Élet és Irodalom, 1979. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1979-08-18 / 33. szám - Vadas József: Játék a játékkal • tárlat • Schéner Mihály. Tihanyi Múzeum (13. oldal) - Varjas Endre: Űrkalandtáp (Két beszámoló) • filmkritika • Csillagok háborúja: Rendező: George Lucas (13. oldal) - Szekrényesy Júlia: Petőfi tigrise • színikritika • Petőfi Sándor: Tigris és hiéna. Gyula, Gróza park. Universitas Együttes. Rendező: Katona Imre (13. oldal) - Benes József: Három figura • kép (13. oldal)
VADAS JÓZSEF. J7S. AUGUSZTUS 18. Képzőművészet Játék a játékkal A Tihanyi Múzeum nemcsak közművelődési intézmény, nemcsak azzal lett népszerű, hogy a század magyar művészetének kiemelkedő egyéniségeit mutatta és mutatja be nyaranta a közönségnek. Legalább ennyire tudományos műhely is. Szerteszóródott életműveket gyűjtött össze és tett közkinccsé. Az idei rendezvény — kivétel, Schéner Mihály tárlata nem életműkiállítás. Nem számol be a kezdetekről, a rajztanárként induló művész korai munkáiról nem mutatja be azokat a festményeit sem, már a hatvanas évek derekáról, amelyekkel az addigi jóformán névtelen Schéner egycsapásra nemzedéke egyik legjelentősebb ígérete lett. A kiállítás egyetlen korszakra, az elmúlt évtizedre koncentrál, s még ebből az időből is pusztán egyetlen műfajra: a játékokra. Ezek a játékok, plasztikák. Egyébként azonban, nagyon különbözőek. Az egyik teremben faszobrok láthatók, a másikban rézlemezből készült darabok sorakoznak. Külön helyiséget töltenek meg a fém játékok, de akad a tárlaton mázas kerámia, papírbábu, bronz és textilbaba is. Hasonlóképp egyszerre egységes és tarka a kép, ha a művek stílusát nézzük. Schéner Mihály játékait kivétel nélkül a népművészet ihlette. A népi fantázia, a népi motívumkincs, a népi formavilág. A Krumplinyomó huszár olyan szellem műve, akinek a képzeletét a mindennapi élet tárgyai ihletik. Nem is akárhogyan: keze alatt a lábas eszköz szárnyalni képes paripává változik. A butéliákon a fazekas technika és a mézeskalács mintafüzér ötvöződik. A Kuruc vitéz és a Tulipános Mariska pedig a pásztorfafaragók munkáinak értő tanulmányozásáról vallanak. Mégsem egyhangú a kiállítás, a stílusazonosság ellenére változatos élményben van részünk. Schéner Mihálynak ugyanis kitűnő az arányérzéke. Bátran cifráz és magabiztosan sommáz. Nem kísérti sematizmus, akkor sem, ha a lovacskát mértani idomokra redukálva ábrázolja; nem kísérti modorosság, akkor sem, ha ugyanezt a lovacskát valósággal kihímezi a rátett díszek egész felületet elborító indáival. Szemléletileg sem egységes az anyaga. A plasztikák sora azokkal a pásztorfigurákkal kezdődik, amelyeket inkább nevezhetünk gépkonstrukciónak, mint népművészeti faragásoknak, és amelyeket ezért Vigh Tamás — hasonlóképp — architektonikus parasztábrázolásainak legszebb analógiáiként említhetünk. Ezek a monumentális léptékű konstrukciók csak utalnak az emberi test alapformáira, a szűrre, a kalapra. A részleteket, a környezetet, az életformát is felidézve. De hiába. Nem keltették fel az illetékesek érdeklődését. Tervek maradtak. Olyan művek, amelyeknek nem lett folytatásuk. Amelyeket — ellenreakcióként —, sajnos, egyre intimebbé váló szobrok követtek. Faragások. Öröm kézbe venni őket: otthon, öröm nézni rájuk: itt, a kiállításon. Köztérre állítva azonban — akár a babák — komikusan hatnának. Hogy köztereinkről, parkjainkról hiányoznak a játékok? Igaz. Különösen, ha a lakótelepeinken funkciótlanul díszelgő anya gyermekkel szobrokra gondolunk. És arra, hogy szemrevaló menyecskék helyett hány helyen volna szükség szemrevaló játékokra, amelyekre fel lehet mászni, ülni, ahová el lehet bújni. Schéner játékai nem ilyenek. Elsősorban szobrok, nézni kell őket, a játéknak állítanak emlékművet. Briliánsak, izgalmasak. A festő — a katalógus grafikusa segítségével — felül falovára, majd — mint egy másik fényképen látjuk — játékország királyaként jelenik meg. Játék ez a játékkal. A műveivel ugyanis nem lehet játszani. A butéliák törékenyek, az acélszekerek súlyosak, a faállatok ahhoz túl nagyok, hogy a gyerekek kézbe vegyék őket, arra pedig alkalmatlanok, hogy ráüljenek. Úgy is mondhatnám: Schéner művészete felhívás táncra. De a talpalávalóról már másnak kell gondoskodnia. Nem iparművész ő. Hiába váltott műfajt, hiába cserélte fel az ecsetet a szobrász szerszámaira. Képzőművész maradt, akinek már a festményeit is a játék varázslata ihlette és aki e varázslatról beszél most a szobraiban. Schéner művészetét elemezve gyakran emlegetnek szecessziót. Új szecessziót. Valóban: ő az élénk színek virtuóza. Én mégsem afeltámasztás, hanem a megőrzés gesztusát érzem fontosabb vonásának. Játékaiban Schéner a gyermekkorára emlékszik vissza, felnőttként a múltját őrzi. Mint az ifjú asszony, aki a hitvesi ágyra teszi a kopott babát. Benes József: Három figura VARJAS ENDRE: ŰRKALANDTÁP (Két beszámoló) A: Nagyon szeretem a kalandfilmeket. Tudom, nem túl elegáns dolog ez, és hivatásos mozinéző létemre nem is tudom tetszetős esztétikai érvekkel megideologizálni atavisztikus vonzalmamat. De nem is akarom. Egyszerűen beülök a nézőtérre, tízesztendősre kuporodom, hátravetem a fejem, és bámulom a vásznon a villogó kardok, vágtató lovak, dagadó vitorlák, prüszkölő puskák-pisztolyok hőseinek varázsvilágát. Mintha csak aludnék, átmos az álom puha, pihentető áramlata. Egy jó ideje azonban mindig mellém ül valaki, aki szintén én vagyok, felnőttesen elterpeszkedik, lelökdösi a könyökömet a karfáról, keresztberakja a térdén a lábát, és fölényes-gúnyos megjegyzéseket tesz. Míg én gyerekizgalommal álmodom a filmet, ő rajtam mulat. Amúgy jól megvagyunk egymással — nem zavarjuk egymás köreit. Legutóbb a Csillagok háborúja című amerikai szuperprodukciót láttuk együtt. Százhúsz perc lézerpisztoly-párbaj, cowboyvirtus, rakétatoló fúvókák fáklyatüze, egzotikus űrélőlény-panoptikum, szamuráj misztika. A Jó az utolsó pillanatban diadalmaskodik a Rossz erőin, melyek természetesen hatalmasabbak. Ám a jót segíti a nézőtérről sugárzó együttérzés, és ez szerencsésen tolja előre a belső logikával nem súlyosbított cselekményt., A kozmikus végtelenben minden lehetséges — ez a premissza teremt tágas keretet a filmtörténet abszurditásainak. Nekem izzadt a tenyerem, ő, persze, röhög. Volt aztán, hogy együtt mulattunk, amikor a film önmaga paródiájába fordult. Egy nagy fantáziával megcsinált űrkikötői kocsmajelenetnél például, amelyben a világmindenség számtalan elrajzolt értelmeslény-faja iszogatott és verekedett és lődözött egymásra békésen. Vagy amikor a ki tudja, melyik kétnapú bolygón megjelentek a homoksivatag buckalakóinak őslényszerű páncélozott lánctalpas járműi és exkavátorhoz hasonlatos óriás-őstulok „lovai”. Vagy... A százhúsz percbe sok ilyen epizód is elfér. Tudom azért, hogy a film semmit sem mond, hogy teljesen érték„mentes”, ahogy a mellettem ülő mondaná. Neki van igaza. B.: Semmire sem becsülöm a kalandfilmeket. Nemcsak esztétikai-filozófiai, nemcsak ideológiai érvekkel tudom ellenszenvemet indokolni, hanem a leggyilkosabb ítélettel, ami műalkotást illethet (ha egyáltalán szabad itt ezt a szót használni): unalmasak. Az ember megnéz egyet-kettőthármat, és már ismeri a dramaturgiai csiki-csuki nyitját. A Jó diadalmaskodik, a Rossz elbukik a végére. És mindegy, hogy az állandókba milyen figurákat helyettesítünk: lovagokat, szamurájokat, vadnyugati tehenészlegényeket, népük felszabadításáért küzdő kalózokat, vagy a másik oldalon a mindenkori rendgengszterhajlamú őrzőit. Nekem az ilyen „műalkotások” rafinált másodlagos élvezetet okoznak. Azon az igyekezeten mulatok, ahogy a filmcsinálók minden logika és verifikálható igazság ellenére új és új izgalmakkal próbálják feltölteni a mindig egyforma sémát. Meg azon is felüdülök, ahogy a nézők többsége én-plusz-egyedszer is újra beveszi a maszlagot. Legutóbb a Csillagok háborúja című kétrészes George Lucasfilmhez ültem be. Mint mindig, most is ott volt már az a tízéves kölyök, aki imádja az ilyesmit, izzadtra izgulja a tenyerét, és aki én vagyok. Százhúsz percig pergett a sztori imamalma. Mint űrhajósok eledelébe a földi vitaminok, úgy van összevegyítve ebben a filmben minden kommerszfilm-elem, amit a western és a burleszk klasszikusaitól Walt Disney-ig és tovább Hollywoodban kiötlöttek. A puszta kéz ereje és biztonsága meg a japáni misztika a kozmikus végtelenben akadály nélkül egyesül egymással. Mintha a tér határtalansága a logika korlátait is hatályon kívül helyezné. Van ebben a gyermeteg naivitásban valami baj, kétségkívül, s ez még az ilyen filmeknek szinte obligát rasszizmusát is feledteti. Azt a játékos könnyed manipulációt, amely természetesnek veszi az európai —amerikai fehér ember (a film történetének közegében: a földi típusú ember) felsőbbrendűségét. A semmitmondás, persze, még művészi tökéllyel kezelt technikával, még abszolút szakmai biztonsággal kezelve sem mond semmit. Még akkor sem, ha olykor valóban mulattatóan parodizálja önmagát, mint ebben a csillagháborús űrkalandtáp-sűrítményben. Ahogy azonban a „minden jó, mert jó a vége”-befejezés után kivilágosodott a nézőtér, és én felálltam — mintha irigyeltem volna kissé a kölyköt, aki mellettem bele tudott feledkezni a játékba, amely csillagközi monumentalitásában is sokszor egyszerűbb, tgűint odakint a lármás és hétköznapi utcai forgatag, mint az élet. És úgy éreztem, hiába van igazam a film megítélésében, szeretnék felnőtt létemre is egy kicsit jobban hasonlítani rá. SZEKRÉNYESY JÚLIA: „ Sxénház Petőfi tigrise ,.S ezentúl rajta, lessek, hogy minél messzebb kerüljem azon intézetet, hol egypár kegyencen kívül kutyába sem veszik azokat, akik egész életüket a hazának áldozandók, s hol csak a vagabundás virtuózok becsültetnek. Magamat ajánlom!” Ezeket az indulatos sorokat Petőfi Sándor 1846 tavaszán írta a Pesti Divatlapban. A heves önvédelem okát a Nemzeti Színház színházi választmányának a költő szerint méltánytalan döntése szolgáltatta. A Tigris és hiénát ugyanis elfogadták, és 1846 április 4-re előadásra is tűzték. Minthogy azonban erre a napra nem rendeltek el bérletszünetet, a szerző sértődötten visszavonta darabját. Erre az esetre utal idézett cikke, a Legyen az ember drámaíró!, Petőfi 1847-ben könyvalakban jelentette meg drámáját. Az ősbemutatót nem érhette meg, mert az 1883-ban zajlott Kolozsváron, ekkor háromszor játszották. A következő előadásokra 1967-ben, illetve 1979-ben került sor. Mindkétszer nyári vállalkozások próbáltak elégtételt szolgáltatni egyik legnagyobb költőnk korántsem népszerű drámai kísérletének. A Tigris és hiénát tehát alig két tucatszor játszották. A Petőfi-elemzők általában mellékműnek ítélik a drámát. Legutóbb Gyulán — ahol a művet a költőhöz méltó hévvel játszották — az előadásra sereglő nézőknek alig volt fogalmuk arról, hogy mit látnak ezen az estén. A készséges jegyszedő nénik ugyan próbálták elhitetni, hogy itt tehetséges fiatalok ígéretes színi próbálkozásáról van szó. Ennek ellenére nem számolhatunk be afféle tömegsikerről, mint amilyenekről a szabadtéri színpadok látogatottságának fürge hírmondói lapjainkban megnyerő számadatokat közölnek. A gyulai Gróza parkban végül is tisztes számú közönség gyűlt össze. Aki ott maradt, lelkesen ünnepelte az Universitas együttes Petőfi-előadását. A jó előadást elsősorban élvezni kell, nem pedig tanulságokat levonni belőle. Ezzel amúgy is elkéstünk. Hiába mondanánk el, hogy Petőfinek milyen igaza volt, amikor vagabundos virtuózokról beszélt. De érdekes, hogy a mindenkori drámákat elbíráló bizottságok, nevezzük őket akárhogy, valamiért minden időben jobbat kedveltik a veszélytelent, a közepest, az ügyes dramaturgiát, mint a vadállati zsengéket. A huszonegynéhány éves ifjú drámai kísérlete ma sem ítéltetne szabályos és elfogadható műnek. Hibáit, könnyű pellengérre állítani, erényeit ma is kényelmetlen elismerni. Hogy költőnk nagy drámaíró is lehetett volna — a feltételezés marmár egyike a legsúlyosabb anakronizmusoknak. Hisz Petőfinek erre ideje sem lett volna. Korai halálával, minden okoskodó feltételezést lehetetlenné tett. A Tigris és hiéna ily módon megmaradt nagyszabású torzónak, mely azonban nemcsak egy fiatal óriás szertelen műve, nemcsak meg nem született tragédiáink szomorú mementója, hanem furcsa, de érthető módon békeszerető színházpolitikánk diadalmas emlékoszlopa is. Hogy a diadalban nincs sok örömünk, arról nem Petőfi Sándor tehet. A költő szenvedélyeket ábrázolt: ezeket erőteljes stílusban, kíméletlen következetességgel tárta elénk. A drámának ez a része alig érdekelte az életmű magyarázóit. A nyilvánvaló dramaturgiai illetlenségek sokkalta jobban lekötötték a mű olvasóit és elemzőit. Katona Imre, aki modern színpadra alkalmazta és rendezte a művet, felismerte a kamasz drámaíró katartikus erejét. Ezt a jellegzetességet helyezte az előadás középpontjába. A rendező — akár ösztönösen, akár tudatosan ráébredt arra az egyszerű tényre, hogy Petőfi nem magyarázkodó író; nem érdeklik az apró körülmények, a jellemfestés modoros módozatai, a nézők történelmi műveletlensége s ebből fakadó örökös érzékenysége, valamint a drámákat megítélő bizottságok századokon át gyógyíthatatlan és leküzdhetetlen szabályzat-gyulladása sem. Ezért születhetett meggyőző előadás a Tigris és hiéna című drámából. Az Universitas együttese — Vándorfi László és Szilágyi Maya főszereplésével — ,visszaadta a tragédia katartikus erejébe vetett hitünket. A színpadon szenvedély tombolt — villám cikázott és tőr villant — és ez nemcsak Bornyi József kitűnő színpadi technikájának volt köszönhető! Petőfi érces drámai hangja is megrendült a Gróza parkban. Úgy éreztük, valóban tigrisek és hiénák szabadultak el, s így igazolást nyert az az állítás, mely szerint a színházat a költői nyelv, tömörítő ereje megmentheti a teljes ellaposodástól. Petőfi Sándor nem szemérmes, nem körültekintő. Így szól nézőjéhez: „Nem tudom, úgy van-e máshol is, mint itt nálunk Magyarországon? Itt, minél kevesebb kivétellel, csak az a valódi hazafi, ki semmit sem tehet a hazáért; aki pedig tehetne valamit, az gazember.” Az efféle mondatokban csakugyan kevés a virtuozitás, annál több a keserves tapasztalás. A Tigris és hiéna néhány remek gyulai előadás után valószínűleg továbbra is a halhatatlanságban szunnyad, mint nehezen vagy alig követhető tragikus példa. De ha az előadás elenyészik is, az emlék kitörülhetetlenül él a nézőben. Például Katona Imre egyik rendezői telitalálata, a jóságos és tehetetlen hatalom megkapó ábrázolása. Ebben az előadásban ugyanis Vak Béla imigyen ábrázoltatok: a királynak szemére csúszott a koronája.