Élet és Irodalom, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1980-06-21 / 25. szám - Banos János: Részletek • vers (10. oldal) - Bak Imre: Jel • kép (10. oldal) - Varga Lajos Márton: Érték, önismeret, erkölcs • könyvkritika • Kis Pintér Imre: Helyzetjelentés (Szépirodalmi) (10. oldal) - Alföldy Jenő: Sporthasonlat • könyvkritika • Kautzky Norbert: 31 másodperc (Magvető) (10. oldal)

BANOS JÁNOS: Részletek De a fejem ahogy félrecsuklik a cigaretta — ahogy leég a gégém — diófáról az alkonyat — ahogy tegnap még elhittem Istenem, belőled —■ magamat * Újra a simléder símogatása számszélét szereti a vércsík Idevagyok hát összezárva s ha elmegyek holnap a tegnap visszavérzik Nekem mikor kellett volna ütnöm? — csizma zihál fölöttem vagy kovácsfujtató — Elfeledi a szó a számat ministránsingemet a hó Hogy ősz van — nem az én gondom s hogy errefelé: elhiszem noha zoknim mert vörös — kitűzhetem Szőnyegek alatt a jáspis lehet ily egyedül velem Itt ülök hogy a Mercedes elüssön tenyeremen őrjöng a hintaló Horkolnak a pályaudvarok, isten árva kölykei éjfél után — mielőtt meghalok Karien Bak Imre: Jel Sporthasonlat : Kautzky Norbert: 31 másodperc (Magvető, 105 old.) Első verseskönyve, a Menedékünnep négy évvel ezelőtt jelent meg; a szerző ekkor kerek ötven esztendős volt. Ebben az életkor- ban, akinek az első negyedszá- Szadban nem sikerült, az rendsze- srint már nem akar poétává lenni. Hogy vele mégis így történt, annak több oka van. Kautzky Norbert már a koalíciós években — a negyvenes évek második felében — publikált: Gábor Miklós mondta a rádióban az annak rendje és módja szerint pályakezdő költő versét. A történelem később durván beavatkozott „konstrukciós” osztály értelmezésével a külvárosi szegénykörnyezetből jött, politikailag kifogástalan hátterű Kautzky fejlődésébe: egy ideig a mezőgazdasági alapműveletekkel kellett ismerkednie az alföldi tanyavilágba telepíttetvén. Több mint másfél évtizedre volt szükség, hogy életét rendbehozza, s nem a versírásban volt a legsürgősebb, hogy lemaradásait pótolja. Minthogy reménytelen helyzetekben sem adta meg magát, s mindent elölről tudott kezdeni — a futballcipőt például az „öregfiú” korhatárhoz közeli életkorban húzta föl újra, több évnyi kihagyás után —, a költészetben miért is ne vállalta volna mindazt a hátrányt, ami a későre nyúlt kezdőséggel jár? Ezen a „pályán” azonban nincs olyan méltányos választás-lehetőség, mint a labdarúgásban: az irodalomban nincs külön kategória az öregfiúknak (vagy ha mégis van, akkor az a költői dicsőségben megöregedett „hivatásosak” védettségét jelenti); nincs másod- és harmadosztályú liga, ahol — ha szerényebb koszorúba fonva is, mint az első osztályban — győzelmi babérokat lehet szerezni (csak lektűr-irodalom van, melynek közönségsikere korántsem olyan értékes, mint egy tartalékcsapaté a fociban); nincs továbbá megyei, járási és kerületi bajnokság (legföljebb merített papíron nyomtatott „helyi kiadványok” vannak, melyekben a tájegység egyetlen igazi költője közül tucatnyi dilettáns rajzik). A költői pálya mindössze anynyiban hasonlít a futballistákéra, hogy ha valaki fiatalon nem játszhat az NB I-ben, akkor bajosan kerülhet be a válogatottba — értsd: a reprezentatív országos antológiákba meg az „aranycipős” névsorba. ★ Általában kerülöm a sporthasonlatokat — az effélét versben elutasító Tandori Dezső sem vetheti szememre, hogy tobzódnék az ilyesmiben. Most kivételesen azért élek vele, mert Kautzky, költészete jelentős részében, sportkifejezésekkel jellemzi önmagát. S nemcsak azért, mert verseinek egyik legjellemzőbb színfoltja a vörös salak, a fehér mészcsík és a zöld gyep, s az életük nagy alkalmára váró, örökös tartalékok helye, a kispad. E versek etikai és esztétikai magvát, s a költői személyiség állandóan jelen levő magatartásformáját is, a sportnyelv szavával, a küzdelemmel,s ennek változataival határozhatjuk meg. Új könyve, a 31 másodperc egyik versében így foglalja össze életét: ötvenegy év bunyó. Ez jelképesen értendő — Iszlai Zoltán kollégám félreértette a szavakat Új Tükör-beli kritikájában, amikor ökölvívónak is vélte Kautzkyt. A sporthasonlat olyasféle esztétikai meggyőződést sugall, hogy szép az, ami küzdés, szép az, ami fair play, és szép a győzelem, de még szebb a fel nem adott harc a vesztésre álló játékban. A játék az egész életet jelképezi — a pálya négyszögének zárt világában minden áttekinthetőbben történik, mint az egész élet hosszán, az emberi méltóság oly sokféle próbatételén, jelen esetben: a gyerekkori szegénység állapotában, a leventeként megélt háborús idők próbatételein, a kiszolgáltatottság akkori és későbbi változataiban. Lehetséges, hogy a labdarúgópálya kárpótlás, vigasz is Kautzky számára, mert egyenlő esélyeket kínál az életben tapasztalt egyenlőtlenségek feledtetésére, de a vigaszt nem téveszti össze a pótcselekvéssel: a fair play elvét kiterjeszti a társadalmi és magánélet egészére. ★ Mindezek méltán fölkelthetik az olvasók rokonszenvét Kautzky versei iránt. Ám a költészet a „témával” és az „erkölcsi tartalommal” nem végződik, csupán ezekkel kezdődik, noha nem értek egyet azokkal, akik mindezt mellékesnek tartják. A kötet színvonala hullámzó — azok a versek sikerültek jobban, amelyek pontos és tárgyszerű rajzot adnak az élethelyzetről, a kőbányai MÁV-telepről, a Wekerléről, a grundról, a „szentföld”-nek nevezett futballpályáról, s az etikai következtetést retorikától és terjengős moralizálástól mentesen foglalja egyszerű szavakba. Kiemelkedik a Szentföld, a Látogatás a Telepen, az Életre-halálra, a Játékosok, Az utolsó előtti perc, A játék pásztorai, és a Most minden lépés tétre megy. Egyéni bennük a hanghordozás határozottsága, a rövid mondatok erős meggyőződést éreztető leütése. A halványabbra sikerült versekben ez modorosságnak hat, de például az így vizsgálom magam címűben az igei állítmányokat nélkülöző, nominális kifejezésmód érdekes költői karakterjegyeire figyelhetünk föl. A személyes élettényekből, a történelmi és elemi csapások élményeiből kollázsszerűen fölépített 31 másodperc poémája kísérlet arra, hogy tágítson költői látókörén; az old boy ismét kezdő mert lenni valamiben, amit ezután sem adhat föl. Érték, önismeret, erkölcs ! Kis Pintér Imre: Helyzetjelentés (Szépirodalmi, 37 old.) Kötetbe gyűjtött könyvbírálatok százait olvashatjuk anélkül, hogy megérintenének, s egy személyes hangoltságú, de tudományos igényű kritikai eszmélés részeseivé avatnának bennünket, miközben a műre, az íróra, a jelenségre kérdezve nemcsak az irodalomról, de az emberről és életről is valami lényegeset mondanának. Kis Pintér Imre, méltó közösségi célt vállalva, ennél is többet akar. Nem a maga tájékozódásának spontán logikáját rekonstruálja, hanem a körülményeket, beállítottságát, s tudásának adott szintjét és természetét egybehangolva — a mű megközelítésének általánosan követhető útját rajzolja meg. A tetszik és a nem tetszik, az érdekes és az unalmas szintjétől, tehát a személyes, alanyi befogadástól halad a teória, a műélménytől a jelenségek számbavételén, a problémák megoldási kísérletein át a maga mostani pozíciója felé. Nem a kritikusi felfogás utólagos egységesítéséről van szó, hiszen annak változását, tisztulását, az egyes kérdésekben elfoglalt álláspontjának módosulását (tekintve, hogy a kritikák és tanulmányok megírásának évét is közli) nyomon kísérheti, aki akarja. Itt a „tanulási” attitűddel szemben kifejezetten „tanítási”-ról van szó: Kis Pintér Imre kezdettől azonos szerepfelfogásáról. Ő ugyanis a kritikust közvetítőnek tekinti mű és közönsége szolgálatában. Ez a tény teremti meg szemlélete homogenitását, határozza meg a kötet szerkezetét, a megközelítés, az elemzés és az értékelés szempontjait, fogalmi apparátusát, ez ösztönzi arra, hogy ilyen gazdag anyag, ennyiféle mű és törekvés értelmezését kísérelje meg. Az, hogy az olvasó érdekei felől indít, feltételezi, hogy előfeltevések nélkül szembesüljön mindennel, vagyis mintegy magán próbálja ki, mi az, amit az irodalomtól remélni és elvárni lehet és érdemes, mi az tehát, amivel mindenképpen találkoznunk kell. Ezt eldönteni a kritika igazi teendője, mint az is, hogy a művek hatását, ha már egyszer döntött, minél nagyobb térhez juttassa. Amivel viszont az irodalom legsajátabb érdekeit képviseli. A Helyzetjelentés anyaga a mai magyar irodalom. A „tiszteletkör”értékű recenziók, s a belterjes esztétizálás fénykorában, az irodalom válságosnak érzett állapotában különösen fontos a kötetre jellemző — " nincs erre jobb szó — problémagondolkodás. Vissza a jelenségekhez, felmutatni és leírni, ami elintézetlen — ez a legtisztességesebb módszer arra, hogy az alapkérdéseket a maguk eredeti mivoltában nyerje vissza, s hogy elkerülje azt a másoknál oly gyakori látszatot, mintha a leírással már meg is oldotta volna az éppen csak megértett problémákat. E ponton könnyű belátni, hogy ez a könyv nemcsak a tájékozódni és eligazodni akaró közönség nyeresége, de a szakmáé is. Miközben ugyanis az epika felől áttekinti és jellemzi élet és irodalom neuralgikus pontjait, s kialakítja az anyagnak megfelelő látásmódját (aminek érvényességét a lírában, az irodalomról szóló értekezések kritikáiban, illetve Füst Milán gondolatrendszerének elemzésében próbálja ki), az elméleti előmunkálatokat is elvégzi, s az egyedi mű irodalomkritikai, esztétikai szemléletéből átlép a művek csoportjait, törekvéseket, az irodalmi jelenségek mozgását számon tartó történeti szemléletbe. Bizonyítva, hogy az „irodalomtudomány dilemmája” irodalomkritika és irodalomtörténet egységének megteremtésével feloldható. Igazolva, hogy az irodalom segítő, fölemelő, közösségbe, kultúrába kötő szerepével és lehetőségeivel azonos rangú minden, ami ugyan független az esztétikaitól, s amit az esztétikaira alapozott szemlélet csak közvetve tud megragadni, de aminek vizsgálata és feltárása a történeti szempontú közelítés központi feladata. Nincs elég tér Kis Pintér Imre munkáinak mélyebb elemzésére. Néhány vonásukról azonban mindenképpen beszélni kell, mert a vállalt szerep ezekben érzékelhető legtisztábban. Az egyik a szeretetteljességet soha ki nem záró tárgyilagosság. Legyen, szó első kötetről vagy életművet összefoglaló, vonzó vagy benne idegenkedést keltő vállalkozásról, mindig az értékre figyel. Az, hogy a tárgy mögé húzódik, tompítja a személyességet, de növeli hitelét, meggyőző erejét. S módot ad arra, hogy partnere legyen irodalomnak és közönségnek egyaránt. A véleményalkotás szuverenitása érződik abban is, hogy a módszert mindig célhoz, anyaghoz, műfajhoz alkalmazza. Láthatóan nem hisz az általánosan érvényes módszerekben. Azt azonban mindig szükségesnek tartja, hogy a műélményt, s a mű élményszerűen alakot öltő értelmét részletekig ható tárgyias elemzéssel tárja fel, méltányolja és értékelje. Kis Pintér Imre számára az esztétikai tapasztalás valóban a szemlélődés egyik formája, a minőség iránti elmélyült figyelem, azért annyira idegen tőle minden elfogultság, szűken értett gyakorlatiasság és rutin, ezért találhatja meg minden esetben azt a speciális nézőszöget, amely bizonyítja: nem ő olvassa belé — e nézőszögből egész egyszerűen meglátja a műben az értéket. Módszerei kettős irányú személyes érdekeltséget sejtetnek. Részben érezni, hogy az irodalomban valami olyasmit becsül, ami abszolút önértékű, amiért, mint kivételes adományért,, magáért is érdemes élni, függetlenül attól, hogy egyébként van-e valami érték az életben. Részben, épp ennek a fedezetével, azt is fogni lehet kritikáiban és tanulmányaiban, hogy Kis Pintér Imre az irodalmat az önismeret — emberség és magyarság — mibenlétének legfontosabb megnyilvánítójaként, a személyes és közösségi létezés természetes közegeként fogja fel, amely alkalmas az előbbi teljesebbé, tehát boldogabbá tételére, az utóbbi teherbírásának növelésére. Az irodalmat meghatározó tényezők megismerésével azok feltehetőleg befolyásolhatók és alakíthatók is lesznek. A változó feltételek és igények közt az irodalom a maga természetes funkcióinak gyakorolhatóságáért harcol: élni és hatni akar. Kis Pintér Imre sokat vállalt és vállal azért, hogy ebben segítségére legyen. (Feltehetőleg ezért publikálta kritikáinak jelentős részét az ÉS-ben.) S ilyen értelemben nemcsak meditátor, Németh Lászlótól kölcsönzött kifejezéssel: az irodalom organizátora is. Figyelme alighanem ezért irányult a személyiség problémájára mint az irodalom középponti kérdésére. Az egyes művekben érvényre jutó eszmék, magatartások társadalmi jelentése és szerepe mellett különösen az érdekli, hogy miként sikerült az írónak eszméi vonzásában személyiségét, világképét megteremtenie, megőriznie, morális szempontból következetesen érvényesítenie, miként tudta ezt a szuverenitásért való küzdelmet a nyelvi valóságteremtés folyamán a minőség észlelését elősegítő újszerűségként, homogén világként kifejeznie. Amivel, talán ezt szükségtelen is mondani, megbízható és termékeny, a véleményalkotás érzékenységét, határozottságát és függetlenségét minden helyzetben érvényesítő szempontokhoz jutott. Ne felejtsük: a mai magyar irodalomról van szó, s egy olyan, róla írott helyzetjelentésről, amely az adottban a lehetségest és a szükségest is látni és láttatni akarja és tudja, így tekintve, összetettségükben is evidenciaszerűen tiszta megállapításai, értékrendjének megbízhatósága, eszméinek aktualitása és tágas szemhatára, s a tény, hogy az esztétikai érzékenység kellő kritikai erővel, az elméleti általánosítás készségével társul, a könyvet a legjobbak közé emeli. Varga Lajos Márton IRODALOM 1930. JÚNIUS 21.