Élet és Irodalom, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1982-06-11 / 24. szám - Vámos Miklós: Ki nem küldött tudósítónk jelenti - a mi utcánkból (3. oldal) - Orbán Ottó: Magyarság • vers (3. oldal) - Orosz István: rajza • kép (3. oldal)
KAMARÁS ISTVÁN. LÉPJÜNK, DE LÉPRE NE MENJÜNK -Olvasótáborban- A fényképen szavalókórus. Akkor már ötödik órája tegeződtünk a szépreményűekkel (Bakonyoszlopon így nevezzük az olvasótáborba érkező szakmunkástanulókat minket pedig ők oszloposoknak), akik elfogadták, de még nem nagyon mertek vagy tudtak élni ezzel a lehetőséggel. Észrevettük, hogylőbben önkénytelenül „nevelőtanárnak” szólítanak bennünket. Így aztán az esti akármintöbb olvasótáborban így nevezik a fórumot, amikor akárki akármit bejelenthet, előadhat, kérdezhet, javasolhat (szavalókórust alakítottunk, és így kántáltunk: „Nem vagyunk mi nevelő tanárak, hanem vagyunk egyszerűen szamarak!” Döbbent csend volt a válasz, és mi szamárságunk tudatában nekivágtunk a tizenkét napos önismeretszerzésnek. A fényképen egy dunsztosüvegben alámerülő majd felbukkanó vízzel telt fiola, vagyis egy tengeralattjáró. Körülötte ragyogó tekintetek, a Vállalkozás nevű csoport tagjaié. Nekik sikerült elsőre. És a többi bakonyoszlopi lemerülés? Elég mélyre merültünk-e? Nem merültünk-e túlságosan mélyre, ahol már túlontúl is nagy a nyomás? Mit hoztunk fel? El tudják-e, el merik-e majd mondani, amit odalent láttunk? Szétpukkadnak-e a felszíni légnyomáson az emlékek? A fényképen egy tábla, rajta egy amőba, egy elefánt, egy majom és egy ember. „Hová húznád a választóvonalat?” — kérdeztük. Az amőbáról mellesleg semmit sem tudtak és elnevezték Dezsőkének. Az elefántról tudták, hogy hatalmas, az emberről, hogy majomtól származik, az állatokról azt, hogy „jobban képesek szeretni, mint az ember”. Az emberről ezen kívül még csak anynyit, hogy ő a legfőbb érték, de hogy mitől az, ez már „nem ugrik be”. Most már tudom, amőba helyett ezzel a meghökkentően szegényes emberképpel kellett volna szembesítenem őket aznap reggel mielőtt kis csoportokban elkezdtük volna az embertan művelését. A fényképen egy gyökerestől kirántott gaz, elképedt tekintetekkel körülvéve. Előzménye a Mi közöm a művészethez? — kérdés. A művészet szép, fontos, mondják fel a leckét, de hogy közük volna hozzá? Szó sincs róla, ők nem művészek. Egy rögeszmekör alakuló ülése kezdődött imigyen. Be akartam bizonyítani, velük együtt, hogy márpedig a művészet személyes ügyük, akár befogadók, akár értelmezők, akár alkotók. Persze, lehet a művészetet vitrinben őrizni, gargalizálni is lehet vele (majd kiköpni), de élni is lehet vele és általa. Nem Petőfivel, Beethovennel és Csontváryval kezdtem, hanem az íjazás és teafőzés művészetével, a ringatóval és a bűvölővel. Majd példákat gyűjtöttünk a szépre. Igen, egy szépen kihegyezett ceruza is szép, és az is szép (tőlünk), ha ezt méltányoljuk. És szép lehet, de milyen szép, egy csúnya öregaszszony, ha a nagymamám. És szép lehet ez a gaz is, de miért? Hogy ezt meg is lehet magyarázni, ezen képedtek el. A fényképen bizalom játék. Körben állnak a résztvevők, a kör közepén bekötött szemű játékos, erre-arra dől, bizalommal. Mert elkapják, megtartják, mert bíznak magukban, és a dülöngélőben is, hogy megbízik bennük. Olvasótáborunk jelképének tekintettük ezt a játékot, és arra gondoltunk, milyen jó lenne máshol is játszani. Otthon: a család közepére beáll a dülöngélő apa ... Az iskolában: az osztály közepére áll a lámpalázas tanár... Az ország közepére beáll a ... És a körben álló bízik, hogy nem kíváncsiskodók, nem körülröhögők, nem őt összeroppantók veszik körül. Tudja azt is, hogy olyan erős az a kör, amelyben áll, amilyen erős leggyengébb láncszeme, de éppen abban a láncszemben bízik legjobban. Képeket rakosgatok, jegyzeteket rendezgetek, leveleket olvasgatok, vitákat idézek fel. Lelkiismeretvizsgálatot tartok tizedik olvasótáborom előtt, az olvasótáborok történetének tizedik évében 1982- ben. Nemrég közel másfél száz olvasótábor tervezetét tanulmányozhattam át (a Hazafias Népfront Olvasó népért munkabizottsága tagjaként). Az olvasótáborok mennyiségi növekedése tehát tovább tart. És a minőség? Néhány biztató jel: valamivel magasabb a „mondanivalós” olvasótáborok aránya, és megállt az olvasótáborok időtartamának csökkenése, sőt, talán valami javulás is tapasztalható. (Az utóbbi években, hogy több legyen belőlük, sokhelyütt egyszerűen elfelezték a két hétig tartó olvasótáborokat, márpedig tíz napnál kevesebb idő ugyanúgy nem elegendő, mint tíz, tizenkét vagy akár tizenhárom sor egy igazi szonetthez.) A javulás azonban, ha örvendetes is, még eléggé csekély. Mit is képzelhetünk arról a húsz olvasótáborról, amelyek csak öt, hat vagy hét napig tartanak? De még ezeken kívül félszáz olyan olvasótábor van, amely a kritikus időtartamnál rövidebb. Nem véletlen, hogy a legtöbbet ígérő „mesterségünk címereként” is mutogatható olvasótáborok kivétel nélkül tizenegy-tizennégy naposak. Alkotóik tudják: kéthárom nap szükséges ahhoz, hogy belelendüljenek a gyerekek, ennyi idő kell arra, hogy az elmélkedések a szépreményesek gondjaira, gondolataira rímeljenek. Sok táborban úgyszólván „minden be van dobva”, csak a lényeg sikkad el. Jó példa az ellenkezőjére a győriek dobozgazszigeti olvasótábora, Bakonyi Tibor és Györkös László kollektívájának alkotása, ahol van Bukfenc-nap is, hivatásos akrobatákkal és műkedvelő bukfencekkel, de az előző napi „felderítő akció" során nem híres emberekkel, marslakóval, hanem tanárral, mérnökkel és szakmunkással beszélgetnek a munkahelyükön. Lesz itt Pünkösdi királyság is, amikor a szépreményűek veszik át a táborban a hatalmat, de az önmarcangolás és a Mire mennék nélküled? című programok arról árulkodnak, hogy itt a lényeg körül forog az olvasótábori körhinta. „Minden hatalom a gyerekeké!" — ez a címe a kapuváriak Nyári László vezette, cigánygyerekek számára tervezett olvasótábor egyik eseményének. Hogy ez nem happening, hanem emberszelídítés, arról a „Meghökkenteni és megnyilatkoztatni akarjuk őket" mondat árulkodik. A „mindenki öltözzék fel annak, aki lenni szeretne” játék is átgondolt eszköz ebben a táborban, ahol a Mit jelent a cigányok életében a tűz? nem afféle folklórprogram, hanem az alapkérdések egyike. Balatonfenyvesen alakul meg augusztus első napjaiban a rendkívüli gondossággal és ötletességgel megálmodott Adhoconra, ahol megpróbálják összeállítani a CODIK-gyűjteményt, amely alakuló csoportos bölcselkedéssel kezdődik. Borosné Varga Zsuzsanna, Ramháb Mária és társaik elképzelései szerint az avatottak segítik a beavatandókat (szellemidézéssel, karikírozással, játékbörzével) válaszolni a legfontosabb kérdésekre: milyen az adhocon ember, hogyan ismerheti meg magát egy adhocon, hogyan teremtenek kapcsolatot az adhoconok. ,,Minden kérdést nyitva hagyunk", olvashatjuk a létavértesi olvasótábor programjában, melynek vezetői Madár János és Kerek Lajos. Miért merik nyitva hagyni a kérdéseket? Mert bíznak a folytatásban. Bíznak azokban a 12-13 éves gyerekekben, akikkel együtt vágnak neki a helymeghatározásnak. Ahol az éntudat, az együttérzés, a közös öröm, közös kudarc, az empátia, az azonosuló képesség, az önkontroll, a közösségi érzés és a nemzeti identitás a kulcsszavakat, ott a nyitva maradt kérdések továbbgondolkodásra késztetnek, és nem „zavarják öszsze a szegény gyerekeket”, mint mondogatják az olvasótábor ellendrukkerei. Az eszközök — elnevezésük itt ilyenféle: csatazaj, örömkiáltás, mit kezdjek idegen tárggyal, bizalomjáték, elemző vita, halomra rakott fa, fáznak a fókák, rjekimegyek a falnak, sírógyakorlat, szoborjáték stb. — ebben a táborban a központi gondolatnak, a hazájában otthont találó személyiségnek a „szabadgyakorlatai”. Idén is lesznek igazi olvasótáborok, de hogy hány lesz ilyen a csaknem másfél százból, azt nem könnyű megjósolni. Aligha több, mint a harmada. Lesznek közöttük szép számmal tisztességes vállalkozások, amelyek a maguk műfajában akár csúcsteljesítmények is lehetnek: különféle alkotótáborok, honismereti, a természeti környezet megismerését célul kitűző táborok, az anyanyelvi kultúrát fejlesztő nemzetiségi táborozások, elsősorban olvasótábori módszereket alkalmazó bejáró napközis táborok, úttörőtáborok. Hogy miért éppen olvasótábor fedőnévvel szerveződnek, erre könnyű válaszolni. Ilyen címen kaphatnak (ma még) anyagi támogatást. Aztán azért is, mert hasonlónak érzik magukat az igazi olvasótáborokhoz. Lesznek, sajnos, erre sem nehéz következtetni a benyújtott tervezetek alapján, gyengécske és gyatra olvasótáborok is. Nincsenek kitalálva, nincsenek alkotóik, panelekből építkeznek, eszközöket sorolnak fel célok helyett, vagy éppen olyan irreális célokat tűznek ki, mint a közösségformálás és az olvasóvá nevelés. Visszaköszön az a tévhit, hogy az olvasótáborból az olvasás ügyének megnyert fiatalok jönnek haza. Sok „olvasótáborban” céllá válnak az eszközök, pedig a könyvhasználat és az olvasás, az irodalom és a művészet, az ismeretszerzés és a játék csak fontos eszközök. A cél: a „szépreményűeket” segíteni személyiségük formálásában, önmaguk és környezetük megismerésében, emberképük és jövőképük kialakításában. A keret a kisközösségben történő együttgondolkodás, ahol az irodalmi vagy más művészeti alkotás csak eszközként — mint a felvetődő kérdésekre egyik lehetséges válasz — kapcsolódik be a folyamatba. A közösségi nevelésnek csak annyiban színtere, hogy a szépreményű belepottyan egy negyven-ötven főnyi „közösségbe” és egy nyolc-tizenkét főnyi kiscsoportba. A harmadik-negyedik napon, szerencsés esetben már a második napon kialakulhat bennük valamiféle mi tudat. Könnyű lépre menni, kihívás helyett eligazítást adni, értelmezés helyett illusztrálni, alámerülés helyett a partról lógatni lábunkat a mélybe. Könnyű lépre menni, mert ha a célok a helyükön vannak, akkor talán még több a gond: az érték, a lépték és a mérték elvének együttes alkalmazása. Képviselheti az irányt és a választ jelző értéket akár Ady, Pilinszky, Örkény, Németh László, Einstein, Freud, Marx vagy Teilhard de Chardin, ha éppen azokra a kérdésekre válaszolnak, amelyekre már mi is válaszolni próbáltunk, ha megfelelő a lépték és a mérték. Kínálkozik, persze, egy sor könnyebb, kockázatmentesebb megoldás is: elhívni bevált sztárokat, elmondani saját verseinket, vagy a kreativitás jegyében a szépreményűekből préselni ki „műveket”, amelyek mutatósak ugyan, de megkerülik a fontos kérdéseket. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy nem érkezhetnek meg a marslakók, hogy nem játszhatjuk el a menetrendet vagy a telefonkönyvet. Még tűzijáték és görögtűz is lehet, ha a sziporkák egyben a szellem sziporkái is, ha mindez a célt szolgáló eszköz. „A proletárforradalmak viszont állandóan bírálják önmagukat, folyton megszakítják saját menetüket, visszatérnek a látszólag már elvégzetthez, hogy megint újból elkezdjék, kegyetlen alapossággal gúnyolják első kísérleteik felemásságát és gyatraságát” — figyelmeztet Marx, minket, olvasótáborosokat. Örkény István, aki, amikor meghallotta, hogy mit művelünk egyperceseivel, (szétszedjük, folytatjuk, variáljuk őket) a bakonyoszlopi olvasótáborban (ahová lelkesen készült, de már nem jöhetett el), így kiáltott fel: „Végre!”. Örkény bizonyára értékelné, és akár saját műveiként is jegyezné azokat az „olvasótábor-paródiákat”, amelyek eredetileg igazi olvasótábornak indultak. Az egyikben, (a megyei szervek meglátogatásra ajánlották), például a csoportvezetők esténként nyolctól tizenegyig kimenőt kaptak, addig a — civilben igazgatóhelyettes — táborvezető (akit nem tegezhettek a gyerekek) „tartotta a fegyelmet”. A „legrázósabb lányokat” (hetedikes és nyolcadikos gyerekek voltak a táborban), a furfangos (?) táborvezető — biztos, ami biztos — szobájába gyűjtötte, és Ady-verseket elemzett velük, míg a többiek „szabad keretben” készülhettek a másnapi „foglalkozásokra”. „Hát még mindig nem érzitek, hogy milyen gyönyörű ez a vers, még az én kedvemért sem?” — erőlködik egy kiscsoportvezető — „Hát ezt sem olvastátok?” — rökönyödik meg egy másik. „Senki sem jegyzetel?” — kérdezi egy harmadik. Másutt szorgalmasan jegyzetelnek, kérés, kérdezés nélkül. Kant szerint ez és ez, magyarázza a kiscsoportvezető, és azon nyomban elhatárolja magát a „szubjektív idealistától”. Az egyik hatodikos jegyzetfüzetében ez áll: „Kant hűje”. „Most az állami gondozottak ne figyeljenek ide” — kéri a leghátrányosabb helyzetű tagokat a „tapintatos” kiscsoportvezető, mert most az anyai szeretetről szeretne példálózni. A civilben költő kiscsoportvezető már nyolcadik versét szavalja el aznap délelőtt. Nagyon tetszik neki, hogy nagyon tetszik nekik. Hogy ne is csodálkozzunk ezeken a „paródiákon”? Hiszen az olvasótábor sem különbözhet lényegesen attól a környezettől, amelynek számára kihívás akar lenni. Van ebben valami, de azért nem ilyen egyszerű ez! A hibák egy olyan tevékenység, egy olyan mozgalom hibái, amely felhígulása ellenére is, évente tucatjával tud felmutatni olyan csúcsteljesítményeket, amelyek tanulságot, példát, mintát, kihívást jelenthetnek közművelődésünknek és köznevelésünknek. Az „ugyanolyan” hibák ellenére is több tekintetben más, vagyis igazi alternatíva az olvasótábor-mozgalom. Azon kevés művelődési kezdeményezések egyike, amelyek alulról indultak és újulnak meg. Irányelveit is feltalálói és zászlóvivői fogalmazták meg és fogalmazták újra 1982-ben is. Már csak azért is, mert valami olyanfajta nagystílűség jellemzi — pitiáner hibái ellenére —, amely a szellemi élet és a közművelődés egyéb, érdekperpatvaroktól hangos berkeiben meglehetősen ritka. Miért van mégis oly kevés igazi olvasótábor, miért oly sok az „olvasótábor-paródia”? A kérdésre talán válasz egy, a számomra eddig még megválaszolatlan másik kérdés: Miért olyan kevés — tucatnyi sem — a fiatal értelmiségiek legjobbjaiból verbuválódó olvasótábori csapatok száma? Nyilván azért is, mert sokan még nem kapnak mandátumot, meghívást, biztatást erre a feladatra. Nyilván azért is, mert sokaknak közülük „derogál” az olvasótábori „kiscserkészkedés”. Nyilván azért is, mert az országos méretű közösséghiány nem kedvez olvasótábort alkotó együttesek verbuválódásának. Persze, az olvasótábori gyermetegségek és gyermekbetegségek legfőbb okai nem lehetnek azok, akik valamilyen okból nem kapcsolódtak még be ebbe a tevékenységbe. Hanem azok, akik — akár a legjobb szándékkal, akár „életükkel és vérükkel”, de — pótcselekvésként csinálják, akik számára csupán jó buli, csupán önmutogatás, akik felkészületlenül, könnyelműen fognak hozzá a „húrok pengetéséhez”, akik nem tudnak okosan szeretni, akik a problématárat eszköztárral cserélik fel, akik nem veszik tudomásul, hogy a szellem embere „optimista: bízik is még az emberben, hogy teljesíteni fogja régtől vállalt küldetését, az ember képét végre emberivé formálni, a világot végre emberlelkűvé tenni”, mint ezt Németh László, az olvasótábor-mozgalom egyik szellemi atyja tanítja. „Ha van alulteljesítő iskola, van alulteljesítő olvasótábor is, nem kis számban. Ha van radikális reformokkal kísérletező iskola, lehet nem kevés újat ígérő olvasótábor is; nálunk mindkettőből kevés van” — írja Varga Csaba a fiatal könyvtárosok számára 1980-ban szervezett telkibányai olvasótábor tapasztalatait elemezve. Úgy találja, hogy addigi húsz olvasótábora közül ez volt a legjobb. Mint munkatársa, magam is így éreztem, s ma még inkább így érzem, az ötödik ilyen típusú olvasótáboromra készülődve. „Lehúzni a könyökvédőt a könyvtáros fejéről, vagyis megszüntetve megőrizni őt” — ez lett ásotthalmi olvasótáborunk „eszmei mondanivalója”. Ásotthalmon is, akár Telkibányán arról a világról, társadalomról, azokról a csoportokról, emberekről volt szó, akikért és amiért létezik a könyvtár mint értékközvetítő intézmény, azokról az értékekről, amelyek közvetítésére és felerősítésére vállalkozik a könyvtár és a könyvtáros, valamint azokról a könyvtárosokról, személy szerint, akik eljöttek a táborba. „Ahogy telt az idő, lassan levetkettük a hierarchiák által ránknyomorított »alkutyai« szerepünket, • a mindennapi életünket elfeledve egy nyílt, demokratikus, morális feszültségektől vibráló gondolatiérzelmi áramkörbe keveredtünk”, írja levelében a telkibányai olvasótábor egyik résztvevője, aki a következő évben éppen egy hasonló olvasótábor egyik vezetője lesz. Örömmel tapasztalhattuk, hogy ezeknek az értelmiségieknek rendezett olvasótáboroknak a résztvevői sorra bukkannak fel az idén, mint csoportvezetők, vagy táborvezetők. Pedig Felsőtárkányban, Telkibányán, Ásotthalmon és Balatonszepezden az olvasótáborban nem szerepelt a „tantárgyak” között, „csupán” arról volt szó, hogyan lehetne a könyvtárosból és a könyvterjesztőből értelmiségi. „Találtam valamit, valakit, valakiket, magatartást, barátot, kollektívát, hitet, felismerést, értéket. Értékeket. Hitet adtatok nekem, önbecsülést, olyan felismeréseket önmagamról, ami nélkül nem lehetnék igazán én. Ne hagyjatok viszszasüllyedni!” — írta nekünk az ásotthalmi olvasótábor egyik résztvevője. Az Élet és Irodalom többször foglalkozott már érdemben az olvasótáborokkal. Ezek közül számomra Vidra Szabó Ferenc, bakonyoszlopi munkatársam írása a leginkább mérvadó. Ő két hétig tartó lelkiismeretfurdalásnak nevezi az olvasótábort. Joggal. Úgy gondolom, akkor kerülünk a helyünkre, ha még az olvasótáborunk megkezdése előtt elkészül (és soha le nem zárul) hibagyűjteményünk, ha a két hétig tartó lelkiismeretfurdalást alapos lelkiismeretvizsgálat és lelkiismeretes felkészülés előzi meg. 1982. JÚNIUS 18. n 3 ■ ■ m nmn