Élet és Irodalom, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)

1978-11-18 / 46. szám - - óv -: Nagyzolás • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (zil): Tabu? • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -y -t: Üzleti érzék • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (fázsy): Idomítás • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (frank): Kukorékolás • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - M. J.: A kaucsukgyerek • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - György László: A másik változat • páratlan oldal (9. oldal) - Lengyel Gyula: Záróra • kép (9. oldal)

NAGYZOLÁS „Ünnepélyesen átadták Kőbá­nyán, a Zágrábi úton, az ország legnagyobb munkáslakótelepét” — ez a fényképpel is illusztrált hírt az egész magyar napisajtó kö­zölte. Szép hír, jó hír, korrekt hír. Az olvasók bizonyára így vették tudomásul, s így vettem volna én is, ha nem laknék véletlenül az ominózus hely közelében. Ott la­kom, ezért könnyű volt megálla­pítanom, hogy a napisajtót megint nagyzolók tájékoztatták, s a napi­sajtó megint nem ellenőrizte tá­jékoztatóit. Mert lássuk csak a tényeket: 1. Átadták? Egy házast adtak át. 2. A Zágrábi úton? A Zágrábi utcában. 3. Az ország legnagyobb mun­káslakótelepét? összesen négy házból áll, ha mindegyik elkészül. A hírből tehát ennyi stimmel: „ünnepélyesen, Kőbányán”.— gon­doltam volna, ha nem támad újabb kérdés: ilyen rosszul ál­lunk? Még most, 1978-ban is csak ott tartunk, hogy négy ház szá­mít az ország legnagyobb munkás­lakótelepének? A kérdésre aztán a Magyar Nemzet válaszolt. Munkatársa cikksorozatot írt a munkáslakás­építésről, és hát ne szépítsük a dolgot, ezt írta meg egyebek közt: a Zágrábi utcai négy ház nem lesz az ország legnagyob munkás­lakótelepe, mert a lakások jóré­szében nem munkások laknak majd. Hiába szánják munkáscsa­ládoknak, egy-egy lakás olyan drága, hogy nem bírják megfi­zetni. Így hát az se stimmel, hogy „ünnepélyesen, Kőbányán”. Mert ünnep volt ugyan,­ de minek? - av­­ olyan magas a mai magyar atléti­ka színvonala, hogy egy Európa­­bajnoki címről illedelmesen szá­moljon be a sportsajtó (az interjú alcímében is csupán ennyit adva tudtul: „Papp M___feljebb lé­pett”)? Továbbá azon is érdemes eltöprengeni, hogy amikor gazda­sági és társadalmi életünk ko­rántsem jelentéktelen ellentmon­dásait napról napra a sajtó nyil­vánossága révén derítjük fel, mi­ért tabu a mégiscsak másodlagos jelentőségű sportélet megannyi el­lentmondása. Azért, mondta egy tájékozott is­merősöm, mert a sportolók ugyan­olyan érzékenyek, mint a művé­szek. Lehetséges. Csakhogy — szintén a múlt héten — éppen egy művész bizonyította: az érzékeny­ség és az országos nyilvánosság nem föltétlenül zárja ki egy­mást. Emlékezhetünk rá, a Kettes­ben legutóbbi megszóla­ltartottja, Várkonyi Zoltán, hatásosan cáfol­ta a széles körben elterjedt hírt, hogy helikoptert akart volna vá­sárolni. Voltaképpen nem is az volt az érdekes, hogy a hírről ki­derült: nincs benne egy szemer­nyi igazság sem, hanem az, hogy a pletyka ürügyén el lehetett mondani: miként élnek és gon­dolkodnak Magyarországon a fi­gyelem középpontjában levő em­berek. Persze, a szemléletformáláshoz kérdezni is kellett. (zil) ^mnnirTiffMnnmwnin^iiwi ni ■ 111111111111H1 ni min páratlan oldal TABU? Kit képvisel a riporter? Állítólag az olvasót, a nézőt, a hallgatót Mostanában arra is utalnak jelek, hogy legjobb, ha önmagát. Mert ha csakugyan kí­váncsi, és ha jól kérdez, akkor úgyis megbízottunknak tekintjük. Egyre-másra faggatóznak szemé­­lyiségvarázsú képviselőink, ám, ha úgy tetszik, a sporttémájú beszélgetésekben kevésbé. Mintha ebben a sajátos életszférában sze­mérmesebbek volnának a hivatá­sos kérdezők. A múlt héten például a rádió­sok meglátogatták Grosics Gyulát, a hajdani aranycsapat kapusát. A családi anekdotákkal fűszerezett beszélgetés korántsem volt érdek­telen, ám egyik mozzanata a ri­porter szemérmességéről árulko­dott. Az egykori focista megemlí­tette, hogy 1954—56 között nem léphetett pályára. Már-már azt hittem, hogy legkevesebb egymil­lió hallgató előtt végre kiderül, mi történt csaknem két és fél évti­zede, hiszen annyiféle híresztelés forog közszájon erről az ügyről. Talán elmondta volna az eltiltás hiteles történetét, de a kérdező gyorsan másra fordította a szót... Ugyancsak a múlt héten olvas­hattuk egy interjúban, hogy a nyáron megrendezett atlétikai Európa-bajnokságon néhány ver­senyző doppingolta magát, „s az így megsemmisített eredmények következtében — fejtegette a nyi­latkozó szakember — Papp Mar­git a női ötpróbában feljebb lé­pett a második helyről, s Európa­­bajnok lett”. Azt vártam volna, hogy a riporter tovább firtassa a magyar sportsiker hátterét, ehe­lyett azonban a következő mon­dattal csigázta fel érdeklődésün­ket: „— Bizonyára számos egyéb jelentést is megvitattak még .. Ki-ki folytathatná a példasort — nem volna nehéz —, én inkább eltűnődöm. Vajon olyan jó a mai magyar labdarúgás erkölcsi hely­zete, hogy egy visszavonult focis­tát sem illik megkérdezni az ötve­nes évekbeli magyar labdarúgás erkölcsi helyzetéről? S vajon 1978. NOVEMBER 18. ÜZLETI ÉRZÉK Az igazi üzletember minden időben megérzi, mikor, hol, mi a kelendő. Nyitott szemmel jár a világban, s ha valahol fellendül a munkaerőkereslet, könnyedén szakmát változtat, így lesz egy­­egy tanárból lángossütő, iparmű­vészből butiktulajdonos. Mindezt a hét legtömörebb ap­róhirdetése juttatja a napilap ol­vasó eszébe. így szól: FAKIVÁGÁST VÁLLALOK! Az, aki megérezte, hogy váro­sainkban közületek és­­magánosok olykor szakszerűtlen eszközökkel kénytelenek irtani a fákat, nem elveszett ember! -y -t IDOMÍTÁS A park, a tűzfalak és zúgó, csö­römpölő járművek közé ékelt te­nyérnyi zöld területen fekszik. Az óvónéni a padon sütkérezik, ciga­rettázik. A gyerekek rohangász­­nak. Rohangálni jó. De idővel ezt is meg lehet unni. Játszanak hát azzal, ami akad. Cibálják a nö­vendék fát. Az óvónéni odakiált nekik: „A kis fától, kérem el!” Orrán sötét szemüveg, nincs te­kintete, géphangon kiabál: „A kis fától, kérem el! A kis fától, kérem el!” A gyerekek rá se hederíte­nek. Az óvónéni feltalálja magát: „Radics!” A fiú — lehet vagy há­roméves, otthon anyu babácskája, apu kis tücske — fölneszel. „Ra­dics, ide!” A gyerekek szétspric­celnek. Radics lesunyt fejjel, meg­­szégyenülten az óvónénihez megy. „Leül a padra, és büntetésből nem játszik!” Radics körülnéz, de nem tévedés, róla van szó. Leül hát a padra. Ül Radics a padon, nézi, nézegeti, mit játszanak a többiek. Azok már a füvet piszkálják. Ku­tyapiszkot találtak. Tetszik nekik. Óvónéni géphangon kiabálni kezd: „El onnan! El onnan!” Majd: „Be­­ke!” Gömbölyű, szöszi kislány tesz pár lépést a pad felé. De nem akar Radics sorsára jutni. Olyan rövid a délelőtt! Máris itt az ebéd. („Szépen eszik, nem beszél!”) Az­tán az alvás. („Szemét behunyja, nem mocorog!”) Aztán az uzson­na. („Szépen eszik stb”.) Aztán apuval vagy anyuval haza, s ott­hon megint: „ne ugrálj, ne kia­bálj, ne piszkáld, hányszor mond­jam”, s máris aludni kell. „Béke, ide?” Beke nem mozdul. Radics rövid élete során azt már megta­nulta, hogy szerezhet, érdemeket. „Idehozom” — ajánlkozik. És Ra­dics hozza Bekét. Taszigálja. Rán­­cigálja. Löködi. Beke sír. Az óvó­néni most nem kiáltoz ( „Bekétől, kérem el!” Elégedett Radiccsal. Még lehet belőle valami. Jutalmul játszani mehet. Radics jó messzi­re, a tűzfal tövébe fut. Beke pe­dig ül a padon. Ül és vár. Idomul. (Jázsy) KUKORÉKOLÁS Romboljuk a boltot címmel in­gerült tárcát írtam arról, hogy a Népköztársaság útja és a belváros íves záródású kirakatait sorra át­alakítják, hogy „modernizálják” őket (ráadásul a harmincas évek kereskedelmi ízlésében), jóllehet, az épületek stílusban tartott föld­szinti traktusát éppenséggel a hat­vanas években állították helyre. Az évek során vígan folytak to­vább ezek az át-, illetve vissza­építések, jobbik esetben az egész földszinten, rosszabb esetben vi­szont csak egy-egy gazdagabb üz­let portálján, hogy — drága pén­zen — pöttyössé, rendezetlenné te­gyék a városképet. Vesszőparipám a pesti óváros üzletsora, hiszen az első emelettől fölfelé már csak magasztalni le­het az újabb tatarozásokat. Most, amikor lebontották a Szent István körút állványerdejét, boldogan láttam, hogy a tervezőknek sike­rült kiszabadítaniuk a boltok, sőt a — művészettörténeti csemegé­nek számító — kapubejáratok íves állásait. Ahol a régi nyílás is szög­letes záródású volt, az eredeti terv szellemében állították vissza. Mi­nek elrontani valamit — gondol­hatták —, amit valaki már jól megcsinált. Nem vagyok olyan naiv, hogy azt álmodjam: írásom nyomán tört meg a körút építészgárdája. Tudom, nem a kakas költi fel a napot; rég megmondták az öre­gek, hogy a sajtó szavára minden­ki fütyül. Vagy tán mégsem? Lehetséges, hogy cikkem hivatkozási alapot nyújtott a boltozat-pártiaknak a romboló párttal szemben? Nem hiszek benne. Inkább abban, hogy ez a téma a levegőben van. Meg­­éreztem én is, más is. Sietni kell tehát: nem mindegy, ki kukorékol elsőnek. (frank) Lengyel Gyula: Záróra A KAUCSUK­­GYEREK Juditnak gavallér nagyszülei vannak, Judit jó gyerek, így hát annyi játéka halmozódott fel a polcán, hogy legszívesebben az udvaron játszik, futóversenyt és bújócskát, „kellék" nélkül. Judit babaállománya is elképesztően gazdag. Akad hollywoodi sztárt mintázó vampja, kincset érő orosz népviseletbe öltöztetett Masenká­­ja, van behemót járóbabája és koffernyi ruhatárral ellátott Gretchenje is. E babákat megcso­dálják az idegenek, Judit, aki hat­éves, ilyenkor udvariasan somo­lyog a felnőttek szamárságán. A vendégek nem tudják a titkot, hogy egy gyereke is van Judit­nak. Elég csúnyácska szegény, görbe lábú, cucsit szopogató, mez­telen kaucsukbébi. Neve nincs, ruhatára sincs. Judit naponta megfürdeti, kinőtt harisnyát húz­a fejére, porrongyba vagy saját kis ingébe bugyolálja, esténként meginti őt, aztán ne bőgj. A minap pedig maga Judit bő­gött. Keservesen, szívszorítóan, patakzó könnyekkel. Mi történt? Még a szülők is megrémültek: Ju­dit a világ legderűsebb gyereke. Hüppögve és kezét tördelve adta elő a drámai eseményt a boldogta­lan. A kaucsukgyerek, ez a kis bu­ta, ez a szegényke, ez az édes, le­nyelte a cucliját! Mit csinált? Le­nyelte, a hasába esett. A vendég, aki tájékozatlanságában nem tud­ja, hogy csak az ilyen kis butákat, kis csúnyákat, ilyen ápolásra, öl­töztetésre, bugyolálásra szorulókat lehet igazán, hatéves mamaszívvel szeretni, oktalanul megjegyzi: de hisz ott a többi, a sok elegáns, az egyiknek még kolóniás bölcsője is van. Judit abbahagyja a sírást, szívé­re szorítja tátott szájú kaucsuk­­gyerekét és alig leplezett ellen­szenvvel mondja: azokkal játssza­tok ti! A vendég megkapta a leckét. Ezúton továbbítja a játéktervezők­nek, importőröknek, kereskedők­nek. Mert közeledik a karácsony és mert meggyőződése, hogy sok Judit van és kevés szerethető ba­ba. M. J. 4. A másik változat Az ifjú rendező az első filmjét csinálta. A neves színész, ki tudja, hányadik szerepét. Már csak egy­két nap volt hátra a forgatásból. Ezekre maradtak a legnehezebb jelenetek. Az ifjú rendező lelke­sen magyarázott a neves színész­nek: — Lacikám, úgy gondoltam, hogy egy totállal kezdenénk az üldözési jelenetet. Lélekszakadva futsz fölfelé a domabon, nyomod­ban az üldözők. Rohansz, rohansz, fölbuksz egy kőben, majdnem utolérnek, de az utolsó pillanat­ban fölpattansz és sikerül egér­­utat nyerned. Most közelről látjuk az arcod. Kétségbeesetten zihálsz, menekülsz, utolsó erődet össze­szedve. Megpillantod az üldöző­ket, egyre jobban közelednek. Úgy látszik nincs kiút. Leérsz a dombról, egy falu néptelen utcá­ján futsz tovább. Lépteid már ro­gyadoznak, szemedben reményte­lenség. Egy biciklit veszel észre, az egyik kerítéshez van támaszt­va. Fölülsz rá, hajtani kezdesz, de minden hiába, a rozsdás bicikli­lánc elpattan, s te fölborulsz. Már nincs erőd fölállni, tehetetlenül tűröd, hogy megkötözzenek és ma­gukkal hurcoljanak. Az erdő egy elhagyatott tisztására visznek, be­kötik a szemed, és hidegvérrel agyonlőnek... Hát ezt vennénk föl holnap és esetleg holnapután, ha nem tudjuk befejezni — mond­ta az ifjú rendező, és várakozón nézett a neves színészre, ő eltű­nődött egy pillanatra, aztán csak ennyit mondott: — Nem lesz így jó! — De hát miért nem? Te, hogy gondoltad ezt a jelenetet? — kér­dezte csalódottan az ifjú rendező. — Én úgy gondoltam, hogy ülök egy fehérre meszelt szobában, egy gyalulatlan asztal mellett. Előt­tem vörösbor. Szememben kime­rültség, reménytelenség. Látszik az arcomon, hogy órákon át me­nekültem lélekszakadva üldözőim elől. Töltök magamnak, iszom. Az­tán kipillantok az ablakon. Zihál­va rohannak fölfelé üldözőim a dombon. Arcukról csorog a verí­ték, őket is kimerítette a hajsza. De nem állnak meg, rohannak, ro­hannak, fölfelé. Egyre közelednek. Arcomra elszánt nyugalom ül ki. Újra töltök magamnak. Jöjjön, aminek jönnie kell! A gyalulatlan ajtóhoz lépek, félrehúzom a re­teszt. Üldözőim föl akarják törni az ajtót, nem tudják, hogy nyitva van. Beesnek a szobába, egymás hegyén-hátán fekszenek a földön. Csendes mosollyal nézem őket Fölkászálódnak, és dühös szitkok közepette megkötöznek... Ezt vennénk vasárnap, másnap pedig egy totálban lelövitek a dublőrö­met. Az ifjú rendező csak ennyit tud kérdezni: — De hát miért a dublőrödet? — Mert hétfőn rádióm van! — felelte a neves színész, és rágyúj­tott negyvenedik cigarettájára. György László

Next