Élet és Irodalom, 1974. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1974-12-14 / 50. szám - Bencze László: Újságárúsnő • kép (2. oldal) - Kőbányai János: Albérlet, ágybérlet • reflexió | Visszhang • Berkovits György: Sufnibérlet (ÉS 1974. 45-46. szám) (2. oldal) - Vasvári József: Repro-galériák, posterek • reflexió | Visszhang • Tánczos Gábor: Mi lóg a falon, (ÉS 1974.szeptember 28.) (2. oldal) - Maróti Lajos: A bébipopsik védelmében • reflexió | Visszhang • Értelmetlen tárgyak (ÉS 1974. december 7.) (2. oldal) - Dr. Hermann Alice: Andrea és az óvoda • reflexió | Visszhang • Lengyel József (És 1974. november 23.) (2. oldal) - Galla Kovács Ágnes: Háromlövetű nevek • reflexió | Visszhang • L. P. (ÉS 1974. 49. szám) (2. oldal) - Bencze László: rajza • kép (2. oldal)
VISSZHANG Albérlet, ágybérlet Nagy érdeklődéssel olvastam Berkovits György Sufnibérlet című kétrészes riportját az ÉS 45— 46. számában. A magyarországi — de főként budapesti — krónikus lakáshiány jó néhány problémáját megmutató íráshoz a jogi ismeretek nézőpontjából szeretnék kiegészítést fűzni. A riporter kérdéseire adott válaszok igen elszomorítóak. A közigazgatásiak tájékozatlansága, amely „gazdasági hibával” sem, a „múlt örökségével és bűneivel” sem menthető, nem kis mértékben oka az embertelen albérleti életviszonyok konzerválódásának. Az emberibb életfeltételek érdekében alkotott jogszabályokat ugyanis ismerni és alkalmazni kell. ★ Az albérletre és ágybérletre vonatkozó jogszabályok — amelyek nemcsak „a főváros környékén”, hanem a Magyar Népköztársaság egész területén „szabályozzák az egész albérlet rendszerét” — röviden összefoglalva a következők: általában csak a lakás, illetve a lakószobák ötven százalékában lehet albérletet létesíteni. Albérletek csak akkor létesíthetők, ha — a lakásban lakó összes személyt figyelembe véve — egy személyre legalább hat négyzetméter lakószoba alapterület jut. Az albérleti díjat a felek szerződésben állapítják meg. Az albérlők védelme érdekében jogszabály határozza meg az albérleti díjak alsó és felső határát. Az albérleti díj felső határa igazodik a lakás főbérleti díjához: a kizárólagosan használt helyiségekre jutó főbérleti díj háromszorosát nem haladhatja meg. Ezenkívül a jogszabály meghatározza azt is, hogy az albérlőnek nyújtott szolgáltatásért (például bútor, ágynemű) maximálisan mennyi bér köthető ki. Az ágybérletre is vonatkozik az a rendelkezés, hogy egy személyre legalább hat négyzetméter lakószoba alapterületnek kell jutnia. A jogszabály az ágybérleti díjak felső határát 250 forintban állapítja meg, ami magában foglalja a bútor és ágynemű használati díját is. A lakások elosztásáról és a lakásbérletről szóló 1/1971. m. 8.) Korm. sz. rendelet, valamint az ennek végrehajtása tárgyában megjelent 1/1971. (II. 8.) ÉVM sz. rendeletek, amelyek a lakásbérlet, az albérlet, az ágybérlet viszonyait (többek között a bérleti viszony megszüntetését is) szabályozó rendelkezéseket tartalmazzák, minden tanácsnál megtalálhatók, bárki elolvashatja őket. A Hatályos Jogszabályok Gyűjteménye 1945—72. című könyvben — amelyből minden nagyobb könyvtárban vannak példányok —könynyen megkereshetők. ★ A jogok csak akkor jelentenek a valóságban jogot, ha a jogosultak ismerik őket, valamint ismerik érvényesítésük törvényes útjait. S az erre vonatkozó jogi felvilágosítás elsősorban a tanácsi dolgozók, az államigazgatásban tevékenykedők feladata. Persze, a lakáskérdést végül is nem jogszabály, hanem kellő számú és minőségű lakás fogja végérvényesen megoldani. De gondoljuk csak el, mennyivel hamarább tudja valaki a lakásbefizetéshez, az építkezés megkezdéséhez szükséges pénzt előteremteni, ha ezer forint albérleti díj helyett csak ötszázat fizet havonta, vagy öthatszáz forint ágybérleti díj helyett csak a jogszabályban maximált kétszázötvenet? Hogy menynyivel több ideje, lehetősége jut valakinek a tanuláshoz, amely magasabb képzettséget, vagyis nagyobb fizetést tenne lehetővé számára, ha nem a drága pénzen bérelt szobájában fogadná a házinéni a vendégeit, s nem kellene minden kívánságot a felmondástól félve vakon teljesíteni? Talán forintértékben nehezen kimutatható az olyan tanácsi tevékenység haszna, amely a Budapest környéki falvakban emberibbé próbálná tenni tízezrek lakáshelyzetét. Sőt, pénzbe kerül, harcot kíván, hogy a kizsákmányolás sunyin visszalopakodó formáit, ha felszámolni nem is, legalább elviselhető határok között próbáljuk tartani. De bizonyos, hogy azok az emberi értékek, amelyek egy ilyen rendcsinálás eredményeként létrejönnének, kiemelkedően fontosak, talán a legfontosabbak. Kőbányai János Repró-galériák, posterek Nagy érdeklődéssel olvastam Tánczos Gábor Mi lóg a falon? című cikkét és a közölt hozzászólásokat. Úgy érzem, hogy a Magyar Rajzpedagógus Szövetségnek úgyszólván hivatalos kötelessége a kérdéssel foglalkozni, hiszen november 23-i cikkében Párezer Ferenc hivatkozott ránk. A Művelődésügyi Minisztérium már 1957-ben elhatározta állandó és mozgó repró-kiállítások szervezését az iskolai művészettörténetoktatás és általában a vizuális ízlés nevelésének segítésére. Jelenleg szövetségünk gondozásában két kiállítás vándorol. Az egyik A festészet az őskortól napjainkig címmel száznyolcvan, a másik A festészet a posztimpresszionizmustól napjainkig címmel száz, főként nagyméretű, színes reprodukcióval. Kezdeményezésünkre egymás után szerveződnek a tanácsi reprógalériák. Csongrád, Borsod, Hajdú és Komárom megyében már működnek is. A következő megnyitása Zalaegerszegen várható. A Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatával közösen tervezett poster-akciónak, amelyet Párezer Ferenc szintén megemlített, az lenne a célja, hogy először a magyar festészet tizenkét reprezentatív remekének nagyméretű, korszerű kivitelű reprodukciója minden nevelési és oktatási intézetbe eljusson. Ez — a gazdagabb anyaggal vándorló repró-kiállításokkal együtt — nagymértékben elősegíthetné az irodalom és a zene mellett alaposan lemaradt képzőművészeti művelődés már régen esedékes emancipációját. Vasvári József a Magyar Rajzpedagógus Szövetség elnöke A bébipopsik védelmében Az ÉS múlt heti számában az Értelmetlen tárgyak című glossza a képtelen találmányok közé sorolja egyebek között az áteresztő pelenkát. A kis szösszenet írójának nyilván nem volt mostanában csecsemőkorú gyermeke, ezért hadd szolgáljak számára némi technológiai ismeretekkel e tárgykörben. A szóban forgó pelenka ugyanis — megtévesztően szerény megjelenése ellenére — szerfölött agyafúrt találmány, amelynek az a trükkje, hogy csak egyik irányban „ereszt át”. Minek következtében, ha megfelelő tájolással helyezzük el rendeltetési helyén a háromszögletű ruhadarabot, ez szinte átszívja magán a keletkezett cseppfolyós desztillátumot, s miközben a külső oldalon, az ott elhelyezett normál pelenka lucskosan csöpög az enyhén sárga, ám randán csípős folyadéktól, a pelenka belső fele, s alatta az oly szerfölött érzékeny bőr szárazon marad. A jó szülő pedig, háta mögött esetleg az átüvöltött éjszakák kéztördelő tehetetlenségének szörnyű élményével a pisitől fölmart és kisebesedett bőr holdbéli tájainak látványa előtt, amelyre rákente, s szórta a modern orvostudomány, gyógyszer- és kozmetikai ipar valamenynyi kenőcsét és hintőporát — a jó szülő bizony hajlamos arra, hogy a kezdő állampolgár gömbölyű alfelét szárazon tartó, s az érzékeny bőrt megóvó áteresztő pelenkát a tűz, a kerék, az atommáglya feltalálásával helyezze egy sorba — legalábbis pillanatnyilag. Később, persze mindezt elfelejti, a szobatisztaság boldog éveire föltétlenül, dehát az emberiség mindig is hálátlan volt, mint tudjuk. Mindez persze önmagában szót sem érdemelne, a pelenka csakugyan nem primér közügy ebben a speciális kivitelben (habár a kezdő honpolgár átüvöltött éjszakái bizonnyal nyomot hagynak apja-anyja idegrendszerében és másnapi munkateljesítményén); az viszont, hogy a glosszaíró megelőzően tájékozódjék és legalább hozzávetőleg ismerje meg, amiről ír, ez alapvető követelmény és már közügy — függetlenül attól, hogy az aktuális téma az emberiség egész jövője, vagy éppen egy pelenka-ügy. Maróti Lajos Andrea és Nagyon sajnálom Lengyel József remek kis írásának Andreáját (Élet és Irodalom, XI. 23.), legszívesebben arra kérném szüleit, hogy, ha lehet, írassák át egy más óvodába. De sajnálom azokat az olvasókat — szülőket — is, akik a cikk olvasása után azt hiszik: ilyenek az óvodák. Igaz, közvetlenül a Lengyel József-mű szomszédságában Tímár György arról tanúskodik, hogy „az óvodákban olyan magas fokú verskultúrával dicsekedhetünk, mint jószerivel egyetlen más nemzet sem”. De hát erre mindenki rávágrhatja: hogy jön ez Andrea esetéhez? Attól, hogy verekultúrája magas, attól az óvoda még lehet diktatórikus, beszűkítő, ostoba. Valóban lehet? Nem hiszem. Andrea óvónőjében nyilván sem annyi játékosság, sem annyi humor, sem annyi beleérzés nincs, hogy át tudná adni Weöres versét a gyerekeknek. Pedig a magas verskultúra ezt jelenti. Nemrég Baranyában jártam. Az óvónők szomorúan panaszolták, hogy „rossz visszajelentések” jönnek az iskolából (a hír nem lepett meg, nem először hallom): a bekerülő óvodások ugyan igen értelmesek, aktívak, érdeklődők, de nem elég fegyelmezettek. Kirívó példaként elmondták, hogy egy kislány felállt a tanító néni meséje közben, mondván, hogy őt ez a mese nem érdekli. Az eset magyarázata érthető — ha iskolában nem is fogadható el — óvodáinkban a mese, vers meghallgatása már évek óta kötetlen formában történik. Az óvónő mesél, verset mond — azok a gyerekek ülnek köré, akiket a mese vagy vers éppen akkor érdekel. Abból indulunk ki, hogy aminek életre szóló szívbéli örömmé kell lennie, az a kezdet kezdetén sem lehet kényszer. Persze, az iskolának nemcsak ez a kifogása az óvodások ellen. Közbeszólnak, véleményük van, főként pedig cselekedni szeretnének. Roszszul bírják az iskola „frontális” módszerét, a tanító néni egyoldalúan magyarázó, utasításokat adó eljárását, az egész ismeretnyújtás verbális jellegét. Idővel ez bizonyára megváltozik, és már ma is — különösen a párthatározat óta — egyre több az új utakon járó, cselekedtető iskola. De ezekben szívesen is látják óvodásainkat, használni tudják, amit magukkal hoztak. Az óvodának 1971 óta programja van. Azért jött létre, hogy az óvoda életét új alapokra helyezze. (Nem teljesen újakra, hiszen már az előző évek óvodáját is óriási különbség választotta el a felszabadulás előtti idők gyermekbutító, gyermek-fékentartó óvodájától.) Az új alap: az eddigieknél több, jobb lehetőséget teremteni a gyermeki személyiség spontaneitásának, aktivitásának kibontakozására. A lazább, szabadabb életritmus, amely például a mese- és vereshallgatás már említett önkéntességében is megmutatkozik, és abban, hogy a legkisebbeket nem kötelezik a részvételre semmilyen, az óvónő által kezdeményezett tevékenységben, vagyis maguk dönthetik el, hogy a sokféle érdekes lehetőség közül melyiket választják. Itt is az az elv irányít, hogy a gyerek a szervezett ismeretnyújtás első alkalmaival — akár a dalolással, a rajzolással vagy a természet megismerésével — nem mint kényszer az óvoda fól, hanem mint az élet érdekes, sokat ígérő ajándékával találkozzék. Andrea óvodája (vagy óvónője) tehát egyedülálló lenne? Sajnos, nem hiszem. Óvodáink jó híre ugyan ez egész világon kezd elterjedni (Japánból például újabb és újabb óvónőcsoportok jönnek, hogy heteken át tanulmányozzák az itt folyó munkát, az óvodai programot, az énektanítás könyvét lefordították), de a sok jó óvoda mellett bőven akadnak Andrea-félék is. Hogy miért? Több mint 17 000 óvónőnk van, éppen ezek között ne akadnának korlátolt, hivatásukat és a gyerekeket nem értő emberek? Emellett ott van századok rossz beidegződése. Nemcsak az óvónőké (az óvoda, bár nálunk egyike a legrégebbieknek, még így sincs egészen 150 éves), hanem, sajnos, a szülőké is. A felnőtteké a nekik kiszolgáltatott gyerekkel szemben. Nem könnyű ezt legyőzni. Továbbá az ideális gyermekcsoportszám — ami mellett a nevelőmunka maradéktalanul megvalósítható — mintegy 20—25 gyerek lenne. A jelenlegi óvodákban 35—40 az átlagos létszám. Végül: az óvoda — ha másért nem, a gyerekközösség nevelő ereje okán — életszükséglet a gyereknek. Más kérdés, hogy az-e a napközi óvoda, az a nyolc, esetleg tíz óra, amit a gyerek távol tölt otthonától ? Még csak annyit: Lengyel József írása, három különálló és mégis összetartozó képével, műremek. Andrea esete, a másik kettő mellett, nyilván túlmutat önmagán, szimbolizál valamit. De azok számára, akik a jelképben a konkrétumra figyelnek fel, mégiscsak el kellett mondanom a fentieket. Dr. Hermann Alice Bencze László rajza Háromlövetű nevek Élvezettel olvastam az ÉS 49. számában L. P. cikkét a giccs receptjéről. Csak azt nem értem, mennyiben kelléke a giccsnek a „háromlövetű” név. Használata angolszász nyelvterületen igen elterjedt. Csak mutatóba említek néhány méltán népszerű szerzőt: W. M. Thackeray, G. B. Shaw, A. A. Milne, H. G. Wells, W. S. Maugham. Más országokból hirtelenjében J. J. Rousseau, R. M. Rilke, E. M. Remarque, E. E. Kisch, J. C. Schwarz jut az eszembe. Hazai tájról — vajon Ráth-Végh István, Kolozsvári Grandpierre Emil, Rónai Mihály András, Nemes Nagy Ágnes, Bajomi Lázár Endre, Gál György Sándor egy sorba helyezendő Beniczkyné Bajza Lenkével és Kosáryné Réz Lolával a névhasználat okából? Molnár Gál Péter, Mátrai-Betegh Béla, Bajor Nagy Ernő, Kis Pintér Imre, Zólyomi Jacobs Ervin, Benedek István Gábor, Pető Gábor Pál, Vas István Zoltán, valamenynyien hódolnak az L. B. J.-effektusnak? (S miért épp Lyndon Baines, Richard Milhouse nevével van baj? Ha jól emlékszem, Franklin Delano Roosevelt és John Fitzgerald Kennedy is gratulált olykor egyhez-máshoz. Igaz, nem mindegy, mikor és mihez. De kétségkívül háromlövetű névvel.) Hová tegyem ezek után José Maria Ferreira de Castrót? A négylövetűek közé? Ezt kérdi tisztelettel (aki még egy beststellerrel sem dicsekedhetik.) Galla Kovács Ágnes 1974. DECEMBER 14.