Voltaképpen hát egyetértek Papp Rezsővel. Jómagam, mint a temetői munkanapló egy rubrikájába majdan bekerülő „ügyfél”, éppen azért foglalkoztam többször is a temetők különös rendjével, mert több ízben tapasztaltam, hogy alaposan csökkentették „érzelmi megterhelésemet”. A gyász helyett olykor méreg fogott el, máskor már-már nevetés környékezett. Ha viszont éppen ez a cél, akkor sokoldalú kollégámnak van igaza: gyors és derűs utolsó aktusok útján siessünk a feledésbe. A gyászesetekben érdekelteknek úgyis elég gondot okozunk, amíg élünk. (máriássy) Sírkertkultúra 1974. ÁPRILIS 27.