Élet és Irodalom, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-04 / 40. szám - -laji: Türelemetlen közönség • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - - fás -: Fújhatjuk • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Veress Miklós: Gyorsversek • vers (9. oldal) - (bes): A hiány hiánya • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (zil): Alliteratúra • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - sulyok: Rosszindulatú lettem • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (i. cs.): Csak senki meg ne hallja • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Molnár Zoltán: Verébbel ágyúra (9. oldal)
páratlan oldal TÜRELMETLEN KÖZÖNSÉG Szimpla közönségtájékoztatási ügy, amit szóvá teszek: az elmúlt színiévad utolsó bemutatóinak időpont-eltolódásai után az őszi évadban is „mozognak” már itt-ott a kitűzött premierdátumok. A közönség tájékoztatásában ez úgy mutatkozik, hogy a — mellesleg mindig késedelmesen — kinyomtatott plakátok vagy a Pesti Műsor nézőrovatának előrejelzése érvénytelenné válik. Hiszen ha a jelzett premier kiesik (a meghirdetett darab többi előadásaival együtt), akkor helyette másikat állítanak be a színházak a műsorrendjükbe, ahelyett ismét másikat és így tovább. A havi előrejelzés tehát a meteorológiai prognózisokkal lesz egyenértékű, mind a kultúrában, mind a mezőgazdaságban. A premieridőpont (s néha a darab) változásának valódi oka, persze, nem az időjárás, hanem a színház egész vezetésének valamilyen hibája: helytelen tervezés, a takarón való túlnyújtózás a külső feltételekben, a rendezési idő elégtelensége, mely — egyebek közt — olykor színészegyeztetési problémákkal súlyosbodik. Úgynevezett vis maiorok is mindig akadhatnak: egyik percről a másikra összedől a dalszínház, egy tűzoltó a világot jelentő deszkákon hagyja a cigarettáját stb. A közönség ezeket megérti, ha nem is vastapssal veszi tudomásul. Bizalma inkább akkor kezd inogni az adott színház szóban forgó előadásában, ha többször értesítik arról, hogy vissza az egész, készüljön fel más alkalommal a számára bérletileg szavatolt esztétikai élvezetre. A premiercsúszás így — az adminisztrációs többletmunkákon felül — azt is jelenti, hogy a néző a várakozásában csalódik. Csakhogy a néző — Illés Endre emlékezetes darabcímével kifejezve — olyan, mint a türelmetlen szerető vagy házastárs. Jó (lesz) vele vigyázni, mert ha sokszor csaljuk, maga is kiszámíthatatlanná válik. Részint visszacsal bennünket, részint él a gyanúperrel, s hiába viselkedünk úgy, mint a kisangyalok, a szemének nem hisz. -laji FÚJHATJUK Ötödikes fiam nemrégiben azzal jött haza az iskolából, hogy sürgősen vásároljuk meg az énekórákhoz elengedhetetlenül szükséges furulyát. — De nem akármilyet, hanem Yamahát — tette hozzá szigorúan. Gyermekeink zenei nevelését rendkívül fontosnak tartom, egyetértek a „minden diákszájba furulyát!” jelszóval. A márkanév azonban kötekedésre késztetett. — Miért éppen Yamahát? — Mert az jobb és tartósabb, mint a többi. — Drágább is? — Csak negyven forinttal. Másoknak is az van. A gyarló szülők már tudják, hogy ha az iskola fekete klottgatyát ír elő akkor nem vehetünk fehéret, tarkát, és nem is üzengethetünk vissza, hogy a fekete hiánycikk. Így hát nyakunkba vettük a várost szépen hangzó (nevű) furulyáért. Nem voltunk egyedül. Előttünk és velünk együtt Yamaha-kutatók tízezrei ostromolták meg a játék- és hangszerboltokat. Csak a tábla hiányzott a kezünkből: „Támogassuk a japán ipart!” De sehol egy Yamaha. Fújhatjuk. Valami újmódi hamelni patkányfogó visszafurulyálta mindet a felkelő nap országába. Az egyik boltban végül is azt tanácsolták: ne keressük tovább a Yamahát, mert időközben a minisztérium „leszólt” az iskoláknak, hogy elégedjenek meg a közönséges európai, sőt magyar furulyával. Ha Kukorica Jancsinak jó volt!... A japán hangszerért államunk ugyanis dollárban (vagy yenben?) fizet, azt pedig nincs okunk-jogunk csak úgy „elfurulyálni”. Azóta a magyar furulya hangjai 1989. OKTÓBER 4. mellett töprenghetünk: honnét a csudából tanulják csemetéink azt, hogy a devizaigényes külhoni áruért sznob-módra epekedjenek, a célnak ugyanúgy megfelelő hazai gyártmányokra pedig ferde szemmel nézzenek? — lás — VERESS MIKLÓS: Gyorsversek Mottó: „Ki beszél Itt a kosztról. Ez a bisztró!” avagy: „Hogyha egy macát elveszi, gallér mögé a féldecit!” 1. Otthon A csörgőkígyó mindig pontosan éjszaka négykor csörög Akkor sziszegni kezd a gáz és kígyózni a füst 2. Szeszkazánkotrászati hivatal Gyármentő kármentő 3. Tükör Koponyán fésű — az valék az a tűrési százalék 4. Az I. és a II. közti különbség (szándékos félrefordítással) Könny-Verdun Könyverdőn 5. Csasztuska Megfedd a kékharisnya hogy nem fut a szemem vállamon kék tarisnya és benne mindenem bár van lakásom is na, kis rusnyám arra van ahol nem segít Visna és minden első van 6. Nylonzacskósok dala-Apit kábítja alkohol de engem már a technokol rapid! avagy: Az ellenség bármit kohol egyberagaszt a technokol! 7. Végül keresztülvetem lábam a lábamon amely lefagyott negyvennégyben mikor a Don-kanyarban keresztbe tettem lábam Príma faláb mindkettő uram •S A HIÁNY HIÁNYA Komár János megírta A hiány című könyvét. Olvasom benne, hogy az a hiány, amikor „Pénzért történő adás-vétel közvetít egy ... terméket ... az eladótól a vevőhöz. Az eladó kínálata nem fedezi a nála jelentkező vevők keresletét. Ez az eladó és a vevő horizontális viszonylatában jelentkező «horizontális hiány», az «eladók piaca»”. 1980 szeptembere, "nem sokkal a könyv megjelenése után. Helyszín: a kiadó könyvesboltja. Barátom keresi Kornál könyvét: az eladó hozza, s közli: ez az utolsó három példány egyike. Barátom ismerőseire gondol, kiknek nem jut majd a kiadott 3100 példányból, és megveszi mind a három példányt. Kománnak van igaza. (bes) ALLITERATURA A szórakoztatás nehézségeiről panaszkodtak a tévések. A szomorú adásból kiderült, hogy a legnagyobb gondot az írók-költők tartózkodása jelenti. Literátoraink — érveltek nekikeseredetten a szórakoztatók — ritkán „alacsonyodnak le” a könnyű műfajhoz, mert pénzre nincs szükségük hírnevüket pedig nem szívesen kockáztatják. Mintha hallottam volna már ezt az érvelést. Ha emlékezetem nem csal, néhány esztendeje az útikönyv-szerkesztők panaszkodtak hasonlóképpen. Némi derűlátásra ad okot a szórakoztatásban is, hogy a bédekkercsinálók azóta kitaláltak valamit, mert az újabb kiadású kalauzok olvasója csak úgy dúskálhat a nemesveretű szövegekben. Erre bizonyság az Ausztria című útikönyv egyik mondata is, amely az emelkedett szellemű szerző alliterátori hajlamairól árulkodik, íme, a lírai hevületű gondolat, a 136. oldalról: „Szép időben, amikor a Dunáról felszálló szelíd szellő szendét szundít a szőlőleveleken ...” (zil) ROSSZINDULATÚ LETTEM Szántódpuszta — a Balaton déli partján, Zamárdi és Földvár között — olyan majorság, mely a 18—19. századi uradalmi gazdálkodás utolsó tárgyi emléke hazánkban. Az utóbbi öt évben folyamatosan rendbehozzák az épületeket, jellegzetes magyar állatfajtákat telepítenek ide — szürkemarhát, rackajuhot, ősmagyar lovakat, gyöngytyúkot, kendermagost; tavalyi megnyitása óta be lehet barangolni a pusztát, lehet lovagolni, sétakocsikázni négyökrös szekéren; van étterme, pinceborozója; képzőművészeti kiállítása (most épp „A ló a képzőművészetben” címmel); van irodalomtörténeti emléke — egy időben Pálóczi Horváth Ádám volt a puszta bérlője. Hogy az értékes épületegyüttes nem pusztul tovább, hogy a Balaton-parton egy igényes szórakozásiművelődési központ létrejöhetett, ezért, többek között, mi, újságírók is harcoltunk. S hogy minél többen látogassanak ide és ismerkedjenek múltunk egy darabjával, ehhez mi, újságírók, írásainkkal is hozzájárulunk. Felmutatom újságírói igazolványom Szántódpusztán, mire az őr azt mondja: „Ide nem jó.” „Hogyhogy? Nem fogadják el azt az igazolványt, ami minden múzeumba, kiállításra érvényes?” „Keresse meg az igazgatónkat, majd ő megmagyarázza!” Az igazgató azt mondja: „Semmiféle igazolványt nem fogadunk el, még ha maga a miniszter írta alá, akkor se!” „És ezt ki rendelte el?” „A főnököm, a Siótour vezetője.” „Tehát maguk újságírót ide nem engednek be?” „Az nem egészen így van. A jóindulatú újságírók igazolványát elfogadjuk.” „Honnan tudják, ki a jóindulatú?” „Aki már írt rólunk, de az írása nem tetszett, az rosszindulatú!” „Aki maguknak nem tetszőt ír, az rosszindulatú, értem. De aki még csak ezután akar írni, annak sem előlegezik a jóindulatú jelzőt?” „Ha bebizonyítja jóindulatát, akkor igen.” „Mielőtt bármit is írna, mivel bizonyíthatja be?” „Azzal, hogy lejelentkezik a nagyfőnöknél, Siófokon.” Nem jelentkeztem le a nagyfőnöknél. Nem utaztam tíz kilométert az irodájáig. Mikor megy vonat, busz, mikor jön vissza, egyáltalán, akkor nyitva lesznek még? Gépkocsival oda-vissza húsz kilométer, a benzinköltség a belépő árának duplája! De különben sem a pénzről van itt szó. Sajnos, sokkal többről. Egy furcsán értelmezett birtokon belüliségről... Ezek után valószínűleg rosszindulatú újságírónak számítok Szántódpusztán. E glossza megjelenésével mindenképp. Vállalom, sulyok Találkozás Több mint ötven éve, hogy együtt jártunk a Pacsirta utcai elemibe. Tudtunk magyarul, nem különösebben választékosan, de tudtunk. Megdöbbentő, hogy fél évszázad távolából ráismertünk egymásra: ő volt a téesz agronómusa. Pillanatok alatt világossá vált számomra: a mezőgazdaságban nemcsak szántanak, vetnek, aratnak, etetnek, fejnek stb. Hanem rendelkeznek (például a sertések valamilyen tulajdonsággal) biztosítanak (takarmányt), előtérbe helyeznek (szempontokat). A termésátlag nem majdnem, hanem közel ötven mázsa. Az istállót nem megépítették, hanem rákerült a sor az átadására. Bocsáss meg, pajtás, én megértem, hogy nyelvi panelek használata azt az érzetet kelti az emberben, hogy jártas a közéleti nyelvben. A hangsúly sajátossága is hozzátartozik a stílushoz: finoman, kissé torzítva kell a szavakat kiejteni. Te ezt túl lustán, elnyújtva csinálod. De tény, hogy ezzel a műnyelvvel most már lehetnél akár miniszterhelyettes is. Ám Balla tanító úrnál megbuktál volna. Kocsimosó Már messziről láttam, hogy a doktor úr mossa a kocsiját. Na, mondom, most visszatér egy elszalasztott alkalom. Mert már tavaly meg akartam valahogy írni, de sajnos, nem úgy jött ki a lépés. A legemlékezetesebb az volt számomra, mikor egy reggel a rádió megint figyelmeztetett a víztakarékosságra. Valamelyik kerületben, talán a tizedikben már vízhiány volt, s ahogy megyek lefelé az utcán, hát látom, a doktor úr megint mossa a kocsiját. Vagyis ő nincs is ott — talán telefonhoz hívták —, beakasztotta a gumicsövet a vaskerítés egyik felső kacskaringójába, és az ügyesen éppen a kocsi tetejére szórta a vizet. Megálltam, már a torkom köszörültem. Az emberiség vízéhségére vagyis szomjúságára gondoltam; este a híradóban afrikai gyerekek álltak sorban mindenféle csöbrökkel és valamilyen miszszionáriusok egy vízhordó autó csapjából csurgatták nekik a vizet. Meg az is eszembe jutott, hogy a kőbányai asszonyok éjszaka kelnek fel mosni. Nemsokára kijött a házból a doktor úr, de szerencsémre előkésrült valami szomszédasszony is, és megelőzött. Nyájas, amolyan szomszédasszonyi hangon, de elmondta neki, mit hallott reggel a rádióban, és hogy az asszonyok éjszaka mosnak, meg minden. A doktor úr csak úgy menet közben megrántotta a vállát és odaszólt, hogy a kocsit pedig le kell mosni. CSAK SENKI MEG NE HALLJA A községi óvoda új épületszárnynyal bővült. Negyven gyereket tudnak elhelyezni benne. Majdnem ugyanennyi a hivatalos és félhivatalos meghívottak száma az avatásra. Kocsiajtók csapódnak sorban, sötétruhás előkelőségek érkeznek helyből, a járástól, a megyétől. Itt van mindenféle társadalmi szerv képviselője, az egész művelődési osztály, a fő- és alóvónő. Még a legszőrösebb szívűeket is meghívták: a főköjárost és a főcsővezetőnek becézett duci tűzoltóőrmestert is. (Hátha megenyhülnek legközelebbre, mert most miattuk kellett háromszor megismételni — okkal — az üzembehelyezési eljárást.) Nincs itt viszont az a két szocialista brigád, amely a legtöbbet dolgozott az építkezésen, társadalmi munkában. Helyettük, főnökeiket — egy, a fővárosból idetelepült ipari üzem vezetőit — hívták meg, „a jó kapcsolatok ápolása érdekében”. Úttörőzenekar, kórus, szavalat, köszöntő. Az ünnepi szónok, mielőtt avatóbeszédébe kezdette, rosszallóan néz a főszervezőre: nincs itt a tévé híradó tudósítója. De még a körzeti rádió munkatársa se. Csak a megyei lap járási mutációjának fotósa villogtatja vakuját. De aztán mindenki vigasztalódik. A gyerekek ünnepi kuglóffal és kakaóval a nagyteremben, a meghívottak kávéval és örmény konyakkal a vezető óvónő szobájában. De csak szordinóval. Adni kell a látszatra! Egy kör, és nincs tovább. Legalábbis itt. Ami pedig ezután következik, abba nem köthetnek bele a Pénzügyminisztérium ellenőrei. Ez a reprezentáció nem állami pénzből megy. (Erre most vigyázzunk, még kiszúrja a sajtó, s egy rosszul konspirált eszem-iszom, dínom-dánom kész lebukás ilyen kényes időszakban.) Viszont máris megindul a meghívottak konvoja végig a falun, a pincesorra. Nem tudom, kinek a borospincéjébe, a tanácselnökéébe vagy a téeszelnökéébe vagy talán a vezető óvónő férjének, a helyi állatorvosnak a présházába. Hajnalig tartó, vidám pincepörköltes „fogadások” szoktak itt lenni, hol citerával, hol cimbalommal, ritkán sramlizenekarral. Na és? Maszekreprezentáció! Igen, csak az a baj — azonkívül, hogy a falubeliek az út szélén fásultan nézik ezt a vonulást, mert tudják, hol, s miként szokott végződni, sőt azt is, hogy valamelyik vezető holnap esetleg képtelen lesz megtartani a fogadóóráját —: három beosztott óvónő felszolgálónak van rendelve a „fogadáshoz”, s ezért a szülői munkaközösség két tagja (két fáradt, a munkahelyéről elkéredzkedett anyuka) vigyáz a gyerekekre a frissen felavatott óvodában. Egész nap. Sőt, talán másnap is. (I. CS.) ♦ "VERÉBBEL AGYÚRA Szóval, azóta a hegyemben van. Igaz, hogy most a rádió nem mondott semmit, de most is forintok csepegnek a csapból. Mindenre el voltam készülve, ám a látvány, ami fogadott, megdöbbentett. A doktor úr vederbe mártogatott szivaccsal mosta a kocsiját és nyoma sem volt a gumicsőnek. Most mit gondoljak? Felébredt a felelőssége a vízhiánytól szenvedő emberiségért? Megunta a szomszédok mozgását és elítélő tekintetét? Vagy egyszerűen most nem érdemes neki a vizet pocsékolni; esős nyár volt, a vízművek megtakarítottak, az asszonyok tudnak nappal is mosni? Vagy talán csak velem akart kitolni: ne legyen min háborognom. Sikertelen interjú — Bocsásson meg, kérdeznék valamit, merőben tudományos, szociológiai, pontosabban csak szociográfiai anyaggyűjtésről van szó ... Talán ön is észrevett már, ugyanazon a buszon járunk. Ne vegye rossz néven, régóta figyelem. Olyan célszerű, ügyes mozdulatokkal tud felszállni, előrefurakodni, mindenki előtt leülni, hogy csodálnom kell. Vajon sportol-e egyébként is? Gondolom, ehhez sokoldalú edzettség kell. De amit kérdezni akarok, az, ne értsen félre, nem a fizikai produkciójára vonatkozik. Azt szeretném tudni, hogy amikor leül, s, ugye, természetesen öregek és általában gyengébbek maradnak állva, szóval, hogy ilyenkor mit gondol önmagáról. Meg, persze, azokról, akiket sikerült megelőznie. Hogy mi van a fejében ... Érti, ugye, arra gondolok, hogy minden cselekedetünknek vannak értelmi és érzelmi indítékai, rugói... Végighallgatott. De aztán ingerülten legyintett és megvető tekintettel faképnél hagyott. Most honnan tudjam meg, mi van a fejében? Persze, lehet, hogy bennem van a hiba. Egy-két ilyen kudarc már el is csüggesztett. Talán kitartóbban kellene továbbfolytatni ezt az érdekes szociográfiai tanulmányt. Olyan jó kérdések jutnak eszembe. Tanulmányi eredményei? KISZ-tag-e? Mit szól, amikor a saját anyukája előtt ül le valamelyik kartársa? Stb. Csak több kitartás kellene. ra»513 an IRODALOM