Élet és Irodalom, 1975. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1975-06-07 / 23. szám - Szekrényesy Júlia: Bágyadt bohózatok • színikritika • Goldni: Nyaralni mindenáron. Vígszínház. Rendező: Lengyel György | Csiky Gergely-Fényes Szabolcs-Szenes Iván: Kaviár. József Attila Színház. Rendező: Seregi László (12. oldal) - Frank János: Péter Vladimir • interjú | Műterem (12. oldal) - Bolgár György: A színész vérzik (12. oldal) - Hajnal Gábor: Ki üzen? • vers (12. oldal)
SZEKRENYESY JÚLIA: Bágyadt bohózatok Klasszikusokat játszani mindenáron: fölösleges, sőt gyanús buzgalom. Nem mindenre ad felmentést a sokat idézett szállóige. Shakespeare-t vagy jól vagy sehogy, de adni kell. Néha bizony jobb lenne a sehogy. Mert az örök értékek ráérnek várni. A kevésbé tartós műveknek meg úgyis mindegy. A Vígszínházban vígjátékot mutattak be Nyaralni mindenáron címmel, illetve Nagy Magda fordításában és Lengyel György rendezésében a Nyaralás-trilógia címen ismert Goldoni-mű egy estére zsugorított változatát szomorkodhattuk végig. Az előadás egy jó hírű klasszikust kompromittált. Az olasz drámaíró művészete éppen jellegzetes bouquet-ját veszítette el ezen az estén. Egy enervált, melodrámába oltott bohózatot láttunk, mely azzal a bánatos bölcsességgel ajándékoz meg, hogy akinek nincsen elég pénze, az ne menjen divatos nyaralóhelyre, mert úgysem találja meg az igazit, vagy ha megtalálja, akkor nem kapja meg. Ha egy drámában anyagi és érzelmi labilitásról esik szó, ebből még egyáltalán nem következik, hogy mindezt elmosódó jellemekkel, véletlenszerű színpadi helyzetekkel és könnyeztető szomorúsággal kell eljátszani. Pedig ez történik a Vígszínház előadásán. Így aztán nem csoda, ha a Nyaralni mindenáron erőt, lendületet és szenvedélyt nélkülöző hősei tanácstalanul és kiszámíthatatlanul téblábolnak a színpadon. Mintha elvesztettek volna valamit, de pontosan nem is tudják, hogy mit és hol. Halász Judit úgy bolyong, mint egy ijedt iskoláslány, Balázsovits Lajos, mint egy meg nem értett jótanuló, Oszter Sándor pedig blazirt szívkirályként ejti zavarba a nézőt. A többiek, elsősorban Schubert Éva, Turay Ida, Szegedi Erika, Milósy György és Tordy Géza a humorizálással kísérleteznek. Sikertelenül. De erről nem mindig ők tehetnek. Csiky Gergely—Fényes Szabolcs—Szenes Iván Kaviár című zenés vígjátékát mutatta be a József Attila Színház. Az eredeti művet Rácz György alkalmazta zenés színpadra, az előadást Seregi László rendezte. Csiky Gergelynek nem használt ez a zenés vérátömlesztés. Egy csöppet nem lett frissebb tőle. A csacska vidéki patikus fővárosi kalandjai tanmesébe illően együgyűek. Különösen egy olyan előadásban hatnak így, ahol a drámai konfliktusok fő forrása legtöbbször az, hogy az egymást kergető szereplők majdnem összeütköznek, de észrevenni mégsem hajlandók egymást. Ez a sajátos, talán dramaturgiai vándorvakságnak nevezhető színpadi fogás még bohózatban sem ildomos. Sőt még viccnek, paródiának sem elég jó. Kivált akkor nem, ha a komikus ábrázolásnak szinte ez az egyedüli eszköze. Mert jellemekről itt aztán végképp nincs szó. A színészi játék fásultságát pedig a leghangosabb bolondozás sem kendőzheti. Bodrogi Gyulával az élén, a szereplők mindegyike a nevettetés jól bevált igénytelen fogásaival él. A közönség, sajnos ezt is szívesen fogadja. Ami persze az olcsóságot semmiképpen sem igazolja. Inkább arra a művészi felelősségre figyelmeztet, melyet minden színháznak vállalnia kell közönsége neveléséért. Színház ra.D -MŰVÉSZET A színész vérzik Ez itt a diadalív, mondta a másik színész, a darabban Peter, miután a színpadnyi konyhában (mondhatnánk konyhányi színpadot is, de a hangsúly ebben az esetben a konyha nagyságán van), a gáztűzhelyre meg a tálalóasztalra fölrakott egy-egy szemetesvödröt, és beléjük állított egy-egy nagy fazekat, meg egy partvist, a végükön egy fáradtan lógó konyharuhával. A térdét felhúzta, aztán feszesen előrevágta, és csattogó díszlépésben elvonult a szemétvödörív alatt. Utána a többiek, a mosogató, a cukrász, a konyha altisztjei és bakái. Egykettő, egy-kettő, bal-jobb. Német, görög, zsidó, francia — ahányan, annyifélék —, akik traguk sem tudták, milyen egyformák. Megindult a kaposvári színpad is, fölle, föl-le, föl-le, vele a diadalív is egyhelyben járva. Az egyik kukához hasonló szemétkosár azonban nem viselte el a megrázkódtatást, és kilépett a sorból. A benne lévő fazékkal, meg a partvissal együtt ledőlt a tűzhelyről, mint egy öntudatos diadalív, amely nem akarja túlélni a diadalmámor perceit. Talán Peter rosszul rakta a helyére, talán a nagy trappolás erősebb volt a kelleténél, talán az író is így szerette volna megírni. A tűzhely mellett egy padon az izlandi feküdt. Az új szakács, aki aznap érkezett a londoni konyhába, és akit fél nap alatt a padra terített a kizsákmányolás. Földhöz vágta, de még nem a földbe, ahhoz még túl fiatal. Csak letaglózta, aztán adott neki egy kis délutáni pihenőt, hiszen este megint rohammunkában kell sütnie a halat. El kell innen menni, erről a rohadt helyről, hajtogatta az izlandi, ha éppen levegőhöz jutott. És akkor a többiek elkezdtek menetelni. Az izlandi ügyet sem vetett rájuk (biztos vagyok benne, hogy néhány hónappal később ő is kivágta a díszlépést), csak magára tudott figyelni, a saját bajára. Azt sem látta, amikor a diadalív fellázadt, és a szemétvödör megbillent. Még arra sem volt ideje, hogy a kezét maga elé kapja, legalább a feje fölé. A fazéka akkora, hogy az emberiség ebédje is elfért volna benne — ráesett, majd legurult a színpadról a nézők lábai elé. Az izlandi fekve maradt. Az egyszer már agyonütött a valóságban is majdnem agyonütve. Fekve, hiszen a szerepe nem engedte fölkelni. Pihennie kellett, hogy estére megint kisüthesse a száz és száz adagot, és nem üvölthetett fel káromkodva, hogy micsoda hely ez, ahol még a fazék is az embert üti. Azaz dehogynem üvöltött, végigüvöltötte az egész darabot, mint ahogy a többiek is; magukban és egymásra, okkal és ok nélkül üvöltöttek, mint ahogy az író is, az angol Wesker, az egyszervolt dühös fiatal is üvölt, mert csak arra futja az erejéből Az izlandiról dőlt a víz, amelyet az embertelen munka sajtolt ki belőle. Arcán, nyakán, mellén pedig csörgött a vér, a lehető leghitelesebben eljátszott üvöltés egyetlen eredménye, a legtöbb, amire az artikulátlan lázadás képes. A diadalív ledőlt, a darab ment tovább. Talán csak a színészek lettek kicsit csendesebbek, aggódtak, nem történt-e komolyabb baj. Peter valamit magyarázott, közben az izlandi felé fordulva az arcát, a nyakát törölgette, hogy figyelmeztesse, majd az izlandi kiment a színről, és egy-két ragtapasszal jött vissza. Megsebesült a kapitalizmussal vívott harcban. Az áldozat mégis hiábavaló volt, a lázadás megalvadt. A véletlen beleírt a színjátékba, de így sem tudta megváltoztatni az életet. Bolgár György Műterem Péter Vladimir Megvallom, először ügyet se vetettem rá: anyjának, Anna Margitnak a festményeire voltam kíváncsi, s nem a kertben játszadozó kisfiúra. Másik látogatásomkor akadémikusan megmintázott, jól megcsinált bronzszobrát mutatta, abban reménykedett akkor, hogy fölveszik a krakkói főiskolára, ötször próbálkozott a felvételivel, míg sikerült, végül is a Budapesti Iparművészeti Főiskola ötvöstanszakán, Engelsz Józsefnél végzett, mindössze két éve. Diák volt még, amikor megjelent Fémek, kövek, mesterek című kötete a Corvinánál, már 1970-ben kiállítása volt az Eötvös Klubban, következő tárlatát az idén rendezte feleségével, Bán Mariann keramikussal együtt az újpesti Mini Galériában. 1974- ben a mexikóvárosi Ezüst világkiállításon a világválogatott, igen szoros mezőnyében második díjat nyert. Péter Vladimir máris nevet és tekintélyt szerzett, pedig hiányzik belőle a kezdők obligát, erőszakossági együtthatója, viselkedése szerény, majdnem félénk. Egymást kiegészítő ellentmondás, hogy egy művelt, ennyire tájékozott, intellektuális művész, egyúttal olyan erős csuklójú mesterember, iparos legyen, mint ő. — ötvös, ilyen fogalom — mondja Péter — nem létezik külföldön. Vannak persze ékszerészek, de a szobrászok csak pihenésképpen csinálnak ékszereket, csak úgy balkézről. Ha nem így volna, akkor talán Salvadoré Dali, vagy Manza ékszerei is jók volnának. Ha ékszerről hallunk, mindig nemesfémekre, drágakövekre gondolunk, ha valami nincs aranyból, akkor már nem is ékszer, csak bizsu. Számomra az ékszer nem az arany szinonimája: olyan használati tárgy, amelynek rendeltetése a díszítés. Nagyon félve mondom magamról, hogy szobrász is szunnyad bennem. Nálunk dicséretnek számít, ha valaki azt mondja egy ötvösműre, hogy ez már szobrászat, pedig a jó ötvöstárgy — vallom — nem kisplasztika: egy adott feladat közben nem lehet ide-oda kirándulni. Az iparművészeti munka nagyon megizzaszt, de ami kikerül a kezem alól, arra rá merem írni a nevem. Ne keressük most a békaötvös és az elvarázsolt szobrászkirályfi allegóriáját. Péter Vladimir ritka módon sokoldalú, még jól behangolt körtemuzsikát is készített cserépből. Kentaurféle bronzalakjainak, domborműveinek ihletője talán az óperzsa művészet, ám teljesen új tartalommal. Diplomamunkája egy életnagyságú, rézlemezből domborított, kockatestű, verkli-testű, cilinderes, úr — olyasmi, mint Verne Hódító robotjának Prudent bácsija —, s ha forgatjuk a kurblit, valóban működik a lyukkártya, a verkli szól is. Főműve — eddig legalábbis— a Hungária kávéház bárjának tizennyolc, másfél méteres műanyag szobra. Ezeken a figurákon a századelő vursliját, kikiáltóit, "közönségét, körhintáját idézi föl (angyalt, ördögöt, huszárt, mutatványost, Miss Leonórát, a halált, a gyorsfényképész előtt beállított párt stb.), olyan világot, melynek ő már a nyomait sem ismerhette. Érzek benne némi rokonságot Anna Margit — egyik — világával is, csakhogy Péter Vladimirében keserűbb az irónia, több a kritika, Molnár Ferenc Liliomának édességéből itt már semmi sem maradt. Semmi jópofaság, semmi nosztalgia. Szinte hihetetlen, hogy az ékszer formanyelvébe, melyet lezártnak hittünk már, lehetséges még ennyi új kifejezést telepíteni, mint Péter Vladimír tette. Unjuk a „sportgyűrűket”, az ékszerészek, ajándékboltok kirakataiban hemzsegő modern giccseket. Péter is unja őket mégsem tér vissza a klasszikus, tradicionális formáláshoz; a sírokban talált karperecek, függők mellett izgatják az ősi szerszámok is: a balta, az ásó, a lapát, s visszatérő motívuma az ékszeren a funkciójától megfosztott sarokvas, a zsanér is. Anyaga legtöbbször bronz, olykor ezüst, alabástrom, hegyi kristály, de akár a marhacsont is. Darabjait általában keskeny bőrszíjjal függeszti fel vagy csatolja a karhoz. Ez a művész könnyedén fölényes, ugyanakkor érezzük, hogy minden munkájához olyan igényesen, alaposan fog hozzá, mintha élete főművét, vizsgadarabját kellene megalkotnia. — Vastag falúak az ékszereid, mindegyik súlyos. — Ez a súly végül is eloszlik a testen, de kell, hogy aki hordja, elbírja is, érezze, hogy rajta van, tudjon róla mindig, hogy ékszert visel. Ékszert viselni: magatartás. — Az ékszert hordó nő exhibicionista? — Mindenki exhibicionista. Társadalmi beidegződés, hogy pillanatnyilag csak a nők viselnek ékszert. Az ékszer optikai kapaszkodó, felhívja magára és viselőjére az emberek figyelmét. — Ezért csinálsz ékszert? — Aki viseli, nem tud magának csinálni, de valahogyan ő is művész, mint a műgyűjtő: kölcsön veszi tőlem a munka folyamatát. Amikor aztán kész az ékszerem, rossz érzés fog el. Megfosztottam magam egy élvezettől, amely csak addig tartott, amíg a tárgyamat csináltam. Frank János HAJNAL GÁBOR: Ki üzen? A falak nőnek ülök közöttük (a sors nem vágott sose ablakot annak akit falakkal bekerített) már csak az üres ég néz be hozzám fentről kéken vagy súlyos sötét fellegekkel és jó már az is ha néha villám gyorsírásjelével üzen valamit de ki üzen micsoda isten üzen és tőlem mit akar még? A falak nőnek mindentől mindenkitől elkerítenek tűnődöm múlt napok évek értelmén míg rám borítja a tetőt a sors és megtérek a csillagtalan sötétbe. Szavam panasztalan szerettem ifjúságom fényeit férfikorom csillagait haragtalan csak figyelem az üres járatú napokat s a néma eget. ______________________________ ______ ÍRÓ PALOMI 1975. JÚNIUS 7.