Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)
1977-08-27 / 35. szám - Mágori Erzsébet: Riporterfeleltetés • rádiókritika • Főszerepben a riporter c. sorozat (13. oldal) - Benyó Ildikó: linóleummetszetei • kép (13. oldal) - Váncsa István: Kétszer ad, ki gyorsan ad • televíziókritika (13. oldal)
/ Rá«9Sá Benyó Ildikó linóleummetszetei MAGORI ERZSÉBET: Riporterfel éltetés Nehéz feladat állította a rádió Főszerepben a riporter című sorozatában legjelesebb riportereit. Azok, akiknek mesterségükhöz tartozik másokat szóra bírni, most maguk kényszerültek vallomást tenni. Olyan mérkőzésre emlékeztetett ez a műsor, ahol a bajnoknak — ellenfél híján — a játszmát önmagával kellett lefolytatnia. Méghozzá úgy, hogy a szurkolók népeé tábora — a kedves hallgatók — közben jól is szórakozzanak. A mulattatás nem mindig sikerült, mégis érdekes és tanulságos volt, ahogyan ki-ki saját egyéniségére és rádiós munkastílusára jellemzően oldotta meg önmaga közvetítését. Azok voltak a legjobbak, akiknek kíváncsisága a Főszerepben is másokra irányult, akik nem önmagukat magyarázták, hanem annak a kényes missziónak fontosságát érzékeltették, amely a világ ellentmondásos jelenségeinek közvetítésével a riporterre hárul. Voltaképpen jó ismerőseinket láttuk viszont premier plánban. Azokat, akiket a hétköznapokon — és éppenséggel nem reflektíofényben — munkájuk közben tanultunk meg szeretni és becsülni. Hány érdekes helyzettel, kényes problémával, tőlünk távol eső környezettel, tájjal, foglalkozással, jellegzetes vagy különleges embertípussal ismertettek meg bennünket az évek során. Hány érdekes, kalandos utazást tettünk meg velük a szobánkban ülve, a négy fal között. Ma, amikor az irodalom gyakran hátat fordít az életnek, a riporter tevékenysége egyre becsesebbé, csaknem pótolhatatlanná válik a mai valóság feltárásában. Egyszeri, parádés produkciójukat ezért nem vagyunk képesek egész tevékenységük összefüggéséből kiragadva látni vagy megítélni. És nagyon is megértjük a főszereplővé előléptetett riporterek zavarát: azoknak kell bemutatkozniok, akik amúgyis jól ismerik őket, önmagukat kell ismertetniök, amikor ők mások megmutatásában mesterek. ★ Az egy órán át tartó monodráma műfajának életveszélyes buktatóit mindenki a maga módján igyekezett kikerülni. Senki sem akart önmagával egyedül maradni a nyilvánosság előtt. Petress István „kikérte magát” a szalagtárból és riporthőseit beszéltette maga helyett. Jó tolmácsokat választott. Érdekes módon magánszáma meggyőzőbb és főleg ökonomikusabb, szűkszavúbb volt, mint számos általános érvényű közérdekű műsora. (Például a terjengős, végtelenségbe húzódó Mikrotánc). Kerülte az érzelmes vallomásokat, és talán neki sikerült a legpontosabban a szakma lényegét, a riporteri hivatás szépségét szavakkal is megmagyaráznia. Rapcsányi László, a rádió mindentudó, egyszerre mindenütt jelenlevő száguldó riportere, aki bámulatos biztonsággal mozog a múlt és jelen tájain, gyermekeinek pergette le magnón élete történelmi filmjét. A nosztalgikus utazás saját tegnapunkból vezetett a mába. Kevés szóval és sok zenével — népdallal, slágerrel, sanzonnal, liturgikus énekkel, háborús és mozgalmi indulókkal — kalauzolta saját ifjúságába a mai fiatalokat, önarcképe mögött világunk politikai tájképét is felvillantotta. Szilágyi János ötéves kislányával beszélgetett Kettesben. Természetesen közérdekű témákról. A kellemetlen kérdéseiről híres riporter, akit vonzanak a kényelmetlen helyzetek, ezúttal apaszerepben mutatkozott be. Főszereplőből ravaszul mellékszereplővé degradálta magát. Szilágyi most is, mint annyiszor, felülkerekedett. Választott sablonszerepét olyan kedvesen, természetesen, annyi fanyar bájjal és tehetséggel alakította, hogy mindenki — beleértve a fejcsóválókat is — remekül szórakozott. Persze, a sikert főleg Jutka lánya közreműködésének köszönhette. Ő volt az, aki a beszélgetés intim, magánjellegű fordulatainak bizonyos távlatot és filozofikus mélységet adott. Feyér Zoltán, aki — a Táskarádió ifjúsági műsorában — szereti provokálni az idősebb korosztályok tekintélyes képviselőit, kritikusok mélyenszántó elmélkedésével vezette be tarkabarka zenés monológját. Azt tudakolta meg tőlük, milyen az igazi rádiós személyiség? Majd műsora végén főnökeit faggatta ki arról, hogy ő milyen? A Főszerepben egyszerre volt komoly és túl vicces, érzelmes, Ironikus, szerény , és kihívó. Ő az egyetlen huszonéves a sorozatban szereplő riporterek társaságában. Érthető a nyugtalansága, hogy az idő eljár felette, és ezért sietősen, egy szuszra — rengeteg harsány zenével körítve — el kell mondania mindent, nemcsak önmagáról és korosztályáról, de a huszadik századról, sőt a harmadik évezredről is.★ Persze, nem üldögélhet mindenki olyan bölcs és szelíd nyugalommal a helyén, mint Vitray Tamás, aki percek alatt teremti meg maga körül azt az utolérhetetlen nyilvános intimitást, ami sikerének és népszerűségének egyik legfőbb titka. Legvonzóbb tulajdonsága — vagy módszere? — az őszinteség. Most is kereken kimondta, hogy ő azért hívta meg másokkal együtt beszélgető partnerül Szilágyi Jánost, a sorozat szerkesztőjét, mert annak kutya kötelessége segíteni a „bajba jutott riportereken”. Pedig vele aztán igazán semmi baj nem volt. A fordított helyzetben, amikor nem ő kezdeményezett beszélgetéseket, hanem őt rohanták meg a legkülönbözőbb problémákkal, megmutatta, hogy felelni legalább olyan jól tud, mint ahogyan kérdezni szokott. Egyébként ő volt az egyetlen, aki folyamatosan, zenei betétek nélkül végigbeszélgette műsorát. Ezzel akaratlanul is megdöntötte azt a rádiós babonát, hogy a hallgató — bármiről legyen is szó — nem képes figyelemmel és érdeklődéssel végigkísérni egy hosszabb, megszakítás nélküli szöveget. És biztos vagyok benne, hogy senki sem hiányolta nála a szokásos zenei szüneteket, amelyek általában a gondolatok szünetelését, bizonyos pihenőket jelentenek azok számára, akiknek nincs elég mondanivalójuk. De ha a riporternek, mintez esetben is, érdekes közlendői vannak, akkor csak bosszantó a gondolatmenetet vagy információt megszakító zenebona. Azt hiszem, a hallgatókat nagyon idegesítette volna, ha Vitray az izgalmas eszmecserét hirtelen megszakítva — a rádiós szokásokhoz híven — időnként zenei függönyök mögé bújik. Már csak azért is, mert Vitray — a képernyőn vagy a mikrofon előtt — azokat a beszélgetéseket pótolja, amelyekre a mai rohanós életünkben, nekünk , magunknak alig van alkalmunk. Helyettünk beszélget, mint ahogy a jó riporter is helyettünk kérdez. Nemcsak a kapcsolatteremtés művészetére tanít, hanem arra is, hogy a dolgok kimondhatók, néven nevezhetők. A kérdések és feleletek szabad játéka arról győzte meg a hallgatókat, hogy egyedül a nyíltság, az őszinteség lehet alapja az emberek kokomdmunikációnak. VÁNCSA ISTVÁN: Kétszer ad, ki gyorsan ad Előbb-utóbb önellátásra fogok berendezkedni. A tévéműsor viszonylag kevés apropót nyújt ahhoz, hogy előállítsak három-öt gépelt oldalnyi terjedelmű szöveget, írnom viszont muszáj, hát majd kitalálok valamit. Például elgondolok különféle — nem létező — produkciókat, s reflektálok rájuk sebtiben. Vagyis teremtek magamnak egy saját, különbejáratú fantáziatelevíziót, a meglevőnek pedig felmondok. Miért ne? Ady megírta, hogy Milota község kálvinista népe egy ízben trehánynak minősítette és el akarta csapni az Úristent. Mert gondatlan, nem ügyel az időjárásra, nem törődik a vetéssel, noha a falu drága pénzen templomot tart fenn neki, papot, kántort, egyházi adót fizet. S mert az isten mégse becsüli meg magát, fel is út, le is út, másikat kell szerződtetni. Nos, a televízió néha heteken át alkalmatlan arra, hogy vele kapcsolatban kritikai tevékenységet folytassunk. Itt van előttem a Rádió- és Televízióújság 32. és 33. száma, hatszor átlapoztam mindkettőt, hátha volt mégis egy olyan műsor, amelyről lehetne mondanivalóm; eredmény eddig nincs, de több szem többet lát, olvassunk együtt. Augusztus kilencedike, kedd. Délutáni műsor: hogyan készítsünk burgonyapecsétet, miért kötelező a biztonsági öv, hogyan lehet több alumíniumunk? Játék a betűkkel, erőművek Szibériában. Főműsor: Frédi és Béni, pingvinek, templomok, sakk-matt. Szerda. Sarkvidéki madarak, fóka, rozmár, jegesmedve. Éjjeli kombájnszerviz. Főműsor: Szimulánsok. Tévéfilm, Ratkó István tizenötödik kötetének egyik novellájából. A novellát olvastam, köz-, helybreviárium, a film is az, csak logikátlanabb. írjak erről? Csütörtökön Sztrogoff, pénteken Gyula vitéz télen, nyáron (jó, jó, de mozifilm), plusz aktuális műsor a KISZ belvízmentesítő táboráról; szombaton őfelsége, a férfi. A Kamara Varieté vendégszereplése, ilyenről már írtam. A vasárnapi műsor (az esti mozifilmet leszámítva) hagyományos módon hogyishívják... Ennyi volt a harminckettedik műsorhét. Menjünk tovább. Augusztus tizenhatodika, kedd. Bukovcan: Mielőtt a kakas megszólal. Tévéjáték. Feszes szerkezetű kamaradarab, jól megírt figurák, klasszikus hármasegység, robbanó konfliktus. Televíziós megvalósítása nem hibátlan, de jó ritmusú, markáns, végiggondolt. Várkonyi Gábor rendező általam látott munkáiból messze a legjobb. írnék is róla, csak az a baj, hogy ezt a konfliktust Sartre Temeteken holtakjától Fábry Ötödik pecsétjéig megszámlálhatatlan változatban olvastam-láttam-hallottam. A hiba nem a műben van, hanem bennem — bennünk —, az immunissá vált szervezet védekező mechanizmusaiban. Szerda: fókák, a főműsorban gyengécske film. Csütörtökön Sztrogoff, Nyitott könyv és A játszma — utóbbiról tavaly írtam, s akkori véleményem a tévéjáték folytatásaira is áll. Pénteket tehát átugorhatjuk. Szombat: mozifilmek, Nótaszó, Állatlexikon, könnyűzene, olvasókör, önök kérték. Erre végképp nincs szavam. Valahányszor ez az összeállítás jelentkezik, a kritika mindig hisztérikus kifakadásokkal reagál, s nem eredménytelenül, ugyanis a műsor színvonala lassan, de egyenletesen romlik. Ezzel egyidejűleg változik a műsorstruktúrában elfoglalt helye is; újabban a nagy nemzeti és nemzetközi ünnepek estéin fordul elő, amikor a televízió valami óriásit, valami lebilincselőt, valami bódítóan gyönyörűségeset akar prezentálni. Május elseje, vasutasnap: augusztus huszadika, gyertyaszentelő. Nutriatenyésztési Világnap: Önök kérték. Televízió : a kritika hiába ágál, valahol, valakikben szilárdan él az a meggyőződés, hogy ez a Magyar Televízió legszebb, legjobb, legzseniálisabb műsora. Kár is vitatkozni, hiszen minden kifogásra elsüthető az a válasz, hogy színvonal ide, ízléstelenség oda, ez az egyik legnépszerűbb programunk, erre tömegigény van, amit ki kell elégíteni. Ez a tömegigény afféle varázsszó, amely mindent igazol. Miért van az, hogy a magyar tévéelőfizető három hónap alatt több jegesmedvét, fókát, üzekedő rozmárt lát, mint egy eszkimó egész életében? Tömegigény van rá. Hát jó. Közbevetőleg megjegyzem, hogy most éppen vasárnap van, augusztus huszonegyedike, a tévét egész nap kikapcsolva hagytam. A Pápaszemes című, magyarul, beszélő kirgiz film megtekintésének ideája csábított ugyan egy darabig, de végül is az élményről valami miatt lemaradtam. Most valahogy hiányoznak a kedvenc programjaim. Az olyanok, mint a Mivel érdemelte ki a beledi Előre Tsz „dr. Porpáczy Aladár” kertészeti brigádja a Magyar Népköztársaság Kiváló Brigádja kitüntetést? (Ez a műsor létezett, tavaly október nyolcadikén sugározták.) Nem tudom, ki hogy van vele, én az ilyen címek (alcímek) olvastán frenetikus izgalomba jövök, alig várom a műsorkezdést, egy aktuális példával élve: Mi újság van? — olvasom a keddi programok között tallózva, alcíme: Hétköznapi krónika Hollóházáról. Előre lapozok a Rádióújság második oldaláig, s ezt látom: „Három borsod-abaúj-zempléni község egyegy hétköznapjának krónikájával jelentkezik a fenti című sorozat az ünnep hetében ... Hollóháza az ország legészakabbra fekvő községe ... Hidasnémeti—Tornyosnémeti utazó és átutazó község... Gönc, a hajdani megyeszékhely, ez a fiatalos levegőjű, barackosából és tehenészetéből élő község pedig most készül iparának megteremtésére ... Arra vállalkoztunk, hogy szürkének tetsző történéseket kapjunk lencsevégre ...” Ez van tehát kedden tizennyolc-tízkor. S mi következhet gyomban a Hétköznapi krónika után? A Hétköznapok ünnepei. Nem sok ez egy kicsit? Attól tartok, ezt a hétköznapkampányt nehéz volna a tömegigény fogalmával magyarázni. Hogy végül is, kinek vagy kiknek készülnek az ilyen és hasonló műsorok, azt nem tudom. Talán nem is fontos. Mindenesetre ritkán érzek ellenállhatatlan közlésvágyat a megtekintésük után, egyre ritkábban, s ez, sajnos, mind több és többféle műsortípusra vonatkozik. Néha az a benyomásom — déjá vu —, hogy az épp végetért műsorhét már volt adásban, nem is oly rég, s akkor írtam róla, írjak mégegyszer? Nem; inkább megteremtem azt a bizonyos képzelettelevíziót s elboldogulok vele. A tévé megy tovább a maga útján, hadd menjen, én is megyek a magamén. Majd találkozunk. A végtelenben. Mint a párhuzamos egyenesek. Bűvészet ÉLET ÉS IRODALOM