Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-22 / 4. szám - Cs. Kovács László: Volga-part • kép (10. oldal) - Hernádi Miklós: Ösztön és értelem között • könyvkritika • N. Tinbergen: Az ösztönről (Gondolat) | Arnold Cehlen: Az ember (Gondolat) | Csoportdinamika. Válogatás Kurt Lewin műveiből (Közgazdasági és Jogi) (10. oldal) - Kelecsényi László: G. mint Giovanni • könyvkritika • John Berger: G. (Európa) (10. oldal)
Az ember uralma a természet felett ellentmond a józan észnek. Törékenyek, tehetetlenek, védtelenek vagyunk, tájékozódásunk hitvány. Nincs biológiai képességünk, amelyben (élő)világbajnokok volnánk — mi több, valamennyiben az utolsók közt kell szégyenkeznünk. Didergünk a sarkkörön, izzadunk a trópusokon, alkalmazkodásunk gyatra. Miért győztünk mégis az állatvilágon? Az ösztöneinken győztünk. Nem akkor párzunk, amikor eljön az ideje, hanem amikor szerelmesek leszünk, és egyedül tudunk maradni. A vákuumcselekvésekből —ilyen a madarak partner nélküli párzógyakorlata — megteremtettük a művészetet. Szarvasviadalok helyett létrejött a párbajkódex, a NOB és a Biztonsági Tanács. Ösztöneink azért ma is bennünk dorombolnak. Így az érdekeltek szemével olvashatjuk Niko Tinbergen összefoglalóját az állati ösztönökre vonatkozó felfedezésekről. Már a negyvenes évek végén, a mű születése idején is tudták az etológusok (Frisch, Lorenz, Vexküll munkái szerepelnek sűrűn az összefoglalóban), hogy az állatok természetes viselkedését nem elég azon melegében megfigyelni; szigorú tudományos metodológiára, ennek körültekintő betartására van szükség, hogy épkézláb következtetésekre jussunk. Az például, hogy egy állat nem reagál ilyen vagy olyan környezeti változásokra, nem bizonyítja, hogy más körülmények között, más motivációs állapotban képtelen volna felfogni őket. Nászi kergetőzése idején a barna szemeslepke nem reagál színekre, táplálkozási reakcióját viszont éppen a színinger váltja ki. Az állati megnyilvánulásokban nehéz elkülöníteni a genetikushormonális, meg a tanulással beépült késztetéseket, tehát relatív erősségüket sem könnyű mérni. Mindenesetre „a prolaktinnal kezelt házikakas úgy reagál a csirkére, mint a kotlós”, a tesztoszteronnal kezelt csirke viszont néhány hónap múlva „a hímnek megfelelő módon kopulált. Egy alkalommal háromszor kukorékolt”. Sokáig úgy hittük, repülő mozgásaikat szüleiktől tanulják a madárfiókák. Grohmann szűk csövekben nevelt föl galambokat, s mikor a kontrollállatok már tudtak repülni, szabadon eresztette őket. A két csoport repülő teljesítménye közt nem volt különbség. Az állatvilágban tapasztalható kvázi-társadalmi jelenségek, mint amilyen például az alárendelt nősténycsókák rangemelkedése valamelyik magas rangú hímmel való párosodásuk folytán, számos analógiára késztetik az embert. Egyegy funkció tekintetében az állatok nagyon is emberi módon viselkednek: a delfinek választékosan kommunikálnak, a vadászó farkasoknál munkamegosztás van, a kutyák szagló, a denevérek hallóérzékelése olyat is tud, amit embere sohasem fog tudni — de ezek elszigetelt csúcsteljesítmények, az állati magatartás totalitását nem érintik. Az ember minden bizonnyal kevesebbet tud, mint minden állat együttvéve, de egymagában hasonlíthatatlanul többet, mint bármelyik állat. Mi erre a magyarázat? Ha egyértelmű okokat keresünk, Arnold Gehlen művéből aligha hámozhatjuk ki őket. Gehlen az embert bonyolult teljességében veszi vizsgálóra. Bár filozófiai antropológia az, amit művel, könyvének biológiai, paleontológiai részei a legalapvetőbbek. (Némi irónia rejlik ebben, mert Gehlen, akinek gondolatvilága nem zárja ki a teremtés lehetőségét, művének gyakorlatában nagyon is materialista: szervi változásokból vezeti le az ember minden bonyolultabb lelki,ismereti, képzeleti, akarati és kommunikációs képességét.) De az okokra visszatérve: „egy egész komplexumból elszigetelnek egyetlen ismertetőjegyet, amit aztán megtesznek éppen ama komplexum »okának«, amelyből elszigetelték” — írja szerzőnk. S valóban, őrizkedik attól, hogy egyetlen kitüntetett okot keressen az ember különleges élővilágbeli helyzetére. Ami azonban jogos kritikája lehet az oksági viszony túlerőltetésének, az nem tilthatja meg az okság, e legáltalánosabb természeti törvényszerűség józan feltárását általában. Gehlen művéből elénk tárul az ember lényének minden gazdagsága, ugyanakkor megmagyarázatlanok maradnak e gazdagságnak kényszerítő, evolúciós indítékai. Az az ember, aki többé-kevésbé már készen, evolúciójának végtermékeként pattan elénk a gehleni antropológiában, ha a biologikumát nézzük, csupa hiány, tökéletlenség, visszafejlődés. Környezetéhez nem fűzik specializált reagálásmódok. Az ingerekből nem tud ösztönei szerint válogatni, mert szinte teljesen úrrá lett ösztönein: megszüntette azok primér ösztönszerűségét. Ingerözön bombázza érzékeit, s ez iszonyú terhet ró egész idegrendszerére. Ez a „világranyitottságnak”, e csak emberi sorsnak a gehleni megfogalmazása. Mivel helyettesíti ösztöneinek programozottságát a világra születő ember? Tanult szokásokkal, amelyek „trivializálják”, „rutinizálják" az érzékelést meg a cselekvést. Így összes megmaradt pszichikus energiánk „szabaddá válik”, más, új, magasabb rendű feladatokra lehet mozgósítani. Ez a „tehermentesülés” , a „világranyitottság” terhének emberi megválaszolása. Az állat számára csak az létezik, ami ösztönei számára fontos. „A mókus számára nem létezik a hangya, éljen bár ugyanazon a fán, mint ő. Az ember számára azonban mind a két állat létezik, és még sok minden más is: távoli hegyek és csillagok, melyeket biológiai szempontból teljesen felesleges észlelnie.” Az érzékek begyakorlott működése tehermentesíti a kezet és a lábat, a nyelvhasználat pedig az érzékek működését: „az odanézés megtakarítja a tapintást, a szó pedig az odanézést”. Mindezt megtanulni, begyakorolni, a hiányzó ösztönirányítást kultúrával, civilizációval pótolni csak adott környezetben, kitartó, éber aktivitással lehet. Ezért van, hogy az ember biológiai értelemben „koraszülötten” jön a világra. Hosszú idő alatt jut csak el odáig, mint a kiscsikó újszülötten, hogy lábrakap. Ahhoz, hogy az embercsecsemő ugyanolyan éretten jöjjön a világra, mint valamely nem emberi emlős, a terhességnek legalább egy évvel meg kéne hosszabbodnia. A nemi érettség voltaképp megvan már az ötödik életévben, de eltolódik a tizennegyedik-tizennyolcadik életévig. Csak ekkor kell utódnevelővé válnia a neveltnek. Hallatlanul lelassult egyedfejlődés jellemző tehát az emberi nemre —■ ez ad időt és módot arra, hogy minden egészséges újszülöttből az élővilágban különleges helyre eljutó emberi egyéniség váljék. Az érés folyamatai, amelyek — a többi emlősfajhoz hasonlóan — az anyaméhben is végbemehetnének, az embernél számtalan külső ingerforrás beáramló élményével kombinálódnak. Gehlen hosszan bizonyítja, hogy az ember evolúciós őse sohasem ment keresztül a mai emberszabású majmokat létrehozó fejlődésen. A mai emberszabású majmok ősei még közelebb álltak a mai emberhez, mint mai állatkertbeli utódjaik állnak. Elágazó fejlődésről van szó, s a két ág legutolsó közös törzsét valamelyik ősrégi rágcsálófajban kellene keresnünk. E téren nem Gehlené az utolsó szó. Bizonytalannak érezzük például azt az állítását, hogy az emberben nincsenek ösztönemlékek a fán élésről. A csecsemők kapaszkodó reflexe nem ilyen emlék? A mű utószavában Ágh Attila joggal teszi szóvá az először 1940- ben megjelent könyv néhány elavult elképzelését, bár kissé könynyed hangnemben utasítja el az enciklopédikus mű alapgondolatait. Olyan tények mellőzését rója fel Gehlennek, amelyekkel az számol, csak éppen bizonyos összefüggésekben, alapkoncepciójából következően mellőzhetőknek tekinti őket. A mű egészének enyhe lesajnálásával az utószó egyáltalán nem támasztja alá azt, aminek alátámasztása a dolga volna: a vaskos mű megjelentetését. Ágh Attila vitatja például azt a gehleni gondolatot — mely Herderre megy vissza —, hogy az ember biológiailag fogyatékos lény volna a teljes felszereltségű állatokhoz képest. „Az absztrahálni képes agy és a munkaképes kéz: biológiai szervek” — írja. Az agy és a kéz azonban nem biológiai szerv abban az értelemben, hogy absztrahálásra, munkavégzésre is képes. Ha mindössze biológiai értelemben beszélünk róluk, éppen különleges emberi, biológián túlmenő funkciójukat tagadjuk meg tőlük! Gehlen egyik megjegyzése jól megvilágítja az itt ellene felhozott érv képtelen voltát: „Alapvetően hamis az ember környezetéről beszélni a biológiailag definiált értelemben... Pontosan ugyanazon a helyen, ahol az állatoknál a környezet áll, az embernél a kultúra világa található.” Biológiai fogyatékosságának köszönheti roppant, fejlődését az ember! Mindenképpen nem biológiai módon kellett úrrá lennie körülményein, mert nem volt már elég képessége a biológiai fennmaradáshoz. Volt Vass Juditnak egy pszichológiai filmje (Módszerek), amely gyermekcsoportok demokratikus, tekintélyelvű, illetve „laissez faire” stílusú irányításának eltérő hatásait dokumentálta. A filmvásznon megismétlődött az a kísérlet, amelyet Lippitt és White, Kurt Lewin két amerikai tanítványa végzett el, s amely máig a kísérleti szociálpszichológia legjelentősebb eredményének számít. Lewin korábbi, németországi korszakát is tanítványok — főként lelkes nők — kísérletei övezték. A mester elvontabb tanulmányokba merült. Ezekből olvashattunk egy korábbi, meglehetősen száraz, magyar nyelvű gyűjteményben. Lewin műveinek újabb válogatása mély gyakorlati-politikai érdeklődését is elénk tárja. Noha munkássága a szociálpszichológiában folytatás nélkül maradt — mert más eljárások több sikert hoztak, mint bonyolult „mezőelmélete”, „erőtér-topológiája”, „vektorpszichológiája” — kísérleti problémakörének humánus tartalmai ma is rendkívül időszerűek, követésre méltók. Mi végre tervezte meg legismertebb kísérletét? Azt akarta megtudni, hozzájárult-e a bismarcki német iskolarendszer katonás légköre a hitlerizmus térhódításához. Ha a mostani gyűjteményt szemügyre vesszük, nem lelünk benne olyan írást, amely híjával volna ennek a tudományon kívüli, de nagyon tudáshoz illő társadalmi orientációnak (a házassági konfliktusokról, a zsidóság s általában a kisebbségek dilemmáiról, a veszélyhelyzetekről, az ipari konfliktusokról, az értelmi fogyatékosságról szóló cikkek ötlenek először szembe). Az általa megalapozott csoportdinamika kitüntetett figyelmet szentel azoknak a belső pszichikus erőknek és konfliktusaiknak, amelyek egy-egy közösségben beleszólnak az interakciók folyamatába. Érdekelheti például, hogy milyen hatással van fegyencekre, ha nem közlik velük büntetésük időtartamát; hogy milyen hatással van egy konferenciára a tárgyalóasztal térbeli elhelyezése, alakja, vagy (amit Festinger vizsgált behatóan), hogy miként oldjuk fel ellentmondó értesüléseinkből származó pszichikus feszültségeinket. Olyan kísérletek tömege vált elvégezhetővé a csoportdinamikában, amelyek időbeli visszapörgethetetlenségük ellenére kielégítik a tudományos megbízhatóság minden alapelvét. Nem csekély örökség ez egyetlen tudóstól. Az ő szemléletével, de nevének ritka említésével folynak ma a csoportdinamikai kutatások. Lewin merített Freudból; az ő kategóriái közül sokat (például a frusztrációt, a pótcselekvést) kísérletileg is próbára tett. Munkásságával összekötő híd — vagy ennek első íve — épült az egyén „mélylélektani” folyamatai és a legszélesebb társadalmi erőhatások, változások között. G. mint Giovanni John Berger: G. (Európa, 388 old.) Az angol művészettörténész sorrendben ötödik regénye (hazájában elnyerte a legrangosabb irodalmi díjat), a Don Juan legenda újabb feldolgozása. Bár a könyvből — melyet András T. László fordított — hiányoznak az eredeti történet alapmotívumai, az események és a szerző igen találó elméleti reflexiói mégis tükrözik a Don Juan mítosz lényegét és belső logikáját. Berger kiváló műve esszéregény: egyesíti magában a művészet és a tudomány módszerét. Bevallása szerint egy geométer szellemében ír; figuráit a tárgyilagos objektivitás és nem a belső azonosulás eszközével ábrázolja. A regény címadója G., azaz Giovanni családon kívül nevelődő, törvénytelen gyermek. Felnőve éles szemű és felelőtlen voyeur-ré válik, aki fittyet hány a századfordulós polgári társadalom szokásainak, akinek az élet csak kaland, állandó lehetőségek vására, ahol nem kell fizetni. Hűvös szívű kívülállóként bejárja Európa nagy részét, miközben jelentékeny vagy kevésbé jelentős történelmi események zajlanak mellette. A történelem epizódjainak a könyvben másodlagos a szerepük. Kulisszaként elvonul előttünk a századforduló három évtizedének néhány eseménye. Az események írói kiválasztása esetleges, de igen beszédes, mert azt jelzi, hogy G. és környezete még e kevéssé jelentékeny történések közegéből sem tud kiemelkedni, a történelemmel egyenrangú egyéni létet megvalósítani. A történelem úgy vonul el felettük, hogy nyomot se hagynak maguk után, vagy hogy bennük hagyna nyomot a történelem. A regényben szerepelnek ugyan hősök — kísérletezők és forradalmárok —, de jelenlétük csak háttér, amely, előtt a polgári életmód és a polgári házasság prózai hétköznapjai elvonulnak. Ebben a közegben élve és élősködve gyűjti G. az élményeit, kalandjait És mégis: felszabadító hatású ember rejlik G.-ben. Mivel az egész világot semmibe veszi — mint minden Don Juan — egyúttal a polgári szerelem- és házasságfelfogásit is megtagadja. A polgári korszak szerelme és szexualitása a birtoklásra, a női alárendeltségre épül A leírás tárggyá változtatja a nőt, akinek azonban eszménnyé is kell válnia, hogy kárpótolja férjét a többi elveszett lehetőségért, a más nőkről való lemondásért. Ezért alakul ki az úgynevezett női kétszínűség — a férfiak monolitikus uralmának eredményeképp —, hogy olyannak mutatják magukat, amilyennek férjük és birtokosuk látni szeretné őket. De titkon mások, igazi arcukat viszont csak kedvesük, szeretőjük ismeri. Ez a terület a mindenkori Don Juanok érvényesülési szférája. A szexuális élmény egyedisége és konkrétsága felszabadítja az elcsábított nők lehetséges énjét tényleges és szerepjátszó énjük nyomasztó hatalma alól. G., mivel megveti a társadalmi konvenciókat, nem akar birtokolni; minden kalandja után továbbáll. De mindenkor felvillantja egy másik élet lehetőségét, így puszta létezésével gyakorol kritikát a fennálló viszonyokon. Ennyivel fölötte áll annak az életmódnak, mely szükségképpen termelte ki őt, a csábítót és szabadságra figyelemeztetőt, így kapcsolódik végül össze egyén és történelem problematikája, így derül ki, hogy a végletesen és végzetesen szabad polgári individuum a történelem terméke. John Berger kiváló esszéregényének megfigyelései, a szerző éles logikára és dialektikus gondolkodásra valló elemzései adják művének jelentőségét. A cselekményt, a történet elbeszélését néha felfüggesztő és minduntalan átszövő reflexióiból a későpolgári életmód és társadalom kíméletlen elemzője és kritikusa tekint az olvasóra. Kelecsényi László HERNÁDI MIKLÓS: Ösztön és értelem között N. Tinbergen: Az ösztönről (Gondolat, 251 old.); Arnold Gehlen: Az ember (Gondolat, 620 old.); Csoportdinamika. Válogatás Kurt Lewin műveiből (Közgazdasági és Jogi, 513 old.). tiZHSÜ UROPALOMJI KÖNYVEK 1977. JANUÁR 21