Élet és Irodalom, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-01 / 1. szám - Nemeskürty István: Történelmi lépték. Kádár János könyvéről • könyvkritika • Kádár János: Szövetségi politika - Nemzeti Egység (Kossuth, 1981) (3. oldal) - Käfer István: A Ménesgazda szlovákul • könyvkritika • Gáll István: Ménesgazda (Fordította: Julia Szolniková, Smena Kiadó) (3. oldal) - Panner László: rajza • kép (3. oldal)
1982. JANUÁR 1. A Ménesgazda szlovákul Gáli István regénye, Julia Szolnokiová fordításában, Rudolf Chmel, az ismert szlovák hungarológus utószavával jelent meg nemrég a pozsonyi Smena Kiadónál. A művet Katarina Králová ismertette a száz éve alapított Slovenské pohl’ady (a Szlovák Írók Szövetsége folyóirata) 1981. novemberi számában. A recenzens hangsúlyozza, hogy külön csoportot alkotnak a mai magyar irodalom változatos és gazdag összképében azok a szerzők, akik a közelmúlt ellentmondásokkal teli és közel sem egyértelmű eseményeiben keresik témáikat. Králová Moldova Györgyöt, Galgóczi Erzsébetet és Gáli Istvánt említi a mai középnemzedék azon alkotói közül, akik nem a monumentalitás igényével írnak e bonyolult korszakról. Műveikre nem jellemző sem a gazdag meseszövés, sem a hősies tegnap mítoszának rajza. Ennek értelmében állapítja meg a kritikus, hogy Gáli István regényében sokkal több van, mint amennyit a felszín — a cselekmény — elárul. „Az olvasó kénytelen maga befejezni néhány gondolatsort, megfejtést találni arra, amit az író nem mondott végig és — ami a mű etikai kicsengését illeti — különféle interpretációkra van lehetősége. A szerző nem mond egyértelmű ítéletet, nem keres egyetlen bűnöst és egyetlen igazságot, inkább a jelzésre, mint a kimondásra törekszik.” Králová nagyra értékeli Gáli István stílusának tömörségét, amivel „a hétköznapok valóságának legbanálisabb és látszólag legjelentéktelenebb részeit is művészien hiteles képpé alakítja.” A rendkívül kedvező kritika új értéknek nevezi a regényt az utóbbi években szlovákra fordított magyar irodalmi művek sorában. Käfer István * NEMESKÜRTY ISTVÁN: TÖRTÉNELMI LÉPTÉK Kádár János könyvéről Államférfiak politikai megnyilatkozásainak kötetbe gyűjtött válogatásai tiszteletet érdemlő vállalkozások, hiszen a szerzők a változó időszabta mércének épp úgy kiszolgáltatják magukat, mint az olvasó személyes véleményének, s ezen a kiszolgáltatottságon a hatalmi helyzet sem enyhít, lévén az olvasó a szerzőnek magányos szellemi társa és mint ilyen, könyörtelen kritikus. De éppen ez a szinte már személyes kapcsolat erősíti ennek az állapotnak az etikumát. Így válik ugyanis lehetővé, hogy az alkalmanként elhangzott vagy közreadott beszédek és cikkek könyvbe foglalt gyűjteményének olvasásakor az országlakos mintegy ellenőrizhesse annak a férfinak a politikáját, akit megválasztott, s akit ezáltal bizalmával ruházott fel, felhatalmazván őt az egész közösséget érintő döntések meghozatalára — még akkor is, ha nem tagja a kormányzó pártnak, hanem mint választópolgár szavazott a politikus személyére, s az általa képviselt politikára. Az ilyen gyűjtemények tehát az ország összlakosságát érintő, elemi fontosságú megnyilatkozások. Egy történelmi léptékben gondolkodó és cselekvő államférfinak, kiváltképpen, ha hosszú időn át vesz részt hazája politikai életének irányításában, egyfelől a következetesség, másfelől a változó időhöz megújulva alkalmazkodás egymásnak gyakran ellentmondó és mégis mindig együtt járó feltételeinek kell eleget tennie. E most megjelent kötet — Szövetségi politika — nemzeti egység, Kossuth, 1981. — lapozásakor is ez kötötte le leginkább a recenzens figyelmét. Ami a következetességet illeti: már a címből kiolvasható, hogy Kádár János rendíthetetlenül következetes azoknak az általa immár huszonöt esztendeje meghirdetett elveknek alkalmazásában, amelyek amennyire nyilvánvalóak, sőt látszatra talán magától értetődőek, annyira nem voltak mégsem korábbi kormányok és államférfiak iránytűi. Ezeknek az elveknek lényege, hogy egy 790 ezer főnyi tagságot számláló párt vezetőjének az egész ország összlakosságának egyetértésével és az egész magyar történelem sajátosságainak figyelembevételével kell és lehet kormányoznia, elfogadtatva az országlakosok többségével a párt irányvonalát, észre-érzelmekre egyaránt hatva, meggyőzve lehetőleg mindenkit, hogy ez az irányvonal az egész magyar nemzet számára a boldogabb jövő lehetséges útja. „Minden országnak feltétlenül számításba kell vennie a történelmi tradíciót, az ország sajátos adottságait — vagyis összefoglalóan kifejezve — a nemzeti sajátosságokat” (135. lap.) — „A szocializmus a párt és a nép közötti kölcsönös bizalom alapján az egész nép közreműködésével, az egész nép javára épül.” (178. lap.) Ebben az összefüggésben különösen örvendetes, hogy Kádár János figyelme az ország határain kívül élő magyarságra is kiterjed: „Népünk történelme úgy alakult, hogy a magyarságnak mintegy harmada az országnak határain kívül él, a földkerekségnek szinte minden táján élnek magyarok. Rájuk gondolva jó tudni, hogy legtöbbjük lehetőségeihez mérten őrzi, ápolja anyanyelvét, nemzeti kultúráját, hagyományait, becsüli a szocialista Magyarországot. Tőlük azt várjuk, hogy nemzeti kultúrájukat ápolva országuk tisztességes állampolgárai legyenek, s a társadalmi haladást, a népek barátságát segítsék elő.” (177. lap). Ugyanakkor erélyesen mutat rá a nacionalizmus veszélyeire, elkülönítve azt a történelmi távlatú hazafiasságtól: „A nacionalizmus igen veszélyes ideológia, s ezért határozottan, kompromisszumok nélkül kell harcolni ellene. A nemzeti érzelmekhez viszont óvatosan, tisztelettel kell nyúlnunk. Úgy vélem, hogy országunkban a helyesen értelmezett, nemzedékről nemzedékre fölgyülemlett hazafias érzelmek és a szocializmus eszméi fokozatosan egységes egésszé ötvöződnek.” (290. lap.) Hogy az utolsó idézett mondat nem pusztán hatásos szólam, arra tényleg a magyar történelem a bizonyíték. A felszabadulás utáni első évtizedben elhitették velünk, hogy a szocializmus eszméit és vívmányait ajándékba kaptuk, múltunk forradalmi harcai alig folytak többért, mint a nemzeti függetlenség nem is mindig egyértelműen progresszív ügyéért; tizenkilencről alig esett szó, a negyvennyolcas szabadságharc nemzetközi vonatkozásairól még kevésbé. Felszabadulási ünnepségeken nemigen hangzott el, hogy a felbomlott Habsburg-birodalom országai közül (ilyen nagy számban) csak a magyar országlakosok küzdöttek az orosz forradalom győzelméért, felismerve, hogy annak sikere minden népnek nemzetközi érdeke; tehát az a százötvenezer magyar vöröskatona is hozzájárult hazánk nevében a maga vérével ahhoz, hogy ma Szovjetunióról beszélhetünk, mert legyőzni segítették a fehér ellenforradalmárokat. A magyar történelmi kontinuitás eszméje tehát nem csupán nemzeti létünk büszke bizonyítéka, hanem arra is tanít, hogy a szocializmus, és a vele rokon eszmék hazánk földjén is korán visszhangra találtak és így azok a magyar történelem elidegeníthetetlen mozzanatai. Most, amikor a földkerekség egyik-másik népe és nemzete túlságba vitt önérzettel igyekszik utólag kitalálni a saját múltját, nem szólhatunk eleget hazánk történelmének progresszív hagyományairól. A nemzeti egység szempontjából fontos, hogy a vallásosság helyét is meghatározza a szocializmus célkitűzéseiért folytatott építőmunkában; erre többször nyomatékosan kitér (23., 75., 128., 260., 342. lapok stb.), sőt egy ízben, a Központi Bizottság 1981. márciusi ülésén, ezzel kapcsolatos bíráló megjegyzésekre így válaszol: „Egyes vélemények szerint az egyházak (a Hazafias Népfront tanácskozásán) túl nagy szerepet játszottak. Szerintem, aki így vélekedik, az nem érti egészen a kérdés lényegét és jelentőségét. Az egyházak ... pozitív közéleti szerepvállalása ugyanis nagy jelentőséggel bír s a megőrzendő vívmányok közé tartozik.” (342. lap.) Ez már csak azért is igaz, mert az egyházak számos képviselője és híve vett részt tevékenyen a háború utolsó éveiben az antifasiszta küzdelemben, nem is szólva arról, hogy a keresztény és a zsidó vallás által egyaránt ősidők óta meghatározott erkölcsi alapelvek változatlanul érvénnyel bírnak, olyannyira, hogy a szocialista jogszolgáltatásnak is alapjai. Ehhez képest ama elvileg fontos bölcseleti kérdés, hogy a lét határozza-e meg a tudatot, avagy a tudat a létet, az országlakosság túlnyomó többségének mindennapi életében nem meghatározó jelentőségű. Kádár János könyvében a változó idő szabta új követelményekhez való alkalmazkodás is a következetesség folyománya: „Ne az óhajokból, szubjektív elképzelésekből hanem a társadalmi valóságból, a tényekből induljunk ki.” (5. lap.) — „A mi politikánk lényegéhez és stílusához hozzátartozik, hogy idejében jelezzük a problémákat.” (27. lap.) Ez a problémaérzékenység magyarázza, hogy eddig viszonylag szerencsésen hajóztunk a nemzetközi gazdasági élet sziklazátonyai között. A kötet rokonszenves vonása, hogy kerüli a szakembereknek szóló gazdasági fejtegetéseket, nem bűvészkedik számtömegekkel és statisztikákkal, melyek a járatlanokban különben is azt a gyanút hajlamosak ébreszteni, hogy szemfényvesztés áldozatai. Elvi útmutatásokat ad, ezek világosak, közérthetőek és meggyőzőek. Mindig hangsúlyozza a tájékoztatás fontosságát: „a magyarázatot, az agitációt, az érvelést, a meggyőződést nem lehet megtakarítani. Lehet egyszerűen rendelkezéseket hozni, közzétenni, de akkor utána kell az észrevételeket hallgatni, az embereket meggyőzni, hogy legyenek szívesek elviselni azt az intézkedést. Ez így nem vezet sehová. Sokkal többet kell beszélni és sokkal roszszabb hatásfokkal lehet érvelni, vitatkozni, magyarázni, ha mindezt a döntés meghozatala után, s nem előtte csináljuk. Az utólagos megvitatás megfoszt bennünket egy nagyon értékes dologtól, a legjobb hozzáértők véleményétől is.” (318. lap.) Nyilvánvaló, hogy az új gazdasági körülmények és a rendkívüli műszaki igények növelik az értelmiség szerepét és fontosságát (22., 45. lapok), ily módon pedig a vezetők egyszemélyi döntési felelősségét; de éppen ezért „foglalkozni kell azzal is, hogyan lehetne a kinevezett vezetők tevékenységét érdemibb társadalmi ellenőrzés alá vonni. Ennek érdekében pontosabban kell meghatározni, hogy a vezetők milyen beszámolási kötelezettséggel tartoznak a demokratikus fórumoknak, és azt is, hogyan érvényesülhet a jövőben jobban a dolgozó közösségek véleménye a vezetők kinevezésekor.” (181. lap.) Megfontolandó tanács, ami azonban, sajnos, messzi van a megvalósulástól. Most, hogy az újságok mellett a távolbalátó készülékek rohamosan szaporodó száma hatványozta a tömegek kapcsolatát a napi döntésekkel és az ezekből fakadó helyzetekkel, néha egyenest riasztó, mennyi az ország dolgaiért felelősséget érző lakosságot valamiféle szakmai tolvajnyelv útvesztőibe csalogató, érvelés nélküli, hetykén magabiztos nyilatkozat különböző vezetők szájából. Ugyanígy gyakori a napi munka, az életvitel és a kultúra összefüggéseinek nem egyszer demagóg szóbahozatala is. Divat kárhoztatni a színházbajárás helyett szombatonként házát építgető embert, aki pedig ezzel a tevékenységével a lakótelepek építésével küszködő tanácsok helyzetét is könnyíti, mégpedig nagy anyagi áldozatok árán. A könyv is ésszerű és becsületes álláspontot képvisel: „Ha valaki történetesen házat épít és vasárnap téglát hord ahelyett, hogy színházba menne, csinálja, tegye jó lelkiismerettel. S ha emiatt a színházba nem jut el, mert minden idejét leköti a munka, igaztalan lenne ezért megszólni. Majd elmegy utána a kész házból, a kulturáltabb otthonból és környezetből, amiért törte magát, amiért megdolgozott és amit megteremtett magának.” (346. lap.) Ilyen és hasonló megfontolások titka az a nem látványos, mégis hasznos képesség, hogy a bonyolult vagy annak tűnő jelenségeket a lehető legésszerűbb módon egyszerűsítsük, enélkül azonban, hogy azokat kicsinyítenénk, vagy mellékessé fokoznánk le. Töprengéshez szokott, szenvedni tanult olvasógondolkodó ember bölcsessége ez. E sorok íróját mindig zavarta, ha valamely politikusról azt hallotta, hogy szerteágazó dolgai miatt, vagy másirányú érdeklődése folytán nem ér rá olvasni. Aki nem ér rá olvasni — nem aktákat, ügyiratokat, szakmunkákat, hanem a maga szórakozására —, az aligha képes tartósan érvényes döntéseket hozni, mások lelkivilágába pedig biztosan nem képes beleélni magát. Ebben a személyes vonatkozásoktól tartózkodó kötetben van egy beszélgetés, melynek során a szerző arra a kérdésre, mi a legkedvesebb elfoglaltsága, így felel: „Az olvasás. Ez kora gyermekkoromtól kezdve szenvedélyemmé vált. Szabad időmben mind a mai napig az olvasás a legkedvesebb elfoglaltságom. (293. lap.) A húszas években ifjúvá serdült nemzedéknek világszerte kedves írója volt Jack London; nevének puszta említése a kötet sok olvasójában kelthet örömteli együttérzést. Akár több ilyen személyes megnyilatkozást is szívesen olvasnánk a kötetben. Hasonlóképpen a szerzőre oly jellemző humor megnyilatkozásait is. A külföldi újságírókkal folytatott beszélgetésekben is mintha eredetileg több lett volna a szubjektív kiszólás, a tréfás kitérő. Ezek az interjúk és — ha jól emlékszünk a beszédek tévéközvetítéseire , a különféle felszólalások szövegei e kötetben tömörre vannak sűrítve; a szöveg néha „szárazabb”, mint ahogyan elhangzott. De lehetséges, hogy ennek az a magyarázata: a szerző egyénisége nem is mindig magukban a szavakban, hanem inkább taglejtésekben, arckifejezésekben, általában: a hallgatósággal teremtett szubjektív kapcsolatban nyilvánul meg. Ennek viszont az a jelentősége, hogy növeli az elmondottak hitelét és fokozza a szónok — a szerző — iránti bizalmat. IRODALOM