Élet és Irodalom, 1975. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1975-06-07 / 23. szám - Szekrényesy Júlia: Bágyadt bohózatok • színikritika • Goldni: Nyaralni mindenáron. Vígszínház. Rendező: Lengyel György | Csiky Gergely-Fényes Szabolcs-Szenes Iván: Kaviár. József Attila Színház. Rendező: Seregi László (12. oldal) - Frank János: Péter Vladimir • interjú | Műterem (12. oldal) - Bolgár György: A színész vérzik (12. oldal) - Hajnal Gábor: Ki üzen? • vers (12. oldal)

SZEKRENYESY JÚLIA: Bágyadt bohózatok Klasszikusokat játszani min­denáron: fölösleges, sőt gyanús buzgalom. Nem­ mindenre ad fel­mentést a sokat idézett szállóige. Shakespeare-t vagy jól vagy se­hogy, de adni kell. Néha bizony jobb lenne a sehogy. Mert az örök értékek ráérnek várni. A kevésbé tartós műveknek meg úgyis mind­egy. A Vígszínházban vígjátékot mu­tattak be Nyaralni mindenáron címmel, illetve Nagy Magda for­dításában és Lengyel György rendezésében a Nyaralás-trilógia címen ismert Goldoni-mű egy es­tére zsugorított változatát szomor­­kodhattuk végig. Az előadás egy jó hírű klasszikust kompromittált. Az olasz drámaíró művészete ép­pen jellegzetes bouquet-ját veszí­tette el ezen az estén. Egy ener­­vált, melodrámába oltott bohóza­tot láttunk, mely azzal a bánatos bölcsességgel ajándékoz meg, hogy akinek nincsen elég pénze, az ne menjen divatos nyaraló­helyre, mert úgysem találja meg az igazit, vagy ha megtalálja, ak­kor nem kapja meg. Ha egy drá­mában anyagi és érzelmi labili­tásról esik szó, ebből még egyál­talán nem következik, hogy mind­ezt elmosódó jellemekkel, vélet­lenszerű színpadi helyzetekkel és könnyeztető szomorúsággal kell eljátszani. Pedig ez történik a Vígszínház előadásán. Így aztán nem csoda, ha a Nyaralni minden­áron erőt, lendületet és szenve­délyt nélkülöző hősei tanácstala­nul és kiszámíthatatlanul téblá­­bolnak a színpadon. Mintha el­vesztettek volna valamit, de pon­tosan nem is tudják, hogy mit és hol. Halász Judit úgy bolyong, mint egy ijedt iskoláslány, Balá­­zsovits Lajos, mint egy meg nem értett jótanuló, Oszter Sándor pe­dig blazirt szívkirályként ejti za­varba a nézőt. A többiek, elsősor­ban Schubert Éva, Turay Ida, Szegedi Erika, Milósy György és Tordy Géza a humorizálással kí­sérleteznek. Sikertelenül. De erről nem mindig ők tehetnek. Csiky Gergely—Fényes Sza­bolcs—Szenes Iván Kaviár című zenés vígjátékát mutatta be a József Attila Színház. Az ere­deti művet Rácz György alkal­mazta zenés színpadra, az elő­adást Seregi László rendezte. Csiky Gergelynek nem használt ez a zenés vérátömlesztés. Egy csöppet nem lett frissebb tőle. A csacska vidéki patikus fővárosi kalandjai tanmesébe illően együ­­gyűek. Különösen egy olyan elő­adásban hatnak így, ahol a drá­mai konfliktusok fő forrása leg­többször az, hogy az egymást ker­gető szereplők majdnem összeüt­köznek, de észrevenni mégsem hajlandók egymást. Ez a sajátos, talán dramaturgiai vándor­vak­ságnak nevezhető színpadi fogás még bohózatban sem ildomos. Sőt még viccnek, paródiának sem elég jó. Kivált akkor nem, ha a komi­kus ábrázolásnak szinte ez az egyedüli eszköze. Mert jellemek­ről itt aztán végképp nincs szó. A színészi játék fásultságát pedig a leghangosabb bolondozás sem kendőzheti. Bodrogi Gyulával az élén, a szereplők mindegyike a nevettetés jól bevált igénytelen fogásaival él. A közönség, sajnos ezt is szívesen fogadja. Ami per­sze az olcsóságot semmiképpen sem igazolja. Inkább arra a mű­vészi felelősségre figyelmeztet, melyet minden színháznak vállal­nia kell közönsége neveléséért. Színház r­a.D -MŰVÉSZET A színész vérzik Ez itt a diadalív, mondta a má­sik színész, a darabban Peter, miután a színpadnyi konyhában (mondhatnánk konyhányi színpa­dot is, de a hangsúly ebben az esetben a konyha nagyságán van), a gáztűzhelyre meg a tálalóasz­talra fölrakott egy-egy szemetes­vödröt, és beléjük állított egy-egy nagy fazekat, meg egy partvist, a végükön egy fáradtan lógó kony­haruhával. A térdét felhúzta, aztán feszesen előrevágta, és csat­togó díszlépésben elvonult a sze­­métvödörív alatt. Utána a töb­biek, a mosogató, a cukrász, a konyha altisztjei és bakái. Egy­­kettő, egy-kettő, bal-jobb. Német, görög, zsidó, francia — ahányan, annyifélék —, akik traguk sem tudták, milyen egyformák. Meg­indult a kaposvári színpad is, föl­le, föl-le, föl-le, vele a diadalív is egyhelyben járva. Az egyik kuká­hoz hasonló szemétkosár azonban nem viselte el a megrázkódtatást, és kilépett a sorból. A benne lévő fazékkal, meg a partvissal együtt ledőlt a tűzhelyről, mint egy ön­tudatos diadalív, amely nem akarja túlélni a diadalmámor perceit. Talán Peter rosszul rakta a helyére, talán a nagy trappolás erősebb volt a kelleténél, talán az író is így szerette volna megírni.­­ A tűzhely mellett egy padon az izlandi feküdt. Az új szakács, aki aznap érkezett a londoni konyhá­ba, és akit fél nap alatt a padra terített a kizsákmányolás. Föld­höz vágta, de még nem a földbe, ahhoz még túl fiatal. Csak letag­lózta, aztán adott neki egy kis délutáni pihenőt, hiszen este me­gint rohammunkában kell sütnie a halat. El kell innen menni, erről a ro­hadt helyről, hajtogatta az izlan­di, ha éppen levegőhöz jutott. És akkor a többiek elkezdtek mene­telni. Az izlandi ügyet sem ve­tett rájuk (biztos vagyok benne, hogy néhány hónappal később ő is kivágta a díszlépést), csak ma­gára tudott figyelni, a saját bajá­ra. Azt sem látta, amikor a dia­dalív fellázadt, és a szemétvödör megbillent. Még arra sem volt ideje, hogy a kezét maga elé kap­ja, legalább a feje fölé. A fazék­a akkora, hogy az emberiség ebédje is elfért volna benne — ráesett, majd legurult a színpad­ról a nézők lábai elé. Az izlandi fekve maradt. Az egyszer már agyonütött a való­ságban is majdnem agyonütve. Fekve, hiszen a szerepe nem en­gedte fölkelni. Pihennie kellett, hogy estére megint kisüthesse a száz és száz adagot, és nem üvölt­­hetett fel káromkodva, hogy mi­csoda hely ez, ahol még a fazék is az embert üti. Azaz dehogynem üvöltött, végigüvöltötte az egész darabot, mint ahogy a többiek is; magukban és egymásra, okkal és ok nélkül üvöltöttek, mint ahogy az író is, az angol Wesker, az egy­­szervolt dühös fiatal is üvölt, mert csak arra futja az erejéből Az izlandiról dőlt a víz, ame­lyet az embertelen munka sajtolt ki belőle. Arcán, nyakán, mellén pedig csörgött a vér, a lehető leg­hitelesebben eljátszott üvöltés egyetlen eredménye, a legtöbb, amire az artikulátlan lázadás ké­pes. A diadalív ledőlt, a darab ment tovább. Talán csak a színészek lettek kicsit csendesebbek, aggód­tak, nem történt-e komolyabb baj. Peter valamit magyarázott, közben az izlandi felé fordulva az arcát, a nyakát törölgette, hogy figyelmeztesse, majd az izlandi kiment a színről, és egy-két rag­tapasszal jött vissza. Megsebesült a kapitalizmussal vívott harcban. Az áldozat mégis hiábavaló volt, a lázadás megalvadt. A véletlen beleírt a színjátékba, de így sem tudta megváltoztatni az életet. Bolgár György Műterem Péter Vladimir Megvallom, először ügyet se vetettem rá: anyjának, Anna Mar­gitnak a festményeire voltam kí­váncsi, s nem a kertben játszado­zó kisfiúra. Másik látogatásomkor akadémikusan megmintázott, jól megcsinált bronzszobrát mutatta, abban reménykedett akkor, hogy fölveszik a krakkói főiskolára, öt­ször próbálkozott a felvételivel, míg sikerült, végül is a Budapesti Iparművészeti Főiskola ötvöstan­szakán, Engelsz Józsefnél végzett, mindössze két éve. Diák volt még, amikor megjelent Fémek, kövek, mesterek című kötete a Corviná­nál, már 1970-ben kiállítása volt az Eötvös Klubban, következő tár­latát az idén rendezte feleségével, Bán Mariann keramikussal együtt az újpesti Mini Galériában. 1974- ben a mexikóvárosi Ezüst világ­­kiállításon a világválogatott, igen szoros mezőnyében második díjat nyert. Péter Vladimir máris nevet és tekintélyt szerzett, pedig hiányzik belőle a kezdők obligát, erőszakossági együtthatója, visel­kedése szerény, majdnem félénk. Egymást kiegészítő ellentmondás, hogy egy művelt, ennyire tájéko­zott, intellektuális művész, egyút­tal olyan erős csuklójú mesterem­ber, iparos legyen, mint ő. — ötvös, ilyen fogalom — mondja Péter — nem létezik kül­földön. Vannak persze ékszeré­szek, de a szobrászok csak pihe­nésképpen csinálnak ékszereket, csak úgy balkézről. Ha nem így volna, akkor talán Salvadoré Dali, vagy Manza ékszerei is jók vol­nának. Ha ékszerről hallunk, mindig nemesfémekre, drágakö­vekre gondolunk, ha valami nincs aranyból, akkor már nem is ék­szer, csak bizsu. Számomra az ék­szer nem az arany szinonimája: olyan használati tárgy, amelynek rendeltetése a díszítés. Nagyon félve mondom magamról, hogy szobrász is szunnyad bennem. Nálunk dicséretnek számít, ha valaki azt mondja egy ötvösműre, hogy ez már szobrászat, pedig a jó ötvöstárgy — vallom — nem kisplasztika: egy adott feladat közben nem lehet ide-oda kirán­dulni. Az iparművészeti munka nagyon megizzaszt, de ami kikerül a kezem alól, arra rá merem írni a nevem. Ne keressük most a béka­ötvös és az elvarázsolt szobrászkirályfi allegóriáját. Péter Vladimir ritka módon sokoldalú, még jól behan­golt körtemuzsikát is készített cserépből. Kentaurféle bronzalak­jainak, dombormű­veinek ihletője talán az óperzsa művészet, ám teljesen új tartalommal. Diploma­­munkája egy életnagyságú, rézle­mezből domborított, kocka­testű, verkli-testű, cilinderes, úr — olyasmi, mint Verne Hódító ro­­botjának Prudent bácsija —, s ha forgatjuk a kurblit, valóban mű­ködik a lyukkártya, a verkli szól is. Főműve — eddig legalábbis­­— a Hungária kávéház bárjának ti­zennyolc, másfél méteres mű­anyag szobra. Ezeken a figurákon a századelő vursliját, kikiáltóit, "közönségét, körhintáját idézi föl (angyalt, ördögöt, huszárt, mutat­ványost, Miss Leonórát, a halált, a gyorsfényképész előtt beállított párt stb.), olyan világot, melynek ő már a nyomait sem ismerhette. Érzek benne némi rokonságot An­na Margit — egyik — világával is, csakhogy Péter Vladimirében keserűbb az irónia, több a kritika, Molnár Ferenc Liliomának édes­ségéből itt már semmi sem ma­radt. Semmi jópofaság, semmi nosztalgia. Szinte hihetetlen, hogy az ék­szer formanyelvébe, melyet le­zártnak hittünk már, lehetséges még ennyi új kifejezést telepíte­ni, mint Péter Vladimír tette. Un­juk a „sportgyűrűket”, az éksze­részek, ajándékboltok kirakatai­ban hemzsegő modern giccseket. Péter is unja őket mégsem tér vissza a klasszikus, tradicionális formáláshoz; a sírokban talált karperecek, függők mellett izgat­ják az ősi szerszámok is: a balta, az ásó, a lapát, s visszatérő mo­tívuma az ékszeren a funkciójától megfosztott sarokvas, a zsanér is. Anyaga legtöbbször bronz, olykor ezüst, alabástrom, hegyi kristály, de akár a marhacsont is. Darab­jait általában keskeny bőrszíjjal függeszti fel vagy csatolja a kar­hoz. Ez a művész könnyedén fö­lényes, ugyanakkor érezzük, hogy minden munkájához olyan igé­nyesen, alaposan fog hozzá, mint­ha élete főművét, vizsgadarabját kellene megalkotnia. — Vastag falúak az ékszereid, mindegyik súlyos. — Ez a súly végül is eloszlik a testen, de kell, hogy aki hordja, el­bírja is, érezze, hogy rajta van, tudjon róla mindig, hogy ék­szert visel. Ékszert viselni: maga­tartás. — Az ékszert hordó nő exhibi­cionista? — Mindenki exhibicionista. Tár­sadalmi beidegződés, hogy pilla­natnyilag csak a nők viselnek ék­szert. Az ékszer optikai kapaszko­dó, felhívja magára és viselőjére az emberek figyelmét. — Ezért csinálsz ékszert? — Aki viseli, nem tud magának csinálni, de valahogyan ő is mű­vész, mint a műgyűjtő: kölcsön veszi tőlem a munka folyamatát. Amikor aztán kész az ékszerem, rossz érzés fog el. Megfosztottam magam egy élvezettől, amely csak addig tartott, amíg a tárgyamat csináltam. Frank János HAJNAL GÁBOR: Ki üzen? A falak nőnek ülök közöttük (a sors nem vágott sose ablakot annak akit falakkal bekerített) már csak az üres ég néz be hozzám fentről kéken vagy súlyos sötét fellegekkel és jó már az is ha néha villám gyorsírásjelével üzen valamit de ki üzen micsoda isten üzen és tőlem mit akar még? A falak nőnek mindentől mindenkitől elkerítenek tűnődöm múlt napok évek értelmén míg rám borítja a tetőt a sors és megtérek a csillagtalan sötétbe. Szavam panasztalan szerettem ifjúságom fényeit férfikorom csillagait haragtalan csak figyelem az üres járatú napokat s a néma eget. ______________________________ ______ ­ÍRÓ PALOMI 1975. JÚNIUS 7.

Next