Élet és Irodalom, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1980-09-06 / 36. szám - Péter László: A költő szándéka • reflexió | Visszhang • Lengyel Balázs (ÉS 1980. augusztus 16.) (2. oldal) - Kőszegi Imre: Koronatanú jelentkezik • reflexió | Visszhang • Száraz György: Tarzan, Bosambo, Kunta Kinte (ÉS 1980. augusztus 23.) (2. oldal) - Hubert Zoltán: Türelmetlen olvasók • reflexió | Visszhang (2. oldal) - Orvos András: rajza • kép (2. oldal)

VISSZHANG! A költő szándéka Egy-egy műalkotás folyamatos olvasása az átlagolvasóban azt a látszatot kelti, mintha írója a művét egy időben, megszakítás nélkül alkotta volna. Valójában a legtöbb mű — kivéve néhány rövid verset — hosszasan íródik, tudatos kísérletek és váratlan lelemények közepett. Mind az érdeklődő kísérletek, mind a hirtelen találatok többnyire ott vannak elrejtve a szövegben: róluk árulkodnak a változatok, sőt esetleg — főként regényekben — a stílusrétegek. Az átlagolvasót az író „a saját Utolsó írói akarata” szerint vezeti; az Utolsó, kiérlelt szöveget úgy adja olvasójának, mintha elejétől végig ingadozások, keresgélések, hibák, változtatások nélkül, folyamatosan írta volna. Az író, a költő végső szövege olyan, mintha olvasója a szerzőjét ünneplő ruhában látná. Az irodalomtörténész, a textológus azonban pőrére vetkőzteti: pongyolában, papucsban, foltos ingben, lyukas zokniban mutatja meg; azt a folyamatot keresi és tárja föl, amelyet szerzője egyáltalán nem szánt a köznek. A textológus tehát az írói szándékkal szöges ellentétben működik. Lihacsov általában kételkedve, sőt gunyorosan szól az író, a költő „utolsó, akaratáról”: bonyolult, ingatag valaminek tartja. Max Brod sem tett eleget barátja, Franz Kafka kívánságának, nem semmisítette meg, hanem ellenkezőleg: kiadta műveit. Ady, aki egyébként is gondosan eltűntette verseinek fogalmazványait, és csak a letisztázott kéziratot adta ki kezéből, aktuális versikéiről azt írta: „nem a Parnasszusra szánvák”. Halála után „adminisztrátora”, Földessy Gyula mégis kiadta őket Rövid dalok egyről-másról címmel (1923), s azóta is közüik őket az Ady-összesek. Babits sok versét visszatartotta, hogy még javít rajtuk. Második ének című mesedrámájának tervezett kiadásához 1919-ben ezt az előszót szánta: „Ezek nem új költemények, s előszót kívánnak. Még a háborúelőtt,ieűdben keltek, s akkor az egyik egészen, s a másik nagy része, jött is a Nyugatban. Egy óceán áll köztük és közted, olvasó. Líra mindkettő, a Béke lírája, a költő és a tudós lírája, s nagyon távol áll a Mától. Mert akkor csúcsain jártunk az életnek, s most a völgybe zuhantunk. Nekem jólesik a csúcsokra visszanézni. Mostani kényszerített nyugalmamban elővettem a régi verseket, melyek évekig várták az ultima manust. Évekig hevertettem őket, abban a reményben, hogy egyetlent majdkisimítok, töredékeket kiegészítek. De jött a háború, és ma hogy találhatnám meg a régi hangot s régi szavakat? Úgy kell jönniök, ahogyan vannak." Ez a „költői szándék” azért tanulságos, mert Babits másutt azta véleményét hangoztatta, hogy „megbocsáthatatlan bűn” kiadni a félig kész alkotásokat, apró és tréfás rímjátékokat, töredékeket, zsengéket egy-egy írói, költői hagyatékból. Vörösmarty vagy Kosztolányi verseinek kiadásairól ilyen jellegű bírálatot mondott környezetének. S a maga életművéről is úgy rendelkezett feleségének, Török Sophie-nak, hogy a maga megtervezte „összes műveihez” semmibe kerüljön, amit ő belőle kihagyott vagy kiadatlanul kéziratban hagyott. Babitsné azonban azt vallotta: „Szent kötelességemnek érzem, hogy akaratát, mely bölcs volt és igényes, mindenben és hű pontossággal tiszteletben tartsam — de ugyanúgy szent kötelességem az is, hogy akaratával szembeszegüljek, és ne engedjek elveszni kincseiből egyetlen gyöngyöcskét sem.” Babits Mihály összes műveinek utószavában Babitsné írta: „Babits Mihály hagyatékának minden sora ma már irodalomtörténeti dokumentum, fejlődésének Útját, emelkedésének különös vonalát rajzolja röviden töredék is. Ha ő a halálnak mai távlatában láthatná magát, talán megbocsátana nekem, hogy ígéretemet megszegve nyilvánosság elé bocsátom őt kinőtt ruhában, mert minden írását az Egész, egybeilleszkedő darabjának látom, s a gyönyörű torony egyetlen kövecskéjét sem minősíthetem sem értéktelennek, sem méltatlannak.” Maga Babits írja egy helyen: „A könyvbe nem foglalt írás olyan, mint a temetetlen halottsem élni, sem meghalni nem tud igazán.” A textológus adja meg a végtisztességet ezeknek a kiadatlan írásoknak azzal, hogy kötetbe menti őket. A textológus ilyen értelemben tehát „kegyeletsértő”: nem tiszteli az író műhelytitkait, le akarja őt leplezni, beleüti az orrát a kéziratba, az írónak alkotás közben támadt gondolatait is ki akarja fürkészni. Az írói szándéknak ez a tudatos megszegése — ne szépítsük — az irodalomtörténész, a textológus hivatásbeli kötelessége. Ellene az író, a költő csak egyféleképpen védekezhet. Ahogyan Rónay György szögezte le: „A költő égesse el, amit akar, de az utókor ne égessen el semmit.” ★ Lengyel Balázs az ÉS augusztus 16-i számában kétségbe vonta Babits Beszélgető füzetei kiadásának értelmét, mintegy védelmébe vette „a védtelenül kiszolgáltatott halottat”. (Ezek Babits szavai Illyés Gyula tolmácsolásában, a Hátrahagyott versek előszavából.) Az előbbiek tán meggyőzően bizonyították, nem mondhattunk le ezeknek ismeretéről sem, még ha az efféle írói megnyilatkozások nem művészi alkotások, akkor sem. Megrendítő emberi dokumentumok, amelyek még akkor is érdekes és tanulságos, elmélyülésre késztető olvasmányok, ha nem Babits Mihály életművének kiegészítő részei, hanem egy szenvedésekben megtisztuló átagos emberpéldány megnyilvánulásai volnának is. Költőről, klasszikus költőről lévén, szó, ezek elválaszthatatlanok immár az életműtől. Lengyel Balázs különben már 1975-ben kifejtette más aggályait is az ÉS hasábjain a klasszikusok kiadásaival kapcsolatban, A költő joga címmel, a József Attila-kiadások gyakorlatát bírálva. Írását változatlan szöveggel vette föl Közelképek című gyűjteményes kötetébe (1979). Holott Vargha Balázs Az utódok kötelessége címmel szellemes és kitűnő érvelésű válaszában már akkor meggyőzően bizonyította, hogy a költő „jogát”, „szándékát” az utókornak olykor meg kell sértenie am "nagyobb jó, a közösség érdeke, az életmű bensőbb ismerete végett. Lengyel Balázs — másutt Zolnai Béla, Kolozsvári Grandpierre Emil s még mások — azt kifogásolják, hogy az „összes versek” mai kiadásai rendre megsértik „a költő jogát”. Hiszen, vélik, a költő az életében megjelent köteteibe fölvette azokat az alkotásait, amelyeket magáénak vallott, a többit pedig mellőzte. Az új kiadások viszont a teljesség és az időrend elvei alapján az egykorú kötetben kiadottakat vegyesen adják a költőtől kihagyottakkal, föloldva egyszersmind az egykorú kötetek sorrendjét, amelyet pedig maguk a költők határoztak meg. Lengyel Balázs a költői szándék és a tudományos teljesség igényének ilyen ellentétét olyan „propagandakiadással” javasolta föloldani, amely a kritikai kiadások és a népszerű „összesek” teljességigényétől és szigorú időrendjétől függetlenülve jobban figyelembe venné „a költő jogát”, és — ami szerinte egy — a nagyközönség érdekét. Mert az olvasó, mondja, csalódik, amikor az ismert nagy versek közt zsengéket, töredékeket vagy sikerületlen, a költő színvonalához méltatlan alkotásokat talál. Lengyel Balázs azonban leegyszerűsíti a dolgot, amikor a költő életében megjelent kötetek verseit azonosítják azokkal, amelyeket a költő magáénak vall. Majdnem minden költő életművében kimutatható, hogy egy-egy kötete számos, részben véletlenszerű összetevőnek eredője. Juhász Gyula kötetnyi kimaradt verséről bizonyíthatjuk, hogy a politikai viszonyok nem engedték őket az egykorú versesköteteibe. De még egyszerűbb ok az anyagi: a kiadó megszabta a terjedelmet, és így eleve korlátozottan adhatta ki verseit, kényszerűen kihagyva olyanokat is, amelyeket pedig szívesen látott volna kötetében. Juhász Gyula életművének csak harmada jelent meg életében köteteiben; nagyobb része rekedt tehát kívül! Még azzal is számolnunk kell, hogy egy részük nem politikai, nem terjedelmi ok miatt szorult ki, csupán egyszerűen azért, mert a nem túl rendszerető költő nem őrizte meg a hajdani újságközlés kivágatát. Tehát amit a teljesség és az időrend ellenfelei „a költő szándékának” vélnek, korántsem bizonyosan az. Így tehát helytelen volna az írói alkotások gondozóit, a textológusokat és a könyvkiadókat lebeszélni az életművek teljességének kiadásáról. Más kérdés, s erre Vargha Balázs számos ötlettel megfelelt már, hogy az „Összes verseken” kívül egyéb kiadványfajtákkal, különféle jellegű válogatásokkal lehet szolgálni azokat a célokat, amelyeket Lengyel Balázzsal együtt elsőrendű fontosságúnak tartunk. Éppen József Attila esetében egyszer elképzelhető olyan „összes” is, amely ragaszkodik az egykorú kötetek rendjéhez, és a többi verset vagy a hajdani kötetek között, vagy utánuk adja. Nekem ugyan meggyőződésem, hogy nem lesz olyan kapós, mint az időrendi kiadás, de kísérletként megérné a pénzt, s majd az olvasói fogadtatás döntse el, melyik a jobb. Péter László Koronatanú jelentkezik ! " Száraz György megemlíti az ÉS- ben (augusztus 23-i szám: Tarzan, Bosambo, Kunta Kinte) egy „öreg újságíró nagy riportját”, hogy az olasz—abesszin háború kitörése után interjút csinált az egyetlen pesti abesszinnel, a „margitszigeti szálló portásával”. Néhány héttel a cikk megjelenése, után én is interjúra mentem az egyetlen pesti abesszinhez, Alihoz, a szigeti Tarján-vendéglő művészkörökben különösen népszerű kávéfőzőjéhez (mert az volt, nem portás). Amikor az olaszok 1935 októberében megtámadták Abesszíniát, Az Est római munkatársát, Barcs Imrét küldte ki haditudósítónak Afrikába. Barcs az egyik, légipostán küldött riportjához mellékelt egy ismeretlen írásjelekkel teli papírlapot. A bevonuló olasz csapatok nyomában, egy romos házban találta, megfejteni nem tudta, mi Pesten talán jobban ráérünk kideríteni, mi lehet ez? — Meg kell mutatni a Kávéfőző Alinak a Szigeten — rendelkezett Kemény Simon, Az Est szerkesztője. Kimentem a szigeti nagyvendéglőbe, ahol Ali piros fezben és fehér gallábjában sétált az asztalok között, csészékkel és cukorral megtetézett tálcáján hordozva a kávéfőző lombikot. (Akkor még az volt a divat.) Rendeltem egy feketét, aztán körülményesen elmagyaráztam a főzőjének, hogy miért jöttem, s végül átadtam a titokzatos papírt, megmondva, hogy hol találódott. Ali hosszasan tanulmányozta a dokumentumot, nem tudtam rájönni, alulról fölfelé, balról jobbra olvassa-e? Végül hibás némettel kevert magyar nyelven azt mondta: ez egy fontos diplomáciai irat, s ő mint jó abesszin hazafi, nem árulhatja el a titkot. Gyanús volt a válasz! Elmenőben megbeszéltem az esetet Ali gazdájával, Tarján Vilmossal, az újságíróból lett híres vendéglőssel. Ő azt mondta: szerinte Ali nem tud olvasni, s ezt titkolandó találta ki a diplomáciai mesét. Ez valószínű volt, így vélekedett Kemény Simon szerkesztő is. Az interjú tehát nem íródott meg, de közismert anekdota lett belőle, főként mert hamarosan igen jó csattanója támadt. Türelmetlen olvasók Szívesen olvasom lapjuk tartalmas, pontos eligazítást adó szerkesztői üzeneteit. Legutóbbi számukban mégis megütötte szememet egy válasz, melyet a Mezei András cikkéhez szóló sorokra írtak: ......sose bánkódjon a megíratlan műveiért, én sem sajnálom a megtervezetlen berendezéseimet, amelyek, mire kivitelezték volna őket, úgyis elavultak lennének... Véleményem szerint a publicisztikának jelenleg sokkal nagyobb hatása van a világra, mint a hagyományos vers-regény irodalomnak. Kommentár: „Mi azért sajnáljuk a megíratlan és megtervezetlen alkotásokat.” Úgy gondolom, irodalom- és publicisztikabarát olvasóként, hogy a sajnálat kifejezése önmagában kevés, főleg egy olyan lapban, amely címe és alcíme szerint irodalmi lap is. Különösen „jelenleg”, amikor megfigyelhető egyfajta olvasói türelmetlenség a „hagyományos” irodalommal szemben. Más kérdés, hogy ezt a türelmetlenséget nagyrészt indokolja a magyar irodalom jelenlegi állapota, mint ezt a Továbbjutni (ha lehet) Vitában többen is leszögezték. De a türelmetlenségben nagy része van egy „hagyományos” magyar mentalitásnak: „nem lehet megenni, nem lehet pipába tömni, akkor mi haszna?” Ez a prakticista szemlélet — a gyakorlaton azonnal mérhető, közvetlen hatás kultusza — vezet sok olvasót arra, hogy összemérjen két különböző műfajt, az irodalmat és az újságírást, olyanszempontok alapján, hogy csak az újságírás, a publicisztika kerülhet ki győztesként, s aztán megállapítja: az irodalom elavult, luxus, sőt, bizonyos újságírói műfajok helyettesíthetik is. A publicisztika — és általában az újságírás — bizonyos tekintetben nemcsak jelenleg, hanem mindig is nagyobb hatással volt a világra, mint az irodalom. Merthogy ez a célja: minél nagyobb hatásfokkal, minél pontosabban és gyorsabban befolyásolni és visszajelezni minél több ember véleményét. Az irodalom — és a művészetek — hatásáról elég sokat írtak két és fél ezer év óta. Egy biztos: nem kapcsolódik közvetlenül a társadalmi tevékenységhez, nem az a célja, hogy a befogadót aktuális kérdésekben befolyásolja. Ha mégis, az nem egyéb, mint a publicisztika behatolása a művészetbe. Ez pedig általában nem tesz jót a művészetnek. A művészeti alkotások értékét nem lehet a közvetlen hatás gyorsaságán, a befogadás könynyűségén vagy az ábrázolt világ ismerős voltán lemérni. Sőt, éppen az a gyanús, ha egy vers túl könynyen befogadható, s egyoldalúan kötődik a mindennapokhoz. A „hagyományos” irodalom általában túllép a mindennapi élet szintjén, befogadása is több energiát követel, de a hatás éppen ezért maradandóbb. És így — ellentétben azzal, amit az idézett levél sugallni látszik — lassabban is avul el — megint csak általában —, mint a publicisztika. Feltéve, persze, ha jó az irodalom. Ha valóban arra hív fel, hogy „változtasd meg érted”. Én is többre becsülök egy jó riportot egy rossz novellánál. De nem azért, mert a riport a „valódi életről szól”, a novella, mondjuk a szerző túlfejlett lelkivilágáról, hanem mert az előbbi jó, az utóbbi rossz. Vagyis az előbbiben több a tehetség, több a munka, több a tisztesség. De a példa megfordítva is igaz lehet. Hubert Zoltán Orvos András rajza Pár nappal később ugyanis Bécsbe utaztam, Ernest H. Schrenzelhez, akinek Heisse Erde című abesszíniai útikönyvét akkor fordítottam az Athenaeum számára. Schrenzel öt évet töltött Addisz Abebában, megtanult beszélni és írni a sémi nyelvvel rokon amhari nyelven. Elolvasta a „titkos okmányt” és elnevette magát. — Bírósági idézés kitöltetlen formulája — közölte kiábrándító véleményét. Voltam annyira diplomata, hogy nem tájékoztattam Alit a leleplezésről. Hiszen egyszer-kétszer még innom kellett a feketéjéből. Kőszegi Imre Szerkesztői üzenetek DENTÖK LAJOSNÉ, BUDAPEST, szeptember 30-i számunk A téma mindig a munka? című riportjával kapcsolatban azt kérdi, vajon az írásban szereplő vezérigazgató miért kifogásolja, hogy legjobb szakembereinek tudása nem konzerválható? Kérdése indokolt. A vezérigazgató nem ezt tette szóvá. Ellenkezőleg, amiatt panaszkodott, hogy az új termékek bevezetésének egyik akadálya a szakemberek speciális felkészültsége, azaz tudásuk nem konvertálható. BARCZA EGON, ÉRD. Levelét melyben az Érden élő szobrászművészre hívja fel figyelmünket, megőrizzük. A kirándulásra a meghívott szívesen vállalkozik, de nem ő lapunk képzőművészeti kritikusa. Éppen ezért, a küldött katalógust és a recenziókat átadtuk az „illetékesnek”, Vadas Józsefnek. DR. DEMÉNY SÁNDOR, LENINVAROS, Tamás Istvánnak a szeptember 30-i ÉS-ben megjelent írását kitűnőnek ítéli, de egyúttal közli, hogy az idézett Zelk Zoltán-versrészlet — „Barátaim, figyeljetek, egy ember jár közöttetek, van háza és van otthona, hazamegy és nem megy haza” — mind a Zúzmara a rózsafán, mind a Bekerített csönd című kötetben így olvasható: „Barátaim, megértitek? / egy ember él közöttetek, / van kulcsa és van ajtaja — / hazamegy és nem megy haza / ”, így mindjárt másképp hangzik — fűzi hozzá —, hiszen ha otthona volna, akkor hazamehetne, de csak kulcsa és ajtaja van. „Egyik legszebb öregkori Zelk-sor ez” — írja Tamás István. Ezzel az állítással leninvárosi olvasónk is egyetért. NAGY GÁBOR, KECSKEMÉT. „Az ÉS augusztus 16-i számában megjelent Keresztezés című gloszszát jóleső derültséggel olvastam. Ám az éneklő magyar kentaur világrajöttében hiába reménykedik a szerző. Nem elhanyagolható ugyanis az a körülmény, hogy a paripa olyan ló, melyet — a jobb sportteljesítmények reményében — megfosztottak a szerelem tettleges gyakorlásának eszközétől.” Csak félig van igaza. Az értelmező szótár szerint a heréit paripa, mint „heréit ló” a szónak csupán egyik, régies formája, első helyen a szótár „Szép mozgású, nemes (hátas) ló”-ként említi, így hát még reménykedhetünk a kentaurban. SOMORJAI LÁSZLÓNÉ, BUDAPEST. Szép a levél és a még szebb cselekedet, melyről beszámol. Szabó Györgynek lapunk július 19-i számában megjelent cikke nyomán maga is belelapozott a Memento 44 című kiállítás vendégkönyvébe. Az egyik bejegyzés annyira megindította, hogy felkereste az egyik volt auschwitzi foglyot. Leírja, milyen meghitt volt a találkozás az idős asszonynyal, és arra kér minket, hogy mert saját ÉS-példánya elveszett, •juttassuk el Kassánné címére a cikket, melyről csak mesélni tudott. A kérést természetesen teljesítjük. DR. SZEKERES KÁROLYNÉ, SOPRON. „Ki kit tiszteljen?” című visszhangnak szánt cikke Fehér Klára, illetve Gondos Ernő írásaihoz kapcsolódva, az általánosan elburjánzó tiszteletlenség okait kutatja. Példaként idézi egy diákköri emlékét az ötvenes évekből, amikor is a funkcionárus papa rossz tanuló, de DISZ- titkár lányának védelmében a lány helyett a tanárt távolították el. A tiszteletlenség egyik forrásának véli a képesítés nélküli pedagógusok jelenlétét is. Mi is azt szeretnénk, ha jól felkészült tanerőkkel lehetne elfoglaltatni az ország valamennyi katedráját. De, hogy egyelőre szükség van itt-ott diploma nélküli oktatókra, aligha jelenti azt, hogy benne a diák csak a fiatal csinos nőt látja. S hátha nem is csinos? És nem fiatal? s ha — horribile dictu — még fegyelmet is tud tartani? Ön a szakmájához nem értő művezető, a rossz tanácsi főnökaszszony, az egyetemi felvételek némely igazságtalan döntésének részletesen és jogos indulattal felsorolt példái után Széchenyi Istvánra hivatkozik, aki gazdag volt, hatalma is volt, olyan időben élt, amikor a közviszonyok rosszabbak voltak a maiaknál, „mégis ránk hagyott egy Tudományos Akadémiát, egy Dunagőzhajózási Társulatot, a Lánchidat, három világhírű művét (Hitel, Világ, Stádium) stb”. Hozzáfűzi : „természetesen nem kívánható, hogy mindenki hozzá hasonló legyen”. Valóban nem kívánható. Értékes, tisztességes, kiművelt emberfők ma is vannak. Az általános neveletlenség ellen azonban az általános nevelésnek kell perelnie. Hogy helyrebillenjen az ön által óhajtott értékrend a mindennapi életben. Hibaigazítás Múlt heti számunkban jelent meg Eörsi István Csoóri Sándor panaszáról című vitacikke. Az ötödik bekezdés első mondatából egy szó — szemben — kimaradt, így az állítás értelme az ellenkezőjére fordult. A teljes mondat helyesen: „Ezzel a századok óta vonakodó lehetőséggel szemben bontják ki újra és újra, más és más tartalommal a különféle egységlobogókat.”