Élet és Irodalom, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1978-11-18 / 46. szám - - óv -: Nagyzolás • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (zil): Tabu? • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -y -t: Üzleti érzék • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (fázsy): Idomítás • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (frank): Kukorékolás • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - M. J.: A kaucsukgyerek • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - György László: A másik változat • páratlan oldal (9. oldal) - Lengyel Gyula: Záróra • kép (9. oldal)
NAGYZOLÁS „Ünnepélyesen átadták Kőbányán, a Zágrábi úton, az ország legnagyobb munkáslakótelepét” — ez a fényképpel is illusztrált hírt az egész magyar napisajtó közölte. Szép hír, jó hír, korrekt hír. Az olvasók bizonyára így vették tudomásul, s így vettem volna én is, ha nem laknék véletlenül az ominózus hely közelében. Ott lakom, ezért könnyű volt megállapítanom, hogy a napisajtót megint nagyzolók tájékoztatták, s a napisajtó megint nem ellenőrizte tájékoztatóit. Mert lássuk csak a tényeket: 1. Átadták? Egy házast adtak át. 2. A Zágrábi úton? A Zágrábi utcában. 3. Az ország legnagyobb munkáslakótelepét? összesen négy házból áll, ha mindegyik elkészül. A hírből tehát ennyi stimmel: „ünnepélyesen, Kőbányán”.— gondoltam volna, ha nem támad újabb kérdés: ilyen rosszul állunk? Még most, 1978-ban is csak ott tartunk, hogy négy ház számít az ország legnagyobb munkáslakótelepének? A kérdésre aztán a Magyar Nemzet válaszolt. Munkatársa cikksorozatot írt a munkáslakásépítésről, és hát ne szépítsük a dolgot, ezt írta meg egyebek közt: a Zágrábi utcai négy ház nem lesz az ország legnagyob munkáslakótelepe, mert a lakások jórészében nem munkások laknak majd. Hiába szánják munkáscsaládoknak, egy-egy lakás olyan drága, hogy nem bírják megfizetni. Így hát az se stimmel, hogy „ünnepélyesen, Kőbányán”. Mert ünnep volt ugyan, de minek? - av olyan magas a mai magyar atlétika színvonala, hogy egy Európabajnoki címről illedelmesen számoljon be a sportsajtó (az interjú alcímében is csupán ennyit adva tudtul: „Papp M___feljebb lépett”)? Továbbá azon is érdemes eltöprengeni, hogy amikor gazdasági és társadalmi életünk korántsem jelentéktelen ellentmondásait napról napra a sajtó nyilvánossága révén derítjük fel, miért tabu a mégiscsak másodlagos jelentőségű sportélet megannyi ellentmondása. Azért, mondta egy tájékozott ismerősöm, mert a sportolók ugyanolyan érzékenyek, mint a művészek. Lehetséges. Csakhogy — szintén a múlt héten — éppen egy művész bizonyította: az érzékenység és az országos nyilvánosság nem föltétlenül zárja ki egymást. Emlékezhetünk rá, a Kettesben legutóbbi megszólaltartottja, Várkonyi Zoltán, hatásosan cáfolta a széles körben elterjedt hírt, hogy helikoptert akart volna vásárolni. Voltaképpen nem is az volt az érdekes, hogy a hírről kiderült: nincs benne egy szemernyi igazság sem, hanem az, hogy a pletyka ürügyén el lehetett mondani: miként élnek és gondolkodnak Magyarországon a figyelem középpontjában levő emberek. Persze, a szemléletformáláshoz kérdezni is kellett. (zil) ^mnnirTiffMnnmwnin^iiwi ni ■ 111111111111H1 ni min páratlan oldal TABU? Kit képvisel a riporter? Állítólag az olvasót, a nézőt, a hallgatót Mostanában arra is utalnak jelek, hogy legjobb, ha önmagát. Mert ha csakugyan kíváncsi, és ha jól kérdez, akkor úgyis megbízottunknak tekintjük. Egyre-másra faggatóznak személyiségvarázsú képviselőink, ám, ha úgy tetszik, a sporttémájú beszélgetésekben kevésbé. Mintha ebben a sajátos életszférában szemérmesebbek volnának a hivatásos kérdezők. A múlt héten például a rádiósok meglátogatták Grosics Gyulát, a hajdani aranycsapat kapusát. A családi anekdotákkal fűszerezett beszélgetés korántsem volt érdektelen, ám egyik mozzanata a riporter szemérmességéről árulkodott. Az egykori focista megemlítette, hogy 1954—56 között nem léphetett pályára. Már-már azt hittem, hogy legkevesebb egymillió hallgató előtt végre kiderül, mi történt csaknem két és fél évtizede, hiszen annyiféle híresztelés forog közszájon erről az ügyről. Talán elmondta volna az eltiltás hiteles történetét, de a kérdező gyorsan másra fordította a szót... Ugyancsak a múlt héten olvashattuk egy interjúban, hogy a nyáron megrendezett atlétikai Európa-bajnokságon néhány versenyző doppingolta magát, „s az így megsemmisített eredmények következtében — fejtegette a nyilatkozó szakember — Papp Margit a női ötpróbában feljebb lépett a második helyről, s Európabajnok lett”. Azt vártam volna, hogy a riporter tovább firtassa a magyar sportsiker hátterét, ehelyett azonban a következő mondattal csigázta fel érdeklődésünket: „— Bizonyára számos egyéb jelentést is megvitattak még .. Ki-ki folytathatná a példasort — nem volna nehéz —, én inkább eltűnődöm. Vajon olyan jó a mai magyar labdarúgás erkölcsi helyzete, hogy egy visszavonult focistát sem illik megkérdezni az ötvenes évekbeli magyar labdarúgás erkölcsi helyzetéről? S vajon 1978. NOVEMBER 18. ÜZLETI ÉRZÉK Az igazi üzletember minden időben megérzi, mikor, hol, mi a kelendő. Nyitott szemmel jár a világban, s ha valahol fellendül a munkaerőkereslet, könnyedén szakmát változtat, így lesz egyegy tanárból lángossütő, iparművészből butiktulajdonos. Mindezt a hét legtömörebb apróhirdetése juttatja a napilap olvasó eszébe. így szól: FAKIVÁGÁST VÁLLALOK! Az, aki megérezte, hogy városainkban közületek ésmagánosok olykor szakszerűtlen eszközökkel kénytelenek irtani a fákat, nem elveszett ember! -y -t IDOMÍTÁS A park, a tűzfalak és zúgó, csörömpölő járművek közé ékelt tenyérnyi zöld területen fekszik. Az óvónéni a padon sütkérezik, cigarettázik. A gyerekek rohangásznak. Rohangálni jó. De idővel ezt is meg lehet unni. Játszanak hát azzal, ami akad. Cibálják a növendék fát. Az óvónéni odakiált nekik: „A kis fától, kérem el!” Orrán sötét szemüveg, nincs tekintete, géphangon kiabál: „A kis fától, kérem el! A kis fától, kérem el!” A gyerekek rá se hederítenek. Az óvónéni feltalálja magát: „Radics!” A fiú — lehet vagy hároméves, otthon anyu babácskája, apu kis tücske — fölneszel. „Radics, ide!” A gyerekek szétspriccelnek. Radics lesunyt fejjel, megszégyenülten az óvónénihez megy. „Leül a padra, és büntetésből nem játszik!” Radics körülnéz, de nem tévedés, róla van szó. Leül hát a padra. Ül Radics a padon, nézi, nézegeti, mit játszanak a többiek. Azok már a füvet piszkálják. Kutyapiszkot találtak. Tetszik nekik. Óvónéni géphangon kiabálni kezd: „El onnan! El onnan!” Majd: „Beke!” Gömbölyű, szöszi kislány tesz pár lépést a pad felé. De nem akar Radics sorsára jutni. Olyan rövid a délelőtt! Máris itt az ebéd. („Szépen eszik, nem beszél!”) Aztán az alvás. („Szemét behunyja, nem mocorog!”) Aztán az uzsonna. („Szépen eszik stb”.) Aztán apuval vagy anyuval haza, s otthon megint: „ne ugrálj, ne kiabálj, ne piszkáld, hányszor mondjam”, s máris aludni kell. „Béke, ide?” Beke nem mozdul. Radics rövid élete során azt már megtanulta, hogy szerezhet, érdemeket. „Idehozom” — ajánlkozik. És Radics hozza Bekét. Taszigálja. Ráncigálja. Löködi. Beke sír. Az óvónéni most nem kiáltoz ( „Bekétől, kérem el!” Elégedett Radiccsal. Még lehet belőle valami. Jutalmul játszani mehet. Radics jó messzire, a tűzfal tövébe fut. Beke pedig ül a padon. Ül és vár. Idomul. (Jázsy) KUKORÉKOLÁS Romboljuk a boltot címmel ingerült tárcát írtam arról, hogy a Népköztársaság útja és a belváros íves záródású kirakatait sorra átalakítják, hogy „modernizálják” őket (ráadásul a harmincas évek kereskedelmi ízlésében), jóllehet, az épületek stílusban tartott földszinti traktusát éppenséggel a hatvanas években állították helyre. Az évek során vígan folytak tovább ezek az át-, illetve visszaépítések, jobbik esetben az egész földszinten, rosszabb esetben viszont csak egy-egy gazdagabb üzlet portálján, hogy — drága pénzen — pöttyössé, rendezetlenné tegyék a városképet. Vesszőparipám a pesti óváros üzletsora, hiszen az első emelettől fölfelé már csak magasztalni lehet az újabb tatarozásokat. Most, amikor lebontották a Szent István körút állványerdejét, boldogan láttam, hogy a tervezőknek sikerült kiszabadítaniuk a boltok, sőt a — művészettörténeti csemegének számító — kapubejáratok íves állásait. Ahol a régi nyílás is szögletes záródású volt, az eredeti terv szellemében állították vissza. Minek elrontani valamit — gondolhatták —, amit valaki már jól megcsinált. Nem vagyok olyan naiv, hogy azt álmodjam: írásom nyomán tört meg a körút építészgárdája. Tudom, nem a kakas költi fel a napot; rég megmondták az öregek, hogy a sajtó szavára mindenki fütyül. Vagy tán mégsem? Lehetséges, hogy cikkem hivatkozási alapot nyújtott a boltozat-pártiaknak a romboló párttal szemben? Nem hiszek benne. Inkább abban, hogy ez a téma a levegőben van. Megéreztem én is, más is. Sietni kell tehát: nem mindegy, ki kukorékol elsőnek. (frank) Lengyel Gyula: Záróra A KAUCSUKGYEREK Juditnak gavallér nagyszülei vannak, Judit jó gyerek, így hát annyi játéka halmozódott fel a polcán, hogy legszívesebben az udvaron játszik, futóversenyt és bújócskát, „kellék" nélkül. Judit babaállománya is elképesztően gazdag. Akad hollywoodi sztárt mintázó vampja, kincset érő orosz népviseletbe öltöztetett Masenkája, van behemót járóbabája és koffernyi ruhatárral ellátott Gretchenje is. E babákat megcsodálják az idegenek, Judit, aki hatéves, ilyenkor udvariasan somolyog a felnőttek szamárságán. A vendégek nem tudják a titkot, hogy egy gyereke is van Juditnak. Elég csúnyácska szegény, görbe lábú, cucsit szopogató, meztelen kaucsukbébi. Neve nincs, ruhatára sincs. Judit naponta megfürdeti, kinőtt harisnyát húza fejére, porrongyba vagy saját kis ingébe bugyolálja, esténként meginti őt, aztán ne bőgj. A minap pedig maga Judit bőgött. Keservesen, szívszorítóan, patakzó könnyekkel. Mi történt? Még a szülők is megrémültek: Judit a világ legderűsebb gyereke. Hüppögve és kezét tördelve adta elő a drámai eseményt a boldogtalan. A kaucsukgyerek, ez a kis buta, ez a szegényke, ez az édes, lenyelte a cucliját! Mit csinált? Lenyelte, a hasába esett. A vendég, aki tájékozatlanságában nem tudja, hogy csak az ilyen kis butákat, kis csúnyákat, ilyen ápolásra, öltöztetésre, bugyolálásra szorulókat lehet igazán, hatéves mamaszívvel szeretni, oktalanul megjegyzi: de hisz ott a többi, a sok elegáns, az egyiknek még kolóniás bölcsője is van. Judit abbahagyja a sírást, szívére szorítja tátott szájú kaucsukgyerekét és alig leplezett ellenszenvvel mondja: azokkal játsszatok ti! A vendég megkapta a leckét. Ezúton továbbítja a játéktervezőknek, importőröknek, kereskedőknek. Mert közeledik a karácsony és mert meggyőződése, hogy sok Judit van és kevés szerethető baba. M. J. 4. A másik változat Az ifjú rendező az első filmjét csinálta. A neves színész, ki tudja, hányadik szerepét. Már csak egykét nap volt hátra a forgatásból. Ezekre maradtak a legnehezebb jelenetek. Az ifjú rendező lelkesen magyarázott a neves színésznek: — Lacikám, úgy gondoltam, hogy egy totállal kezdenénk az üldözési jelenetet. Lélekszakadva futsz fölfelé a domabon, nyomodban az üldözők. Rohansz, rohansz, fölbuksz egy kőben, majdnem utolérnek, de az utolsó pillanatban fölpattansz és sikerül egérutat nyerned. Most közelről látjuk az arcod. Kétségbeesetten zihálsz, menekülsz, utolsó erődet összeszedve. Megpillantod az üldözőket, egyre jobban közelednek. Úgy látszik nincs kiút. Leérsz a dombról, egy falu néptelen utcáján futsz tovább. Lépteid már rogyadoznak, szemedben reménytelenség. Egy biciklit veszel észre, az egyik kerítéshez van támasztva. Fölülsz rá, hajtani kezdesz, de minden hiába, a rozsdás biciklilánc elpattan, s te fölborulsz. Már nincs erőd fölállni, tehetetlenül tűröd, hogy megkötözzenek és magukkal hurcoljanak. Az erdő egy elhagyatott tisztására visznek, bekötik a szemed, és hidegvérrel agyonlőnek... Hát ezt vennénk föl holnap és esetleg holnapután, ha nem tudjuk befejezni — mondta az ifjú rendező, és várakozón nézett a neves színészre, ő eltűnődött egy pillanatra, aztán csak ennyit mondott: — Nem lesz így jó! — De hát miért nem? Te, hogy gondoltad ezt a jelenetet? — kérdezte csalódottan az ifjú rendező. — Én úgy gondoltam, hogy ülök egy fehérre meszelt szobában, egy gyalulatlan asztal mellett. Előttem vörösbor. Szememben kimerültség, reménytelenség. Látszik az arcomon, hogy órákon át menekültem lélekszakadva üldözőim elől. Töltök magamnak, iszom. Aztán kipillantok az ablakon. Zihálva rohannak fölfelé üldözőim a dombon. Arcukról csorog a veríték, őket is kimerítette a hajsza. De nem állnak meg, rohannak, rohannak, fölfelé. Egyre közelednek. Arcomra elszánt nyugalom ül ki. Újra töltök magamnak. Jöjjön, aminek jönnie kell! A gyalulatlan ajtóhoz lépek, félrehúzom a reteszt. Üldözőim föl akarják törni az ajtót, nem tudják, hogy nyitva van. Beesnek a szobába, egymás hegyén-hátán fekszenek a földön. Csendes mosollyal nézem őket Fölkászálódnak, és dühös szitkok közepette megkötöznek... Ezt vennénk vasárnap, másnap pedig egy totálban lelövitek a dublőrömet. Az ifjú rendező csak ennyit tud kérdezni: — De hát miért a dublőrödet? — Mert hétfőn rádióm van! — felelte a neves színész, és rágyújtott negyvenedik cigarettájára. György László